Nem minden segítség, ami annak látszik

Fura helyzetbe kerültem.
Nagyon intenzív energiabefektetéssel járó időszakban vagyok. És valaki, aki közel áll hozzám, felajánlotta a segítségét. Ez remek, de ettől még nem fura. Sőt, ez jól esik.

Amitől fura, hogy ő azt akar segíteni nekem, amire szerinte szükségem van. Eleinte ez még egyáltalán nem esett le, és attól vált furává számomra az ügy, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy haragszom arra az emberre, aki segíteni akar nekem... Na jó, itt valami nagyon nem stimmel...
Hello, itt az ideje kibogozni, mondtam magamnak:

- Haragszom valakire, aki segíteni akar nekem? Ez meg milyen dolog már?
De hiszen megkérdezte, hogy mit segítsen...
Igen, és én meg is mondtam neki.
Erre  ő azt mondta, hogy jó, jó, és elterelte a dolgot, mert ahhoz nem volt kedve... vagy nem esett útba stb. És persze nem csinálta meg. Mondhatnám durván, hogy lesz@rta, hogy én mit szeretnék.
Viszont csinált valamit, amiről nem kérdezett meg, nem kértem, de ő segítségnek szánta.
Ideadta.
Én megdöbbentem.
Aztán visszautasítottam: köszönöm, nem kérem.
Ettől persze még nem volt vége a dolognak, mert én visszautasítottam, és az nem jó válasz, hiszen ő segíteni akart nekem....  Egy órán keresztül hallgattam, hogy mitől jó, amit ő csinált.
Tényleg jó. De nem kértem. Nem nekem.

Bandukoltam hazafelé, és azon törtem a fejem, hogy valójában mi is történt itt. A harag volt a legfőbb jelzés, hogy el van ásva itt valami félreértés.
Hiszen csak segíteni akart nekem. Segíteni akart. Segíteni akart.

Igen, ez a gubanc. Ez az, amit elhittem. Ez a fő tévedés.
Nem akart ő segíteni, hanem azt akarta "eladni" nekem, amit ő akart csinálni.
A segítés egy álca, egy szerep volt ebben az esetben. (Tévedés ne essék, nem rosszindulatú, nem is tudatos)

Aki valójában segíteni akar, az megkérdezi, hogy
1. mire van a másiknak szüksége
2. meghallgatja/meghallja a másikat
3. és abban segít, hogy a másik hozzájusson, hozzáférjen ahhoz a szükséges tárgyhoz, dologhoz, időhöz, tevékenységhez stb.

Amikor rájöttem, hogy a segítség 'álca' volt, én pedig csak jól elhittem, el is párolgott a haragom.
Kitisztáztam magammal, hogy mi a segítség - nekem.
És hogy mennyire fontos, hogy meg tudjam, mondani, mire lenne szükségem... de ez egy másik bejegyzés témája lehet...


***

Kíváncsi lennék, hogy mi a segítség -neked?
Ha van kedved megosztani, tedd meg!

Elhagyni egy közösséget?

Meddig kell abban a helyzetben maradjak, elhagyhatok-e a közösséget?

Minden találkozás új találkozás.
Az elme a múltbéli tapasztalataiból vesz át, illetve épít fel a közösségről elvárásokat. A közösséget úgy érdemes értelmezni, mint összetartozó egyének csoportja, de a közösség maga nem bír önálló identitással -vagyis az egyének alakítják ki az egyéni interakcióik során.

Egy közösség tagjaként az egyén saját megnyilvánulása hatást gyakorol a többire. Ha az egyén rosszul érzi magát,  a közösség sugárzó ereje, hitvilága a számára nem jó, akkor megvan a szabadsága, hogy kifejezze a véleményét. Akár azt is, hogy nem akar annak a része lenni. Vagy pedig választhat magának abból a közösségből egyéneket, akikkel kapcsolatot ápol.

Valójában nincs lecke, nincs feladat, ami után tovább léphet valaki.
Érdemes fölismerni azt, hogy az egyének a közös együttmunkálkodás során állítanak fel szabályrendszereket. Létrehozzák őket, akár szokásként, akár leírt szabálykönyvként. Ezeket a szabályokat meg lehet kérdőjelezni. Meglepő, de amikor valaki megkérdőjelezi a szabályrendszert, az adott társulásból talál majd támogatókat.
Lehet átalakítani, megváltoztatni, új energiával feltölteni, vagy tudomásul venni, hogy ez ilyen.

De benne ragadni egy olyan helyzetben, ami nem jó, amiben nem tud valaki élni, ami megnyomorítja a lelkét - hát, az nem intelligens választás, különösen akkor, amikor már felismerte. Hiszen a legtöbben nem ismerik fel, hanem azt hiszik, hogy nincs más választásuk.

Jó, jó, de félek, hogy majd megbüntet a közösség, majd megtorolnak...

EZ a kulcs. Hogy félsz. Félsz egy víziótól.
Ha rátekintesz valójában: 'valahol nem érzem jól magam,  félek elhagyni a helyet, mert majd nem érzem jól magam...'  -ennek ugye sok értelme nincs.
Ha elhagyod azt a helyet, abból változás lesz. Abból új helyzet lesz, új reagálásokkal.

Ha nem tudsz elhagyni egy helyet, közösséget, ahol nem érzed jól magad, akkor érdemes feltenned a kérdést, hogy mit ad neked?
Örömöt, boldogságot, kiteljesedést?
Nyilván nem, mert nem érzed jól magad.  De mit ad tulajdonképpen? Ad valami jót?
És azért, amit ad neked, te milyen árat fizetsz?

Ami jó, az nem függ a közösségtől.
Lehet, hogy az egyes egyénektől kapod meg azt a jót.

Az egyes egyéneken - a közösség tagjain - egyformán teher van: azt hiszik, hogy meg kell felelni az elvárásrendszernek. De valójában nincsenek elvárások, csak az egyes egyének elvárásai. Úgy is mondhatjuk, hogy egymásra vetítik a nyomorukat.
Ilyen helyzetből kilépni csak változást, felszabadulást hozhat.

És ez nem azt jelenti hogy a változás nem hoz új kihívásot (vagy feladatnak is mondhatod), amiben kiderül hogy mennyire kompatibilis egyik ego a másikkal.

Nekem ne mondd, hogy fogadjam el, mert nem tudom!

"Nem érted? Hiába mondod nekem, hogy fogadjam el, nem tudom. Az rossz, az elfogadhatatlan.
Elviselhetetlen. Brrr....!!!"

Értem. Akkor tisztázzunk valamit. Az, hogy elfogadsz valamit, az nem jelenti azt, hogy egyet is kellene értened vele.
Ezzel együtt nekem rendben van, nem fogadod el.
Ott van az a dolog/személy/környezet, ami rossz. Te mondtad.
Másnak kellene lennie, másként kellene viselkednie.
Rendben.
Szóval a te világodban ezek szerint csak a jóknak van helye. Az ami rossz, az nem elfogadható, ne is létezzen. Ráadásul majd te eldöntöd, hogy mitől lesz jó. Majd te döntesz róla.
Hű, ez pont úgy hangzik, mintha egy diktátor lennél: "Majd én megmondom, mi a jó. Ami pedig nem jó, az elfogadhatlan. Tiltsuk be!" És ha van hozzá hatalmad, akkor talán még be is tiltod mindazt, amit te rossznak találsz.

Kedves 'diktátor', mondd csak, tényleg sikerrel jársz?
Válogatod a világot és a benne lévőket jóra és rosszra. Elfogadhatóra és elfogadhatatlanra. Úgy tűnik nekem, hogy az elfogadhatatlan rettenetes nagy halomba gyűlt már, egyre kisebb a jónak, elfogadható.
Itt ebben a földi világban már olyannyira bekorlátoztad azt, hogy mit fogadsz el, hogy már élhetetlenné vált a világod. Éppen ezért új világokat kell meghódítanod: másik dimenziót, új világot, amit a Megváltó hoz, és azok fogják benépesíteni, akik a mércédnek megfelelnek.
Rendben van ez is, ha így szeretnéd, de addig amíg ez eljön?
Vedd észre, hogy addig veszettül rosszul érzed magad a bőrödben. (jó értem, elmondtad, csak egy kis időt kell kibírni, aztán eljön a Paradicsom). Ellenállsz, hadakozol, csapkodsz, dühöngsz, vagy visszahúzódsz és depresszióba esel. Minden napod erről szól, mert elfogadhatatlan minden, ami nem az ideális világod szerint való. Úgy tűnik, minden napod szenvedéssel teli, hiszen folyton azzal találkozol, ami nem elfogadható, és egyre kevesebb az elfogadható. (Egyre kevesebb a jó ember? Egyre kevesebb az emberség? Egyre kevesebb a szeretet?)

Rendben. Akkor gyere velem egy kísérletre.
Ha tegyük fel, mégiscsak valamilyen utat és módot találnál az elfogadásra...
Először csak egy dologra... mondjuk egyre, ami annyira rossz, hogy elfogadhatatlan. Tudod, nem kell egyet értened vele... csak a létezését fogadd el.
Embert ölni  rossz. Elfogadhatatlan.  Attól, hogy elfogadod, a létezését fogadod el. Létezik ilyen a világban: az egyik megöli a másikat.
Attól, hogy elfogadtad egyszerűen a létezését, hogy érzed magad?
Egy kicsit könnyebb?
Látom. Hiszen nem kell tagadnod azt, ami nyilvánvalóan létezik.
Nem vagy már diktátor.
Nem kell harcolnod. Elfogadtad, hogy van (és még mindig nem kell egyet értened vele.) Hú, ez ám a megkönnyebbülés.
Ha elfogadod, újabb lehetőségek nyílnak ki a számodra. Megláthatod a körülményeket. Kiderítheted a motívumokat. Árnyalatokat leszel képes felfedezni. Egy új világ nyílik ki. Lehet, hogy megoldásokat is találsz, ami túl van azon, hogy tiltsuk be az emberölést.

Talán érdemes lenne kipróbálnod... Először egy valamivel.

Aztán, ha ez jó neked - megtapasztalod az elfogadásból származó megkönnyebbülést -, akkor elővehetsz egy következő elfogadhatatlant... és addig dolgozol vele, amíg megtapasztalod az elfogadást.
És egyre több elfogadás, ezáltal egyre több szeretet lesz benned...
és talán további szeretetre vágyva előveszel mindent, de mindent, amit korábban lehetetlen volt elfogadni.
És addig dolgozol 'magadon', míg nem marad más, mint a Szeretet (ami amúgy is a te valódi lényeged, szóval jó). És ezáltal szeretettel tekinthetsz magadra  is és másokra is, az egész világra, mert kinyílt a világod.
És akkor... talán... már nem lelépni akarsz egy másik dimenzióba, hanem elkezded értékelni azt, amiben élsz.

Mester, Tanító, tűnj el innen, elegem van belőled! Csalódtam benned.

Van a mélyben egy alapműködés, amelyben a tanítást a tanítóval összekapcsolod. Amikor a tanítóban csalódsz, hajlamos vagy kidobni a tanítást is.
Otthagyod? Dühösen kifakadsz? Számonkéred? Csalódtál, igaz?

Amikor a lényed kompatibilis a tanítással a 'kidobás' feszültséget okoz... mert az Egészet tagadod meg a 'kidobás' által.

***
A Földön olyan tanító vagy mester nincsen, aki a teljes spektrumban a teljes igazságot képviseli, tanítja.
Pedig a keresők ezt keresik.
(Tessék kérem nekem ezt tanítani: a teljes és igaz utat. Nem holmi morzsákat. Abból már kaptam eleget...)
Emberek vannak, akik képviselik az aspektusukat. Adott esetben ki is teljesítik. És az utat, amelyen elérték a kiteljesedést, akár még taníthatják is.

Te is aspektus vagy. Más a nézőpontod.
Ellentmondásként találod a más nézőpontot. Kifejeződhet az ellentmondás véleményekben, prioritásokban, cselekvésekben is.

És tisztázhatod (legalább a magad számára) az ellentmondásokat. Megmaradhatsz kíváncsinak, nyitottnak. Rátekinthetsz úgy, hogy te másként csinálnád.
Nincs egy út.
Bár egység van, de az aspektusok különbözőek.
Nem tudod megtagadni az egyik aspektust anélkül, hogy az Egészet meg ne tagadnád.
Úgy is lehet nem-részt-venni az ellentmodásban, hogy elfogadod a másik döntését.
Magadban teremted meg a harcot azáltal, hogy szerinted más a helyes és jó.

Lehet vitatkozni, egyeztetni, összehangolni - ha mindkét félben benne van a szándék.
A megbeszélés alatt, közben eljuthattok egy pontra, hogy nincs egyetértés. Különösen igaz ez az értékválasztás szintjére: ekkor elfogadhatod, hogy a másiknak az a fontos. És el lehet válni. Nem kell feszültséggel terhesen elválni.

Mindennapi szorongások

A szorongás anatómiája 

Felébredni egy új napra... te hogyan szoktál?

1. Óh, milyen csodálatos reggel, milyen remek, hogy kiugorhatok, alig várom, hogy élhessem/csinálhassam mindazt, ami mára következik...
2. Jaj, már megint reggel van... csak hadd maradjak még 5 percet... az ágy melegében és biztonságában, ne kelljen még kimásznom abba a zord 'világba'.

Ha a második a jellemzőbb rád, akkor jó esély van rá, hogy szorongsz az elkövetkezendő naptól (évtől/ élettől)
Én is ilyen szorongós alkat voltam, pontosan tudom, mit jelent: inkább aludnék, minthogy szembe kelljen találkoznom mindazzal, amit rossznak tartok. Merthogy rossznak tartom. Nem az következik, aminek az én ideális világom szerint egy reggelnek, egy napnak lennie kellene.
Nem azok az emberek, akikkkel találkozni vágynék. Vagy ha mégis, akkor azok az emberek sem azt mondják és csinálják, amit szeretnék. Sőt lehet, hogy tökéletesen ellenkezőleg, az én ízlésemmel telejesen ellentétesen működnek.
Ez pedig feszültséget okoz bennem. Jobb esetben csak morgok, hogy minek kell fölkelni, rosszabb esetben belekötök mindenbe, ami nem úgy van, ahogy szeretném. Még rosszabb esetben hisztizek.
Egy új nap következik, amiben biztos lehetek, hogy feszültséggel fogok találkozni, mert messze áll a valóság az én ideális világomtól. Persze, hogy szorongok tőle.

Az én ideális világomban béke van, szeretet, egyetértés, szabadság... a megoldások nem ki -és ráerőszakoltak, hanem megszületnek a természetük szerint. Az emberek figyelnek egymásra, nem hatalmaskodnak, nem tapossák el egymást, segítenek egymásnak, ráadásul ez a belső igényük, e szerint cselekszenek...
... folytassam?
Nem nem, kell, hogy angyalok trombitáljanak... az én ideális világom földi... vagyis az lehetne.

És ehhez képest: amivel találkozom, az igen különbözik az ideálistól. A kettő távolsága feszültséget okoz bennem. Frusztrációt, szorongást kelt.
Minél messzebb van a valóság az ideális  világomtól, annál nagyobb a szorongás.
Megütötte a feleségét... leugrott a hídról..., megerőszakolta..., éheztette..., kilakoltatta...,  törvényben megtiltotta..., ellopta a közpénzt..., arrogáns... nem válaszol...  ------- feszültség, feszültség, feszültség.

Vérmérsékletem szerint a feszültségből
- dühöt, haragot, cselekvést fabrikálhatok és megváltoztatom a fennálló világot, ameddig csak bírja az energiám
- vagy visszahúzódom és passzivitásba, depresszióba merülök

mindaddig, amíg rá nem döbbenek, nem tudok annyit változtatni, hogy az idealizált világomat valaha is elérjem. Tehát az ideális világ képzetével kellene végeznem. A csodálatos és szerető család, a békés ország és a többi álomkép... mind össze kell, hogy törjön.
És ahogy törik, egyik kép a másik után... egyre könnyebb tudomásul venni a valóságot, azt, AMI VAN. Anélkül, hogy ráaggatnám az elképzeléseimet, milyennek kellene lennie. Csökken a feszültség, mert nem akarom már, hogy más legyen a valóság, nincs tovább idális világ.
Az van, ami van.
A feszültség helyét a kíváncsiság és a nyitottság veszi át. És új utak nyílnak: hogy azzal, ami van, mit lehet kezdeni. Talán lehet valamit kezdeni. Értelmet nyer az a mondás, amit halálosan utáltam eddig, hogy ha "citromot adott az élet, készíts limonádét!"

A felfedezett nyitottságomban észreveszem, hogy süt a nap.
Csivitelnek a madarak. Gyönyörű az ég. Valaki rám mosolygott.
Még mindig történnek ízlésemtől távol álló dolgok, de már fölösleges szorongani tőlük.
Nem lett az életem hirtelen más, a körülöttem lévők sem változtak meg varázsütésre, de ami megváltozott:
Távol került tőlem a szorongás.  Nincs már dolgunk egymással. Elhagyott.

És ha mégis előjönne?  Akkor tudom, hogy jó tanítóm érkezett: meg kell találnom a hozzá tartozó idealizált világomat, hogy összetörhessem és végezzek vele.

Igazság

"azért kerülöm a konfliktusokat, hogy nehogy sérüljön az a kép, amit építek magamnak önmagamról"

mondta egy nagyon kedves ismerősöm, egy tisztázó beszélgetés alkalmával.
Nincs is mit hozzá tenni.


***
Lehet, hogy nem tetszetős, mégis egy új lehetőséget nyit ki. Új lehetőséget arra, hogy önmagammal bánjak.

A kérdés, hogy vajon meddig akarom azt a képet 'dédelgetni' önmagamról?
Vagy mi történne, ha hagynám, hogy leomoljon rólam az a kép?
Lehet, hogy abbahagynám a 'kép-mutatást'?

Akkor ki lennék?

Buddha, Jézus és a többiek megoldásai a hétköznapi életre?

Könyvtárnyi irodalamat tudsz találni róla, ha mások értelmezésére és magyarázatára vágysz a Mesterekről. 

És a kérdésed - az elme kérdése - olyan, mintha kellene utat találni,  vagy valamit beteljesíteni - és  valójában nincs ilyen. Ezt érdemes tisztázni. 

Akiket említesz Jézus, Buddha, a játék során valami teljesen újat hoztak be a játékba: olyan új gondolatot, ami előtte nem volt, vagy nem volt hangsúlyos. 

Amikor valami nagyon mást hozol be a rendszerbe, akkor  újrarendeződnek az erőviszonyok, az emberek egy része közelít hozzá, más része távolodik, rendeződik, alakul, és ezek az új viszonyok is hatással vannak egymásra.  A feszültség, a kontraszt életet hoz. 

Nem az a funkciója Jézusnak, Buddhának, amit az elme rávetít - nem azért jöttek, hogy kijelöljék a célt.

Hanem egy lelanyhult, betokosodott közegbe hoztak egy impulzust. A jézusi példának még ennyi év távlatában is van hatása...  megfigyelheted, hogy még mindig képesek harcolni érte, vitatkozni róla. Több ezer év távlatában még mindig hullámokat vet.

Ez érthető. Sőt, nagyon is érthem. 

De csak van valami hétköznapi életben használható, mondjuk tanítás... amit  meg lehetne tanulni tőlük?

Ha maradunk a jézusi példánál... Nagyon leegyszerűsítve a történetét: Jézusban megjelent egy felismerés, amit igaznak élt meg. Megosztotta mindenkivel, aki hajlandó volt meghallgatni, mert ettől érezte magát jól. És amikor megtámadták érte őt, szóban vagy tettben, akkor szenvedett tőle. 

Az igazság, amit megélt (Én és az Isten EGYEK vagyunk), az tette lehetetlenné számára, hogy harcoljon a saját igazáért. Hiszen önmaga ellen harcolt volna, önmagát kínozta volna. 

Ez érthető... de miért hagyta, hogy kínozzák a testét? 

Önmaga ellen harcolt volna. És ez nem volt számára lehetőség, a felismerés, az igazság, amit élt, lehetetlenné tette a számára.

Egyszerre érezte a test szenvedését, és tudta, hogy több, mint ez a test , tudta, hogy EGY MINDENNEL - ezért hagyta magát elfogni.

Nem volt mi ellen harcolnia. 

Ez egy nagyon furcsa, az akkori hozzáállásban szélsőséges, lehetetlen viselkedés. 

Még ma is veti a hullámokat. 

Még ma sem könnyű megérteni, igaz? 

Az, hogy az Isten szikrája bennem van - tévedés!

Az ego lestoppolja magának, hogy 'bennem van Isten szikrája', és Isten nevében elkezd téríteni, büntetni, és más dolgokat...

Isten nem szikrákra szétesett, hanem EGY. 

Köszönöm. Akkor a magam életére levonva a tapasztalatokat:

1. Nem kell Jézusnak, Buddhának lennem. Ők nem egy elérendő cél. 

2. Az a dolgom, hogy igaz legyek önmagamhoz, a magam felismeréseihez.

És az Önmagam az nem egyenlő az egóval... az csak a tévedés része.

3. És ha igaz vagyok önmagamhoz, (bármennyire is nem szeretném) fog kelteni konfliktust. 

Lesz, aki nem ért meg, lesz aki ellenséges lesz velem.  És ez fáj nekem. 

De mégsem tudok mást választani, mert  amikor igaz vagyok önmagamhoz, lehetetlen, hogy mást válasszak, mert Önmagamat tagadnám meg. 

(Ezáltal Istent, a Létezést... na de ez már a haladóknak szóló megértés...)

Feszítés és lazítás, de miért fáj?

Előfordul, hogy annyira pörgeted magadat a nappali életedben, hogy még éjszaka sem tudsz pihenni. Ennek az egyik formája, amikor arra ébredsz, hogy valami fáj, és teljesen esélytelen, hogy aludj...  nyilván teljesen esélytelen, hogy aludj. 

Szóval egy kicsit (vagy nagyon) túlhúztad magadat. Túl feszülsz. 

Úgy lehet ezt felfogni, hogy a test - amikor alaphelyzetben van  -, szolgálja az elme szándékait minden rendszerével. Vagyis kiszolgálja a pörgésedet, amíg csak tudja. Az adott működést egészen addig igyekszik fenntartani, amíg csak futja a tartalékaiból, és küldi a jeleket, hogy visszapótlás szükséges.

Ha nem veszed figyelembe a jeleket, vagy felülírod azokat, a test feléli a tartalékait, és eljön a pillanat, amikor nem tudja kiszolgálni a szándékaidat, az életbenmaradást kell szolgálnia, nem engedi, hogy újabb parancsot adj neki. Ha még mindig nem hallgatsz rá, akkor egyszerűen kivon a forgalomból. 

Vagyis a feszítés után lazításnak kell jönnie. 

És ha tudatosan nem hagysz időt a lazításra, akkor a test fellázad. 

Például, amikor fájdalomban ébred a test az éjszaka közepén, érdemes észrevenni, milyen elvárással feküdtél le: "másnapra meg kell gyógyulnom, mert ezt meg azt meg kell csinálnom".  Vagyis még éjszaka sem hagysz neki békét, folytatod a pörgést... 

Nincs más esély számára, mint a fájdalom... arra talán már hajlandó vagy hallgatni... 

Szóval lazítás. Amikor ennyire túlhúztad magadat, akkor vedd figyelembe azt is, hogy a test lassabban reagál. Időre van szüksége, hogy felépítse a tartalékait, még akkor is, amikor abbahagytad az önmagad zsarolását.

Meg lehet tanulni nyaralás üzemmódba kapcsolni az otthonodban is. Sokáig aludni, sétálni, láblógázni, létezni.  A nyaralás tevékenysége - az odajutás, bőröndcipelésen kívül - sokkal inkább a létezésről szól: a nézés, a nézegetés, rácsodálkozol arra, ami körülvesz: épületek, emberek, tenger, csigák, kagylók, víz, hegy, illatok, színek, növények, ünnepek, ételek.  Nem azért vagy ott, hogy hasznos legyen, nem azért, hogy használd valamire. Hanem egyszerűen a rácsodálkozás miatt.

A mihez van kedvem? alapkérdése a nyaralásnak. 

Alkalmazhatod otthon is. 

És megkérdezheted a testedet is, mire vágyik, mire van szüksége. 

                                                ***

Tipp: Elővehetsz papírt, festékeket, színes ceruzákat, és hagyhatod, hogy megjelenjen színekben és formákban az, amit szavakká tenni nehéz. Nem kell hozzá semmilyen rajz vagy festéstudás. Olyan, mint amikor 3 évesen marokra fogtad a zsírkrétát, és elvárás nélkül rajzoltál vele. 

Ez a fenti illusztráció is egy ilyen folyamat eredménye. Nem művészeti alkotás. 

Arra szolgál, hogy tudjál kapcsolódni - önmagadhoz, a Forrásodhoz - akkor, amikor egy túlpörgetett állapotban vagy fájdalomban  képtelen vagy lazítani. 

Agyból fölülírod? Megoldás a zavarodottságra - avagy az ego-ról haladóknak

Mintha a lényedben két célzóberendezés lenne. 

Az aspektusoddal  (vagy nevezhetjük lelkednek is) egyfajta minőség érkezik a Földre. Egyfajta érzékelés, egyfajta szándék, egyfajta milyenség, ami meghatároz egyfajta megjelenést a Földön, egyfajta viselkedést. Felismerhető és valamilyen. Megkülönböztethető és nem egyforma semelyik más aspektussal sem. Az aspektusnak vannak választásai, mintha egyfajta célzóberendezés lenne.

Nagyon ritkán  adódik, hogy az aspektus akadálytalanul mutatkozik meg a testben. 

Mert ott van az ego - vagy nevezhetjük szerepnek is -, amire hat a környezet, az elvárás, ami épít magának valamit a jóról és rosszról. Tehát neki is megvan a célzóberendezése. 

Ha a két célzóberendezés egyfelé mutat, az adott döntés, vélemény önazonos és teljes (az aspektus szintjén). És jó érzésekkel érzékeled a testben.

Ha a két célzóberendezés nem egyfelé mutat, akkor feszültség keletkezik. A könnyű feszültségtől kezdve a félelemig, fájdalomig, direkt elutasításig érzékelheted, attól függően, mennyire tér el az ego célzóberendezése az aspektustól.

És persze az ego nem szereti rosszul érezni magát... éppen ezért igyekszik háttérbe szorítani a a gondolatokat, sejtéseket, véleményeket, amelyek nem az ő programja szerint valók. És sikeresen meg is tudja tenni, amíg a lény két része (aspektus és ego) "elszigetelt": vagyis a hitek által el van szeparálva a mélyebb szándék. Ilyenkor el van temetve az a lehetőség, hogy egyáltalán létezhet lélek, szellem. Ekkor az ego végtelen nagy erővel és könnyedséggel temeti el vagy ignorálja a feszültségeket.

De amikor a az "elszeparáltság" kezd feloldódni, mondhatjuk úgyis, hogy kiengedted a szellemet a palackból - nem lehet többet letagadni a a lélek, szellem létezését. Végérvényesen megváltozik tőle a világ. Ilyenkor a két célzóberendezés jelzései "összekeveredhetnek": vagyis  azt jelenti, hogy ugyanúgy megjelennek érzések formájában.

Ilyenkor jó technika kideríteni, hogy melyik a valós, melyik az igazi, melyik az élő. 

(Tedd fel a kérdést magadnak: melyik a valóságos?)

Az általunk aspektusnak nevezett rész az élő, az egyetlen valóság. 

Minél többször, és különböző körülmények között, és különböző helyzetekben tudod feltenni a kérdést - és tisztázni magadban -, annál kevesebb az ego és az aspektus közötti különbség,  annál kevesebb a feszültség. 

Ha a döntéseidet az aspektus célzóberendezései szerint hozod meg, önmagaddal vagy harmóniában, nincs feszültség vagy bármilyen probléma a testben. Jó érzéseket érzel. Maradéktalan jó érzéseket. Egylényegű vagy. Vagy mondhatnánk egy-ügyű :-) megszűnik a két-ség. 

***

És a végén fogadd Kutyu-Li mester üdvözletét, mert ő aztán tudja, hogy kell egy-ügyűnek lenni, és nem agyalni a dolgokon. Azt üzeni, hogy nem olyan bonyolult ez.

Elfogadás, hát nem erről szól az egész élet?

Az elfogadás a ténynek szól, és nem arról, hogy miként vélekedek róla.
Nem azt fogadom el, hogy helyes, hogy valaki veri a gyerekét, hanem azt, hogy ilyen van. És amikor elfogadtam, kideríthetem, hogy mit tudok kezdeni a helyzettel.

A saját gondolataimat, érzéseimet, cselekedeteimet tudom befolyásolni. Mert ha nem fogadom el, akkor sajnálhatom magam, és kesereghetek a körülményeken. Ez nem visz sehova, csak növeli a szenvedést.

Elfogadás. Elfogadás...




Ahogyan egy kicsit magamba nézek, annyi helyen szükséges az elfogadás.
Például elfogadni azt, hogy mikor kell felkelni, mikor csörög az óra reggel.
És hogy ki feszik mellettem reggel, vagy éppen azt, ha nem fekszik reggel mellettem senki, és ez már így megy x ideje.
És azt, hogy milyen az időjárás. Meleg van. Hideg van. Esik. Fúj.
Háboroghatok rajta, bármennyi energiát beleölök, attól még úgy van.

És azt is el kellene fogadnom, hogy én hogy nézek ki reggel... és napközben ... és este. Ja igen, és hány kiló vagyok. És 5 perc alatt elkészülök, vagy 40 perc is kevés hozzá.
És azt, hogy ha kimegyek az utcára, van forgalom. Mások is közlekednek. Sokan.

Ja igen, az külön elfogadást igényel, hogy vannak mások. És ők olyanok, amilyenek.
Például a szüleim. Olyanok.
Meg a családom többi tagja. Amilyenek.
És elfogadni, hogy vannak, akik nincsenek.

És azt is, hogy most azt csinálom, amit csinálok. Dolgozom.
Vagy azt kell elfogadnom, hogy nem dolgozom.
És a körülményeket. A munkahelyit, meg a tágabb környezetet is, a társadalmi színpadot, az orbánviktorosat és a nemorbánosat, a politikát, a vallást, a hitet, az igazságtalanságot, a tehetetlenséget, arroganciát.
És elfogadhatom a butaságot, ahogy a tudást is.
Elfogadhatom, hogy 24 óra egy nap.

Ha magamba nézek, úgy tűnik, hogy az egész életet lenne jó elfogadni. Kivétel nélkül.
Mert a kivételekkel van a legtöbb bajom.
Azokkal töltöm a legtöbb időmet, akörül járnak a gondolataim, és az betegít meg.

De most, hogy felfogtam, hogy az elfogadás a ténynek szól, az felszabadít egy csomó teher alól. Attól még létezhet, nem kell egyet értenem vele.
És kiderítem, hogy mit tudok kezdeni a helyzettel.

Hogyan találkozzam veled?

Vannak olyan találkozások, amikor a fizikai formánk ugyan találkozik, mégsem találkozunk igazán. Lehet, hogy együtt töltöttünk egy délutánt, de hiányként élem meg a találkozást. Kielégítetlen maradok,  és te sem vagy boldog tőle, talán még fel is kavar, indulatot gerjesztek benned... 
De mégis mi történik velünk?

Legtöbbször könnyű egy idegennel találkozni: a semlegességből indul a találkozás. Nyitott vagy rá. Érdeklődő. Az idegen nem hordoz már eleve egy képet rólad. Kíváncsi rád. Könnyebb így megtalálni egymást, érzékelni egymást.

Ha ismerőssel, családtaggal találkozol, egy kicsit más a helyzeted, mert a legtöbben közülük hordoznak már rólad egy képet: olyan, mintha egy öntőformát próbálnának rád erőszakolni.
Az ő fejében született egy kép rólad akár a múlt tapasztalatai, akár más ok miatt, átszínezve hitekkel, elvárásokkal, stb-vel, de te nem az vagy.
Megmutatnád magadat, ha sikerülne áthatolni a képen. Örömmel megmutatnád, hogy ki vagy. De csak az elutasítással találkozol. Azt a képet, amit rólad tart fent valaki a fejében - és nem tetszik neki sem,  elutasította. Vagyis elutasított "téged". Végzett "veled". Talán már sok százszor lejátszotta magának. Talán úgy hiszi, hogy pontosan ismer. "Galád vagy és gonosz, megbízhatatlan, és manipulatív". A fejében el van döntve.
Valójában még sosem találkozott veled.

És te integetsz neki kintről, hogy hahó, itt vagyok, ez vagyok, gyere vegyél észre. Nem férek bele az öntőformádba. Valójában sosem fértem. De ha te csak ott tudsz velem találkozni, az nekem nagyon fáj, nem férek bele. Gyere, engedd már el azt a hülye képet. Nem veszed észre, hogy semmi közöm hozzá?

Lehántod magadról a saját álarcaidat, ledobod az elvárásaidat, a feltételezéseidet a másikkal szemben, abbahagyod az önsajnálatot, nem vagy áldozata sem a másiknak, sem a helyzetnek, elhagyod a te saját fejedben vetített képet a másikról, és nyitottan, örömmel megmutatnád magad. Nyitott vagy, és ebben a nyitottságban, ha volna mégis képed a másikról, elpukkan, mint egy buborék, mert érzékeled a másikat. "Jé, nem is gondoltam, hogy te ilyen vagy" mondod ilyenkor nagy csodálkozásodban.
Te már tudsz találkozni a másikkal.

Amikor te nyitott vagy, de a másik a képen keresztül érzékel téged, az fájdalmas, ijesztő is lehet. A fejében lévő képpel találkozol, nem enged magához.
Olyasmiket két rajtad számon, ami nem te vagy, de rád van vetítve.
Kérdez téged, de valójában vallat.
Érdeklődik, de nem hallgat meg.
Választ vár, de nem érdekli a válasz.
A valóság nem érinti meg a világát, mert az összetűzésbe kerülne a saját hitével.

De a találkozás, amire vágytál, elmaradt. Ő helyette nem oldhatod meg, helyette nem tehetsz le semmilyen álarcot, semmilyen elvárást, semmilyen belső képet.

És igen, fájdalmas ezzel találkozni.
Ilyenkor bekapcsolhatnak benned régi reakciók: elbújni, menekülni, támadni, feldühödni, szorongani...
Addig, amíg nem vagy megszilárdulva a saját magad tapasztalatában, nem vagy bizonyos abban, hogy ki vagy te valójában, meg tudnak ingatni ezek a rád vetítések.

Úgy is tekinthetsz ezekre, mint ajándékra, amelyek megrázzák a lényedet, és mint a buborékok a pezsgőben, a felszínre jönnek.
Alkalmazd a módszereidet a megoldásukra.
Nem kell benne maradnod a fájdalomban.

Miért bocsássak meg?

Miért is?

Ezt kérdezte tőlem valaki. "Miért bocsássak meg, amikor nem akarok annak a személynek semmi jót, aki rosszat tett velem? Miért bocsássak meg, amikor nem akarok vele szóba állni, nem is akarok vele találkozni. Mi értelme van a megbocsátásnak?"

Azért bocsáss meg, hogy szabaddá válj a saját gondolataid, hiteid, félelmeid béklyójától. Nincsen köze a másik személyhez, a másik tetteihez.

Azért bocsáss meg, hogy kinyílhasson az élet  a számodra, hogy ne rekedj meg a múltban.

A megbocsátás nem egy szívesség, amit a másiknak teszel. Te magad válsz szabaddá.

Azért bocsáss meg, mert a lelked mélyén valószínűleg te is vágynál arra, hogy rendezd a haragos helyzeteket. Ha nem vágysz rá, akkor érdemes mélyebbre ásni magadban, mert lehet, hogy a sértettség beszél belőled.

Van úgy, hogy valaki hamis erőt vagy felmentést nyer azáltal, hogy egy helyzet, egy személy iránt táplálja a sértettséget, a haragot. Ezzel gyakorlatilag el tudja tolni magától a döntést, a megbocsátást, áthárítja a felelősséget a különböző helyzetekben. Ez roppant "kényelmes" lehet. Csapdahelyzet. 

A külső szemlélő akár még láthatja is, hogy az illető csapdában van, és fel is kínálhatja neki a lehetőséget, hogy szabaduljon belőle. De az illetőnek magának kell rendelkeznie a szándékkal, hogy véget akar vetni neki. 

Közlésvágy és csócsálás

Hol erősebb, hol gyengébb. Normálisan magától megszületik.
Figyelj csak meg egy pici gyereket: a gügyögésével, gurgulázásával "mondja a magáét". Aztán pedig a vonalak, pontok, rajzok, közölni kívánják a belső világ élményeit.
Később, amikor már a közös nyelv is rendelkezésre áll, akkor pedig legtöbbször megállíthatatlanul ömlik a gyerekekből a világ felfedezésével járó közlés. Örömmel osztja meg.

Így vagyunk vele mind. Normálisan.
Normálisan érdeklődők vagyunk, felfedezők, szívesen megosztjuk a tapasztalatainkat. És rajzolunk, festünk, éneklünk, verset írunk és mondunk, beszélgetünk, mesét mondunk, és kiszínezzük, és megosztjuk a belső világunk történéseit, és szívesen elmeséljük a napunkat, a barátainkat, az örömeinket, a bánatainkat. És megyünk tovább, mert egy új nap készül, és új felfedezésekre készülünk.
Így működünk. Normálisan.
Ha van hozzá hallgatóság. Mert normálisan van.
Ha jut ránk figyelem. Mert normálisan jut.
Ha van érdeklődés. Mert normálisan az is van.
Ha nem fojtják belénk a szót, a verset, a rajzot, dalt különböző indokokkal, mint például: nem elég kidolgozott, vagy túl élénk a fantáziánk vagy erre  nincs idő, sokkal fontosabb dolgot kell helyette tenni.

Mert akkor megtanuljuk, hogy ne legyünk érdeklődők, felfedezők, nem osztunk meg szívesen semmit, a belső világunkat pedig kiváltképp nem. És bezáródunk, mint a csiga, bebújunk egy csigaházba.
És feltételeket szabunk, hogy mikor vagyunk hajlandók, és kinek... kibújni a csigaházunkból.
Vagy rosszabb esetben azt a következtetést vonjuk le, hogy semminek nincs értelme, egyedül maradtunk, úgyis lenyom minket a nagyobb/ a hatalom/ a főnök/ a stb. És elkezdünk pusztán túlélésre játszani.
A közlésvágyból legjobb esetben is csak panasz lesz. A panaszt ne keverd össze a  megoldáskereséssel,
nem az. A panasz inkább csócsálás. A panasz csócsálása pedig elviszi a maradék erőt is. Kifáraszt, kiszárít, felőrli a figyelmet, a türelmet. Apátiába süllyedünk vagy depresszióba.
Bármennyilyen általánossá vált az utóbbi, bármennyire ez vesz körül minket,  ez nem normális.

Olyannyira nem normális, hogy manapság már kampányokat szerveznek -hol máshol, Amerikában- arra, hogy hagyd abba a panaszkodást, hogy lásd meg, miért lehetnél inkább hálás, vagy minek örülhetnél. 21 vagy 30 napot vállalhatsz önkéntesen, amikor egyszerűen nem panaszkodsz, és nem csatlakozol senkinek a panaszkodásaihoz, vagyis nem csócsálod senkinek a baját.

Akarod kipróbálni?
Csodálatos gyógyító tapasztalat.
Fura módon, pár nap után újra megszületik a közlésvágy. Fura módon az első pár nap, nem könnyű. A csócsáló szerkezeted (jó, hívhajuk elmének is), elfoglaltságot keres. De ha ezen sikerül túllendülni, és tényleg nem vagy hajlandó panaszkodni, akkor megszületik a természetes, normális vágy arra, hogy megoszd magadat. Nyitottá és érdeklődővé tesz.

Ja igen, elfelejtettem hozzátenni, hogy ha nem panaszkodsz, akkor nem leszel kompatibilis többet a panaszkodókkal... Szóval új világ és új élet tárul ki előtted.

Az elengedés avagy a lélek tusolása

Az elengedés a lélek tusolása. (A"belső utazás" pedig egy jó szappan.)

Az elengedéssel nem szívességet teszek a másiknak, hanem én magam mosom le a lelkemre került piszkot. Ennyi.

Ha elengedtem, nem akarok tovább tocsogni benne. Elengedtem.

Nem húzom vissza.

Ha elengedtem, az nekem jó.

Ahogy a zuhanyozással lement piszkot sem tartogatom és nem elemezgetem. És nem kezdek el síránkozni, hogy mennyi mocskot kellett ma lemosni magamról. Nem csatlakozom fórumokhoz, nem tartok róla konferenciát. És azt sem akarom, hogy a sorstársaimmal egyesületbe tömörüljünk miatta. Nem akarok sebzett lelkűek társaságát. Nem akarok se a sárosoknak, se a tisztáknak a gyülekezetébe belépni. És plecsnit sem érdemlek azért, mert megfürdettem a lelkemet. 

Van amikor amúgy gyakrabban van szükségem a tusolásra, van amikor nem. Ahogy az élet hozza.

De a magam részéről már nem keresem a lelkemet sárossá tevő helyeket... 

És szívesen zuhanyozom, ha csak poros lettem, akkor is.

De legyen az bármilyen sár vagy dagonya, ami rám fröcskölődött,  tudom, hogy az nem én vagyok. Nem vagyok egyenlő a haraggal, fájdalommal, félelemmel. Nem gyártok belőle többet identitást. Sem a magaméból, sem a máséból.

Nem vagyok hajlandó többet azonosulni a sárral.

De azért örülnék neki, hogy ha a lélek fürdetése ugyanolyan természetes lenne, mint a fogmosás...

Mennyi ragyogó lélek! -mondanánk. 

És öröm lenne együtt lenni, mert látnánk az egymás ragyogását. Nem gyűlne, nem száradna ránk a sár  évekig. Ragyogó világ lenne.

•••

Ébresztő!

A harag nagy úr

A haragnál nem is tudok nagyobb urat. Mindent akar. Kitölti a jelent. Átszínezi a múltat. A jövőről pedig kategorikus döntést hoz. Így birtokol teljesen.

Nem éri be kevesebbel.

Sokat kíván?

Pedig lehet, hogy egyszerűen indult...  lehetett ártalmatlan sértődés az alapja.

Lehet, hogy gonoszsággal párosult, akkor "jó okod van rá", hogy haragudj.

Minél több energiát fektetsz belé, annál többet kíván.

Identitást ad. Ego-t növeszt. Törvényeket ír. Bosszút forral.

Jusson eszedbe, ha nem állsz szóba a családtagoddal, a munkatársaddal, vagy a halálos ellenségeddel.

Jusson eszedbe akkor is, ha meghalt már akire haragudtál. Mert a haragnak nem számít, hogy élő vagy holt: ő téged ural. De biztos, ami biztos, keres majd új haragudni-valót az élők között is.

A harag felfújja magát, és téged is.
A haragnak igen jó barátja a bosszú.
De a bosszú?  Harag nélkül mit sem ér.

A harag bezár. Megkeményíti a szívet. Elfojtja a szabad áramlást.
Megkeményíti a hangot. Összeszorítja a szájat.

A harag a legjobban attól fél, hogy nem lesz igaza.
Meg attól is, hogy fel kell adnia a hitét erőről, irányításról.
A harag az, ami nem akarja, hogy tisztázzuk a félreértést.
Nem akarja, hogy megértésre jussunk. Nem akarja, hogy kiderüljön... bármi is az.
A harag nem segít. A harag ki- és betart.

Mert ha  kiderülhetne a valóság, az derülne ki, hogy a harag önmagában semmi. S E M M I.
Kell hozzá az, akitől az erejét nyeri.
És képzeld, nem a haragosodtól  gyűjti az energiát.
Nélküled élettelen. Te vagy az, aki élteted.

Ha ez kiderülne -mert egyszer úgy igazán megélnéd-, akkor talán nem akarnád  többet az életerődet a haragnak adni. És megbocsátanál azoknak is, akik még nem értik.

És akkor a haragnak nem lenne többet fogása rajtad.
Először elhagyná a jelenedet.
Kieresztené a markából a múltadat.
És szabaddá válna a jövőd.
Leomlana az identitás, az ego, felragyogna a valódi lényeged.
És nem akarnád, hogy lemenjen nap a te haragoddal.

•••

Napos kert

Latolgatás és jóslás

Befejeződött egy szakasz az életemben.
Na nem úgy, hogy diplomát kaptam, és menjek vele, amerre látok. Hanem egyszer csak... már annyi jelzés mutatja, hogy valaminek vége szakadt, hogy végre tudomásul kellene vennem.
Nem erősségem a dolgok befejezése. Sajnos. Most sem volt az.
Szóval latolgatok. Húztam, halasztottam.
Merre tovább?

"Nincs terv. Tudod. Minden pillanatban hozol döntést.
Nincs cselekvési terv.
Te tudod meghozni a vonzódásod szerinti döntést. Nincs jó vagy rossz.
Figyelj arra, hogy mi a jó neked, amikor latolgatsz.


A szabadságodat venném el, ha megmondanám, mi vár rád, mit tegyél. 
A jóslás, amit sokan játszanak: játék. 
Ha komolyan veszed, meg is tudod teremteni a jövőt. Nem a jós lát bele a jövőbe, hanem te helyezed a döntésedet egy alternatívába, lehetőségbe, amit eléd raknak.
Én ezt nem teszem meg. Nincs jövő. Minden egyszerre van. 


Visszautalok a játszótéri homokozó példára: 
a gyerekek saját jószándékból együtt játszanak, közösen építenek, aztán egyszer csak az egyikük elfordítja a figyelmét. Jön egy kutya, megjelenik egy fagylaltos. A gyerek kiszáll a játékból, vagy megunja, amit csinál.
Amit a gyerekek modelleznek neked, az az élet: mindig átalakul, és változik.
És van úgy, hogy benne vagy egy játékban, és mások kiszállnak, és már nem is tudod folytatni a játékot.
Csináld azt, amit a gyerekek.
Körbe néznek, mit lehet játszani, kivel lehet játszani.
Ha ketten vannak, nem fognak focizni, kitalálnak valami mást. "
___
Igen, ez a pár mondat arra emlékezet, hogy ne vegyem már annyira komolyan az életet.
Ne latolgassak annyit.

És neked? Könnyű befejezni a dolgokat? Észrevenni, ha valaminek lejárt az ideje? Könnyű váltani? Másik játékot találni? Vagy másik játszópajtást?

És ha nem sikerül a fogyókúra?

Amikor magad ellenében döntesz.

Jártál már úgy, hogy eldöntöttél valamit, aztán mégsem sikerült  a változás? 

Leszokom. Megváltoztatom. Lefogyok.

Tisztában voltál minden előnyével. Tisztán tudtad, hogy ezt szeretnéd. Egészségesebb, jobb, értékesebb. Ki a csuda akarna egy rossz szokást felvenni magának? Az új jobb lenne, igaz?

Meg is volt, hogyan csináld. 

És ez a döntés el is tartott...

mondjuk 10 percig, 1 óráig, 1 hétig, 1 hónapig... amíg csak

azon nem kaptad magad, hogy a régi szokás működik. 

És még rosszabbul érezted magad miatta, mert most már egy kudarcos élményt is beleltároztál.

Esetleg tovább racionalizáltad a dolgot: nincs elég akaraterőm, nem vagyok elég kitartó, különben is ebben a környezetben ezt nem lehet megcsinálni, nem is olyan jó az a módszer, lehet, hogy nekik működik, de nekem nem... stb. 

Amit érdemes megnézni ilyenkor, hogy amit a felszínen jó megcsinálni- mert olvastál róla, mert mások is megtették, mert... mert...  bármiért - mert eldöntötted, ez harmóniában van-e valójában veled. Érdemes megvizsgálni, hogy mi az, amivel szemben döntesz. Amikor felszín és a belső között ellentmondás feszül, úgy tűnik magad ellenében döntesz.  Ha maradunk a táplálkozás példájánál. Elutasítasz egy alapanyagot, egy módszert. És később visszatérsz a régihez - az a régi valamit ad neked, valamilyen nyereséget, amiért érdemes hozzá ragaszkodni.  

Ezt érdemes feltérképezni. 

Vajon hol van az az ellentét? Mi "nem engedi" benned azt az új, egészséges, jobb dolgot? Mitől "érdemes" ragaszkodni a régihez? 

És ha ezt feltártad, megoldottad, akkor nem kell többet magad ellenében döntened. 

Ki büntet nagyobbat?

Az anyuka, aki megtiltja a tizenéves lányának a szórakozást, 

vagy a tizenéves, aki  cserébe 

a) nem áll szóba az anyukával, csak "döglik" otthon, nem hajlandó semmire

b) lelép otthonról, hazugságokkal tömi be, ami úgysem talált eddig sem meghallgatásra?

Szerinted ki büntet nagyobbat? 

Az, aki arra tanítja a másikat, hogy ha nem felelsz meg az elvárásaimnak, akkor megfosztom tőled az örömöt?

Vagy az, aki visszavonja magát, elérhetetlenné teszi magát a másik számára? Esetleg még egy felvett maszkkal is körbebástyázza magát... 

Szerintem nemcsak egymást büntetik, hanem önmagukat is.

Persze megkérdezhetném tőlük, hogy jó ez nektek? 

De nyilván ezt a büntetősdit nem jókedvéből csinálja az ember. Igaz? 

Hanem abboól a kényszerből, hogy már nincs tovább. Elfogytak az eszközök. Tehetetlen lettem. Tehetetlenségemben, hatalmi szóval "az lesz, amit én akarok". És ha az lesz, megbüntetlek. 

De nem büntethetek egy másik szabad lényt büntetlenül. Ennek bizony ára van. Nekem is fáj. 

(Megjegyzés: Hallottad már, amikor egy szülő azzal a felkiáltással bünteti a gyerekét, hogy, ez nekem jobban fáj, mint neked? - Viccesnek hangzik, de igazat mond. Csak egy lépéssel tovább kellene menni... 

Akkor miért csinálod? )

Szóval fáj nekem is. 

Furcsa, de a másik fájdalma fáj nekünk is. (ezért is akarunk segíteni a fájdalmon amúgy, de izibe'... már ugye ha körbe nem bástyáztuk magunkat hamis védelmekkel... hogy ne érezzük a fájdalmat)

Tehát az egyik ára, hogy fáj. 

És ezzel még nincs vége. 

Mert megtanítottam a másik szabad lényt a büntetés erejére. 

"Cserébe", akit megbüntettem - visszabüntet. (Valljuk be, azért elég kevés Jézus-tudatosságú ember szaladgál körülöttünk, aki inkább a másik orcáját nyújtja... tehát elég valószínű, hogy a másik visszabüntet.) 

Visszabüntet a maga eszközeivel. 

Gyakran a büntetettnek nincsenek különösebb eszközei, lehetőségei. (Hiszen a hatalomban lévő birtokolja az eszközöket... Érdekes, a hatalomban lévő szokott alapvetően büntetni...) Akit büntetnek,  csak érzi az igazságtalanságot, sértődöttséget, szomorúságot, akár tehetetlenséget. Ha nincsenek eszközei, akkor végső esetben saját magát vonja meg a büntetőtől. (Kiszáll. Nem áll szóba vele. Elköltözik. Megvonja tőle a szexet. Megvonja tőle a figyelmet... stb.) Jobb esetben csak időlegesen vonja magát  vissza, zárja be magát. Rosszabb esetben egész életre dönt arról, hogy ő nem lehet önmaga.

Sajnos téves következtetések is gyakran születnek ebből:

-nem lehetek önmagam, mert megbüntetnek

-nincs szabadság

-nem bízhatok meg a szerettemben, sőt idővel senkiben sem

-az élet amúgy is sz@r

-depresszióba süllyedek

Szóval? Ki büntet nagyobbat?

Én meg nem tudom mondani.

A tapasztalat szerint mindkét félnek fájdalmas a tapasztalat. 

•••

Lehetne ez másként is? Szerintem igen.

Mondjuk akkor, ha elfogadnám a másik szabadságát és egyenlőségét. Legyen ő a gyerekem, szülőm, a beosztottam, a főnököm... bármilyen szereplője az életemnek.

Elfogadnám azt is, hogy habár Egyek vagyunk,  nem vagyunk egyformák.  Vagyis lehet más választása, döntése. Lehet, hogy neki más a fontos. Neki más az élete. Csak nyitva hagynám a lehetőséget, hogy ez lehetséges. Elfogadnám azt is, hogy habár van lehetőségem ráerőltetni a másikra a véleményemet, élettapasztalatomat, hatalmamat, eljön az idő, amikor be kell látnom, bármennyire is "sikeres" az erőltetés, nem megy tökéletesen, és be kell látnom, hogy tehetetlen vagyok. És ha belátom a tehetetlenségemet, akkor egy új tudatosság nyílik ki számomra, ahol végre új megoldások születhetnek.

Akkor talán új kérdések is születnének büntetésről vagy nem büntetésről. 

Vidám kakaózás és a türelmetlenség

Hiábavalóan türelmetlen vagyok... És ez nagyon vacak állapot...

Hiábavalónak hívod azt az energiabefektetést, aminek nem az az eredménye, amire számítottál.
Minden energiabefektetésnek van eredménye.
Az egy másik kérdés, hogy elégedett vagy-e az eredményével. Vagy a tempóval, ahogyan eljut hozzád...
Minden esetre érdemes szétválogatni.

Elég sok problémánk származik abból, hogy meg vagyunk sértődve a világra és/vagy konkrétan nevesíthető személyekre és csoportokra és/vagy Istenre, mert
nem azzonal a "rendelés pillanatában" hozza elénk a megrendelt dolgainkat.
Olyanok vagyunk ilyenkor, mint egy 2 éves, akinek az anyukája épp neki melegíti a kakaót, de ő hisztizik, hogy nem kap kakaót...

Én is. Sokszor elmúltam már két éves. Mégsem tudtam megszokni, hogy a dolognak van "kihordási ideje".  Türelmetlen vagyok. Vagyis voltam... A múltkor versenyre keltem az egyik kliensemmel, hogy ki a türelmetlenebb. :-) Nem dőlt még el, de szívesen lemondok a díjról.

Például így: Látom, hogy a természetben is időbe telik, amíg valami kihajt. Elvetem a magot, aztán nem történik semmi. Kívülről. És egy idő múlva mégis. Kívülről is látszik. Kihajt.
És ezzel tökéletesen ki vagyok békülve. Tudom, hogy megvan a maga ideje.
Így van ez más dolgokkal is. Megvan az ideje.
Érzem, hogy a türelmetlenség nem szorít már annyira...
Átadja a helyét valami békés állapotnak... talán nyugalomnak.
Ezért folytatom:
Szóval tudja az idejét.
Tudom, hogy úton van felém. Ezért el is készítem a lelkem, hogy átvehessem. Hiszem mennyivel jobb vidáman kakaót inni, mint a hisztizés hevében kilötyögtetni.

De felmerül bennem, hogy tudnom kellene. Tudnom kellene az idejét. (Ó, igen. Az emebriség hozzám hasonló tagjai ebből az indíttatásból minden félét  méricskélnek. Ők is folyton tudni akarják.)
De ha tudni akarom, akkor ezzel önmagában úgysem elégszem meg, mert ha már tudom, befolyásolni is akarom. Hogy gyorsabb legyen,  és én mondhassam meg a tempót.
Hű, érzem a szorítást... visszatér a türelmetlenség. Szóval ezt kihúzom. Ez nem visz a békéhez.

És ha? És ha nem kellene tudnom? Ha megelégednék a saját tempójával? Elvégre egy csomó dolog tempójával ki vagyok békülve.
Például a Földet sem én forgatom. Nem is látok rá nagy esélyt, hogy bele tudjak szólni. Belátom, hogy a legjobb dolog kibékülni a tempójával. A gyógyulást sem én csinálom.
Ó, áldott tudatlanság...
Boldogok a tudatlanok, igaz?
Mert nem akarnak mindent megváltoztatni.
Vicces. Meglátom a humort benne. Sokkal jobban érzem magam tőle... Érzem az energia áramlásást.

Tulajdonképpen jól van így. Rábízhatom a Létezésre. Nélkülem is tökéletesen működik. Hű, ez jó. Nem kell folyton készenlétben lennem. Könnyű, békés, kiterjedt, energikus állapot.

•••

A gondolkodásomat változtattam meg, és minden békére lelt.
Talán ez lenne a kulcsa a többi háborúnak is?
De addig is, amíg ez kiderül, én maradok a békében.

Nem úgy vannak a dolgok, ahogy elképzeltem...

Ismerős?

Vérmérséklet szerint 

-dühössé, agresszívvá tesz. Majd te kezedbe veszed a dolgok irányítását. És jól is megy ez addig, amíg hiszed, hogy irányíthatod, és egyre több dolgot kívánsz kontroll alá vonni. És minél több dolgot kontrollálsz, annál jobban érzed, hogy nem tudod, mert mindig van  valami kiszámíthatatlanság... ettől még dünösebb leszel, mert nem úgy van, ahogy elképzelted... vagy 

-vagy szomorúvá tesz. Kételkedni kezdesz magadban, a képességeidben, a világban. A szomorúság alatt pedig mégiscsak dühös vagy a világra, mert nem teljesíti a vágyaidat, ezért elkezdesz nem bízni többet a világban... 

Megsértődsz a világra, haragszol a másikra, mert nem 'olyan', mert nem tartja be az ígéretét, mert nem az az érték neki, ami neked, mert... mert... mert. 

És akárhogy is van, rosszul érzed magad tőle. 

És ettől még magadra is haragszol.

Ismerős? Tudom miről beszélek. Jártam ott magam is. Szörnyű. 

Mindaddig, amíg hajlandó  nem voltam elengedni a sértettséget.

felfogtam, hogy a világban annyi mindent kellene megváltoztatni, hogy az lehetetlen.

Egy dolgot tudok. Magammal tisztázni, hogy mi bajom van.

Így jutottam el a sértettséghez.

Ja? Hát ha "csak" ez a baj, erre ismerem a gyógymódot: ELENGEDÉS. MEGBOCSÁTÁS. SZABADSÁG. 

Miután látom, hogy a körülöttem lévők között tömegesen "terjed" ez a fajta sértődöttség, ami céltalanságban, közönyben, mindegy-minden-ben jelenik meg, talán te is tudsz valakit, akinek ez segítene. Talán pont te vagy az.

Itt egy kis segítség:

Elképzelsz valamit, és nem úgy vannak a dolgok?

Ne keverd össze azt, hogy 'vágysz valaminek a megvalósulására' azzal, hogy 'az időnek és térnek egy bizonyos pontján számonkéred a Létezést', hogy miért nem ott és akkor produkálja neked. 

Szóval téves levonni a következtetést, hogy baj van a vágyaiddal. Téves levonni azt a következtetést, hogy akkor inkább nem vágyom semmire. Ezek a tévedések csak céltalansághoz  vezetnek. Nihil. Döntésképtelenség. 

Azért vagy döntésképtelen, mert nincs már meg a vágyad (célod), nincsen 'mihez képest'. Értsd meg, hogy nincs abszolút jó vagy rossz döntés. A vágyad a meghatározó abban, hogy neked mi a jó vagy rossz döntés. És a döntéseiddel igenis közelíthetsz a vágyad beteljesüléséhez, még ha mindent nem is tudsz befolyásolni. 

Ha megérted, hogy nincs baj a vágyaiddal, egyszerűen egy ponton megsértődtél a világra, és ebből következik a döntésképtelenség, és hogy minden mindegy, akkor akár... akár vissza is térhetsz a vágyadhoz. Vagy akár egy újhoz, ha már túlhaladtad a régit. 

Amennyiben... amennyiben hajlandó volnál elengedni a sértettséget. Amennyiben hajlandó volnál már végre elengedni, hogy számon akarod kérni a világon és az egyes szereplőin, hogy mit csináltak, vagy nem csináltak meg...

•••

Csak figyeld meg, a mondataim kapcsán, a megértés által megkönnyebbülésre lelsz?

Vagy ellenállás ébred benned? 

Ha az utóbbi történik, akkor érdemes lenne még mélyebbre ásnod. 

Az a számonkérés... vajon mire jó neked?