És akkor hopp, elém ugrott az ötödik zacskó fodros nagykocka

Többé-kevésbé megszoktuk már, hogy vettünk egy házat, végül is már csak nagyon ritkán nyitok be véletlenül a spejzba, ha pisilni indulok, és a tányérokat is mindig elsőre megtalálom. Na jó, többnyire.

Vannak itt viszont olyan adottságok, amiket valószínűleg csak később sikerül majd sajátként kezelni. Ma például elmentem bevásárolni, kicsit bosszankodtam is előtte, hogy a picsába már ezzel a nyári szünettel, oké, imádom a nyarat, de baszki, most, hogy mind a négyen itthon vagyunk, annyit zabálunk, mint a pekingi állatkert összes lakója együttvéve, plusz a Serengeti.

Na szóval elindultam bevásárolni, úgyis akciós a tej az aldiban, egy kartonon megspórolok 600 forintot, elköltöttem viszont harmincötezret. Mondtam, hogy sokat eszünk.

És akkor hazajöttem, és amikor bevittem a szajrét a spejzba, hogy kipakoljam, megtaláltam az előző heti bevásárlást, amit eddig a konyhában kerestem megszokásból. Ugyanis a zöld házban nem volt spejz, és mivel ötletszerűen szoktam vásárolni, nem tűnt fel, hogy hiányzik valami, csak az, hogy már megint nincs mit enni.

Na mindegy, remélem, ezt a kontingenst szintén senki se fogja felfedezni, mert másrészről viszont nem igazán szeretnék harmadik üveg bontott nutellát a konyhaszekrényben (különböző helyeken), bár valószínűleg mégiscsak én vagyok az, aki ha nem talál valamit, semmi baj, felbont egy másikat.
A Föld meg pusztul elfele.

(A kölkek meg elmentek a szomszédba Perseidákat nézni, bár látni semmit sem fognak belőlük. Mondjuk eleve föl se tudnak nézni, mert esik az eső. Nem baj, tudjuk, hogy ott vannak, a szülinapomon mindig hullanak le a csillagok az égből, mondjuk ez is egy adottság, mi sem természetesebb.)