Szegény ember hallevese - Kókuszos póréhagymaleves

Valami nagyon finom, egzotikus ízvilágú, különleges leveskére vágytam. Leginkább a kedvenc ázsiai levesem, a thai csirkés rákleves vonzott. Megalkottam hát annak hétszűkesztendő-változatát, illetve valami olyasmit. Ugyanis olyan meghökkentő hozzávalókat tettem még hozzá, ami első hallásra furcsának tűnhet, mégis megközelítette a kedvenc levesemnek az édeskés-savanyú-csípős-halas, rendkívül harmonikus ízvilágát.

Nagyon pici vajon (merhogy fogyóznék, vagy mifene) megpároltam hat alaposan megtisztított, karikára vágott póréhagymát, egy tízcentis darab, lereszelt gyömbért, négy szál szárzellert, két felkarikázott sárgarépát és egy nagyobb szem felkockázott krumplit. Felöntöttem kb öt liter húslevessel (nem aprózom), 50 dkg kókusztejjel, egy kis doboz paradicsompürét keverve hozzá. Beletettem egy egész fokhagymát vékonyan felszeletelve, és egy egész citrom levét belefacsartam. Négy evőkanál szójaszósszal, két evőkanál hallével, kb fél tubus szardellapasztával ízesítettem - ezek helyettesítik a rák ízét. Ezekkel vigyázni kell, mert sósak, bár az öt liter víznek persze meg se kottyan ennyi só. Ha valaki karakteresebben szereti (mint pl én), óvatosan utánaízesítheti. A fűszerkosárkába egy teáskanál koriandert és zöldborsot szórtam, egy szál felkarikázott citromfüvet - azt a nádfélét - valamint két kimagozott, felaprított chilit, és ezt is belelógattam a levesbe.

Na és most jönnek titkos hozzávalók. Egy egész ananászkonzervet öntöttem bele a szirupos levével együtt, és egy tasak vaníliáscukrot (!). Nyilván vaníliarúddal illendőbb lenne, de nem volt, és az a kis cukor is illik az összképhez. Egy órán keresztül főztem, végül tessék-lássék beleturmixoltam, hogy azért maradjanak benne darabkák, és snidlinggel-petrezselyemmel meghintve tálaltam.

Igazán büszke vagyok erre a kreációmra, csodafinom lett!

Kelkáposzta-főzelék. A Rém.

Elbizonytalanodtam a kelkáposzta-főzeléket illetően.

Egyrészt, hogy hogy kell írni: Kelkáposztafőzelék vagy kelkáposzta főzelék? Hajlottam mindkettőre, de gyanús volt.

Jelentem, az online helyesírási szótár szerint így kell, kötőjellel: kelkáposzta-főzelék. Igenisss! Most már tudom!

Másrészt meg azért bizonytalondtam el, hogy hogy is kell ezt valójában csinálni? Én ugyan mindig így csinálom, ahogyan majd mindjárt ideírom, csak még pofázok egy kicsit, de utánanéztem és senki nem így csinálja, ahogy én. Fel akartam hívni az anyámat, hogy ő hogy csinálta amikor kicsik voltunk, akkor ugyanis azzal voltam elfoglalva, hogy utálom!, nem pedig azzal, hogy hogy kell főzni. Mert persze mindenkinek megvan a maga sztorija, hogy miért gyűlölte kiskorában, az enyém ez: Megkóstoltam én, bizisten megkóstoltam ezt a randa randa trutyinak látott valamit, de nem és nem, nem bírtam megenni. Egyszer aztán elmentünk egy táborba Magdival, és ott az egész délelőtti futkosás és lubickolás után farkaséhesen törtrünk be az ebédklőbe. Mi a kaja? Kelkáposztafőzelék. Megláttam az ugyanolyan ronda trutyi kinézetű ételt, mint az otthoni, de abban a pillanatban a legvonzóbb finomságnak érzékeltem. Úgy behabzsoltam, hogy repetát is kértem, iszonyúan ízlett, és innentől fogva otthon is nagyon szerettem, hiszen ugyanolyan volt otthon is, mint ezen a varázslatos menzán :)

Na de Anyu nem vette föl a telefont, így marad a jól bevált verzióm, ez itt ni:

Pici olajon megpárolok egy jókorsa fej hagymát. A kockákra vágott 4-5 szem krumplit is hozzádobom és kicsit pirítom, majd belezúdítom a felaprított kelkáposztát (egy hatalmas vagy két kisebb fej), megszórom pirospaprikával, egész köménnyel, sóval és nagyon sok borssal. Négy-öt gerezd fokhagyma is kerül belem, no meg pár szem babérlevél. Felöntöm annyi vízzel, hogy ha jól lenyomom, ellepje, és lassú tűzön szépen megfőzöm.

Én nem rántom be, szinte semmit nem szoktam rántani, hanem hőkiegyenlítéses módszerrel (olyan büszke vagyok, mióta ezt a szakkifejezést tudom! :) tejföllel-lisztttel behabarom.

Hogy mi a különbség az általánosan megszokott módszer és az enyém között? Mások általában nem tesznek bele hagymát, sem tejfölt, viszont berántják.

Az az igazság, hogy szerintem így is, úgy is finom.

Persze az én gyerekem se hajlandó megkóstolni.

Klasszikus barnamártás

Imádom a barnamártást.

Ha néha étteremben eszünk, sokszor azon kapom magam, hogy szinte minegy, mit rendelek, csak legyen barnamártás az étel mellé. Mindig ez fogy el leghamarabb a tányéromról, szomorú a száraz hús és a krumplipúré a kedvenc mártásom nélkül.

Ilyen (ilyesmi) mártást tulajdonképpen mindig csinálok a pecsenyeléből, no de most úgy csináltam, hogy direkt barnamártásnak veselkedtem neki. Mivel egy nagy halom szarvascsont birtokába jutottunk. Mondhatni l'art pour l'art.

Tehát:

Sütőben megsütöttem egy kis zsírral a csontokat (bármilyen csont megfelel), 180 fok, kb két óra.

Ez alatt egy nagy lábosban kis zsírban felaprított leveszöldséget pitítottam jó sok hagymával és fokhagymával.

Amikor szép pirosra (akár lehet sötétbarnára is) pirultak a csontok a sütőben, áttettem őket a lábosba a pirított zöldségek mellé. Felöntöttem annyi vízzel hogy ellepje, és elkezdtem főzni.

A tepsit (amiben sült a csont) feltettem a túzhelyre, és a finom odakapott részeket egy kis vörösborral felöntöttem, kiforraltam, majd a leveshez öntöttem.

Só, egész bors, kis cukor, babérlevél, paradicsompüré - órákon át főztem nagyon lassan... Arányokat egyszerűen nem tudok írni - utálom ezt mondani, de ez van: ízlés szerint...

Ezek után eltettem a hideg kamrába egy éjszakára.

Reggel teljesen lezsíroztam, utána ismét föltettem főzni és lisztszórással besűrítettem.

Nálam így néz ki a barnamártás, na de ez is egyfajta lecsó: egyesek ölre mennek érte.