Baratti öböl

Jelet kaptam. Ma reggel megtaláltam a hónapokkal ezelőtt eltűnt farmeromat. A zsebében pedig nem más lapult, mint egy szalvéta, amibe egy toszkán fagyizóban tekerték a tölcsért még májusban. Azt hiszem, itt az ideje, hogy befejezzem beszámolómat, és mutassak még néhány képet rövidke itáliai utunkról, és ha ezen a hideg  decemberi napon van kedvetek egy kis itáliai tavaszhoz, tartsatok velem!

Bár úti célunk Toszkána, azon belül is az erődvárosok, és persze az odavezető kanyargós utak felfedezése volt, látni szerettük volna a tengert is, legalább egy napra. A Baratti öblöt választottuk, és milyen jól tettük! A szezonban nyilván zsúfolt  tengerpart most teljesen üres volt, és elképesztően szép. 

Mindenfelé nőtt itt egy pozsgás növény, virága a kristályvirághoz hasonló színű-formájú, csak éppen tenyérnyi méretű. Hoztam róla néhány hajtást, itthon elültettem, meg is fogantak, nyáron nagyot nőttek, remélem jövőre virágozni is fognak.  

A hegytetőn magasodó, közeli Populonia - ki hinné - szintén etruszk alapítású. A városka csupán néhány utcából áll, a legtöbb házban kézműves boltok működnek, de a kedves-ódon hangulat és a gyönyörű kilátás miatt megérte fölkapaszkodni ide.

Varázslatos volt ez a hét, ezt a pár soros bejegyzést is több, mint egy órája írom, annyit merengtem a képeken. Remélem, visszatérünk még ide, és megmutathatjuk a gyerekeinknek is. A bodzával kevert akácillat számomra összekapcsolódott ezzel a csodás vidékkel, azóta ha megérzem, már látom is magam előtt az évszázados terrakotta falakat és a ciprusokkal tűzdelt, csendben álmodó zöld dombok végtelenjét.  

Pienza, Monticchiello, Montepulciano

Pienza

Másik kedvenc városom talán még ma is egy jelentéktelen falucska lenne, ha 1405-ben nem születik meg Enea Silvio Piccolomini, aki fél évszázaddal később II. Pius néven lépett Szent Péter trónjára. Személyében egy egy igazi humanista személyiség lett a Katolikus Egyház feje, aki elhatározta, hogy szülőfaluját virágzó reneszánsz várossá teszi. A mai, híres szülöttjéről nevében is őrző Pienza csodás reneszánsz épületei alig négy év alatt készültek el. A pápa halála után a város fejlődése megállt, arculata még ma is szinte ugyanolyan, mint amilyennek  II. Pius is látta.

A városháza mintájául a firenzei városháza szolgált

Nagyon vártam, hogy láthassam a székesegyházat, aminek mészkő-homlokzata reneszánsz, belső tere pedig a gótika és reneszánsz különös keveréke. Bevallom, elsősorban nem az épület szépsége foglalkoztatott, még csak nem is a kor sienai festőinek képei, hanem a falon és a padlón tátongó repedések. A szentély felé sétálva a padló határozottan lejt, úgy érzed, mintha az apszis bármelyik pillanatban leszakadhatna.
Az épület alagsorában látható makett jól szemlélteti a bizonytalan talajra épült dóm dőlését, és bár állandóan monitorozzák a folyamatot, és sok-sok fotóból álló kiállítás mutatja be a templom megtámasztása érdekében végzett munkálatokat, a repedezett falak és a padló csöppet sem volt megnyugtató.

pienzai pillanatok

Monticchiello

A közeli kicsiny városka felé gurulva akár egy toszkán képeslap részeivé váltunk. Végtelen, szelíden hullámzó zöld búzatáblák, sárga repceföldek között vezet a ciprusokkal szegélyezett, kanyargós út. Elképzeltem, milyen lesz a táj néhány hónappal később napégette aranyszínben. Szeretném látni egyszer ezt az arcát is.

A bájos középkori városkában egy holland lakóautós páron kívül mi voltunk az egyetlen turisták. Cipőm hangosan kopogott a kihalt utcákon , nem is tudtam eddig, hogy kopog.

A pici településhez mérve szokatlanul nagy - bár, gondolom, egy ilyen vallásos országban, ez egyáltalán nem meglepő - templomban alig mertem megszólalni, még a lélegzetem is visszhangzott. A templomban álló Mária szobor, sokak számára jelenthet reményt, kosarába, kezébe helyezik el kéréseiket, köszönő soraikat.

Szent Miklós jócselekedetét ábrázoló freskó a falon

Montepulciano

Ez a nap a sokat akaró szarka tipikus példája volt. Mire Montepulcianoba értünk, annyira elfáradtunk, és már úgy telítve voltunk a középkorral, hogy a város nem kapta meg tőlünk a megérdemelt figyelmet. Még a fényképezőgépet sem nagyon vettem elő, amit utólag nagyon bánok. A székesegyházba még éppen be tudtunk menni zárás előtt, a városházába azonban már nem. Az utcákon való bóklászás helyett csak üldögéltünk a főtéren, a dóm  darázscsíkos homlokzatán a lemenő nap játszott fényjátékot, a pajzsot tartó kőoroszlánok egykedvűen figyelték a néhány járókelőt. Szép lezárása volt ez a napnak.

Siena

Már az utunk elején eldöntöttük, hogy a kötelező városokat, a nagyágyúkat (Firenze, Pisa, Lucca) ezúttal kihagyjuk. Féltünk a parkolási nehézségektől, a turisták terelésétől, a sorban állástól. Másrészt ezek a városok önmagukban is annyi élményt kínálnak, hogy el lehetne tölteni mindegyikben egy-egy hetet. Igazából Siena is a fenti városok közé tartozik, de az utazás előtt megnéztem a Levelek Júliának c. filmet - amiben egyébként csak az a jó, hogy Toszkánában játszódik - és a néhány sienai jeleneteket látva, eldöntöttem, ide el kell mennünk. Nem bántam meg, sőt, ha feltétlenül kedvenc várost kellene választanom a meglátogatottak közül, Siena lenne az. A parkolásunk kalandosra sikerült, három kilométert sétáltunk, mire a fallal körülvett óvároshoz értünk. Megbeszéltük, hogy hazafelé alaposabban megnézzük az útközben látott villákat, kerteket, de megint eltévedtünk, közben az uram telefonja és vele a GPS is csaknem lemerült. Még hat percig élt volna, mire szinte futva, leizzadva mégis megtaláltuk az autót. Mégsem bánom a kalandot, mert az eltévedésnek köszönhetjük ezt a látványt.

Sienát a legenda szerint Remus fia, Senius alapította, gyakran találkozhatunk a város jelképével, ami akárcsak Rómáé, az ikreket tápláló anyafarkas alakja.

Valójában valószínűleg szintén etruszk alapítású, ami a 13. századra virágzó kereskedővárossá fejlődött. A város  a gótika időszakában érte el hatalma és gazdagsága csúcsát, ami meghatározza mai, különös hangulatú arculatát. A 14. sz közepén kitört pestisjárvány után megtorpant a város fejlődése, amit csak tetézett, hogy a rivális, és Sienát az uralma alá hajtó Firenze az 1500-as évek közepétől megtiltotta a további építkezést. A Mediciek uralma alatt város fejlődése megállt, újabb fellendülésre egészen a 2. világháború végéig kellett várni.

A történelmi belvárosban mintha megállt volna az idő. A középkori épületek, palazzók, templomok, a téglaburkolatú szűk sikátorok, az apró kertek harmóniája elbűvölő. Előszezon lévén még nem hömpölygött a tömeg, de már így is voltunk szép számmal, akik nyakukat tekergetve, fényképezőgéppel rótták a szűk utcákat.

Hétköznapi Siena

A falakban a vaskarikák, ahová a lovakat kötötték

Egy lakóház kapujának részlete

A lépcsőház egyik dísze

Belső udvara

Siena főterét a Piazza del Campot Olaszország egyik legszebb terének tartják. A lejtős kagyló alakú tér a 14. század óta a város központja. Kövezete kilenc részre osztott, a várost irányító tanács kilenc tagját - mások szerint a Madonna köpenyének ráncait - szimbolizálva.
Az évszázados meleg téglákon üldögélve tényleg úgy éreztem, rám borul a történelem. Legszívesebben órákig maradtam volna még,  figyelve az embereket, belesimulva a tér pezsgő életébe.

A tér alján, mint egy amfiteátrum színpada áll a 1297-ben épült Palazzo Comunale, a városháza, ami a kormányzati intézményeknek és múzeumoknak ad otthont.

A sienai székesegyház gótikus tömbjét fekete-fehér márványfalait,  halvány rózsaszínben játszó homlokzatát csak csodálni lehet. A tervek szerint a mostani dóm egy új, hatalmas templom kereszthajója lett volna, ám a nagyszabású építkezés az 1348-as pestisjárvány miatt meghiúsult.

Fekete-fehér csíkozású belső falak, kék boltívek, arany csillagokkal.

Történelmi és bibliai jeleneteket ábrázol a márványberakásos padló.

A Piccolomini könyvtár II. Pius könyvgyűjteménye számára épült, falait a pápa életének eseményeiről készült  színpompás freskók borítják.