A tavasszal elültettem a kertbe egy pusztulóban lévő teszkós mentatövet, erre nyár végére egy mentaligetben találtuk magunkat. Nehogy már kárba vesszen, elenyésző részéből ugyan, de csináltam mentaszörpöt. A többiből a jövő héten fogok.
Szedni kell egy csomó mentalevelet (metszőollóval le kell vágni az ágat, majd egy mozdulattal lehúzni róla a leveleket. Úgyis jön a tél*, nem finomkodunk. Átmossuk, majd betesszük x liter vízbe. Literenként egy-két marék mentalevélre, és egy citromra van szükségünk. A citromot bele kell facsarni a lébe, majd utána kell hajítani a héját is, mert az finom. Aztán lefekszünk aludni. Másnap a fazékba bele kell önteni x kilogramm cukrot, annyit, ahány liter vizet használtunk. Jól fel kell forralni, be kell lőni az ízét citromsavval vagy borskősavval, milliomosok echte citrom levével, de mi nem vagyunk azok, és az tudtommal nem is tartósít, az előzőekkel ellentétben. Az egészet fel kell forralni, majd át kell szűrni levesszűrőn. A fennmaradt mentalevelet jól bele kell nyomkodni a szűrőn át, lehet az egészet turmixolni is, de az az én ízlésemnek túl nagy trutyi, főleg a pelenkán átszűrés. Nekem két kis gyerekem van, alig nőttek ki a pelenkás korból, én soha többé nem szeretnék látni zöld trutyit egy pelenkában sem. És akkor a forró lét tölcsérbe állított teaszűrőn át bele kell szűrni a forró vízben álló üvegekbe, dugaszolni, újságpapírba csomagolni, dunsztolni.
Én most két liter vízből, két kiló cukorral csináltam, de mivel ma elfogyott a fele, alighanem lesz igény további literekre is.
*winter is coming, ha értitek, mire gondolok
Moderálatlan betűleves
2012. szeptember 29., szombat
2012. szeptember 28., péntek
Emlékeztetőül
A mélyhűtőben azok a zöld trutyit tartalmazó nejlonzacskók, amelyeknek a zárjegye egy csíkokra vágott, telepes agámát ábrázoló matricából* lett kialakítva, na azok a rukkolák.
* csak ezt az egy tapadó cuccot találtam az egész házban, gondoltam, jó lesz.
* csak ezt az egy tapadó cuccot találtam az egész házban, gondoltam, jó lesz.
A betakarítás szezonjával kapcsolatban
Na szóval itt van a termés betakarításának az ideje. Bárcsak lennének nagy úritökjeim, hogy azoknak a sarokba való feltornyozása lenne a problémám, ó be szép is volna, de nincsenek, hanem más van.
A répát felszedtem, mert egyrészt kezdett felmagzani, másrészt meg kellett a hely az eperpalántáknak. El is tettük homokba, csak sajnos kint hagytuk, és este megázott. Most bevonszolom a tető alá, azért nem olyan könnyű egy láda homok répával spékelve, de majd szólok a macskának, vagy valami, hogy segítsen.
A paradicsom már alighanem nem fog beérni, de legalább lesz sok zöldparadicsom csalamádénak. Na, azt nem én fogom eltenni, hanem anyám. A petrezselymet már betakarítottam, fél uzsonnás zacskónyi került, már bent van a mélyhűtőben, viszont egész nyáron abból főztem, megérte. Jövőre kell zeller is, azt idén elfelejtettem. A kelbimbó majd valamikor novemberben terem, már (kel)bimbózik.
A petrezselyem sziget az főnyeremény volt. Ez ugye metélőpetrezselyem, úgyhogy egész nyáron volt friss petrezselyemzöldem, és olyan illatos, olyan friss, hogy az ember szerelmes lett tőle rögtön. Idén mindenbe került, túrókrémbe, főzelékbe, levesbe, salátába, mindenbe. Ja, és pesztó is lett belőle, illatos. Természetesen adtam belőle boldog-boldogtalannak, de olyan ez, mint a szeretet, minél többet adtam, annál több lett belőle, mert két nap alatt újranőtt mindig a levágott rész. Most is van egy csomó, csak le kéne kaszálni és szétosztani a jelentkezők közt, de csak akkor, amikor jelzik, hogy most van sok idejük petrezselymet vágni apróra, mert tényleg marha sok van. Mélyhűtőben eláll.
Az igazi probléma a rukkola volt, levelet ugyanis nem igazán lehet tartósítani. Van ugye a pesztó gondolat, de az csak pár hétig bírja akkor is, ha fertőtlenített üvegbe teszem, és csak csíramentes kanállal engedek belenyúlni. Úgyhogy kitaláltam, hogy úgy járok el vele, mintha spenót lenne, leforrázom a leveleket, és apróra vágom, úgy teszem a mélyhűtőbe, és akkor időnként húzós ízű mártást csinálok belőle húsokra. Fokhagymázni nemigen kell már, csak legfeljebb felönteni egy kis tejszínnel, összeforralni.
Úgyhogy megyek is, úgyis lemerült a telep a laptopban. Leszedem a rukkolát, csak a felmagzottakat hagyom, hogy legyen jövőre is vetőanyag.
A répát felszedtem, mert egyrészt kezdett felmagzani, másrészt meg kellett a hely az eperpalántáknak. El is tettük homokba, csak sajnos kint hagytuk, és este megázott. Most bevonszolom a tető alá, azért nem olyan könnyű egy láda homok répával spékelve, de majd szólok a macskának, vagy valami, hogy segítsen.
A paradicsom már alighanem nem fog beérni, de legalább lesz sok zöldparadicsom csalamádénak. Na, azt nem én fogom eltenni, hanem anyám. A petrezselymet már betakarítottam, fél uzsonnás zacskónyi került, már bent van a mélyhűtőben, viszont egész nyáron abból főztem, megérte. Jövőre kell zeller is, azt idén elfelejtettem. A kelbimbó majd valamikor novemberben terem, már (kel)bimbózik.
A petrezselyem sziget az főnyeremény volt. Ez ugye metélőpetrezselyem, úgyhogy egész nyáron volt friss petrezselyemzöldem, és olyan illatos, olyan friss, hogy az ember szerelmes lett tőle rögtön. Idén mindenbe került, túrókrémbe, főzelékbe, levesbe, salátába, mindenbe. Ja, és pesztó is lett belőle, illatos. Természetesen adtam belőle boldog-boldogtalannak, de olyan ez, mint a szeretet, minél többet adtam, annál több lett belőle, mert két nap alatt újranőtt mindig a levágott rész. Most is van egy csomó, csak le kéne kaszálni és szétosztani a jelentkezők közt, de csak akkor, amikor jelzik, hogy most van sok idejük petrezselymet vágni apróra, mert tényleg marha sok van. Mélyhűtőben eláll.
Az igazi probléma a rukkola volt, levelet ugyanis nem igazán lehet tartósítani. Van ugye a pesztó gondolat, de az csak pár hétig bírja akkor is, ha fertőtlenített üvegbe teszem, és csak csíramentes kanállal engedek belenyúlni. Úgyhogy kitaláltam, hogy úgy járok el vele, mintha spenót lenne, leforrázom a leveleket, és apróra vágom, úgy teszem a mélyhűtőbe, és akkor időnként húzós ízű mártást csinálok belőle húsokra. Fokhagymázni nemigen kell már, csak legfeljebb felönteni egy kis tejszínnel, összeforralni.
Úgyhogy megyek is, úgyis lemerült a telep a laptopban. Leszedem a rukkolát, csak a felmagzottakat hagyom, hogy legyen jövőre is vetőanyag.
2012. szeptember 26., szerda
Iskolaérett a gyerek, együtt röhögünk
Voltunk tegnap sulivárón a református iskolában, azt mondja a Borcsi, tetszett, úgy kell köszönni, hogy áldás, édesség.
Amúgy meg muszáj lesz neki iskolába menni jövőre, az oviban már nem tud aludni, mert lelóg a lába az ágyról.
Amúgy meg muszáj lesz neki iskolába menni jövőre, az oviban már nem tud aludni, mert lelóg a lába az ágyról.
2012. szeptember 25., kedd
A futás meditatív voltával kapcsolatban
Etának igaza volt, olyan békésen elmeditálgattam, hogy véletlenül túlfutottam az utcánkon, így már megint egy kicsit nagyobb lett a kör, de még mindig élek. Tetszik nekem ez a sport.
És most lefekszem kicsit pihenni.
És most lefekszem kicsit pihenni.
2012. szeptember 21., péntek
2012. szeptember 19., szerda
Minden helyett
Mára az uram pihenést rendelt, mármint nem sportolhatok, úgyhogy kitakarítottam a lakást, és mingyá' megyek elültetni az eperpalántákat, de előbb felszedem a petrezselymet, mert annak a helyére megy, és előkészítem a talajt.
Na most én a kertásástól még soha nem éreztem magam szerencsétlennek, ha viszont takarítani kell, akkor ölni tudnék sajnos. Mert az égbe kiált, hogy én a drága életem értékes perceit azzal pergetem, hogy dzsuvát szedek föl, ahelyett, hogy alkotnék, vagy hasonlók, a Pé meg ugye rendmániás, ezért nálunk nem opció, hogy megesz a kosz, de nem baj, mert fő a szeretet.
Ezért most azt találtam ki, hogy veszek egy takarító robotot. Jó, kádat nem fog mosni helyettem, de a padlót azt szépen tisztán tartja, és megtanulom beprogramozni is, hogy akkor zizegjen itt nekem, amikor nem vagyunk itthon.
Reálpolitikusként elgondolkoztam a forráson és a társadalmi hatáson is. Utóbbival kicsit baj van, mert a robot árából vehetnék takarítónénit, ami ugye egy fő megélhetését segítené, de sajnos nem ismerek olyat, akire én rá merném bízni a családi higiéniát (mert akkor én nyilván a kisujjamat se mozdítanám, azért fizetem ugyanis). A forrással kapcsolatban meg azt hittem, hogy majd ezt kérek karácsonyra, szülinapra, névnapra, házassági évfordulóra és március 15-re az egész családtól, de aztán rájöttem, hogy halleluja van, nekem ugyanis év végéig el kell költenem bizonyos, természetben ugyan nem létező, csak a könyvelésben szereplő pénzösszeget tárgyi eszközre, máskülönben adózik. Mivel valójában mindenünk van, ami kell (cuki gyerekek, ház, kert, laptop), gondolkoztunk rajta, hogy veszünk egy fél falnyi plazmatévét, de azt hiszem, az egy robotgéphez képest összehasonlíthatatlanul csekély mértékben emelné az életminőségünket, mivel nem nézünk tévét. Na jó, a gyerekek igen, de ők képesek egy telefon kijelzőjén is végignézni a Tűzoltó Samet, csak mozogjon valami. Szerintem nagyon ügyes vagyok, hogy kitaláltam. Természetesen az is eszünkbe jutott, hogy a legjobban úgy tudnánk spórolni, ha nem vennénk semmit, hanem adót fizetnénk inkább, mert az mégiscsak egy jóval kisebb összeg, de valahogy az efféle hozzáállás nekem gyáva megfutamodásnak tűnik. Úgyhogy most mindjárt megyek, és meg is kérdezem a könyvelőt, hogy lehet-e.
Update: csak mégsem a linkelt robotot veszem meg, mert nem időzíthető, és kikerüli a szőnyeget. Azon meg fel tudom magambaszni bosszantani, ha egy 180 ezres masinát ajánlanak a padlósöprésre, mert ha nekem az kéne, akkor inkább elmegyek a százforintos boltba, és veszek söprűt. Ami nem takarítja a szőnyeget, csak a padlót, az nem takarítógép, hanem... zokni.
Na most én a kertásástól még soha nem éreztem magam szerencsétlennek, ha viszont takarítani kell, akkor ölni tudnék sajnos. Mert az égbe kiált, hogy én a drága életem értékes perceit azzal pergetem, hogy dzsuvát szedek föl, ahelyett, hogy alkotnék, vagy hasonlók, a Pé meg ugye rendmániás, ezért nálunk nem opció, hogy megesz a kosz, de nem baj, mert fő a szeretet.
Ezért most azt találtam ki, hogy veszek egy takarító robotot. Jó, kádat nem fog mosni helyettem, de a padlót azt szépen tisztán tartja, és megtanulom beprogramozni is, hogy akkor zizegjen itt nekem, amikor nem vagyunk itthon.
Reálpolitikusként elgondolkoztam a forráson és a társadalmi hatáson is. Utóbbival kicsit baj van, mert a robot árából vehetnék takarítónénit, ami ugye egy fő megélhetését segítené, de sajnos nem ismerek olyat, akire én rá merném bízni a családi higiéniát (mert akkor én nyilván a kisujjamat se mozdítanám, azért fizetem ugyanis). A forrással kapcsolatban meg azt hittem, hogy majd ezt kérek karácsonyra, szülinapra, névnapra, házassági évfordulóra és március 15-re az egész családtól, de aztán rájöttem, hogy halleluja van, nekem ugyanis év végéig el kell költenem bizonyos, természetben ugyan nem létező, csak a könyvelésben szereplő pénzösszeget tárgyi eszközre, máskülönben adózik. Mivel valójában mindenünk van, ami kell (cuki gyerekek, ház, kert, laptop), gondolkoztunk rajta, hogy veszünk egy fél falnyi plazmatévét, de azt hiszem, az egy robotgéphez képest összehasonlíthatatlanul csekély mértékben emelné az életminőségünket, mivel nem nézünk tévét. Na jó, a gyerekek igen, de ők képesek egy telefon kijelzőjén is végignézni a Tűzoltó Samet, csak mozogjon valami. Szerintem nagyon ügyes vagyok, hogy kitaláltam. Természetesen az is eszünkbe jutott, hogy a legjobban úgy tudnánk spórolni, ha nem vennénk semmit, hanem adót fizetnénk inkább, mert az mégiscsak egy jóval kisebb összeg, de valahogy az efféle hozzáállás nekem gyáva megfutamodásnak tűnik. Úgyhogy most mindjárt megyek, és meg is kérdezem a könyvelőt, hogy lehet-e.
Update: csak mégsem a linkelt robotot veszem meg, mert nem időzíthető, és kikerüli a szőnyeget. Azon meg fel tudom magam
2012. szeptember 18., kedd
Futás vagy rubintréka?
Most, hogy ismét van mire tornabornázni otthon kényelmesen, háziasszonyosan, azt kell, hogy mondjam, hogy aki végig tud nyomni egy rubintrékát, az simán le tud futni 3,5 kilométert.
Fordítva meg az van, hogy attól, hogy le tudok futni 3,5 kilométert, még kb. a közelébe se jutok annak, hogy végig tudjak nyomni egy rubintréka segget. Lehet, hogy lófeje* van, de tornázni azt tud.
*szerintem nincs is.
Fordítva meg az van, hogy attól, hogy le tudok futni 3,5 kilométert, még kb. a közelébe se jutok annak, hogy végig tudjak nyomni egy rubintréka segget. Lehet, hogy lófeje* van, de tornázni azt tud.
*szerintem nincs is.
2012. szeptember 17., hétfő
Amelyben kiderül, hogy mekkora sportember vagyok
Mutatom a Pének a mai futásomat a telefonomon (véletlenül már az elején megtalált a GPS), simogassa meg érte a buksi fejemet, milyen ügyes vagyok, 2,14 kilométer 25 perc alatt, kezdetnek nem rossz, ugye?
Mire a Pé érdeklődést színlelve, meg mert kedves, és különben is beszorítottam a konyhába, udvariasan meg is nézi, nézi, nézi, majd megérdeklődi, hogy vajon miért nem állítom át a mértékegységet mérföldről kilométerre?
Hö? Nézmá, tényleg!
És akkor átváltottam, és kiderült, hogy nem is 2,14, hanem 3,44 kilométert futottam 25 perc alatt. Hát ez elég nagy haladás volt öt másodperc alatt, mondhatni motiváló. Szerintem ez elég király eredmény így másodikra. Tényleg marha jó fejnek érzem magam hirtelen.
Pedig egész életemben utáltam futni, kivéve most. Tényleg jó ötlet volt ez a mértékegységátváltás.
Mire a Pé érdeklődést színlelve, meg mert kedves, és különben is beszorítottam a konyhába, udvariasan meg is nézi, nézi, nézi, majd megérdeklődi, hogy vajon miért nem állítom át a mértékegységet mérföldről kilométerre?
Hö? Nézmá, tényleg!
És akkor átváltottam, és kiderült, hogy nem is 2,14, hanem 3,44 kilométert futottam 25 perc alatt. Hát ez elég nagy haladás volt öt másodperc alatt, mondhatni motiváló. Szerintem ez elég király eredmény így másodikra. Tényleg marha jó fejnek érzem magam hirtelen.
Pedig egész életemben utáltam futni, kivéve most. Tényleg jó ötlet volt ez a mértékegységátváltás.
2012. szeptember 16., vasárnap
Ovi-ügy
Pillanatnyilag az a helyzet, hogy én lettem itt helyben Semmelweis Ignác, az anyák megmentője, ugyanis lassú víz partot mos módszerekkel, egy év szívós munkájával rávezettem az óvodát, hogy márpedig az én gyerekeimnek egy csoportba kell járniuk, ha már egyszer vegyes korosztályú a csoport. Meg más tesóknak is mennyivel jobb lenne már együtt ovizni a nagy reggeli bőgés helyett, ami ugye szívfacsaró, megszokhatatlan és anyagyilkos dolog ám, tudja jól, akinek része volt benne. Egyébként azt nem tudják, hogy ezt én intéztem el, úgy értem, az óvónők sem, de én azért emlékszem a lépcsőfokokra. A következőképpen alakult a válaszuk evolúciója, amikor szóba hoztam a témát:
2011. szept: Nem szoktuk
2011. nov: Hátráltatni fogja Borcsit a fejlődésben, hogy a kicsit ajnározza egész nap
2012. január.: Hát nem is tudjuk...
2012. február: Megbeszélem a vezetővel
2012. március: Semmi akadálya
2012. április: Idén így csináljuk, hogy a tesók alapból egy csoportba kerülnek, legalább a szülőknek sem kell magyarázni, hogy miről van szó.
És így is lett.
Jelenleg az óvónők is örülnek, nyertek ugyanis mínusz öt síró gyereket - ennyinek van ott a csoportban a tesója. Ennyi kis hároméves ment úgy idén óvodába, hogy nem rettegve, ordítva, az anyja ruhájába görcsösen kapaszkodva lépett be az ajtón, hanem a csoportszobától kezdve az óvónőkön át a többi gyerekig jó ismerősökhöz ment, vidáman, aranyosan. Egyébként nem mondanám, hogy a spanyolviaszt találtam fel, Sopronban ez volt ugyanis a normális, most mit kínozzák a kölköket, miért ne lenhetnének együtt a tesók? Hát így hoztam én el a Nyugatot Körmöspálcásra.
Mondjuk őszintén szólva én az ovi, meg a többi anyuka szempontjait leszarom, engem valójában csak az érdekel, hogy az én gyerekeimre milyen hatással van a mesterkedésem. Most az van, hogy a reggeli szívfacsaró bőgés/szorongás/"de anya ugye értem jössz" helyett a gyerekeim kézen fogva, röhögve mennek be, úgy kell őket elkapnom, hogy adjanak már egy puszit legalább, mert nekem érzelmi igényeim vannak, értsék meg. Délután meg alig akarnak hazajönni. Hihetetlen biztonságot adnak egymásnak, Ákosnak teljesen simán ment a beilleszkedés, és azóta Borcsival is minden oké, lelazult, felbátorodott, nem szorong egy kicsit sem az ovitól. Délután mind a ketten alszanak, általában Ákos az alvásverseny győztese, ő alszik el először, és ő ébred fel a legkésőbb, holott a bölcsiben az utolsó héten már nem aludt egyáltalán, hanem a többieket vegzálta. Egyébként leginkább az unokatesójával, Bunival játszik az udvaron, és a nála két évvel idősebb kisfiú is simán, egyenrangúként nyomja a kis kerekfejű gyerekemmel. Borcsi nagyon büszke nagytesó, mindenben segít Ákosnak, még a száját is megtörölgeti, amin az óvónők szétröhögik magukat. Ákos persze továbbra sem fogad szót, füle mellett kétszer négy sávos autópálya, de számítok a szakemberek kitartására, az egyikük ugyanis igazi régi vonalas óvó néni: a szabály az szabály, majd belejön, megtanulja, elmondja ötvenszer is simán, nem gond, mindig türelmes, soha nem emeli fel a hangját, de behajtja, amit kért. A másikukat se hallottam még ordítozni a gyerekekkel, bár ő sajnos náci, de szerintem nem a meggyőződéses fajtából, hanem abból, akit a környezete tett azzá: eddig még nem találkozott másfajta gondolatokkal, körülötte meg sajnos mindenki utál valakit, többnyire a cigányokat, ofkorsz. Dehát az ideológiai elképzelésekkel kapcsolatban nekem az a véleményem, hogy amíg nekem nyíltan nem cigányozik a gyerekeim előtt, addig ő otthon annyi bakancsot suvickol ki, amennyit csak akar. Ezt a részét a dolgoknak feladtam, nem feladatom nekem egyenként szépre-jóra, emelkedett liberális eszmékre hangolni más embereket, nem vagyok én senkinek a nevelőanyja. Próbáltam, hát nem lett tőle sikerélményem. Árpádsávos zászló meg egy se lengedez március 15-én, amit mondjuk a soproni oviról nem mondhattuk el, míg az egyik apuka meg nem érdeklődte, hogy vajon melyik Árpád-házi királyunk szerzett múlhatatlan érdemeket 1848-ban. Na, akkor leszedték, de mondom, ez Sopronban volt, nem Körmöspálcáson.
Na, de megint elkalandoztam. Szóval a bizonyíték, hogy mennyire jót tett a gyerekeknek a közös csoport: két héten keresztül Ákos röhögve ment oviba, alig várta, pénteken viszont a jó sósapuka elvitte Borcsit, így a kishapsi egyedül maradt. Hát volt ám sírás-rívás, meg anya szoknyájába való görcsös kapaszkodás, zokogó gyerek, könnyben úszó arcocska, tudjátok, a beszoktatós klasszik. Még a hétfőt így éljük túl Borcsi nélkül, aztán egy hónap nirvana jön megint, egy csoport, két gyerek, három nem tudom mi, ebből nem fogok kijönni.
2011. szept: Nem szoktuk
2011. nov: Hátráltatni fogja Borcsit a fejlődésben, hogy a kicsit ajnározza egész nap
2012. január.: Hát nem is tudjuk...
2012. február: Megbeszélem a vezetővel
2012. március: Semmi akadálya
2012. április: Idén így csináljuk, hogy a tesók alapból egy csoportba kerülnek, legalább a szülőknek sem kell magyarázni, hogy miről van szó.
És így is lett.
Jelenleg az óvónők is örülnek, nyertek ugyanis mínusz öt síró gyereket - ennyinek van ott a csoportban a tesója. Ennyi kis hároméves ment úgy idén óvodába, hogy nem rettegve, ordítva, az anyja ruhájába görcsösen kapaszkodva lépett be az ajtón, hanem a csoportszobától kezdve az óvónőkön át a többi gyerekig jó ismerősökhöz ment, vidáman, aranyosan. Egyébként nem mondanám, hogy a spanyolviaszt találtam fel, Sopronban ez volt ugyanis a normális, most mit kínozzák a kölköket, miért ne lenhetnének együtt a tesók? Hát így hoztam én el a Nyugatot Körmöspálcásra.
Mondjuk őszintén szólva én az ovi, meg a többi anyuka szempontjait leszarom, engem valójában csak az érdekel, hogy az én gyerekeimre milyen hatással van a mesterkedésem. Most az van, hogy a reggeli szívfacsaró bőgés/szorongás/"de anya ugye értem jössz" helyett a gyerekeim kézen fogva, röhögve mennek be, úgy kell őket elkapnom, hogy adjanak már egy puszit legalább, mert nekem érzelmi igényeim vannak, értsék meg. Délután meg alig akarnak hazajönni. Hihetetlen biztonságot adnak egymásnak, Ákosnak teljesen simán ment a beilleszkedés, és azóta Borcsival is minden oké, lelazult, felbátorodott, nem szorong egy kicsit sem az ovitól. Délután mind a ketten alszanak, általában Ákos az alvásverseny győztese, ő alszik el először, és ő ébred fel a legkésőbb, holott a bölcsiben az utolsó héten már nem aludt egyáltalán, hanem a többieket vegzálta. Egyébként leginkább az unokatesójával, Bunival játszik az udvaron, és a nála két évvel idősebb kisfiú is simán, egyenrangúként nyomja a kis kerekfejű gyerekemmel. Borcsi nagyon büszke nagytesó, mindenben segít Ákosnak, még a száját is megtörölgeti, amin az óvónők szétröhögik magukat. Ákos persze továbbra sem fogad szót, füle mellett kétszer négy sávos autópálya, de számítok a szakemberek kitartására, az egyikük ugyanis igazi régi vonalas óvó néni: a szabály az szabály, majd belejön, megtanulja, elmondja ötvenszer is simán, nem gond, mindig türelmes, soha nem emeli fel a hangját, de behajtja, amit kért. A másikukat se hallottam még ordítozni a gyerekekkel, bár ő sajnos náci, de szerintem nem a meggyőződéses fajtából, hanem abból, akit a környezete tett azzá: eddig még nem találkozott másfajta gondolatokkal, körülötte meg sajnos mindenki utál valakit, többnyire a cigányokat, ofkorsz. Dehát az ideológiai elképzelésekkel kapcsolatban nekem az a véleményem, hogy amíg nekem nyíltan nem cigányozik a gyerekeim előtt, addig ő otthon annyi bakancsot suvickol ki, amennyit csak akar. Ezt a részét a dolgoknak feladtam, nem feladatom nekem egyenként szépre-jóra, emelkedett liberális eszmékre hangolni más embereket, nem vagyok én senkinek a nevelőanyja. Próbáltam, hát nem lett tőle sikerélményem. Árpádsávos zászló meg egy se lengedez március 15-én, amit mondjuk a soproni oviról nem mondhattuk el, míg az egyik apuka meg nem érdeklődte, hogy vajon melyik Árpád-házi királyunk szerzett múlhatatlan érdemeket 1848-ban. Na, akkor leszedték, de mondom, ez Sopronban volt, nem Körmöspálcáson.
Na, de megint elkalandoztam. Szóval a bizonyíték, hogy mennyire jót tett a gyerekeknek a közös csoport: két héten keresztül Ákos röhögve ment oviba, alig várta, pénteken viszont a jó sósapuka elvitte Borcsit, így a kishapsi egyedül maradt. Hát volt ám sírás-rívás, meg anya szoknyájába való görcsös kapaszkodás, zokogó gyerek, könnyben úszó arcocska, tudjátok, a beszoktatós klasszik. Még a hétfőt így éljük túl Borcsi nélkül, aztán egy hónap nirvana jön megint, egy csoport, két gyerek, három nem tudom mi, ebből nem fogok kijönni.
2012. szeptember 12., szerda
Később már tényleg késő
Kalib: - Ákos, mikor lettél ilyen nagy fiú?
Ákos: - Hát amikor még pici voltam.
Ákos: - Hát amikor még pici voltam.
A részletekben lakó ördöggel kapcsolatban
Én pedig azért szeretek itthon dolgozni, mert a laptop alátétem általában egy Bob mester vagy hercegnő tematikájú könyv, amitől még egy képviselő-testületi ülés előkészítés is súlytalan lesz.
2012. szeptember 11., kedd
Nem minden dicséretnek örül egyformán az ember
Reggel fél hétkor
Ákos: - Anyaaaaa! Kéjek kakajót!
Kalib: - Kérjél apától, kisfiam, ő már felkelt.
Ákos: - De te jobb kakajót tudsz csinálni.
Hát azt gondolom. Tényleg könnyű eltévedni a tej és a cukrozott kakaópor útvesztőjében.
Ákos: - Anyaaaaa! Kéjek kakajót!
Kalib: - Kérjél apától, kisfiam, ő már felkelt.
Ákos: - De te jobb kakajót tudsz csinálni.
Hát azt gondolom. Tényleg könnyű eltévedni a tej és a cukrozott kakaópor útvesztőjében.
A futással kapcsolatban
Na szóval ez a futás dolog úgy indult, hogy egész nyáron nem voltam képes megemelni a seggemet, mert hol ovi- és bölcsiszünet volt, amikor anyám vigyázott napi két órát az alvó gyerekeimre, amíg én dolgoztam, és ezzel le is merítettem nála a kreditemet, vagy nyaralni voltunk, vagy anyám nyaralt, szóval valahogy sosem akart összejönni a gyerekfelügyelet. Most meg, hogy itt a szeptember, anyám megint elment Lengyelországba, de hát ez így nem mehet tovább, mert mérlegileg kissé meghaladtam a versenysúlyomat, bár baj az nincs, mert úgyis szoknyákat hordok, amiben nyugodtan nőhet az ember segge vizuálisan eloszlik rajtam a plusz. És akkor arra gondoltam, hogy egy lószart fogok én várni a körülmények meg a csillagok szerencsés együttállására ahhoz, hogy mozogjak, itt van nekem a letöltött rubintréka, majd akkor én itthon, délelőttönként tornázok. Erre eszembe jutott, hogy vaze, nincs is, mert az a másik gépemen volt, ami bekrepált. Úgyhogy marad a délelőtt futás, amit én ugyan még sose csináltam, de mások azt mondják, hogy nem nagy cucc. Szerencsére puccos futócipőt már vettünk egy éve, egyszer ki is próbáltam pilates után. Az úgy volt, hogy éppen mentem a Péért az állomásra, de késett a vonata, rajtam meg - mivel tornából jöttem - pont megfelelő volt a couture, hogy addig is körbefussam a háztömböt. Hát nem volt jó érzés. Viszont most meg kiszámoltam, hogy már csak huszonnégyszer kell elmennem futni, hogy fitness bérlet költséggel számolva behozza az árát a futócipőm, ami nálam elég nagy motiváció, mármint a gazdaságossági tényező. Szóval így kezdődött. Meg hát meg is ígértem az uramnak.
Na most ehhez képest az üdvrivalgás elmaradt, de én tényleg azt hittem, hogy majd ha én elmegyek futni, akkor a triatlonos Pé repülőgépet bérel, és az égre írja felhőpamacsokkal, hogy HAJRÁ KALIB, SZERETLEK! meg ilyenek, na ehhez képest föl se fogta, hogy futni voltam, ötödször mondtam, mire egyáltalán eljutott az agyáig (fáradt, készen van szegény), hogy itt én hőssé nőttem váratlanul. Pedig még a Facebookra is kiposztoltam neki, csak nem látta.
Mert hát nyilván a technika még az, amivel engem motiválni lehet, le is töltöttem már vagy fél évvel ezelőtt egy jó kis futós alkalmazást, Runkeeper, ami méri a távolságot, meg az időt, meg a kalóriafelhasználást, sőt olyan app is van, ami a telefonomon lévő zenék sebességét szinkronizálja a futás sebességével, hát ez valóban hiánypótló szerintem. Szerencsére a Pének pont vettem karácsonyra ilyen karra szerelhető futós telefontartót, meg sport napszemüvege is volt, úgyhogy mi ketten fel vagyunk szerelve futócuccilag, csak ő jobban.
Na szóval induláskor rögtön el is indítottam a Runkeepert, mire kiírta, hogy errefelé sajnos ritkásan vannak a műholdak. WTF? Na most én azt elhiszem, hogy ritkásan vannak a közkutak, vagy a mobil internet, vagy a tököm tudja, de a sztratoszféra távolságából legyen már mindegy, hogy Körmöspálcás belvárosában lakom-e, vagy 500 méterrel arrébb! De hát én akkora rejtőzködő vagyok, hogy nem is talált az a nyomorult műhold, már a Gerje partján jártam (ki van száradva amúgy), amikor végül elkezdett követni. Úgyhogy a végén így is egy Google térképen kellett kiszámolni, hogy mennyit futottam, három kilométert. Kicsit rossz volt, de nem annyira, mint amire számítottam, viszont elvitte az egészet az önmagam hősiessége fölött érzett eufória. Séta háromszor volt, olyan 50-100 méterek, nem gyalogolni jöttem ugyanis. Na azért a Gerje partján csak pislogtam, hogy ez most oké, hogy én a természetben futok, némá milyen autentikus vagyok, de arra azért nem számítottam, hogy innen aztán nincs menekvés, mert balra a patak (híd valahol a távolban), jobbra meg a susnyás, mögötte az Ismeretlen, úgyhogy itt most futni kell egyenesen, nincs mese. Mondjuk ahhoz képest, hogy a háztömböt akartam körbefutni, szerintem szép. Ja, és 28 fok volt.
Aztán szerencsésen hazaértem, meghaltam, és szomorúan realizáltam, hogy nem is látott a Runkeeper csak félúttól, valamint a Facebookra se tudom felnyomni a hősiességemet egyenesbe', mert megint csak valami hibát kapott a Runkeeper. Úgyhogy sikerült letöltenem a legszarabb tréner appot ever, de a lényeg, hogy futottam. Most meg kissé izomlázam van, de az eufória még tart, úgyhogy megyek is takarítani meg dolgoznom is kell, holnap meg futok megint asszem.
Ja, a Runkeeper szerint 153 kalóriát égettem el, ez kb. fél zsömle, vagy hasonló mennyiség.
Na most ehhez képest az üdvrivalgás elmaradt, de én tényleg azt hittem, hogy majd ha én elmegyek futni, akkor a triatlonos Pé repülőgépet bérel, és az égre írja felhőpamacsokkal, hogy HAJRÁ KALIB, SZERETLEK! meg ilyenek, na ehhez képest föl se fogta, hogy futni voltam, ötödször mondtam, mire egyáltalán eljutott az agyáig (fáradt, készen van szegény), hogy itt én hőssé nőttem váratlanul. Pedig még a Facebookra is kiposztoltam neki, csak nem látta.
Mert hát nyilván a technika még az, amivel engem motiválni lehet, le is töltöttem már vagy fél évvel ezelőtt egy jó kis futós alkalmazást, Runkeeper, ami méri a távolságot, meg az időt, meg a kalóriafelhasználást, sőt olyan app is van, ami a telefonomon lévő zenék sebességét szinkronizálja a futás sebességével, hát ez valóban hiánypótló szerintem. Szerencsére a Pének pont vettem karácsonyra ilyen karra szerelhető futós telefontartót, meg sport napszemüvege is volt, úgyhogy mi ketten fel vagyunk szerelve futócuccilag, csak ő jobban.
Na szóval induláskor rögtön el is indítottam a Runkeepert, mire kiírta, hogy errefelé sajnos ritkásan vannak a műholdak. WTF? Na most én azt elhiszem, hogy ritkásan vannak a közkutak, vagy a mobil internet, vagy a tököm tudja, de a sztratoszféra távolságából legyen már mindegy, hogy Körmöspálcás belvárosában lakom-e, vagy 500 méterrel arrébb! De hát én akkora rejtőzködő vagyok, hogy nem is talált az a nyomorult műhold, már a Gerje partján jártam (ki van száradva amúgy), amikor végül elkezdett követni. Úgyhogy a végén így is egy Google térképen kellett kiszámolni, hogy mennyit futottam, három kilométert. Kicsit rossz volt, de nem annyira, mint amire számítottam, viszont elvitte az egészet az önmagam hősiessége fölött érzett eufória. Séta háromszor volt, olyan 50-100 méterek, nem gyalogolni jöttem ugyanis. Na azért a Gerje partján csak pislogtam, hogy ez most oké, hogy én a természetben futok, némá milyen autentikus vagyok, de arra azért nem számítottam, hogy innen aztán nincs menekvés, mert balra a patak (híd valahol a távolban), jobbra meg a susnyás, mögötte az Ismeretlen, úgyhogy itt most futni kell egyenesen, nincs mese. Mondjuk ahhoz képest, hogy a háztömböt akartam körbefutni, szerintem szép. Ja, és 28 fok volt.
Aztán szerencsésen hazaértem, meghaltam, és szomorúan realizáltam, hogy nem is látott a Runkeeper csak félúttól, valamint a Facebookra se tudom felnyomni a hősiességemet egyenesbe', mert megint csak valami hibát kapott a Runkeeper. Úgyhogy sikerült letöltenem a legszarabb tréner appot ever, de a lényeg, hogy futottam. Most meg kissé izomlázam van, de az eufória még tart, úgyhogy megyek is takarítani meg dolgoznom is kell, holnap meg futok megint asszem.
Ja, a Runkeeper szerint 153 kalóriát égettem el, ez kb. fél zsömle, vagy hasonló mennyiség.
2012. szeptember 10., hétfő
Kissé bizonytalan vagyok
És most állítólag elmegyek futni. Hát nem tudom, mi lesz belőle, még sose voltam.
Régimódi csokoládétorta brutál
Ezt a tortát már egyszer leblogoltam, ez meg a tökéletesített változat. Bocs, Nigella, ez van. Egyébként az alapötlet szuper: csupa minőségi anyag van benne, gondolom, attól ilyen finom. Aki már fejből tudja az eredeti receptet, annak most előrevetítem a változást: a krémbe tejföl helyett habtejszínt kell önteni, és még kicsit langyosan kell a tortalapra csorgatni. Ettől lesz olyan szép fényes és egyenletes, mint a képen. Mármint a csokidara alatt:
Ez itt amúgy az uram szülinapjára készült, amióta először megcsináltam, mindig ilyet kér, csak a díszítés változik évről évre.
Úgyhogy most mindenki okulására idevésem a tökéletes régimódi csokoládétorta receptjét, brutál, és isteni finom.
20 dkg lisztet
20 dkg porcukrot
bő fél csomag sütőport
4 dkg keserű kakaóport (jóféle)
összekevertem, majd összemorzsoltam
17,5 dkg vajjal (szobahőmérsékletű) és belekevertem fakanállal
1 rúd vanília belét
2 tojást
1,5 dl tejfölt.
Amikor szép, homogén lett a massza, akkor kivajazott-lisztezett tortaformában kisütöttem előbb az egyik, majd a másik felét, vagyis két fordulóban, 180 fokos sütőben. Légkeveréssel jó gyorsan megsültek, nyitva kellett tartani az orromat, nehogy odakapjanak. Csokis sütinél ugyanis a szemre, barnulásra nem nagyon lehet hagyatkozni.
Aztán összeállítjuk a krémet.
7,5 deka vajat
18 deka 68-75 százalékos kakaótartalmú étcsokival összeolvasztottam gőz fölött. Aztán ebbe is beledolgoztam
1 rúd vanília belét,
1 evőkanál barackbefőtt levet (eredetileg goldenszirupot kellene, de én azt nem tudom, hogy az micsoda, a barackbefőttlé meg szirup is, aranyszínű is, finom is, jó lesz az, ki érzi ennyi csoki mellett?) és
1,3 dltejfölt helyett habtejszínt. Közben habverővel egyengettem, biztos, ami
biztos.
Aztán beleszitáltam
30 dkg porcukrot, amit érdemes még a meleg masszába tenni, hogy jól feloldódjon.
A kihűlt tortalapok egyikének négy oldalról négy sütőpapír csíkkal ágyaztam meg, hogy össze ne kenjem a tálalásra szolgáló a tányért. A krém harmadával megkentem, aztán rátettem a másik tortalapot, és a többi krémet rácsorgattam, elhelyezkedett magától szép egyenletes-fényesre. Aztán Borcsi megszórta csokidarával, meg is kérdezte később, hogy ez minek kell, mire elgondolkoztam, és elárultam, hogy csak a lendület miatt, mert eddig mindig csúnya lett a krém, rücskös meg egyenetlen, és azt hittem, hogy most is az lesz, és azokat akartam vele eltakarni, de most nem kellett, és ez csak a tejszín miatt lehet, mert más nem változott.
Egyébként nagyon húzós ízű torta, brutál csokis, de nekünk a kedvencünk.
Úgyhogy most mindenki okulására idevésem a tökéletes régimódi csokoládétorta receptjét, brutál, és isteni finom.
20 dkg lisztet
20 dkg porcukrot
bő fél csomag sütőport
4 dkg keserű kakaóport (jóféle)
összekevertem, majd összemorzsoltam
17,5 dkg vajjal (szobahőmérsékletű) és belekevertem fakanállal
1 rúd vanília belét
2 tojást
1,5 dl tejfölt.
Amikor szép, homogén lett a massza, akkor kivajazott-lisztezett tortaformában kisütöttem előbb az egyik, majd a másik felét, vagyis két fordulóban, 180 fokos sütőben. Légkeveréssel jó gyorsan megsültek, nyitva kellett tartani az orromat, nehogy odakapjanak. Csokis sütinél ugyanis a szemre, barnulásra nem nagyon lehet hagyatkozni.
Aztán összeállítjuk a krémet.
7,5 deka vajat
18 deka 68-75 százalékos kakaótartalmú étcsokival összeolvasztottam gőz fölött. Aztán ebbe is beledolgoztam
1 rúd vanília belét,
1 evőkanál barackbefőtt levet (eredetileg goldenszirupot kellene, de én azt nem tudom, hogy az micsoda, a barackbefőttlé meg szirup is, aranyszínű is, finom is, jó lesz az, ki érzi ennyi csoki mellett?) és
1,3 dl
Aztán beleszitáltam
30 dkg porcukrot, amit érdemes még a meleg masszába tenni, hogy jól feloldódjon.
A kihűlt tortalapok egyikének négy oldalról négy sütőpapír csíkkal ágyaztam meg, hogy össze ne kenjem a tálalásra szolgáló a tányért. A krém harmadával megkentem, aztán rátettem a másik tortalapot, és a többi krémet rácsorgattam, elhelyezkedett magától szép egyenletes-fényesre. Aztán Borcsi megszórta csokidarával, meg is kérdezte később, hogy ez minek kell, mire elgondolkoztam, és elárultam, hogy csak a lendület miatt, mert eddig mindig csúnya lett a krém, rücskös meg egyenetlen, és azt hittem, hogy most is az lesz, és azokat akartam vele eltakarni, de most nem kellett, és ez csak a tejszín miatt lehet, mert más nem változott.
Egyébként nagyon húzós ízű torta, brutál csokis, de nekünk a kedvencünk.
2012. szeptember 8., szombat
Ákos, amint öntudatára ébred
Eddig mindnyájan azt hittük, hogy az Ákos az apjára ütött, de ahogy öregszik, egyre inkább kibukik az anyja genetikája, például rendkívül fontosnak tartja a níp tájékoztatását.
A múltkor anyám házi ezermesterével közölte, hogy a fiúknak kukijuk van, lányoknak meg puncijuk, és roppant elégedett volt, amikor a hapsi hitetlenkedve visszakérdezett, hogy tényleg? Bizony! Tegnap meg az óvoda kertészét tájékoztatta, hogy a halottak nem kakilnak.
Az anyák viszont röhögnek.
Meg azon is vinnyogva röhögtünk, amikor kidüllesztett pocakkal, peckesen megállt az úszómester előtt, aki éppen az imént fütyült rá, és közölte vele, hogy itt ő a főnök. Mondjuk a lába még nem ér le a medencében.
A múltkor anyám házi ezermesterével közölte, hogy a fiúknak kukijuk van, lányoknak meg puncijuk, és roppant elégedett volt, amikor a hapsi hitetlenkedve visszakérdezett, hogy tényleg? Bizony! Tegnap meg az óvoda kertészét tájékoztatta, hogy a halottak nem kakilnak.
Az anyák viszont röhögnek.
Meg azon is vinnyogva röhögtünk, amikor kidüllesztett pocakkal, peckesen megállt az úszómester előtt, aki éppen az imént fütyült rá, és közölte vele, hogy itt ő a főnök. Mondjuk a lába még nem ér le a medencében.
2012. szeptember 7., péntek
Rajtam kívül biztos mindenki azt gondolja, hogy ez így oké
Én egyébként marhára sajnálom azokat a nemzeti közszolgálati egyetemistákat, akiknek a tűző napon kellett végighallgatniuk Orbán évnyitó beszédét, közben egy csomóan el is ájultak.
Arra meg már gondolni se merek, hogy mi van, ha jön az ellen* elfoglalni a hazát és igába dönteni a népet, és mondjuk pont nyáron támadnak rájuk, árnyék meg sehol.
*mert hát itt mégiscsak katonákat és rendőröket képeznek
Arra meg már gondolni se merek, hogy mi van, ha jön az ellen* elfoglalni a hazát és igába dönteni a népet, és mondjuk pont nyáron támadnak rájuk, árnyék meg sehol.
*mert hát itt mégiscsak katonákat és rendőröket képeznek
2012. szeptember 5., szerda
A külföldi munkavállalással kapcsolatban
Most, hogy a barátaim, a házinénink, és a fodrászom után a házi ezermesterünk is külföldre távozott dolgozni, egy kicsit meglőve érzem magam. Úgy fogunk járni, mint Douglas Adams-nél, hogy kihalunk valami orbitális járványban, mert nem marad ember, aki lemossa a telefonkagylót a nyilvános fülkékben. Jah, hogy itt meg már orvos se lesz, aki kezeljen a halálom előtt, hát, legalább nem lesz kétséges a végkifejlet.
A kávézással kapcsolatban
Már magam sem tudom, mit gondoljak, de mivel nekem előnyös, úgy döntöttem, inkább elhiszem, hogy a mértéktelen kávézás jót tesz a szervezetnek, mert a kávé a mindenféle ráktól az Alzheimer-kórig minden betegséget megelőz nagyjából.
Azt mondja a cikk, hogy áh, csak azért gondolták régen, hogy a kávé agyvérzést, meg minden ilyen szív- és érrendszeri izéket okoz, mert a dohányosok általában nagy kávésok is, és ők torzították az eredményt. Cigizni továbbra sem egészséges.
A kávé védő hatása egyébként napi hat csészénél kezdődik, ennyi a minimálisan elfogyasztandó mennyiség, és bár eddig sem volt okom panaszra, azért ez most nyugodtan nevezhető a Hét Jó Hírének. Milyen kis puritán és értelmetlen önmérséklő voltam, amikor megálltam napi négy kávénál, és csak nagy ritkán engedélyeztem magamnak ötöt! Mondtam én mindig, hogy az a fenenagy önfegyelmem visz majd a sírba.
(Egyébként azért írok ilyeneket, mert mást kellene, de nagyon nincs hozzá kedvem, fecsegek mintegy, de attól még a hír igaz)
Azt mondja a cikk, hogy áh, csak azért gondolták régen, hogy a kávé agyvérzést, meg minden ilyen szív- és érrendszeri izéket okoz, mert a dohányosok általában nagy kávésok is, és ők torzították az eredményt. Cigizni továbbra sem egészséges.
A kávé védő hatása egyébként napi hat csészénél kezdődik, ennyi a minimálisan elfogyasztandó mennyiség, és bár eddig sem volt okom panaszra, azért ez most nyugodtan nevezhető a Hét Jó Hírének. Milyen kis puritán és értelmetlen önmérséklő voltam, amikor megálltam napi négy kávénál, és csak nagy ritkán engedélyeztem magamnak ötöt! Mondtam én mindig, hogy az a fenenagy önfegyelmem visz majd a sírba.
(Egyébként azért írok ilyeneket, mert mást kellene, de nagyon nincs hozzá kedvem, fecsegek mintegy, de attól még a hír igaz)
2012. szeptember 3., hétfő
Első nap az óvodában, mármint Ákosnak, Borcsi már jár egy ideje
Bejönni látszik a terv, hogy a két gyerek egy csoportba járjon oviba. Borcsi lelazult az Ákos közelségétől, Ákos meg egyáltalán nem bőgött, kicsit sem, hanem röhögött. Viszont mindkettő aludt délután.
Ákos az óvó néniknek sem fogad szót, hát ez van. Délután pedig bemutattuk, hogy milyen az, amikor a szép, szelíd, szőke kislány édibédinek és mosolygósnak ismert anyukája visító fúria módjára próbálja letiltani a frissen becsatlakozott ördögfióka kisfiát arról, hogy méteres lapáttal szórja a homokot minden és mindenki fejére az oviban. És most megyek, kiszórom a homokot a melltartómból, és lezuhanyozom.
Ákos az óvó néniknek sem fogad szót, hát ez van. Délután pedig bemutattuk, hogy milyen az, amikor a szép, szelíd, szőke kislány édibédinek és mosolygósnak ismert anyukája visító fúria módjára próbálja letiltani a frissen becsatlakozott ördögfióka kisfiát arról, hogy méteres lapáttal szórja a homokot minden és mindenki fejére az oviban. És most megyek, kiszórom a homokot a melltartómból, és lezuhanyozom.
Debrecenbe kéne menni
Csak előbb még Poroszlóra.
Szóval teliettük magunkat a Hortobágyi Nagycsárdában, és roppant elégedetten távoztunk. Egészen a Kilenclyukú hídig mentünk, ami olyan öt lépés, és fotózkodtunk egyet, ami alant látható. Mi így szoktuk.
Aztán elhúztunk Poroszlóra, ahol Ökocentrum néven adtak át egy mintegy kétmilliárdos EU pénzből épült állatkertfélét, "a nonprofit Kft. mögött az önkormányzat áll". A nő a pénztárban elsorolta, hogy miféle állatokat lehet ott látni, mire én alighanem felkerültem a Hónap Látogatója falra azzal a kérdésemmel, hogy és tessék mondani, élnek? Ami mondjuk egy csöppet sem tűnt magától értetődőnek Hortobágy után, ahol viszont egyetlen állat sem élt, kivéve az éttermi légy, oszt jónapot. A többi ki volt tömve, nyomorultak. Na, és ott csináltak ilyen Tisza-tavi akváriumot, ahol a fejünk fölött úszkáltak a vizák meg a többi halak, az elég jópofa volt, meg láttunk vidrát, meg aranysakált, ami a toportyánféreg, de szerintem kamu volt, mert leginkább egy cuki kiskutyára hajazott, én nem tudom mit volt oda tőle annyira a Toldi Miklós. Aztán rövidesen agylágyulást kaptam a hőségtől, és visszamentünk a szállodába, de akkor már úgyis este volt.
Másnap reggel meg elrángattam szegény ateista Pét a görög katolikus templomba, misére. Először is hülyének nézett, mert ahhoz azért tényleg perverznek kell lenni, hogy egy három éve épült templomot akarjon az ember megnézni, de hát mit tudhatom én látatlanba, hogy honnan hozták az képeket az ikonosztázra, meg kell azt nézni. Másrészt meg amikor volt itt a Bartolomeiosz, a konstantinápolyi pátriárka, mármint nem Hajdúszoboszlón, hanem Beloianniszban, akkor marhára tetszett a mise, mert ugyebár ezek a görög katolikusok végigéneklik, és az akkor olyan volt, hogy legszívesebben odaálltam volna egy közvetítőkocsival, hogy a világon mindenki hallja, csodálatos volt. De sajnos akkoriban még a telefonomon sem volt hangfelvétel, meg semmi, a szalagos diktafon meg azért nem az igazi így hangminőségileg. Mondjuk azt azért sejtettem, hogy a pátriárka látogatása, meg egy sima mise között hanganyagban azért lesz némi különbség, de nem baj, úgyis azért mentünk nyaralni, hogy mást csináljunk, mint amit szoktunk. Hát görög katolikus misére például tényleg egyáltalán nem szoktunk járni, mondjuk másmilyenre se. A Pé nem igazán érezte magát otthon, de én nagyon élveztem. A dominus vobiscumnál elhúztunk.
Egészen a kálvinista Rómáig, ahol először azért nem tudtunk bemenni a Nagytemplomba, mert mise volt (némá, hát Szoboszlón már végeztek), aztán meg amikor jöttek kifelé, akkor ilyen veszélyesnek látszó fekete palástosok sora állt az ajtókban. Aztán meg azért, mert hazament az összes fekete palástos, majd pedig azért, mert évnyitó volt. Úgyhogy elmentünk inkább sütizni, meg a Déri múzeumba, ahol megnéztük a Krisztus trilógia két darabját, tetszett nagyon, a harmadik Szegeden van éppen. A teremőr gyanúsan hasonlított a Kósa Lajosra, kiskutya legyek, ha nem lesz belőle múzeumigazgató tíz éven belül. Aztán megnéztük az éppen aktuális kiállítást is, majd átmentünk a Modembe, és ott is megnéztünk egy szürrealista kiállítást, szerencsére volt klíma. Majd pedig ettünk pizzát a Vespa nevű pizzázóban. Debrecen egyébként nagyon szép, nagyvilági és jó hangulatú hely, látszik, hogy az embereknek van pénze, meg hogy tudnak élni, és van is hol. Nem is bánnám, ha a gyerekek oda járnának egyetemre mondjuk.
Aztán hazajöttünk, és most megint rajtunk van a post vacation blues, pedig anyám szilvás gombóccal várt minket, a gyerekek meg tök jól elvoltak nélkülünk. Legközelebb Pannonhalmára megyünk, mert tart még a SZÉP kártya.
Most pedig láthattok egy csomó képet rólunk, nagyjából a Facebook-ra önarcképet készítő emo-s tinik stílusában, soha vissza nem térő alkalom. A képeken látható nő írja a blogot:
Szóval teliettük magunkat a Hortobágyi Nagycsárdában, és roppant elégedetten távoztunk. Egészen a Kilenclyukú hídig mentünk, ami olyan öt lépés, és fotózkodtunk egyet, ami alant látható. Mi így szoktuk.
Aztán elhúztunk Poroszlóra, ahol Ökocentrum néven adtak át egy mintegy kétmilliárdos EU pénzből épült állatkertfélét, "a nonprofit Kft. mögött az önkormányzat áll". A nő a pénztárban elsorolta, hogy miféle állatokat lehet ott látni, mire én alighanem felkerültem a Hónap Látogatója falra azzal a kérdésemmel, hogy és tessék mondani, élnek? Ami mondjuk egy csöppet sem tűnt magától értetődőnek Hortobágy után, ahol viszont egyetlen állat sem élt, kivéve az éttermi légy, oszt jónapot. A többi ki volt tömve, nyomorultak. Na, és ott csináltak ilyen Tisza-tavi akváriumot, ahol a fejünk fölött úszkáltak a vizák meg a többi halak, az elég jópofa volt, meg láttunk vidrát, meg aranysakált, ami a toportyánféreg, de szerintem kamu volt, mert leginkább egy cuki kiskutyára hajazott, én nem tudom mit volt oda tőle annyira a Toldi Miklós. Aztán rövidesen agylágyulást kaptam a hőségtől, és visszamentünk a szállodába, de akkor már úgyis este volt.
Másnap reggel meg elrángattam szegény ateista Pét a görög katolikus templomba, misére. Először is hülyének nézett, mert ahhoz azért tényleg perverznek kell lenni, hogy egy három éve épült templomot akarjon az ember megnézni, de hát mit tudhatom én látatlanba, hogy honnan hozták az képeket az ikonosztázra, meg kell azt nézni. Másrészt meg amikor volt itt a Bartolomeiosz, a konstantinápolyi pátriárka, mármint nem Hajdúszoboszlón, hanem Beloianniszban, akkor marhára tetszett a mise, mert ugyebár ezek a görög katolikusok végigéneklik, és az akkor olyan volt, hogy legszívesebben odaálltam volna egy közvetítőkocsival, hogy a világon mindenki hallja, csodálatos volt. De sajnos akkoriban még a telefonomon sem volt hangfelvétel, meg semmi, a szalagos diktafon meg azért nem az igazi így hangminőségileg. Mondjuk azt azért sejtettem, hogy a pátriárka látogatása, meg egy sima mise között hanganyagban azért lesz némi különbség, de nem baj, úgyis azért mentünk nyaralni, hogy mást csináljunk, mint amit szoktunk. Hát görög katolikus misére például tényleg egyáltalán nem szoktunk járni, mondjuk másmilyenre se. A Pé nem igazán érezte magát otthon, de én nagyon élveztem. A dominus vobiscumnál elhúztunk.
Egészen a kálvinista Rómáig, ahol először azért nem tudtunk bemenni a Nagytemplomba, mert mise volt (némá, hát Szoboszlón már végeztek), aztán meg amikor jöttek kifelé, akkor ilyen veszélyesnek látszó fekete palástosok sora állt az ajtókban. Aztán meg azért, mert hazament az összes fekete palástos, majd pedig azért, mert évnyitó volt. Úgyhogy elmentünk inkább sütizni, meg a Déri múzeumba, ahol megnéztük a Krisztus trilógia két darabját, tetszett nagyon, a harmadik Szegeden van éppen. A teremőr gyanúsan hasonlított a Kósa Lajosra, kiskutya legyek, ha nem lesz belőle múzeumigazgató tíz éven belül. Aztán megnéztük az éppen aktuális kiállítást is, majd átmentünk a Modembe, és ott is megnéztünk egy szürrealista kiállítást, szerencsére volt klíma. Majd pedig ettünk pizzát a Vespa nevű pizzázóban. Debrecen egyébként nagyon szép, nagyvilági és jó hangulatú hely, látszik, hogy az embereknek van pénze, meg hogy tudnak élni, és van is hol. Nem is bánnám, ha a gyerekek oda járnának egyetemre mondjuk.
Aztán hazajöttünk, és most megint rajtunk van a post vacation blues, pedig anyám szilvás gombóccal várt minket, a gyerekek meg tök jól elvoltak nélkülünk. Legközelebb Pannonhalmára megyünk, mert tart még a SZÉP kártya.
Most pedig láthattok egy csomó képet rólunk, nagyjából a Facebook-ra önarcképet készítő emo-s tinik stílusában, soha vissza nem térő alkalom. A képeken látható nő írja a blogot:
A Hortobágy fotószobájában található kellékkel, vihihi
Hajunkban fütyül a szél
Másnap Debrecen, amott a főnixmadár
Pé és a viza Poroszlón
Vízibolha b@szki, bemutatták. Amúgy láttam papucsállatkát is a mikroszkóp alatt. Poroszló
Háttérben a Tisza-tó élővilága
Hej, mostan puszta
Szóval így három és fél év után elmentünk a Pével kettesben, gyerek nélkül hosszúhétvégézni. Házassági évfordulónk is volt, meg minden, de az igazság az, hogy most kaptam meg az egyik munkám ellenértékeként a vauchert most akadt rá alkalmunk. Úgyhogy csupa olyan dolgot akartunk csinálni, amit gyerekkel nem.
Először is nem vágtuk ketté a napot délutáni alvással, ami szörnyen megviselt, délután ötkor már fogpiszkálóval támasztottam ki a szemhéjamat, hogy nyitva tudjam tartani. Meg volt spontán szex is, amiről ugye nem illik írni, de hát nekünk ez egészen új és csodálatos élmény, nekünk ilyen sose jutott még, minthogy amikor megismerkedtünk, Borcsi már egyéves volt.
Naszóval Hajdúszoboszló. A Karádi Hotelben laktunk, ami aranyos volt, családias, ragyogóan tiszta és új, és egyedül voltunk a wellnessben. A strandra nem jutottunk el, a városon hümmögtünk egy sort, panel, panel, panel. Amikor a Pé az ötödik kerületi berögződéseivel ekézte a helyi vendéglátást, mindig elmondtam neki szépen tagoltan, majd szótagolva, hogy Ke-let-Ma-gyar-or-szág. Amit Körmöspálcáson csak azért nem lát, és szokott meg, mert ha itthon van, akkor is a kétméteres betonkerítés mögött, és sose megy ki az utcára. Az emberek kínai ruhában járnak, a cukrászdák színvonala elképesztő. A Nelsonból, ami a hajdúszoboszlói puccos hely, seggel jöttünk ki, bár azt hiszem, félhangosan be is szóltam, hogy na húzzunk innen a f*ba, mert az öt perces toporgásunk alatt odáig se jutott el a három pincér, hogy köszönjön. Ahova meg beültünk, a hideg tejet dobozból öntötték a kávémba az asztalnál. Most nem azért, mintha itthon kézzel formázott Herendiből innám a kávét (bár igen, de ez nem miattam van, hanem csak Eta tehet róla, imádom), ilyet én vendéglátóhelyen doboz tejet még nem láttam soha. Étteremben meg nyilván akkor a nagyfazékban hozzák ki a levest, vagy mi?
Programnak azt találtuk ki, hogy első nap strand, második nap Hortobágy, harmadik nap Debrecen. Na most ebből ki is alakult a szignálunk: "Lenn a délibábos Hortobágyon", ami a legváratlanabb pillanatokban hagyta el a torkomat (jó hangosan, öblös hangon énekelve kell elképzelni), amire a Pé egy idő után már csípőből válaszolt, hogy "kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak". De ez a szignál még mindig jobb volt, mint a soproni nyaraláskor, amikor is a gyerekek cápás dalt kértek, és nekem csak a Neoton Família dala jutott eszembe, hogy: "de ha lesben áll egy cápa (áh, áh), áldozatra várva...", amiben az áh, áh-ot a Pé nyögte be mindig fejhangon, szóval ezt énekeltük napi nyolcvanszor, na ehhez képest a "Lenn a délibábos Hortobágyon" még istenes volt. Strand nem volt, de asszem, ezt már írtam.
A Hortobágy viszont szörnyű. Nekem amúgy semmi bajom az ilyen turisztlátványosságokkal, én készségesen nézelődök, forgatom a fejem jobbra meg balra (hello tourist, on the left side, hello tourist, on the right side), és én simán befizetek sivatagi beduin estre, ahol a beduin a helyi idegenforgalmi hivatal alkalmazottja, a vacsorát meg a Sharm-el-Seikh-i étteremből hozatják, mert most nekem nincs beduin barátom, sose látnék autentikust, ne fanyalogjunk, örüljünk, hogy itt vagyunk, de hát a Hortobágy az tényleg egy akkora kamu, hogy az elképesztő. Nemzeti park, a Világörökség része, ahol az ember gulyákat vár, meg ösztövér kútágast hórihorgas gémmel, ugyanakkor valójában csak egy múzeum az egész. Bemutatják, hogy mi az, ami nincs. Mindezt egy olyan falu közepén, aminek a neve Hortobágy, és az egészet reprezentálni lenne hivatott, ugyanakkor 1966-ban alapították mesterségesen. Szevasz ősi életmód, meg hagyományok. A lakosságnemád pásztorkodásból kínai kalapok és kancsukák árusításából él, 1700 főről beszélünk. A táj az nekem nem olyan érdekes, én az Alföldön nőttem föl, nekem a kiégett fű az nem látnivaló, hanem evidencia.
A múzeumok kicsit izék, törött ujjú bábuk és kitömött állatok vannak mindenhol, aminél már csak a beteg állatok rosszabbak, tömegével láthatók a madárkórházban. Onnan gyorsan el is menekültem, nem vagyok ilyen mimóza lélek, de a szag, az borzasztó volt. Megnéztünk minden kiállítást. A hagyományos mesterségek bemutatóján jót röhögtünk a fitos orrú mézeskalácsos menyecskén (képünkön), aki elektromos Wertheim keverővel készítette a tésztát, amit mondjuk nem nagyon értettünk itt a pusztában. Szerencsére a Pé megtalálta hozzá a konnektort is a falban, Prodax volt.
A Nagycsárda viszont kifogástalan, komolyan. Az étel remek, fantáziadús és autentikus (nem keltették azt a benyomást, hogy a pusztai népek száz éve húst ettek hússal, a "Hagyományos ételek" cím alatt legfeljebb pörcös tészták voltak, nem krumpli-husi, vagy ilyesmi. A kiszolgálás megfelelően figyelmes és udvarias, a pincérek ismerték az étlapot, tudtak ajánlani. Az adagok persze akkorák, hogy az elfelezett adag tárkonyos szürkemarha levestől mindketten jól laktunk, a káposztás cvekedlivel tálalt kacsasültnek is csak a felét tudtam megenni, a desszert ugrott. A cigányok hibátlanul zenéltek, és nem tolakodtak. Azért kaptam egy dalcsokrot én is, ami mondjuk nem tetszett, de minden más szám igen. Így jár, aki nem mondja, hogy mit akar, de most Balázs Elemér Groupot csak nem kérhetek hegedűre meg cimbalomra alkalmazva.
Aztán megnéztük a Kilenclyukú hidat, nem lehet rajta gyalog átmenni, csak kocsival.
Hangulatilag úgy az egész nekem némileg Tadzsikisztán volt, töredezett beton járdák, lepattant, törött ujjú, harminc éves bábuk, kiszáradt növényzet, hát nem élnék a Hortobágyon. Az ivóvíz meg rettenetes, először azt hittem, hogy elromlott a vezeték, azért sárga, de mindenhol az volt, és bűzlött. Mondta is az egyik helyi lakos, hogy ők ezt nem isszák meg, nem bírják. Amúgy be van vizsgálva, nem veszélyes az egészségre, csak ihatatlan, na. És ami az extrahorror, az az oktatás.Van egy iskola és óvoda kollégiummal. Tavaly 17 bentlakásos óvodásuk volt, a szülők a tanyavilágban élnek. Most egyébként az van, hogy ma van az Ákos első napja az óvodában, és röhögve, Borcsival kézen fogva mentek be a csoportba, de nekem így is mintha kitépték volna a szívemet. Milyen lehet akkor egész hétre beadni a hároméves gyereket az oviba úgy, hogy eztán már mindig így lesz? Borzalom. És mindenki azt mondta, hogy lehet, hogy ezeknek a gyerekeknek jobb is így. Ezt én nem nagyon értem, ha tanya van, akkor ennivaló van, répa, krumpli, gyümölcs, csirke biztos van otthon, meg ott van anya is, mi kell még egy háromévesnek? Na mindegy, ezen inkább nem is gondolkozom.
Aztán továbbmentünk Poroszlóra, ahol a fejünk fölött úsztak el a méteres vizák, de ez már egy másik poszt lesz fotóval, mert most sok az elmaradásom, hiába, kiestem három napra, be kell hozni.
Először is nem vágtuk ketté a napot délutáni alvással, ami szörnyen megviselt, délután ötkor már fogpiszkálóval támasztottam ki a szemhéjamat, hogy nyitva tudjam tartani. Meg volt spontán szex is, amiről ugye nem illik írni, de hát nekünk ez egészen új és csodálatos élmény, nekünk ilyen sose jutott még, minthogy amikor megismerkedtünk, Borcsi már egyéves volt.
Naszóval Hajdúszoboszló. A Karádi Hotelben laktunk, ami aranyos volt, családias, ragyogóan tiszta és új, és egyedül voltunk a wellnessben. A strandra nem jutottunk el, a városon hümmögtünk egy sort, panel, panel, panel. Amikor a Pé az ötödik kerületi berögződéseivel ekézte a helyi vendéglátást, mindig elmondtam neki szépen tagoltan, majd szótagolva, hogy Ke-let-Ma-gyar-or-szág. Amit Körmöspálcáson csak azért nem lát, és szokott meg, mert ha itthon van, akkor is a kétméteres betonkerítés mögött, és sose megy ki az utcára. Az emberek kínai ruhában járnak, a cukrászdák színvonala elképesztő. A Nelsonból, ami a hajdúszoboszlói puccos hely, seggel jöttünk ki, bár azt hiszem, félhangosan be is szóltam, hogy na húzzunk innen a f*ba, mert az öt perces toporgásunk alatt odáig se jutott el a három pincér, hogy köszönjön. Ahova meg beültünk, a hideg tejet dobozból öntötték a kávémba az asztalnál. Most nem azért, mintha itthon kézzel formázott Herendiből innám a kávét (bár igen, de ez nem miattam van, hanem csak Eta tehet róla, imádom), ilyet én vendéglátóhelyen doboz tejet még nem láttam soha. Étteremben meg nyilván akkor a nagyfazékban hozzák ki a levest, vagy mi?
Programnak azt találtuk ki, hogy első nap strand, második nap Hortobágy, harmadik nap Debrecen. Na most ebből ki is alakult a szignálunk: "Lenn a délibábos Hortobágyon", ami a legváratlanabb pillanatokban hagyta el a torkomat (jó hangosan, öblös hangon énekelve kell elképzelni), amire a Pé egy idő után már csípőből válaszolt, hogy "kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak". De ez a szignál még mindig jobb volt, mint a soproni nyaraláskor, amikor is a gyerekek cápás dalt kértek, és nekem csak a Neoton Família dala jutott eszembe, hogy: "de ha lesben áll egy cápa (áh, áh), áldozatra várva...", amiben az áh, áh-ot a Pé nyögte be mindig fejhangon, szóval ezt énekeltük napi nyolcvanszor, na ehhez képest a "Lenn a délibábos Hortobágyon" még istenes volt. Strand nem volt, de asszem, ezt már írtam.
A Hortobágy viszont szörnyű. Nekem amúgy semmi bajom az ilyen turisztlátványosságokkal, én készségesen nézelődök, forgatom a fejem jobbra meg balra (hello tourist, on the left side, hello tourist, on the right side), és én simán befizetek sivatagi beduin estre, ahol a beduin a helyi idegenforgalmi hivatal alkalmazottja, a vacsorát meg a Sharm-el-Seikh-i étteremből hozatják, mert most nekem nincs beduin barátom, sose látnék autentikust, ne fanyalogjunk, örüljünk, hogy itt vagyunk, de hát a Hortobágy az tényleg egy akkora kamu, hogy az elképesztő. Nemzeti park, a Világörökség része, ahol az ember gulyákat vár, meg ösztövér kútágast hórihorgas gémmel, ugyanakkor valójában csak egy múzeum az egész. Bemutatják, hogy mi az, ami nincs. Mindezt egy olyan falu közepén, aminek a neve Hortobágy, és az egészet reprezentálni lenne hivatott, ugyanakkor 1966-ban alapították mesterségesen. Szevasz ősi életmód, meg hagyományok. A lakosság
A Nagycsárda viszont kifogástalan, komolyan. Az étel remek, fantáziadús és autentikus (nem keltették azt a benyomást, hogy a pusztai népek száz éve húst ettek hússal, a "Hagyományos ételek" cím alatt legfeljebb pörcös tészták voltak, nem krumpli-husi, vagy ilyesmi. A kiszolgálás megfelelően figyelmes és udvarias, a pincérek ismerték az étlapot, tudtak ajánlani. Az adagok persze akkorák, hogy az elfelezett adag tárkonyos szürkemarha levestől mindketten jól laktunk, a káposztás cvekedlivel tálalt kacsasültnek is csak a felét tudtam megenni, a desszert ugrott. A cigányok hibátlanul zenéltek, és nem tolakodtak. Azért kaptam egy dalcsokrot én is, ami mondjuk nem tetszett, de minden más szám igen. Így jár, aki nem mondja, hogy mit akar, de most Balázs Elemér Groupot csak nem kérhetek hegedűre meg cimbalomra alkalmazva.
Aztán megnéztük a Kilenclyukú hidat, nem lehet rajta gyalog átmenni, csak kocsival.
Hangulatilag úgy az egész nekem némileg Tadzsikisztán volt, töredezett beton járdák, lepattant, törött ujjú, harminc éves bábuk, kiszáradt növényzet, hát nem élnék a Hortobágyon. Az ivóvíz meg rettenetes, először azt hittem, hogy elromlott a vezeték, azért sárga, de mindenhol az volt, és bűzlött. Mondta is az egyik helyi lakos, hogy ők ezt nem isszák meg, nem bírják. Amúgy be van vizsgálva, nem veszélyes az egészségre, csak ihatatlan, na. És ami az extrahorror, az az oktatás.Van egy iskola és óvoda kollégiummal. Tavaly 17 bentlakásos óvodásuk volt, a szülők a tanyavilágban élnek. Most egyébként az van, hogy ma van az Ákos első napja az óvodában, és röhögve, Borcsival kézen fogva mentek be a csoportba, de nekem így is mintha kitépték volna a szívemet. Milyen lehet akkor egész hétre beadni a hároméves gyereket az oviba úgy, hogy eztán már mindig így lesz? Borzalom. És mindenki azt mondta, hogy lehet, hogy ezeknek a gyerekeknek jobb is így. Ezt én nem nagyon értem, ha tanya van, akkor ennivaló van, répa, krumpli, gyümölcs, csirke biztos van otthon, meg ott van anya is, mi kell még egy háromévesnek? Na mindegy, ezen inkább nem is gondolkozom.
Aztán továbbmentünk Poroszlóra, ahol a fejünk fölött úsztak el a méteres vizák, de ez már egy másik poszt lesz fotóval, mert most sok az elmaradásom, hiába, kiestem három napra, be kell hozni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)