Sanyi

Marci teljesen odavan a macskákért. A dadus néni mesélte, egy séta alkalmával fiókám kirántotta a kezét a kezéből, és se szó, se beszéd, egy az utcán sétafikáló macsek után iramodott. Ha jártunkban-keltünkben szelíd macskába botlunk, és ez meglehetősen gyakori errefelé, hosszú-hosszú simogatás, játék után még hosszabb percekig kell rimánkodnom mire hajlandó elköszönni a cimborától, akinek azért megígéri, hogy jön majd máskor is, és hátra-hátranézve integet. Szerinte a macska is.

Mi is akartunk macskát a portára, bár ennek inkább praktikus oka volt, mégpedig, hogy közelgett az ősz, és vele az egerek. Nos, őket nem sikerült jobban megszeretnem, és az sem segített, hogy mikor egy este a teraszra kirakott - majd reggel elviszem a kukába- némi megszáradt pizzát tartalmazó dobozt felnyitottam, egy riadt egérke nézett velem farkasszemet. 

SzembeLaci szüleinél születtek kiscicák, ők kettőt elhoznak, mert egy macska nem macska, kérünk-e mi is. Hátpersze, de egyelőre egy is elég, igyekszünk majd szórakoztatni, hogy ne legyen magányos. Cuki kis gombolyag, cirmos, kezes, szép kandúrgyerket képzeltem el, erre egy sovány, kamasz, fekete-fehér, vad, és szépnek jóindulattal sem nevezhető cicus lapult a dobozban, akit Sanyinak neveztünk el. Később kiderült, hogy Sanyi inkább lehetne Saci, hiszen nőstény az istenadta, de akkor ezt még nem tudtuk, mert megfogni, megnézni komoly harc esélye nélkül teljesen reménytelen volt. Egy hétig lakott a pincében, lassan szoktattuk magunkhoz, főleg az uram töltött vele sok időt, azóta is ő a kedvence, én csak akkor kellek a kis büdösnek, ha ő nincs a közelben. 

Sándorunk időközben  megszépült, meghízott, a szőre kifényesedett, éjjel vadászni jár, nappal ha kint vagyunk, körülöttünk ugrál, de leginkább csak henyél. 

Ha társaságra avagy elemózsiára vágyik, bekopog, és rendkívül szívszaggatóan néz.

A teraszon lakik, jó kis panellakást készített neki az uram, benne kartondoboz, mert utánanézett, és állítólag a macskák élnek-halnak a kartondobozokért. Belül szigetelt, párnázott, nagyon pöpec. Párna a ház tetején is van, hátha ott lenne kedve heverészni, és hát van is neki óraszám.

Szeretjük.

Marcit is megihlette:

Rágcsálók, már megint

Említettem korábban, hogy nem ápolok nagy barátságot az egerekkel. Legutóbb kiseprűztük a házba betévedt riadtan menekülő cincogót, de persze nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, a nagy riadalom után végleg elköltözött.

Még nyár elején történt, hogy kiderült, akiktől a házat vettük, tényleg komolyan gondolták, elvisznek minden lomot a melléképületből. Egyik szombaton meg is jelentek, és az urammal csak pakoltak, pakoltak…

A nagy pakolásban egyszer csak kiszaladt egy egér a garázsból, az én uram pedig felfedezni vélte benne korábbi ismerősünket. Aztán megtaláltuk a helyet, ahol vígan éldegélt, a garázsból nyíló kamra (őrület, még kinti kamrám is van, hát nem óriási?) polcain lapátszámra díszelgett az egérpotyadék.

Az én uram a kilakoltatott állatkát óriási fantáziával Jerry-nek nevezte el, és bíztam benne erősen, hogy az üres, kisepert garázsba nem jön már vissza, és főként nem hozza barátait és üzletfeleit.

Augusztusban aztán épp a gép előtt ültem, mikor szólt az én uram, ne sikítsak legyek szíves, de az előbb eliszkolt mellettem egy egér, és beszaladt a lomtár-szobába. A választott hely nevéből egyértelmű, hogy nem fogjuk megtalálni, egyébként is nagyon késő van, feküdjünk le. Megadtuk a lehetőséget a menekülésre, kinyitottuk neki az ablakot, papírdobozokból lépcsőt építettünk oda, aztán rázártuk az ajtót.

Persze nem tudtam aludni (Mert mi van ha átrágja magát/kibújik a kulcslyukon aztán a mi ajtónkon is keresztültör és rágcsálni kezdi a párnát/fülemet?) és eszembe jutott, hogy benn hagytam a lomtárban a lavór vizet, amiben mosogatás után az edényeket öblítettem. Fel is ébresztettem az uramat, hogy szerintem az egér bele fog fulladni.

- Akkor legalább nem kell egérfogót venni – fordult át a másik oldalára.

És lőn, reggel ott úszkált az egérke, de már nem tempózott. Jó nagy füle van, tudtátok?

Szerethetik a portát, mert azóta is láttam egy másik Jerry-t besurranni az összegyűjtött papírzsákok közé. Bár nem jelöltük meg, szóval lehet, hogy az egész rokonság ott korzózik a teraszon.…

Always look on the bright side of life

Bár egy szembetegségnek köszönhetően egy ideje csak az élet homályos oldalát látom, legalábbis bal szemmel, de az udvaron és a melléképületben levő orbitális kupit nézve hihetetlenül kiélesedik a látásom, és konkrétan a sírás kerülget. Ilyenkor jön az én uram, és a fülembe suttogja, hogy rendben lesz minden, előbb-utóbb a lomoktól is megszabadulunk, de tudom-e, hogy mennyibe kerül egy konténer, és néztem-e mostanában a zsebünkbe. 

Kiderült továbbá, hogy állatunk is van, és sajnos nemcsak az a fácánkakas, amit időnként a kertben látunk sétálgatni. Az egér az, amivel nem számoltam a falura költözés örömmámorában. Vasárnap be is lógott egy a házba, az uram kiebrudalta, én meg próbáltam segíteni, de inkább csak sikítoztam. Irtózom tőlük, abba meg bele sem merek gondolni, hogy esetleg patkány is beköltözhet a portára. Gondolom, remek kis fészkelő hely várja őket a bezsákolt ruhák között. A szomszédban vannak állatok, igazi terülj asztalkám, nálunk meg szuper kis albérlet. 

De igaza van az uramnak, nem kaphatunk mindenbe bele, a kidolgozott projekt terv szerint kell haladnunk. Merthogy olyanunk is van, határidőkkel, ok-okozati összefüggésekkel, nem ám ész nélkül teszünk-veszünk a portán. Mindenesetre a ház ajtaját mostantól hisztérikusan zárom, és létrehoztam egy konténer-alapot: kétszázasokat gyűjtök egy perselyben. Állítólag valakinek néhány hónap alatt összejött így a nyaralás ára. Mi egyelőre legfeljebb a Margitszigetig jutnánk, de elszánt vagyok, és amint odaköltözünk, szerzek egy macskát.

A perselyt most találtam a lomok között. Égi jel.