Bejött a terv

Kalib: - Ákoska, ki a barátod a bölcsődében?
Ákos: - Jujííííí!
(Jujíííí egyébként - bár először azt hittem - nem egy Juli nevű kislány, hanem Zsuzsi, a gondozónője.)

Zsuzsi: - Ákos, mondd, hogy hívnak engem?
Ákos: Juji anya!

Szóval Ákos második anyukájává fogadta a gondozónőjét, amin persze úgy meghatódtam, hogy könnyek gyűltek a szememben, és legszívesebben megöleltem volna, és mondtam volna neki szívből, hogy anyatárs, vagy valami.

Amelyben Kalib a bölcsődei járványmegelőzés reformjára készít javaslatot

Érdekes, egy újabb megreformálásra váró intézkedést találtam a honi bölcsődei rendszer kebelén, konkrétan a betegségek terén.
Jelenleg az a helyzet, hogy sokszor teljesen fölöslegesen terhelik az amúgy is túlfeszített gyermekorvosi rendszert, egyúttal a szülő gyereke fölötti felelősségét és döntési kompetenciáját tökéletesen kiiktatják, ami elég rossz kombináció szerintem.
Konkrétan szülőként nem tehetem mg, hogy a kezdődő beteg gyerekemet otthon tartsam egy-két napig, amolyan megfigyelés-félére, hogy kiderüljön, hogy a babafej most tényleg beteg lesz-e, vagy csak egy kicsit nedvedzik az orra, mert vékony volt a zokni, de majd elmúlik. És ha az utóbbi, akkor holnapután visszamegy a bölcsibe kipihenten, egészségesen, mert látszik rajta, hogy jól van. Pedig milyen praktikus lenne már a házi megfigyelés, könnyed, olcsó és kellemes, csak sajnos nem lehet megtenni. Az van ugyanis, hogy ha a kis mamlasznak elkezd folyni az orra, anyuka pedig egy felelősen gondolkodó lény, és nem várja meg, amíg úgy kitör a gyerekén a baj, hogy a térdét veri a taknya, szóval az enyhén náthás gyerekét nem tarthatja otthon csak úgy egy-két napig, hanem el kell vinnie orvoshoz, akitől igazolást kell kérnie a semmiről. Mert ha a gyerek nem megy bölcsibe egy napig, akkor a következő nap már igazolni kell, hogy nem halálos beteg, és mehet közösségbe.
Na most én egy olyan anyuka vagyok, aki ugyan már jórészt leküzdötte az egészségügytől való iszonyatát, mégis csak nyomós indokkal szereti orvoshoz vinni a gyerekét. Mert a francnak van arra két órája, különben is általában olyan büdös van a váróban, hogy én már attól megbetegszem, unalmas a várakozás, a gyerek nyíg, és közben nyilván felnyal még két-három olyan vírust meg baktériumot is, ami eddig nem volt benne, hát ez aztán tényleg úgy hiányzik, mint ablakos tótnak a hanyatt esés.
Részemről az a taktika, hogy majd én megvizsgálom a gyereket és kezelem. A megfázásra az orvos is csak C vitamint ír, a hársfa teát meg magamtól is kitalálom, és orrot is csöpögtettem már, ha meg komolyabb baj van, arra ott a jó öreg láz, hogy jelezze. Na, akkor tényleg sipirc az orvoshoz (bár itt inkább kihívom, drága jó dokibácsi ki is jön), de szerintem elég hülyének kell ahhoz lenni, hogy az ember ne vegye észre, ha a gyereke tényleg beteg.
Egyébként én készséggel belátom, hogy az ilyen házi mérlegelés nem mindig sül el jól a közösség szempontjából, és nem feltétlenül hat az igazság irányába, mert vannak egyéb szempontok is, például anyunak másnap már nappalra kell bemenni dolgozni a falu egyetlen munkáltatójához, a trikotázsba, úgyhogy kis bajt hazudik inkább a vörhenyre, de erre meg szerintem be lehet iktatni a gondozónők személyes mérlegelési jogát. Egészségügyi dolgozók ők ugyanis, ha a laikus anyuka nem is, ők már csak el tudják dönteni, hogy beveszik-e a gyereket a bölcsibe, vagy a többi gyerek védelmében inkább nem. Nem túl népszerű feladat ez, én belátom, de gyakorlatilag most is mérlegelnek, és a tökbeteg gyereknek jelenleg is betelefonálják az anyját.
Egyébként nem tudom, hogy ezt az orvosi igazolás szabályt itt mennyire veszik komolyan a mi bölcsinkben, de egy életem, egy halálom, én ezt most kipróbálom. Úgyis kicsit kehes a Poji.
Még azt szeretném megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy a rugalmasság és a megértés hiánya törvényszerűen tolja az érintetteket a hazugság irányába, amit én amúgy rühellek.

További próbálkozások ovi ügyben

Úgy tűnik, Borcsi egy jól irányzott, négyéves kori felejtéssel kitörölte a fejéből az egyezségünket, és újra bőgve megy óvodába reggelente. Pedig hogy reménykedtem! Bár ez nálam igazán nem hír, mármint hogy reménykedem, mert én aztán mindig; volt már szó a már-már bárgyúságba hajló hurráoptimizmusomról?
Általában már az autóba szíjazáskor rákezdni a "de ugye értem jössz?" mantrát, amit általában felfüggeszt arra a szuper izgalmas öt percre, amíg a Pojit beadjuk a bölcsibe, ahol magáról megfeledkezve, némileg konfúz módon mindig azt mondja az érdeklődőknek, hogy persze, szereti az ovit. Csak aztán, ahogy a Poji peckesen riszáló kis segge eltűnik a kanyarban, újra rákezdi a Borcsi, hogy "de anya! mondtam, hogy gyere értem!". Úton az oviig általában tizennyolc-huszonöt alkalommal biztosítom őt, hogy mindenképpen érte megyek uzsonna után. Színes képekkel, változatos szókinccsel tarkítva előadom, hogy ezt hogyan fogom kivitelezni (uzsonna után elmegyek a Pojiért, aki motorral hazahajt. Majd átülünk az autóba, és azonnal indulunk Borcsiért. A Poji motorozását sajnos nem lehet kihagyni, mert az neki a nap fénypontja, a kalandozás).
Na szóval valahogy beakadt nálam az a gondolat, hogy a gyerek azért bőg reggelente, mert nem örülnek neki látványosan az óvónénik meg a gyerekek. Mivel úgy érzem, hogy huszonnégy óvodással sikeres tárgyalásokat folytatni a témában az én helyzetemben elég reménytelen vállalkozás, elhatároztam, hogy a gyökerénél ragadom meg a problémát, és beszélek az óvónőkkel. Végül is profi vagyok, ha valaki, én aztán meg tudom velük beszélni, hogy mit szeretnék, és jó eséllyel el is tudom érni. Úgyhogy az lett, hogy odamentem az óvónőkhöz, logikailag szakértőn felépítve az érveket agyba-főbe dicsértem az óvodát és személyesen őket meg a nevelő tevékenységüket, kifejeztem afeletti örömömet, hogy éppen ők gondoskodnak a gyerekemről, majd kerek perec megkértem őket, hogy legyenek szívesek reggelente látványosan örülni neki. Ők pedig megígérték, és úgy is lett. Azt nem tudom, hogy utána egy további ártalmatlan építő javaslatot tettek a reggeli gyerekbőgés ellen, vagy az árat közölték-e, de megegyeztünk abban is, hogy péntekenként ebéd után hazaviszem a gyereket, az lesz a jutalomnapja.
Mondjuk beletelt egy napba, amíg leesett a Borcsinak, hogy neki itt most örülnek reggelente, de ma már megint nem sírt, holnap meg úgyis péntek lesz, úgyhogy most pár nap nyugi jön, leszámítva a ma délutáni balettet, amin gondolom, elölről kezdődik az anyaanyaanya, mintha árkot ásni vinném szegényt esőbe, mínusz húsz fokba, pedig nem, hanem a mellékelt tök homály képen (bocs, ezt sikerült) kivehető, hogy profi couture is van neki hozzá, kislányálmok netovábbja, sőt még a Poji is beállt a lányok közé táncolni, na, majd meglátjuk, fotó.

Bölcsőde projekt mellé pipa került

A bölcsődei beszoktatás utolsó napján Ákos koma akkora lendülettel ment be a saját lábán a csoportszobába, hogy még puszit adni is elfelejtett. Valami olyasmi volt a fejére írva, hogy na csá, én húzok, mert várnak a haverok. Vetett egy pillantást a külső szoba gondozónénijére is, aki utána iramodott, de őt is kicselezte a gyerek, és beslisszolt mellette.
Asszem, nem lesz gond a bölcsivel.
Amúgy voltak a gondozónők családlátogatáson, és kihasználva a hazai terep biztonságát, félve megkérdeztem, hogy bírnak-e a gyerekkel. Mire nagy szemeket meresztve értetlenkedve kérdezték, hogy már miért ne bírnának? Hát, dünnyögtem, mert én nem nagyon, és tanácstalanul néztem a sarokba behúzódva ischlert majszoló, csupa csoki és morzsa gyereket, aki a következő pillanatban beletörölte a képét a szoknyámba. Aztán megkérdeztem azt is, hogy ott is állandóan a szájában lóg-e a cumi, mire közölték, hogy nemigen, mivel ahogy megérkezik, kezdődik a reggeli, úgyhogy akkurátusan bezárják a cumit a szekrénybe, majd elfelejtik. Lehet, hogy tulajdonképpen ez a tény, mármint hogy nincs mindig tele a szája, adott lendületet a beszédfejlődésének (nem).
A pedagógia csodái ezek az emberek, én mondom nektek.
És még csak csúnyán se beszél*, pedig odajár már két hete. 

*igaz, leginkább sehogy se beszél, bár de, egyre többet, megy már például a cíjem (kérem) is, de a köszönöm még mindig jajaja, viszont sosem felejti el mondani. A legcukibb mostanában az apa nísz (apa, nézd), valamint a písz etünt (eltűnt a pénz) volt.

Na, akkor a szeptember 1-ről

Ezt a postot most már muszáj lesz megírnom, mert úgy fungál bennem, mint egy dugó, útját állja minden más témájú rendes postnak. Mert hát mégiscsak ez történik velünk mostanában, az óvoda és bölcsőde kezdés. Konkrétan ez szívja le az energiáim kilencven százalékát, amiből szerencsére az is következik, hogy a maradék tíz százalékkal egészen jól elmenedzselem itt a családunk életét, ha a dolgok jó oldalát nézzük. Mondjuk ez most nem olyan könnyű, mármint az optimistáskodás, helyette inkább permanensen félek aggódom, ami egy merőben új és szokatlan lelkiállapotom nekem.
Borcsika ugyebár egy soproni hiperszuper egyetemi gyakorló oviból érkezett ide Körmöspálcásra kisközépsősnek. Vegyes csoport mellett döntöttünk, mondjuk jórészt azért, mert nem volt más választásunk, de legalább ez nem volt új helyzet, mert a Tarsolylemezke csoport is vegyes korosztályú volt, és az az ördögi tervem, hogy jövőre a Poji is ide fog majd járni, együtt a tesók, kézen fogva szökellés az udvaron, egymás szájából tízóraizás, meg minden.
Szóval a hiperszuper, akkreditált nevelési programot is kidolgozó óvónők által vezetett soproni csoport után, ahová csupa jól szituált család cukimuki kisgyereke járt, megérkeztünk a kisvárosi "jó" oviba, ami nagyjából olyan váltás a Borcsinak, mintha Gaby Solis a Champs-Élysées után mondjuk Parndorfban próbálná meg beszerezni az haute-couture-t. Nem lesz csalódástól mentes, na.
Azt azért leszögezném, hogy az óvónők nagyon jóindulatúak és segítőkészek, és őket valóban nem zavarják a gyerekek. Ákos például rend szerint nagy lendülettel kivágja az ajtót, és beszánt a csoportszobába, de az óvónőknek eszük ágában sincs őt kiküldeni, hanem még játszani is hívják. Sőt a szomszéd csoportba is bejáratos már a Poji, igaz, hogy az ottani óvónővel együtt járunk pilatesre, a kisváros bája ez amúgy. Valamint soha, egy szülőnek se mondták még, hogy vigye haza ebéd után a gyerekét, annak dacára, hogy ha leteszik a huszonnégy kiságyat, akkor egy talpalatnyi hely nem marad. Hát ez az egyik bajom, hogy még ágyak nélkül se nagyon férnek el a gyerekek, de ez még a kisebbik szívás, a nagyobbik az, hogy tulajdonképpen nincs olyan napszak, amikor besüt a nap az ablakon. Mondjuk én kevéssel is megelégszem, már annak is örülnék, ha néha nem kéne villanyt gyújtani, ami ugyebár közintézményben nyilván gyűlölt ellenségünk, a neoncső, amitől nekem rend szerint olyan hangulatom kerekedik, hogy leginkább az uram borotvapengéiről kezdek fantáziálni, és nem szépet. De van ám már tervük: majd télen jól lehullanak a fény útjába álló fa levelei, és amúgy is alacsonyabban megy a nap, úgyhogy pont besüt majd az ablakon. Mind a heti kettő napos órában. Zseniális.
Szóval végül is mondhatjuk, hogy a gyerekem egy szűk, sötét és hideg cellában csoportszobában tölti a kisgyerekkorát, úgyhogy szerintem nem akkora csoda, hogy ki vagyok borulva.
Azt nem igazán tudom egyelőre megítélni, hogy a pedagógiai munka milyen, de Borcsi már jelezte, hogy körjátékra nincs hely. Nem baj, csinálnak helyette mást, remélem. Például matekoznak, ez az ő beakadásuk, basszus, ének foglalkozásra egyedül én írattam be a gyerekemet, mert a matekos papírra föl se fért volna már a neve. Mondjuk én a négy és fél éves gyerekemnél egyelőre pont leszarom a matekot. Hittan az persze van, de legalább nem erőltetik, valamint úszni is viszik majd őket.
Ezek persze nyilván ilyen felnőtt okoskodások, és a világon semmi bajom nem lenne az óvodával, ha a gyerek örömmel menne oda, de sajnos ordítva teszi, és százhússzor megkérdezi minden reggel, hogy de ugye érte megyek, úgyhogy alighanem annyira ő sem érzi ott jól magát. Biztos hiányzik neki a minden reggeli örömködés, mert Tarsolylemezkében rituálisan örültek minden egyes megérkező gyereknek, itt meg úgy kell fejbe vágni az óvónőt szívlapáttal, hogy vegye már észre, hogy gyerek jött. Bocs, ez most kicsúszott, pedig megesküdtem, hogy nem lesz fikázás. És persze hiányoznak a soproni kis barátnők is. Barátságok persze itt is alakulnak, bár én ezeket az elmesélések alapján inkább a szenvedő harmadik kikutyapicsázására alakult ideiglenes szövetségeknek nevezném, minden esetre nagyon hiányzik a nagyon aranyos, a világra ősbizalommal tekintő kis Kamilla, aki minden reggel játszani hívta Borcsit, nem pedig játszmázni.
Emellett van a csoportnak egy erős esélyegyenlőség jellege, jár oda egy kínai, két cigány, és egy törpe kisgyerek is, bár nem tudom, hogy az utóbbi mennyire nyilvánvaló a gyerekeknek. A cigány gyerekeket a nagyobbak már külön tartják számon, és nem közösködnek velük, gáz.
Délután rend szerint elsőként érkezem Borcsiért, aki nagyon örül nekem, majd jelzi, hogy akkor mi most itt maradunk, és játszunk az udvaron. Ez ellen a Pojinak sincs kifogása, gyorsan rendet rak az óvodások között, és indulhat a játék, és abból szerintem sem lehet baj, ha tökéletesen védett helyzetben tölt egy kis időt az oviban Borcsi. Talán kinő tőle az önbizalma.
Na és akkor most nézzük a Pojit. A bölcsi jó, amiatt nem aggódom. Ja, nem is itt akartam kezdeni, hanem hogy egy olyan király házban van, hogy az elképesztő. Egy régi, tipikus körmöspálcási polgárházról van szó, amit nyilván átalakítottak a célra, de megmaradt a színes üveges veranda, meg egy csomó jellegzetesség, a nyílászárók, a régi parketta, és a melléképületek, marha jó. A gondozónők is nagyon aranyosak és türelmesek, és amennyire láttam, mindig megvigasztalják a síró babákat. Az udvari játékok, óh, minő megkönnyebbülés, négyarasznyi magasságú kölkekre lettek kitalálva, így senkinek sem kell tojógalamb módjára totyogni az eszközök alatt, hogy le ne szédüljön a kis mamlasz úgy másfél méter magasságból, ami elég praktikus egy bölcsődében. Eleinte éppen attól tartottam, hogy Ákosnak ez már nem pálya, mert ő eleve a nagyobb gyerekek mászókáján edződött, mivel nem is volt más a soproni játszóterünkön. Szerencsére mégis jól elvan, és van egy csomó motor is, meg traktorok a motorok után kötve, kánaán ez neki, barátaim.
Reggelente viszont sajnálatos módon a rutinos gondozónénik gyakorlatilag kitépik a karomból a gyereket, amit nyilván hatalmas sírás követ, bár alighanem ez én lelkemnek ez nagyobb törés, mint az Ákosénak, ma például az üvöltés olyan huszonöt másodpercig tartott, és Borcsi volt a legjobban elképedve, hogy már vége is, mert ő sokkal tovább bírja. 
Aztán nap közben Ákos állítólag vidáman elvan, bár időnként eltörik a mécses. Viszont jó étvággyal eszik, és nagyokat alszik, és nyugodt arccal jön ki, amikor érte megyek. De ő legalább örül nekem, Borcsi meg úgy szaladt el mellettem bölcsis korában, mintha nem is az anyja lennék. Meleg szívű, jól kötődő kisgyerek volt már akkor is (bár amúgy igen, csak ő ezt nem bújással mutatja ki).
Úgyhogy most az a túlélési stratégia, hogy mind a két gyerekemet agyba-főbe dicsérem, hogy milyen ügyes ovis/bölcsis. Én ilyen ügyes ovis/bölcsis gyereket még életemben nem láttam, aki ilyen jól teszi a dolgát, akármit is jelentsen ez. Na, akkor nagyon büszkék magukra, ami persze nem akadályozza meg őket a reggeli gigászi ordításban, de majd legfeljebb azt hiszik, hogy ez is hozzátartozik az ügyességhez.
Szóval főleg ezek vannak mostanában, kikészültem teljesen, mentsen meg valaki.

Bizony vannak időszakok, amikor a gyerekek ordítanak

Ez is eljött, az ordítós óvodai reggelek. Még szerencse, hogy láttam már ilyet (másnál), meg emlékeim is vannak, például arról, hogy én is mennyire utáltam óvodába menni, ott lenni már nem annyira, de odamenni, az rémálom volt. Ennél azért egy fokkal jobb a Borcsi, nem kapaszkodik üvöltve, fehéredő ujjakkal a szoknyámba, mint annak idején én anyukáméba, hogy úgy kellett onnan lefejteni. Mondjuk erre anyukám sem emlékszik, szerinte én mindig engedelmesen és mosolyogva bevonultam, majd édesen játszani kezdtem, nem úgy Borcsi, aki általában hatalmas könnyeket hullatva, fájdalmas arccal ismételgeti, hogy "anya, te jelentesz nekem mindent", és "de ugye értem jössz". Na most az előbbit nyilvánvalóan valami meséből vette, bár egyelőre nem tudom, melyikből, kissé le vagyok maradva meseügyileg, amióta nem amerikai konyhás lakásban élünk. Az utóbbira viszont elég egyszerű a válasz, elég csak az előző három évre utalni, amikor rend szerint és kivétel nélkül mindig érte mentem például, sose hagytam ott. Na, azért még ordít.
Én meg megértem, de azért annyira nem, hogy otthon maradhasson, mert az nem megoldás.
A helyzet az, hogy ebben az oviban nem örülnek olyan látványosan minden gyerekeknek minden áldott reggel, mint a Tarsolylemezkében. Igaz, hogy cserében nem akarják hazavágni minden áron, amikor hazamentek a kisóvónénik megebédeltek a gyerekek, hanem nyugodtan ott alhat, kár, hogy nem akar. Én meg akarom, három éve volt felkészülni rá. Lehet, hogy azonnal ottalvással kellett volna indítani, nem mintha lett volna ilyen opció, mivel eddig mindig hazavágták ebéd után, mint kistetós lényt.
Ezért aztán most Ákosnál gyorsan kiköszörüljük a csorbát, ő például a jövő héttől már a bölcsiben fog aludni.
Azt azért nettó ünneprontásból megjegyezném, hogy a beszoktatás első napján senki se bízza el magát, nyilván nem sír a gyerek, mivel a játszótéren sem sír, amikor ott ül az anyja a padon, neki meg játszani kell, húha. Majd akkor fog sírni, amikor anya először letiplizik, mint például én ma. Közöltem Ákossal, hogy akkor én most megyek, mire közölte, hogy ő is. Ó, mondom, nem, te most itt maradsz kisfiam a Zsuzsival, meg a gyerekekkel, de erről ő hallani sem akart, nem baj, ez van akkor is, ha anyukámra hagyom, három percig dühösen ordít, majd megnyugszik. Nem úgy az én szívem, amit kitéptek, és már arra gondoltam, hogy soha többé nem fog velem szóba állni a fiam, mert otthagytam, úgyhogy bánatomban elmentem shopizni egyet, de sajnos nem volt elég az idő, mert 45 perc múlva leesett, hogy nem egy hétre küldtek el engem, hanem csak egy órára, úgyhogy gyors fizetés, és húzás vissza a bölcsibe. Ahol azzal a hírrel fogadtak, hogy Ákost vigasztalni nem lehet, mert üt-vág-csíp-rúg, de főleg harap, hú mondom, tényleg? Viszont legalább a gyerekeket is gyepálja. Hát szimpatikus lesz, gondolom. A Pével arra a következtetésre jutottunk, hogy ez még mindig kisebb baj, mintha őt vernék a többiek, de ezt nem mondjuk ki. Holnap már ott ebédel.
Mondjuk a jellel lesz egy kis probléma, mert mintegy öt darab pöttyös labdás szekrényt fedeztem fel az öltözőben, de majd én megszokom, hogy melyik a miénk, ők meg hogy melyik pöttyös labdás póló az Ákosé. Nekik nehezebb lesz, azt hiszem.

Amit a fiamról tudni kell

Ákos kisfiam holnap kilép a nagybetűsbe, élet viharai, helytállás, meg minden, szóval kezdődik a bölcsőde. Az ezzel kapcsolatos előkészületeket három kategóriába osztottam: a "kellemesek" (bevásárlás), a "szükségesek" (cucc átgondolása, összepakolása, úgy is, mint takaró vagy zsák, Sudocrem esetleg Gabi popsikenőcs), és az "ej ráérünk arra még" (pöttyös labda berajzolása minden ruhadarabba, jellemzés írása a gyerekről). Na most nekem azért mégiscsak van egy fogalmazáskészségem, sőt annyira, hogy fizetni is szoktak érte mások, de most totál alkotói válságban vagyok. Nem azért, mintha nem ismerném a fiamat, mert velem van két éve, és figyelek is, de hát olyat azért mégsem írhatok a jellemzésébe, hogy Attention, attention, danger, danger, istencsapása a fedélzeten, vagy hasonló, mert még a végén úgy is fognak ránézni, én meg nem hibáztathatok érte senkit, csak magamat, mert én mondtam. Szóval valami szépet kéne írni róla, de igazat, sőt informatívat, úgyhogy a "szeme se áll jól" "cukin tud nézni" máris kiesett. És azt hiszem, azt sem írom meg, hogy harap.
Hát lássuk. Hátha a webes felület ihlethez segít.

Ákos két éves múlt. A napjait eddig a négy és fél éves nővére társaságában töltötte, akit gyakran utánoz, ugyanakkor önállóan is feltalálja magát. Hosszú ideig képes könyvet nézegetni, vagy elmélyülten játszani, szívesen szerel, épít, összerak, pakol, vagy autózik. Nagyon szereti a munkagépeket (pakpakpak). Néha rajzol is, de akkor oda kell rá figyelni, mert a végén megeszi a ceruzát vagy a zsírkrétát. Kérésre a szája elé tett kézbe készségesen kiköpi a darabokat.
Beszélni mostanában kezdett el, de máris elég sok dolgot meg tud nevezni (csak legyen, aki megérti). Gyakran kérdezgeti a dolgok nevét (mi?). Egyébként szavak nélkül is kiválóan meg tudja értetni magát.
A nagymozgása nagyon ügyes, ennek megfelelően elég bátor is. Tud motorozni, jól mászik, önállóan lépcsőzik. Az öltözködésnél együttműködik, sőt önállóan is próbálkozik, ha elég időt kap, a nadrágot, cipőt egyedül is fel tudja venni. A finommozgása is jó, egészen apró dolgokat is megpróbál összerakni. Kiskanállal és villával ügyesen eszik, pohárból magabiztosan iszik. Balkezesnek tűnik, általában azzal fogja meg az evő- és rajzeszközöket.
Az étvágya változó, alapvetően bármit megeszik, vagy semmit. A tésztát, sajtot mindig megeszi, a meleg ételt kiköpi, a gyümölcsöket és a gyümölcslevet nagyon szereti.
Rendkívüli bizalommal van az emberek iránt, különösen a kisgyerekeket és a babákat szereti, gyakran ölelgeti, puszilgatja őket (ha hagyják). A felnőttekben sem csalódott még.
Moderálni, sikerrel megtiltani neki bármit elég nagy kihívás, tekintve hogy igen makacs kisgyerek, amit a fejébe vesz, azt keresztülviszi. A figyelemelterelés általában beválik.
Ha valami miatt nagyon elkeseredik, akkor a bújás, dédelgetés megnyugtatja, a cumi pedig csodát tesz.
Általában jó alvó. Délben gond nélkül elalszik. Zsákban szeret aludni, cumival a szájában. Rend szerint három óra körül ébred, de néha tovább is alszik.
Nem kimondottan fázós kisgyerek, sőt inkább a meleget viseli nehezen. Szeret mezítláb lenni, gyakran leszedi magáról a szandált-zoknit. Nem érdemes túl sok energiát fektetni abba, hogy mindig legyen a lábán valami, ha fázik, úgysem vetkőzik le.
Nagyon muzikális, szereti a zenét, éneklést hallgatni, és ügyesen visszaénekli a dallamokat. Gyakran dúdolgat, énekelget magában.
Még nem szobatiszta, de ha ráültetik a bilire, készségesen és sikerrel használja. 
Ákos alapvetően egy vidám, kiegyensúlyozott, és magabiztos kisgyerek. Melegszívű, jóindulatú és nagyon-nagyon kíváncsi.

Ez így normális amúgy?

Reggelente, az óvodában szoktunk találkozni Ákos bölcsődei gondozónőjével, a lánya ugyanis Borcsi csoporttársa*.
Úgy is értelmezhetjük, hogy lepasszolja a lányát az oviba, hogy vigyázhasson a fiamra**.



*Nekem meg ő volt a napköziben csoporttársam úgy huszonöt éve.
**Majd a jövő héttől. Meg még másik hat gyerekre is, persze.

További eperfélék - technológia

Ákos jele a bölcsődében pöttyös labda lesz (työppös! babba!). Menni fog, pont úgy kell rajzolni, mint az epret, csak csuma nélkül. A pöttyöknél meg kicsit tovább kell rajta hagyni az alkoholos filcet, és akkor szétfolyik nagyra. 
A delikvens egyébként a Vespa jelet rendelte be, de mondtam neki, hogy majd akkor, ha maga rajzolja be az összes zoknijába, kisgatyájába, pólójába, és egyéb ruhadarabjába egyenként. De tőlem hímezheti is.
Szerencsére valójában egyáltalán nem volt opció a Vespa, hanem locsolókanna és fenyőfa volt még, de egyiket sem tudom lerajzolni sajnos.

És még csak dél van

Egyébként pedig az az örömhír, hogy Ákost felvették a bölcsődébe, úgyhogy mostantól szabad a pálya, dolgozhatok, mint a megszállott, és kereshetek sok-sok pénzt, mert terveink vannak, céljaink. Ez úton kérek tehát az Univerzumtól sok-sok zsíros megbízást szöveggyártásra. Munkahelyre bejárni továbbra sem szeretnék, számlaképes vagyok. Zsoldos vagyok, bármit megírok.

Azt gondolom, hogy bármilyen fájdalmas is lesz az elválás pont most, amikor napi három új szóval örvendeztet meg minket a gyermek (olló!, birs!alma!, hernyó!, és egyéb nélkülözhetetlen elemek), és ezért ez egy nagyon vicces időszak, Ákos kifejezetten bölcsődeérett, és biztos vagyok benne, hogy ott a helye. Ma például teljesen önállóan belekakilt a bilibe, amit úgy kell elképzelni, hogy én kint az udvaron teregettem, Ákos pedig bent játszott, majd ingerre bement a vécébe, ráült a bilire (nem kellett vetkőzni, ma ugyanis a felöltözés elmaradt, nem hagyta magát, de kit érdekel harminc fokban?), belecselekedett a bilibe, majd szólt, hogy menjek, és dicsérjem meg, de nagyon, mert tudja, hogy megérdemli. De azért gyorsan öntsem csak ki az egészet a vécébe, mert büdös - tette hozzá széles taglejtésekkel. Igaz, hogy - valószínűleg az öltözék hiánya miatt - ma úgy érezte, hogy amikor csak leguggol, akkor neki öntöznie kell, amúgy hím módjára megjelölni a territóriumot, ezért a rózsatőtől a garázsig (autó! 'elye!) minden lepisilt, de szerintem ez nem olyan nagy baj nyáron, udvaron, meztelenül, kétévesen. Aztán bement a kisházba, felállt a mosdókagyló alatti szekrényre és megmosakodott, de úgy, hogy tetőtől talpig beszappanozta magát. Nem baj, még pont befért a mosdókagylóba a csap alá, hogy lecsapassam.
Ja, és a demokrácia jegyében tőle is elvettem a cumisüvegét, de szerintem nem fog miatta szomorkodni, mert eddig se érdekelte túlzottan a dolog. Mondjuk inkább úgy, hogy megragadtam az alkalmat, hogy ne hagyjam rászokni, szüksége pedig nincs rá, mert a szívószáltól az ivókútig bármilyen eszközzel képes vizet venni magához.