Lószomszéd

Na, egy hét után végre sikerült megismerkedni a szomszéddal, akinek lova van. Vele egyébként auditív szimbiózisban élünk, én hallom, hogy mit üvölt  a családnak meg a kutyáknak (két kuvasz, egy dobberman, nem bízzák a véletlenre a ló őrzését), valamint minden reggel ötkor arra ébredünk, hogy a kutyák ugatva nekiugranak a zörgő vaskerítésnek, majd megszokjuk, nekünk meg a vécéablak nyílik a kertjük felé. És gyanítom, az is átszűrődik, amint reggelente próbálom beimádkozni a kölkeket a kocsiba, mert az nem olyan halk, őszintén szólva, na.
Szóval összefutottunk a nénivel. Szépen bemutatkoztam, bemutattam a gyerekeket. Ő is szépen bemutatkozott, letegezett, majd közölte, hogy milyen kis fiatal vagyok. Hát, mondom, azért nem annyira (bár nem tudom, mit gondol, hatvannyóc nem lehetek két ekkora gyerekkel), de ő megerősítette, hogy de. Szép tőle, nem mondtam számot inkább. Aztán rögtön a tárgyra tért, és megkérdezte, hogy mennyiért béreljük a házat. Hát, mondom, ezt kérdezze meg inkább a tulajdonostól. Erősködött, hogy neki nyugodtan megmondhatom, mert az ő lánya is bérel, de mivel ezt nem tartottam valami ütős érvnek, hanem inkább irrelevánsnak, megint csak nem mondtam számot. Aztán hazamentünk. Hát így élünk mi, a számok bűvkörén kívül.
Amúgy él ott egy fiatalabb nő is, olyan velem egykorú, ő üli meg a lovat, elég szimpatikus volt. Megígérte, hogy elvisz minket birkatürelmű lovakhoz, hadd lovagoljanak a kölkek. Ováció.