Igazán nem tehetek róla

A mai napon az a furcsa helyzet állt elő, hogy az Index, és az NLCafé címlapján is kint van egy-egy cikkem.
Én tényleg nem tehetek róla, ott még nem pörögtek ki a felmondási idő att leadott anyagaim, itt meg már beszerkesztették az újakat.
Mondjuk, hogy elkerüljük ezt a helyzetet, írhattam volna szart is, ami nem kerül ki a címlapra. Csak azt meg minek.

Egyébként, most, hogy csak heti 2-3 cikket kell írnom, tisztára úgy érzem, mintha nem is dolgoznék, csak hobbiból blogolnék. Egészen felfoghatatlanul jó érzés.

Hosszú magyarázkodás a miértekkel kapcsolatban

Na, most már úgy látszik, tényleg visszatértem.

Az úgy volt, hogy tavasszal még úgy tűnt hogy ez a gasztrojelenség, úgy is, mint újság, a világ legjobb munkahelye lesz. Békésen elszerkesztgetek, nem kell megszakadni a munkában, a főni a legcukibb főni a világon, szóval lesz végre egy normális nyaram, amikor lesz időm a gyerekeimmel lenni, meg élvezni az életem.

Ehhez képest kiderült, hogy nincsenek az újságnak szerzői, mármint érted, cikkek, mert nincs rá pénz. Ja, hát rám se nagyon, szóval mi lenne, ha én írnám tele az újságot, viszonylag szar pénzért? Mivel nem igazán volt kedvem nyáron normális munka után kutatni, belementem, és ezzel a profi mozdulattal tökön is böktem saját magam.

Úgy telt el a nyaram, hogy nagyjából futottam magam után, hogy mindig készen legyen az újság, és a dolgozószobám ablakából ugyan láttam, hogy kint süt a nap, de hát úgy délután négyig nem igazán kerültem vele közvetlen kapcsolatba. Mondjuk most is itt ülök, ahelyett, hogy kimennék végre.

Szóval nem volt nekem se kedvem, se időm blogot írni, meg életem se nagyon volt. Aztán, mire vége lett a nyárnak, és bejöttek a hajnali fagyok, lezártam az egészet a picsába. Először a főni mondott fel, aztán én - a szerzők már szép lassan kikoptak, amit emellett a honorárium mellett mélységesen megértek - és ma délelőtt 11:32-kor odafostam az utolsó cikket is, és vége. Hogy számszerűsítsük, 70 darab cikket kellett megírnom havonta. Azt hiszem, ezt akkor már nem is kell tovább magyaráznom, hát, nem ezekre fogom megkapni a Minőségi Újságírásért díjat. Mondjuk ugyanezt csinálták a Dívánnyal is, amiért szerintem nagyobb kár, viszont nem az én bajom többé.

Érdekes adalék még, hogy pontosan azon a napon mondtam ki, hogy ennek tényleg és végleg vége, nem megyek vissza kétszer annyi pénzért sem (amikor felmondtam, hirtelen mégis lett pénz), amikor hivatalosan bejelentették, hogy a NER felvásárolta a kiadót.

Természetesen ismét bízom a szebb jövőben a Kalib-féle, gyengeelméjűséggel határos hurráoptimizmusomnak köszönhetően. A jelenlegi újságírói munkám, ami októberben kezdődik (hétfőn), úgy néz ki, hogy heti kettő darab cikket kell majd leadnom (segítek, az havi 8 a 70 helyett), azt is olyan témában és stílusban, ami nekem jól esik. Nem mintha a stílussal eddig bajok lettek volna, van az a pénz, amiért mindent leszarok, és ezért irtó viccesek és őszinték lettek a cikkeim :D.

Ezzel párhuzamosan a Pé ugye visszament ugrálni a balettba, úgyhogy innentől kezdve a pénz nem számít. Lehetek megint főleg anyuka, amire pont szükség is mutatkozik, úgy látom. Borcsi kamaszodik és a suli kemény (erről majd írok még hosszút), Ákosnál meg erősen mutatkoznak a jelek, hogy nagyobb odafigyelést igényelnek bizonyos részképességei, szóval, nem árt, ha van neki anyja, aki nem egy kifacsart agyú felmosórongy estére. 

Hát így alakul a mi szép életünk, és szerencsére még a nap is süt kint, szóval még azt sem mondhatom, hogy elbasztam az egész nyarat, és tél lett, mire újra élhető lett az életem (még csak 5 órája, de már megszoktam), hanem még lesz itt pár élvezhető hét az évben, mielőtt betör a sötétség.

Ja, és a lényeget majdnem elfelejtettem, hogy párhuzamosan elmegyek döbröginek. Ha emlékeztek, volt ez az aranykalászos gazda tanfolyam, amit lelkesen végigküzdöttem, és ami azért kellett, mert van egy birtokunk. Na most a dolgok a természetüknél fogva olyanok, hogy egyszer csak alighanem nekem kell majd átvennem a birtok ügyeit, addig pedig ki fogom tanulni rendesen, anyám mellett. És mivel Ákos azt találta ki, hogy ő márpedig gazda lesz, és a tanyán fog lakni és dolgozni, én fogom tartani neki a frontot a következő 10-15 évben, amíg elvégzi az egyetemet szakirányon (meg persze az általános iskolát és a gimit is). Ha átver, és mégsem veszi át, én kinyírom. 

Most már megint itt vagyok, és leszek is

Most meg az van, hogy megszűnt a sok éve tartó megbízásom, ez a szabadúszó lét már csak ilyen, megbízások jönnek és mennek, tisztára megszoktam már. Ami ment, azt így a végére már utáltam sajnos, és csak szenvedtem tőle, ami meg jött, az tök jó.

Azt hittem egyébként, hogy utálok szerepelni, erre kiderült, hogy nem is. Ebben az új projektben tegnap kisvideókat forgattunk, (nemigen lehetett nemet mondani rá, az az áldott jó szívem, na, pedig a szereplés messze kívül esik a komfortzónám határain), és hát durva, de imádtam minden percét. Sose hittem volna. Alighanem sikerült még összefüggően is beszélnem, nevetgéltünk, semmi mesterkéltség meg megjátszottság nem volt, a második perctől már nem is izgultam, amiben nyilván benne volt a segítségként elfogyasztott apátsági rozé, adtuk egymás szájába a szót, szuper volt. Hát, feleim, sosem késő, hogy az ember új tulajdonságokat fedezzen fel magában.

Bár, ha jobban belegondolok, már kislány koromban is mindig azt játszottam, hogy engem vesz a kamera, szóval min csodálkozunk?

És ráadásul megint van kedvem blogot írni, mert nem kell már napi négyezer karaktert menetrendszerűen lepakolnom, tisztára felszabadultam, megyek is a piacra, és főzök valami finomat.

A munka frontjával kapcsolatban

Bizonyára elégedettek lehetnek a munkámmal a megbízóim, ugyanis meg akarják hosszabbítani a június végéig szóló szerződésünket.
Én a magam részéről persze örülök, mert hát mégiscsak sikerélmény, hogy öt év láblógatás után kapásból ekkora király vagyok a szakmában, és hát bírom én ezt a munkahelyet nagyon, de azért sokkal jobban bírtam volna, ha a véglegesítést inkább csak augusztus közepén döntik el, nem most mindjárt. Mert hát mi mégiscsak hetekig nyaralni akarunk abból a pénzből, amit fizetnek, és ez nem luxus, hanem alapszükséglet, mert nagyjából egy éve nem volt együtt a család négy napnál tovább, de a hétközi átlag napi 1, azaz egy óra, amit apával töltenek a gyerekek.
Nem beszélve arról, hogy nagyjából június 20-tól augusztus 12-ig, tehát kb. egész nyáron bölcsi- és oviszünet lesz. Ezt hogy oldom meg? Bizonyára sokat fognak lepkét üldözni anyám tanyáján, és csokibarnára sülnek, valamint kiöntik az összes ürgét a környéken a lyukából. Meglátjuk.
Az uram meg már eddig is ki akart venni a munkából, esküszöm, rosszabbul veszi az "anya dolgozik" akadályt, mint a gyerekek. Pedig vacsora most is van, a gyerekek meg ezelőtt is felfordították a lakást, mire hazajött, mi a különbség?

Már lehiggadtam

Egyébként minden rendben, azt leszámítva, hogy két és fél órán keresztül ültem (tyúkszem nőtt a seggemre) magas rangú kormánytisztviselők előadását hallgatva egy olyan témáról, amely ténylegesen majdnem hogy kevesebb embert érint, mint ahány főt a hallgatóság számlált az előadóteremben.Csak hát ezt nekem nem illik mondani.
De nem ez a legrosszabb. Hanem hogy ezt az eseményt meg kell írnom, csillogó szemű sikerjelentés műfajban.

Húsvéti ööööö... készülődés minálunk

Jelenleg az van, hogy mind a két gyerekem beteg, lázas, plusz az anyám is, a Pé nem tud szabadságot kivenni, nekem meg holnap azért már muszáj lenne bemennem dolgozni.
Jelenleg az van, hogy az anyósomat rángatom ide 80 kilométerről, hogy vigyázzon a gyerekeimre. Ettől akár Sopronban is maradhattunk volna, úgy se lenne sokkal nehezebb a logisztika. Egyébként anyósom már a hét elején is itt volt, csak megkegyelmeztem neki hazaengedtem, mert az volt a terv, hogy ma itthon tudok maradni a Pojival, a Borcsit meg úgyis elviszi a jó sósapuka, pénteken meg már megy a Poji bölcsibe, és amíg én dolgozom, az anyám érte megy. Na most ennek a tervnek szépen sorban beintett mindenki, csak az az ásítósárkányos esemény tartja magát masszívan, amelyikre kénytelen leszek elmenni holnap. Na mindegy, legalább így közelről és ráérősen figyelhetem a gyerekeimet, a Poji ma például megkérdezte, hogy anya, neked miért kör a fejed? Szerintem a glóriára gondolt amúgy fölötte.  Borcsi meg smink gyanánt szép kis ibolyákat pingált az arcára kétfelől, de csak miután letöröltette velem az indás motívumot, amire azért már én is összecsaptam a kezem, mondom, az orrcimpámat még én se festem, gyerekem.
Korábban már megtárgyaltuk Borcsi tündérkeresztanyjával, hogy a betegségek felérnek egy újraindítással a kisgyerekeknél. A jelek szerint Ákos ebből a nyavalyából úgy fog kijönni, hogy szobatiszta, de legalább is a kaki már napok óta üzembiztosan a vécében vagy a biliben landol (a pisi még nem, de kezdetnek ez se rossz), valamint megtanulta kifújni az orrát. Az egyébként másnál is törvényszerű, hogy a gyerek akkor kezdni el cuki hangon csipogni, hogy anya, kakilni kell, amikor az anyja éppen eszik? Én az utóbbi négy napban gyakorlatilag valamennyi étkezésem közepén bilit készítettem, popsit bontottam és törölgettem.  Nem baj, csak legyen értelme.
Valamint el tud énekelni  a Poji legalább tizenöt műdalt, sajnos ebből egyik sem különösebben értékes a világ zeneirodalmi felhozatalának a tükrében, hanem inkább mese főcímzenék, úgy mint Tűzoltó Sam, Szirénázó szupercsapat (ejtsd: hiénázó hupejcapat), pedig esküszöm, nem zárom be a vécébe, amikor a Borcsinak népdalokat meg áriákat énekelek (mondjuk az Éj királynőjéét inkább csak fütyülöm), úgy az együtt töltött napi hat órából ötben.
Hát idén így készülünk mi a húsvétra. Mindegy, úgyis hóvihar lesz, nekünk meg nincs egy bokrunk se, amibe eldughatnánk a tojásokat (pontosabban Lego Friends-et, illetve futóbiciklit). A szent málnabokromról a szemét is leveszi!
Ja, és bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ki fog kelni a petrezselyem is, meg a spenót is, szóval végül is minden, csak kéne még ásni, mert teli a polc maggal, khm.

Egy tény és egy kérdés

Minden zárt ajtók mögött zajló tanácskozáson van legalább egy ember, akinek azonnal huzatot kap a dereka, amint ki akarják nyitni az ablakot.

A hónapos retek azért hónapos, mert vetéstől számított egy hónap alatt kész van, vagy mert vetés után egy hónappal kel ki? Én az előbbit hittem, de az utóbbi látszik bebizonyosodni.

Napi furcsaság

És az mekkora volt már, amikor kolléganőm, a szépséges, karcsú és illatos híradós műsorvezető hölgy betolt az arcába harminc deka disznósajtot ebédre?

Az új munkahelyemmel kapcsolatban

Pedig az van, hogy tulajdonképpen szeretem. Igaz, hogy estére úgy kipurcanok, hogy rend szerint bedőlök az ágyba és elalszom, aztán majd valamikor fölébredek lezuhanyozni (a sminket gondosan eltávolítom már gyerekfürdetés alatt), de azért bírom, meg lelkes vagyok, meg minden. A kollégák pl. tök segítőkészek, nem kell nekik órákig prüntyizni, hogy megcsináljanak valamit, hanem ő dolga, ő csinálja, ofkorsz. Cserében én is elvégzem a munkámat. A megrendelők is rendkívül tisztelettudók, bár a körvonalazott utasítás nem erősségük, de lehet, hogy csak azért, mert egyszerűen nem mélyen szorongó irányításmániások, hanem egészséges emberek. Vagy pont azért vettek oda, hogy ne kelljen irányítgatni, hanem én tudom, hogy mi a dolgom, és meg is tudom csinálni.
Valamint még az is történt, hogy tegnap, egy mondata nyomán, hatalmasat változott A Végső Megrendelő megítélése, konkrétan belopta magát a szívembe.
Majd meglátjuk, mi lesz még ebből.
Az időt pedig végtelen döbbenetemre pont be tudom osztani úgy, ahogy szerettem volna, úgyhogy ezt most már megint jól bevonzottam, mint annak idején a Pét.
De azért még ne kiabáljuk el, majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok hosszú távon.

A peripatetikus munkavégzéssel kapcsolatban

Ezen kívül még azt szeretném megkérdezni Terézanyutól, meg attól a csávótól az Igazából szerelemből, mert ők előszeretettel írták a szabadban a könyvüket, hogy honnan tudták, hogy mit csinálnak. Mert most én is megpróbálkoztam ezzel a rusztikus-bukolikus munkamódszerrel, mármint Isten szabad ege alatt szöveget gyártani, de sajnos egy kukkot sem látok a monitorból. Hogy vagytok ti ezzel?

Az első munkanappal kapcsolatban

Így öt év itthon prüntyizés után (na jó, szültem közben két gyereket, satöbbi, satöbbi) azért elég kíváncsi voltam, hogy hogy fog esni egy munkanap. Valójában éppen olyan volt, mint ahogy emlékeztem rá. Pontosan a várható időintervallum, egészen pontosan két órahossza után éreztem azt, hogy na jóvan, én most már húzok, eleget voltam itt.
Amúgy általában nekem ennyi a tűréshatárom, ennyi idő után lépek le mindenhonnan, ha tehetem. Na most ez a szokás munkahelyen nem annyira tartható, bár eleve úgy mutatott be a papíronfőnököm a többieknek, hogy fél-, vagy negyedállásban vagyok ott. Az meg végül is pont két óra, úgyhogy győztem, és egyben kiderült, hogy akkor holnap csak kettőre megyek be. Ebéd kérdés kipipálva.
Amúgy jó volt, meg vécépapír is volt a budiban, ezen kívül kisvasút az íróasztalokon körbe-körbe, meg felfújható gitár, és rendetlen párnájú kanapék is voltak (rossz az, aki rosszra gondol), szóval látom a helyben a potenciált.

A munka hőse

Ma délután például dolgozni fogok, előtte munkaebéd. Elszoktam én már ettől, olyankor én túró rudit szoktam törölgetni a kilincsekről, meg igazságot szolgáltatok, hogy kinél legyen a gitár.