Ünnepre

 

MINDEN KEDVES BARÁTOMNAK, LÁTOGATÓMNAK ÉS SZERETTEIKNEK BÉKÉS, MEGHITT
KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK!

Utakról

A minap alkonyfelé baktattam hazafelé. Az Illek Vince utcában jártamban mozgást észleltem a perifériális látószögben az égről. Olyan húszas kormoráncsapat libegett északkelet irányban, kialakuló ékalakban. Hm – Hová tartatok? – szólt bévül az önkéntelen kérdés. Majd legyintettem: nem mindegy. Talán az Állatkertbe? Ott biztonságban érezhetik magukat éjszakára, vagy akárhová. A látvány mindenesetre szép volt, sajnáltam is, hogy nincs nálam gép, bár lehet, hogy nem is lett volna időm lekapni a látványt. Meg nem is kell mindent, elég, ami a fejünkbe exponálódik…

Az élmény azonban tovább motozott bennem.
Tényleg fontos, hogy hová szálltak azok a madarak december közepének egyik estelőjén Újpest felett? Tényleg fontos az, hogy tudjuk egyáltalán, mi, miért történik, úgy, ahogy? Nem az lesz-e az emberiség veszte, hogy mindenáron meg akarja érteni a Természet, vagy sok egyéb dolog mozgató rugóját, mint például a Szerelemét, vagy az Istenséget? Miért nem fogadunk el mindent úgy, ahogy van? Gyűrűket patkolunk madarak lábára, rádió adó-vevőket, GPS koordinátorokat aggatunk nemes vadak nyakába, csak tudjuk, merre járnak. Ettől azonban nem leszünk tudásban gazdagabbak, legfeljebb tudunk valamiről, aminek a miértjét csak találgathatjuk. Viszont megzavarunk valamit, amit nem kéne, és esetleg elmegyünk a nyilvánvaló szép, vagy nem szép, de hasznos, vagy törvényszerű elfogadása mellett. Ha kutatunk valamit, az jelentheti akár azt is, hogy nem tudjuk élvezni. 
Nem attól kezd el egy kapcsolat elromlani, ha el kezdjük firtatni a külön tett utakat? Vagy azért kezdjük el firtatni – még ha csak magunkban is –, mert valami más miatt érzünk romlást?

Kérdem én: nem mindegy hová mennek azok a kormoránok? Megnyugvást érzek, ha megtudom, hogy tényleg az állatkerti tóra szálltak le, vagy netán csalódást, ha valami kocsmába tértek be egy felesre? Az ő dolguk. Nekem legyen elég a szürreális látvány egy szürke külváros koszos egén. Mitől leszünk okosabbak, ha tudjuk, hogy gólyáink Afrika melyik szavannáján várják ki az új hazai tavaszt? Nem elég, hogy minden áprilisban újra kelepelnek valamelyik kéményen? Fogadjuk el, hogy a Természet tudja jól, miért vannak így a dolgai! Ez a Természetbe – és a Teremtőbe – vetett feltétlen bizalom. Ha a bizalom fennáll, minek megérteni, miért nem elég elfogadni, és gyönyörködni?

Ha bizalmad van valaki felé, ne az útjai érdekeljenek, hanem az, hogy hozzád tér meg. A szeretet alapja a bizalom. Ha eljátsszák, akkor meg már azért ne érdekeljenek az utak, mert már úgysem változtat semmin. A kapocs, ami összeköt két embert, vékony aranyfonál. Nagyon könnyen elszakad, s bár összecsomózható, a csomó csak ott marad…
A magad útjában légy biztos, azt tudd, te miért arra mész, amerre éppen tartasz, bármennyire is nehéz!
Ezért legyinthettem, tudtam, hová megyek, már csak kétszáz lépésem volt hátra…

(A kép 2005-ben készül, Pacsmagon)