Szeressétek velem ti is a durva mínuszokat!

Nem síelünk. Más téma van.

A magam részéről egyáltalán nem bánom ezt a mínusz 11 fokot, ami kinéz most vasárnap éjjelre, sőt, azt szeretném, ha így is maradna egy ideig. Végül is kabátom van, fűtés van, a meztelen csigákat viszont semmi más nem pusztítja olyan hatékonyan, mint a hirtelen jött, vagy hosszan tartó nagy hideg. 

Jó, tudom, kicsit ráfixálódtam erre a meztelen csiga témára*, de ez nem véletlen, egyrészt eléggé gusztustalanok, másrészt megzabálják a termésemet, és nem vagyok irigy, de például ha a füvet legelnék le, és nem kéne nyírnom, egész más megítélés alá esnének mint így, hogy a szamócámat meg a rukkolámat falják fel (és folytathatnám a sort), szóval a kultúrnövényeket, amikért kőkeményen megdolgozom. És nem nekik.

Valamint, ha jobban belegondolunk, az utolsó rendes tél, amikor otthonról elindulás előtt sapkát kellett fölvenni, és nem napszemüveget, az 2011-2012 fordulóján volt, három évvel ezelőtt. Utána nem is voltak kártevők a kertben, viszont a következő 3 enyhe télen úgy elszaporodtak a meztik**, hogy nem lehet bírni velük. Tényleg nem. A japán futókacsán kívül már mindent kipróbáltam, azt is csak azért nem, mert végül is mindegy, hogy a meztelencsiga, vagy a futókacsa zabálja-e le a termésemet, utóbbi viszont összeszarja az udvart is, szóval. 

Úgyhogy lécci-lécci, értsetek meg, nézzétek az én szempontjaimat is, meg a sajátjaitokat, mert amikor zöldséget és gyümölcsöt vesztek a piacon, biztosak lehettek benne, hogy az enyhe telek után sokkal több vegyszermaradványt esztek, mint a csikorgós telek után. Ne legyetek puhák, szeressétek a kemény telet. Meg a növényvédőszer mentes kaját.

Bár végül is tökmindegy, hogy mit szeretünk, végül úgyis az lesz, ami jut. 

* szoft kibaszásként időnként taglalom a meztelencsiga témát az ellenségeimnek :D. (Jámbor jószág vagyok, de a legbékésebb birkának is vannak ellenségei, hogy mást ne mondjak, a farkasok. Szóval nem rajtam múlik.)

** most mi van? Életünk részei, szoktuk őket becézni, különösen mert így csak két szótag, és hátha nem hányjuk el magunkat a szó végére.

Boldogok a soproniak, avagy téli szünet, első rész

Hát szóval ez nem egy napló, be kell látni, (pont ideje így 9 év blogírás után), de most mit csináljak, ha utálom ismételni magam. Azt meg minek leírni, ami már megvolt. De Sopron, az más. Sopronról bármikor szívesen írok, utólag is. Főleg, hogy így ráérek. Mivel hogy állásom, az még most sincs, na nem mintha keresnék. Mondjuk jókat szoktam vihogni, amikor megkérdezik, hogy na, van-e már valami. Hát persze! December elején felmondtam a tévében, és az Index* főszerkesztője, közvetlenül a karácsonyi hercehurca előtt, ám a felmondás után pontosan egy nappal személyesen rám telefonált, hogy lenne náluk egy státusz a számomra, pontosabban a Díványnál, be se kell járni.** Akarom? Vagy mégis, mit gondolnak ilyenkor, de tényleg? Á, inkább tudni sem akarom.
Szóval Sopron. Az előző években a téli szünet nem sikerült valami jól. Ez van. Kint hideg van és sötét, bent meg unatkoznak a gyerekek, vergődnek csak. Megy a tévé, amitől falra mászom, főleg, mert általában ötvenedszer hallgatom a háttérben az aktuális kedvenc mesefilmet. Utáljuk az egészet, alig várjuk a végét. Kinek kell ez, ha nem muszáj? Úgyhogy idén kitaláltam, hogy mi lenne, ha két ünnep közt elutaznánk. Hova is, hova is, pörgessük meg a földgömböt és bökjünk rá a desztinációra, reméljük, hogy nem a Csendes-óceán közepére sikerül. Hát nem Sopron lett? Na jó, nem is így volt, hanem Sopron az alapértelmezett királyság, amúgy is mindig odahúz a szívünk, ennyi.

Nem igazán szoktam a szállásról írni, de most muszáj lesz, mert én ezt most ajánlani fogom. A Jégverem fogadóban laktunk, ami tényleg egy jégverem volt amúgy régen. A pincéjét kibélelték náddal, hogy hőszigeteljék, és odahordták a Fertő jegét, majd amikor szükség volt rá, kimérték jó pénzért. A jégverembe egyébként az egyik asztal tetején át (képünkön, a Luca búza alatt) be is lehet látni, ott van még. Mivel az épület természetesen az eredeti sok száz éves, fa gerendás, és a berendezés hangulatát is nagyon eltalálták, végig olyan érzésünk volt, hogy ez az! A fogadó, ahogy a gyerekkoromban elképzeltem. Fa berendezés, kockás abrosz, meleg, némi ételszag, a polcokon üvegben lekvár, zsíros bödön és hagymafüzér - szóval olyan igazi fogadó. Mint a mesében, ahol a vándor ételt rendel, hozzá jóféle bort, és vacsora után megszáll. Még az időjárás is olyan volt, hogy sírni volt kedvem az örömtől. Végig gyönyörűen esett a hó, és belepte a régi házaival leginkább mesekönyv illusztrációra hasonlító várost.

Mi pedig mindig átfagyva érkeztünk a fogadóba, ami így igazi menedék volt. Jó, tudom, kezdek sok lenni, de nincs mit tenni, Sopron, és benne a Jégverem tényleg ennyire fantasztikus. A szoba is jó volt, meg az étel és a kiszolgálás is, és van gyereksarok, szóval akkor is oké lenne, ha nem járna hozzá a csoda, de jár.
Érkezés után már csak a Fő térre mentünk ki, a gyerekek hógolyóztak, mi forralt bort ittunk. Másnap elugrottunk Bécsbe, ahol a Spanyol Lovasiskola reggeli gyakorlatozását akartuk megnézni a Burgban (Borcsi ugye lómániás), de valami miatt délben, mire odaértünk, ez a program már nem volt megtekinthető. Úgyhogy elmentünk ebédelni a Pálmaházba, aztán régi villamosokat nézegettünk a Remizben. Ezt is élveztük nagyon.

Mondanom sem kell, közben végig hullott a hó. Aznapra már szerencsésen összefagytunk, úgyhogy este már csak a fogadóban múlattuk az időt, másnap délelőtt viszont kimentünk a soproni erdőbe, szűzhóban hemperegni, délután meg kaptak a gyerekek új hótaposót, mert a városi csizmájukat nem pont erre az éghajlatra találták ki.

Indulás előtt pedig elmentünk még a Központi Bányászati Múzeumba, mert a gyerekek ezt a programot találták ki maguknak, és ki volt az idegenvezetőnk? Na ki? Hát Isolde. Mondjuk én pont semennyire se lepődtem meg, hogy ott van, mondhatni számítottam rá. Menjetek ti is Isolde önkénteskedésének a napjain a bányamúzeumba, mert az jó. Megkérdezi, hogy miről szeretnénk hallani, és arról mesél összeszedetten. Borcsi leginkább a bányaszerencsétlenségekről érdeklődött szinte valamennyi teremben. Múzeumlátogatásunk során egyetlen bányász sem halt meg vagy szenvedett maradandó sérülést, hanem mindenki szerencsésen túlélte a bányaomlást, a sújtólég robbanást és a mérges gázok betörését is Isolde előadásában. Aki egyébként tényleg nádszál karcsú.
Aztán, mivel kissé szűkre szabott volt az időnk, mert még ebédelni akartunk a kedvenc helyünkön, a Fórumban, és még sötétedés előtt meg akartunk érkezni a Bakonyba Etáékhoz, el kellett búcsúznunk hamar.
Szokták még emlegetni a Jégveremben a remek konyhát és a hatalmas adagokat, ne menjetek oda, ha féltitek az alakotokat. Én féltem, de valahogy ezzel senkit se tudtam meghatni.

Úti beszámolónk a Bakonyban folytatódik hamarosan.

* esetleg 444.hu
** ami remek lenne, de sajnos a valóságban semmi ilyesmi nem történt, természetesen

Képes beszámolónk következik

Ez pedig már a Burg

Selfie

Ebéd, kávésüti a Pálmaházban

Remíz. Csodás elektromos dolgok

És a villamos hangosbemondója. Borcsi kedvenc hobbiját műveli: beszél

Néhány régi villamos

A soproni erdő szarvasa

A soproni erdő hóangyalkái

Ezeket a hóangyalkákat pedig már a bástyánál dobják

Maszk bányamentéshez. Stampunk. Menő

Hah, gőzgép. Mondtam már, hogy mennyire bírom mostanában a steampunkot?

A törpe és a bányász lányka

A Bakonyban folytatjuk.

Winter is coming

Reméltem, hogy soha többé nem jönnek vissza azok az idők, amikor öngyújtóval a zsebemben járkálok, aztán mégis. Nem a dohányzásra szoktam vissza szerencsére, hanem befagyott a kocsin a zár, és az öngyújtóval melegítem fel a kulcsot, hogy el tudjam benne fordítani.
Mert ugyebár az én szervezetem az összes gombelemet leszippantja fél nap alatt, így természetesen nem működik a távirányító, bár nem tudom, hogy befagyott zárat ki lehet-e nyitni távirányítóval.

Na és most megyek, és felkészülök a télre. Téli gumi van, nyeles kefe hósöprésre van, gondolom ilyen jégoldó kell még meg fagyálló ablakmosó folyadék, vadmálna illatú, láttam a teszkó újságban. És kell még kesztyűs jégkaparó, meg egy gyalogsági ásó, biztos ami biztos. A visszapillantó tükrökre meg biztos horgolok* valami muffot, mert az állati kellemetlen, amikor lefagynak, és semmit se lehet bennük látni. Azt mivel lehet megoldani, hogy a hátsó ajtók ne fagyjanak be, és a gyerekek be tudjanak szállni reggel? Elég fontos lenne.

* hát ez nem valószínű

Amelyben nem akadunk fenn az időjáráson. Tél van, na

Most itt az volt, hogy a Borcsi megtaknyosodott, itthon volt velem egy hétig, ezért nem jutottam gépközelbe. Este meg azért nem lehet blogolni, mert ha bejövök a dolgozószobába, a gyerek alvás helyett kiszaladgál, hogy "de anya azt akartam mondani, hogy adjál puszit meg ölelést", én meg mondom neki, hogy tessék, puszi, ölelés, de kint meg mínusz tizenöt fok van, úgyhogy most inkább ne szaladgáljon ki. Ami mondjuk tök irreleváns infó, mert elvileg mi köze van a gyereknek a kinti hőmérséklethez, gyakorlatilag viszont itt nincsenek fűtve a folyosók/lépcsőház, úgyhogy éppen hogy nem fagynak meg a virágok, meg a gyerek, amikor kiszaladgál. Ezért nem volt most post.
Hír viszont, hogy  alighogy behordtam a fáskamrába az utánpótlás tüzelőt (friss levegőn végzett könnyű fizikai munka, romantikus vidéki hangulattal) leesett a hó, amit várva vártunk, és ki kell használni, és pont jókor jött, mert úgyis készültünk a Bakonyba Etáékhoz. Úgy volt, hogy szombaton hatalmasat fogunk szánkózni meg hógolyózni a Bakony lejtőin, ezzel tartottam sakkba a gyerekeket egy hétig, hogy aki nem viselkedik rendesen, az nem hógolyózhat, de a végső ítéletet a természet mondta ki, mert ott meg szinte egyáltalán nem volt hó. Másnap viszont itthon, Körmöspálcáson, laza futólépésben kikocogtunk szánkózni a Gerje-partra, ami nagyon vidám dolog volt. A gyerekeket szánkón húztuk magunk után, ők nem futottak.
A Gerje-part a környék legnagyobb lejtője, hossza kb. tíz méter, a szintkülönbség pedig egy, de mondjuk ez a gyerekek korában nem is olyan nagy baj, a miénkben viszont igen; magamban azért megjegyeztem, hogy Etáék bakonyi házának a kertje majdnem kétszer akkora szánkópálya lett volna, mint ez, mindegy. Kárpótlásul viszont megkaptuk itthon az idei legnagyobb havat, és most meggyőződésből beszélek, mert szombaton tényleg végigautóztunk az országon, de csak itt, Körmöspálcás belterületén volt igazán nagy hó az utakon. Amúgy egyszer látni véltünk elsuhanni egy hókotró autót, szigorúan felemelt lapáttal, nehogy beleérjen a hóba, és még a végén elkotorja a havat. Már eléggé egy óra felé járt, amikor hazaértünk a szánkózásból, Poji csöndben kókadozott a bobon, gondoltuk, álmos már szegény. Itthon viszont megjegyezte, hogy hú, hát elég hideg volt kint. Akkor vettem észre, hogy szerencsétlen gyerek teljesen át van fagyva, mi meg hatalmas lelki nyugalommal húztuk őket magunk után, mert mégiscsak profi sícuccban indultunk el szánkózni, és nem köszvénytérdű mackónadrágban az itteni divat szerint, fenekük alatt párna, a szél sem érheti őket. Ehelyett még délután kettőkor is kék volt a Poji szája, én nem tudom, miért nem szólnak ezek a gyerekek, mielőtt a klondike-i csávók sorsára jutnak, bezzeg ha nem kap cukrot, azonnal kész egy órahosszás zokogásra.
Aztán mi is volt még? Ja igen, reggel a riasztó sípolására ébredtünk, ami azt jelenti, hogy nincs áram (valamint központi fűtés és meleg víz). Hú, bepánikoltam nagyon, hogy lesz ebből kávé, hogy lesz ebből felébredés? De aztán szerencsére találtam tegnapi maradék kávét, sőt szerencsére emlékszem még a tűzön melegítés fortélyára is, emellett még gyufa is volt itthon, hogy begyújtsam a gázt, mert ugyebár a szikra is elektromos. Mindezt felhúzott redőnnyel, az utcai világítás mellett, amit viszont háromnegyed hétkor lekapcsoltak, mert szerintük elég világos van most már. Biztos úton volt már amúgy az áramszolgáltatós ember, hogy kijavítsa a hibát, csak nyilván összefutott a hókotróval, azért nem ért ide időben, mondjuk reggelre, amikor kel a níp. Na mindegy, végül megoldottuk, sőt, még a gyerekeket is sikerült eljuttatni a bölcsibe-oviba, most jött el igazán a terepjáró ideje.
Amúgy meg itt a szörnyű nagy, húszcentis hóban már a vonatok se járnak, én nem tudom mi lenne mondjuk Svájcban, ha ott is így állnának az emberek a hóhoz. Hát nem lenne se Milka, se óra, az tuti, mert nem lenne idejük megcsinálni. Mert azért lássuk be, itt, a Kárpát-medencében azért évi egy-két havas hétre biztosan lehet számítani, oszt' rögtön megáll az élet, vonat nincs, hókotrás nincs, csak csempe a francba van. Szerintem itt arra használják az emberek a havat, hogy pár napig ne kelljen semmit se csinálni. Mondjuk én most Stannis Winterfell ostromára haladó seregénél vagyok gondolatilag (tessék egy kis Trónok harca, aki hiányolta már), akik hatalmas hófúvásban, méteres hóbuckák közt vánszorognak, napi átlag három kilométert haladnak, amire az északi urak röhögve mondják, hogy megcsókolta őket az ősz, a déli urak viszont már meghaltak. Mi lesz itt, ha valóban beköszönt a tél?
Na, erre eleredt a hó itt is.
És még azt szeretném mondani, hogy a Norbi-féle Nyírédes nevű termék nem helyettesíti a xilitet, az az egy százalék szukralóz ugyanis, amitől ugyan csak negyedannyit kell használni belőle, elrontja az ízét, pfuj. Ez akkor derült ki, amikor mínusz tizenkét fokban nem volt kedvem a Norbi bolttól eldideregni a DM-ig. Amúgy nyitni kéne a Tesco üzletsoron is egy rubintrékázót, biztos lenne forgalma, csak most meg már nem lesz időm, mert márciustól dolgozom, mondtam már? Ingyen adtam az ötletet, viheti, aki akarja.