Ha többször kerülnék ilyen helyzetbe, mint amiyenbe például tegnap is, valószínűleg már rég vegetáriánus lennék. Mert azok után, hogy a révfülöpi nyaraláson igen közeli barátságba kerültünk egy nagyon kedves vadkacsacsaláddal, nehezen tudtam volna elképzelni, hogy egy hónap múlva vadkacsát fogok készíteni. ... Mert mit is jelent számomra a húsevés? Elmegyek a boltba és megveszek egy lefóliázott valamit, úgynevezett húst, ami kizárólag táplálékot jelent számomra, eszembe sem jut, hogy az illető pár nappal ezelőtt egy csirke, egy disznó vagy egy tehén volt éppen. Tegnap viszont Ali hazaállított egy szatyorral, amit ijedtemben majdnem kiejtettem a kezemből: egy gyönyörű, ámde már elhalálozott vadkacsapár feküdt a szatyorban. Istvánéktól kaptuk ajándékba. Na és így, hogy madárként szembesültem velük, így pedig azt nem tudtam elképzelni, hogy a szatyorban hús, azaz ennivaló van.... De miután Ali megnyúzta őket, és hatalmas tollkabátjuktól megfosztva, immár pucéran feküdtek előttem, így már másképp is tudtam tekinteni rájuk.
És miután naprirendre tértem e megrázkódtatás felett, megpróbáltam kitalálni, mit is készítsek belőlük.... Ha tehát valakit az a szerencse ér, hogy vadkacsa kerül elé, akár a következő módon is elkészítheti:
A kacsamell sütésre kiválóan alkalmas. A többi alkatrészen azonban szinte nincs is hús, a csontos részek levesbe kiválóak.
A tepsi aljára almaszeleteket fektettem, erre hagymaszeleteket, majd erdei és champion gombákat halmoztam a tetejükre. Kakukkfűvel és lestyánnal, és persze borssal hintettem meg, és a tetejére tettem a baconve göngyölt melldarabokat (erre mindenképpen szükség van, mert a mell a megnyúzás miatt bőr nélküli, és kiszáradna). Húslevessel és vörösborral öntöttem fel, és lefóliázva puhára pároltam, majd a végén fólia nélkül pirosra sütöttem.
Tálalás előtt az almát és a hagymát a pecsenyelével pürésítettem, és ezzel a mártással tálaltam az egyébként igen finom vadhúst.
