Mitől leszel művész? Vagy orvos? Vagy blogger?

Szeretünk egymásnak és magunknak címkéket adni.

Miután olyan hatalmas és végtelen világban élünk, ami beláthatatlan és felfoghatatlan, próbáljuk a lehetetlent: felosztani a végtelent kisebb darabokra.
Ezeket a kisebb darabokat, úgy hisszük, már be tudjuk fogadni, meg tudjuk ismerni. Persze hibásan hisszük, mert a kisebb darab is végtelen, de ezt legtöbbször nagyvonalúan figyelmen kívül hagyjuk...
Szóval úgy hisszük, hogy az a kisebb darab már megismerhető, megfogható, alakítható, kontrollálható stb. Éppen ezért el is nevezzük valahogy, adunk neki egy címkét. Így lesz a világnak egy darabja orvostudomány vagy művészet és blogtér. Aki pedig azzal foglalkozik, lehet orvos, művész vagy blogger.  Úgy általában.
Aztán persze precízebben is lehet alkalmazni a felosztást, mert akkor valaki megmondja, hogy hány könyvet kell benyalni adott idő alatt ahhoz, hogy orvos legyen valaki. És ha a latin neveket nem vágja, sajnáljuk, az a szerep már nem lehet az övé. Szóval bonyolódik az ügy.

Csak hogy a világ darabjai végtelenségük okán nem és nem férnek bele egy-egy korlátozott "dobozba", amire címkét ragasztottak. Ráadásul a világ darabjai, mint minden élő szervezet, állandó változásban vannak.  Ezért előfordul, hogy a címkék mögötti tartalom igen megváltozik, míg a címke ugyanaz marad.
Például orvosinak pár száz évvel ezelőtt jóval más tevékenységet neveztek, mint manapság. És nem is nagy baj, hogy az érvágás, mint általános-mindenre-jó-megoldás kikopott... És csak bízhatok benne, hogy így lesz ez a mai világban alkalmazott kemoterépiával és sugárkezeléssel is...  
Tehát az orvos fogalma mögötti tartalom igen megváltozott,  ráadásul újabb és újabb címkék adódtak hozzá. Az emberek millióinak fejében lévő gondolatiság, vágy és elvárás pedig újabb  adalék, ami tovább színezi a címkét, és ami speciális környezetet teremt. Mert a környezet elfogadása nélkül nincs  semmilyen érvényes címke:  Próbálj csak meg király lenni alattvalók nélkül.

Nincs könnyebb helyzetben a művész sem. Mindenre van benne példa és ellenpélda is. Még nehezebb fogalmakat alkotni, címkéket létrehozni. Különösen amiatt is, hogy  a művészet alkotói gyakran nagy vehemenciával dobják le magukról a címkéket.

Talán a legkönnyebb helyzetben a blogger van, mert nem kell pár száz év mentális terhével megbírkóznia, hiszen 20 évvel ezelőtt még se blogtér, se blogger nem létezett. Ehhez képest elég szépen burjánzik a blogger-utálat és ellenzés...

Azt hiszem, kiderült, hogy mennyire képlékeny a címkézésünk. Ha nem tud stabil fogódzkodót adni, akkor mire alkalmas?

Praktikus célokra. Tájékozódásra.
Mint a szerepek a gyerekjátékokban.
Akkor most te leszel a cowboy, te meg ott az indián.
És inkább a kőművest keresed meg, ha falat kellene húznod, mint a tévészerelőt.

Így praktikus célok okán mások címkék mellett művésznek is hívom magamat. Nekem a művész szóval nincs problémám, és tisztában vagyok vele, hogy akkor van értelme, ha a környezet jól viszonyul hozzá, akkor működik.
Ha belekerülök egy társaságba, ahol praktikus vagy más okokból a fogalmat nem töltöm ki... hát akkor  új helyzet van: mert akkor előrelátható a konfliktus és az utálat.
De ez is a játék része.
Praktikus okokból nekem nem okoz gondot, hogy akár egy másik címkét válasszak. Lehetek növendék, vagy tanítvány. Vagy hívhatom a többieket, hogy legyenek ők is művészek, és töltsék ki a fogalmat élettel.
Vagy megkérhetem őket arra is, hogy szóljanak, ha úgy látják, nagyon elhittem magamról a címkét.

Játék.  Hát persze hogy az. Akkor könnyedén és szabadon használhatom  a címkéket magamra és másokra, tudva  azt is, hogy a címke ki nem fejezheti a lényeget.
Addig játék, amíg bele nem feledkezem, és el nem hiszem magamról teljesen, vagyis az identitásommá válik. Az pedig nem igazán egészséges, de erről már sokat beszéltünk ebben a blogban. Például itt. Meg itt is.

Ha pedig valamiért csak nem emlékeznék a játék voltára, abban biztos lehetek, akkor az élet majd fog emlékeztetni: azok által is, akik maguk is belefeledkeztek egy-egy cím-szerepbe.

Párkapcsolati problémákra

- Először is szeresd önmagad. 

- De hát hogy mondhatod ezt? A szeretet adásról és kapásról szól, nem? Kell hozzá egy partner...

Hogyan szerethetném önmagam, mit adhatok-kaphatok én magamtól? 

- Amit nem ismersz magadból, azt nem adhatod a másiknak.

Először szeresd magadat. 

Tételesen le is írhatod magadról a "hibalistát", hogy miért nem tudod/lehet szeretni magadat. És megvizsgálva a hibáidat egyenként, megkeresheted a forrásukat: vagyis, hogy honnan és kitől származik ez a hited, hogy 'ilyen vagy olyan vagy', és ezt 'igazságként' fogadtad el. Megvizsgálhatod  őket, a valódiságukat. Elengedheted a hamis hiteket magadról. 

És amikor megismered magadat, akkor összegyűjtheted az értékeidet, hogy miért vagy hálás: önmagad miatt. Észreveszed, hogy hálás vagy azért, aki te vagy. Amikor hálás vagy érte, hálás vagy azért, aki vagy - és amikor megismered önmagad -, elkerülhetetlenül túlcsordul benned a hála azért, aki vagy, ez a túlcsordulás, ez a kibuggyanás, amit meg szeretnél osztani. Szeretetnek nevezed. 

Amikor kibuggyan belőled a szeretet, elkerülhetetlenül meg szeretnéd osztani.

És akkor a környezet is vissza fogja tükrözni neked. 

De akkor már észreveszed azt is, hogy a szeretet nem partner kérdése. A szeretet, aki vagy. A szeretet, ahogyan megosztja magát: szerelmese vagy a világnak, az életnek, a ragyogó napsütésnek, a zivatarnak,  a Mindennek. És elkerülhetetlenül kibuggyan belőled, amikor a partnereddel találkozol. Önmagaddal találkozol, hiszen ő is a szeretet. Könnyű a szeretetnek szeretetet adni és kapni, hiszen túlcsordul, önmaga lényegét osztja meg.

Ha benned nincs, hogyan adhatnád? 

Mindenkinek jó szíve van. A szív nem tud elromolni. Mindenkiben van szeretet. Csak van, aki elzárja magát tőle: ez félelemhez és képzelgésekhez vezet. Ha úgy érzed, hogy félelem vagy képzelgés van benned - és valamilyen mértékben mindannyian szenvedünk ettől -, akkor megvizsgálhatod azok valóságtartalmát, és elengedheted őket. És akkor a szeretet tiszta csatornája leszel.

Mit tanulhatunk a testünktől? Hogyan kapnak 'fizetést' a sejtek?

Bruce Lipton és Tom Campbell előadását hallgattam lenyűgözve: a sejtekben minden funkciót megtalálsz, amit az emberi társadalomban, és csodálatos együttműködésben vannak. Van feledatuk, van hol lakniuk, fizetést kapnak...

Fizetést? 

Igen.

(ez itt már nem Bruce Lipton magyarázata, hanem az a kérdés-és-válasz-és-megértés, ami ebből született)

A fizetést tranzakcióként lehet értelmezni.

Egy adott sejt megkapja a szükséges anyagokat, eszközöket, minden a rendelkezésére áll. És ezekből ő létrehozza azt, ami az ő feladata, lehet, hogy anyagi természetűt, tehát termel valamit, de lehet, hogy egy elektromos impulzust, valagy valamilyen más jelzést, ami nem anyagi természetű.

És ebben a rendszerben energiacsere zajlik: nem csak elvárja, hogy kapjon, hanem vissza is ad a rendszernek - az ő feladata szerint. 

És a sejt akkor is kap energiát, amikor nincs dolga. A rendszer eltartja, jól tartja... van neki "háza", ahol lakhat, és amikor eljön az ő feladatának a pillanata, akkor elvégzi. De nem feledkezik el róla rendszer, amikor nincsen feladat. 

Hát ez remek. Az emberi társadalomban vajon hogyan működik, működne mindez? 

Például úgy, hogy kapjon minden ember egy alapjövedelmet, hogy ne kelljen aggódnia a fizikai létezéséért. Már megjelent ez a gondolat. (ha van rá vonzódásod, itt csatlakozhatsz hozzá)

Van olyan ország a Földön, ahol ez már megvalósult? 

Vegytiszta módon nincsen. És mégis, ennek a gondolatnak a megfelelője, ahogyan sok országban a gyerekekkel bánnak: a gyerekek, amíg felnőttnek nem tekintik őket, fenntartják, nem kell érte semmit csinálniuk. Elég sok helyen megtalálhatod ennek a gondolkodásnak a megfelelőjét.

Ennek az a hasznossága, hogy eltűnik egy meghatározó alapfélelem és aggodalom, hogy megfagysz, hogy éhen halsz.

Az együttműködés ennél egy kicsit összetettebb. Az együttműködésben megszűnik, hogy valaki önmagára figyel, hanem ő innentől kifelé figyel, arra, hogy hogyan tudja felajánlani a többieknek azt, amit ő tud.

És mi van, ha egy sejt nem akar kommunikálni, nem akar együttműködni?

A sejtek  nem egoisták.  Velük ez nem fordulhat elő.

Egyszerűen az (egoista, az enyém...)  az egy más rezgés, azzal a sejtek nem tudnak mit kezdeni, nem úgy lettek teremtve, nem kompatibilis velük.  Az "enyém" gondolata megzavarja őket, interferenciát okoz bennük, feszültséget kelt. 

De van olyan, hogy egy sejt el lett zárva a kommunikációtól, egy olyan rezgés által, ami interferenciába került vele. Ilyenkor a sejt nem megsértődik vagy elfordul az egésztől, hanem igyekezne ő a dolgát tenni, csak el van 'vágva'. Az mondjuk, blokk, elfojtás keletkezett. És pontosan érzékelhető az érzelmeken keresztül.

Az érzelmi rendszer= kommunikációs rendszer, az együttműködés rendszere, ami áramlik, és viszi az információt egyik sejttől a másikig. 

Az emberi társadalom annyival bonyolultabb, hogy ott nem alakult ki az a fajta egység, ami a sejtek szintjén igen. Nincsen összerendeződve, ezért mindenkinek van egy jó ötelte, ugrál ide vagy oda, ezt gondol, azt gondol, ezt csinál, azt csinál. 

Amikor elveszíted a szabad akaratot, és ez nem arról szól, hogy bárki elvenné tőled, hanem te magad adod fel - vagyis rájössz, ki vagy te - kapcsolódsz egy rendezettségbe, és kinyilvánítod, ki vagy te. 

Ezt az elmének felfogni szinte lehetetlen: megszűnik a kérdező, eltűnik az 'énérzet', minden arról szól, hogy csak áradsz.  Megszűnik az individuum. 

Ahogyan a sejt szintjén: a sejt ide mozog, oda mozog, ezt termel, azt termel... jól működik, és nincsenek privát ötletei. 

Agyból fölülírod? Megoldás a zavarodottságra - avagy az ego-ról haladóknak

Mintha a lényedben két célzóberendezés lenne. 

Az aspektusoddal  (vagy nevezhetjük lelkednek is) egyfajta minőség érkezik a Földre. Egyfajta érzékelés, egyfajta szándék, egyfajta milyenség, ami meghatároz egyfajta megjelenést a Földön, egyfajta viselkedést. Felismerhető és valamilyen. Megkülönböztethető és nem egyforma semelyik más aspektussal sem. Az aspektusnak vannak választásai, mintha egyfajta célzóberendezés lenne.

Nagyon ritkán  adódik, hogy az aspektus akadálytalanul mutatkozik meg a testben. 

Mert ott van az ego - vagy nevezhetjük szerepnek is -, amire hat a környezet, az elvárás, ami épít magának valamit a jóról és rosszról. Tehát neki is megvan a célzóberendezése. 

Ha a két célzóberendezés egyfelé mutat, az adott döntés, vélemény önazonos és teljes (az aspektus szintjén). És jó érzésekkel érzékeled a testben.

Ha a két célzóberendezés nem egyfelé mutat, akkor feszültség keletkezik. A könnyű feszültségtől kezdve a félelemig, fájdalomig, direkt elutasításig érzékelheted, attól függően, mennyire tér el az ego célzóberendezése az aspektustól.

És persze az ego nem szereti rosszul érezni magát... éppen ezért igyekszik háttérbe szorítani a a gondolatokat, sejtéseket, véleményeket, amelyek nem az ő programja szerint valók. És sikeresen meg is tudja tenni, amíg a lény két része (aspektus és ego) "elszigetelt": vagyis a hitek által el van szeparálva a mélyebb szándék. Ilyenkor el van temetve az a lehetőség, hogy egyáltalán létezhet lélek, szellem. Ekkor az ego végtelen nagy erővel és könnyedséggel temeti el vagy ignorálja a feszültségeket.

De amikor a az "elszeparáltság" kezd feloldódni, mondhatjuk úgyis, hogy kiengedted a szellemet a palackból - nem lehet többet letagadni a a lélek, szellem létezését. Végérvényesen megváltozik tőle a világ. Ilyenkor a két célzóberendezés jelzései "összekeveredhetnek": vagyis  azt jelenti, hogy ugyanúgy megjelennek érzések formájában.

Ilyenkor jó technika kideríteni, hogy melyik a valós, melyik az igazi, melyik az élő. 

(Tedd fel a kérdést magadnak: melyik a valóságos?)

Az általunk aspektusnak nevezett rész az élő, az egyetlen valóság. 

Minél többször, és különböző körülmények között, és különböző helyzetekben tudod feltenni a kérdést - és tisztázni magadban -, annál kevesebb az ego és az aspektus közötti különbség,  annál kevesebb a feszültség. 

Ha a döntéseidet az aspektus célzóberendezései szerint hozod meg, önmagaddal vagy harmóniában, nincs feszültség vagy bármilyen probléma a testben. Jó érzéseket érzel. Maradéktalan jó érzéseket. Egylényegű vagy. Vagy mondhatnánk egy-ügyű :-) megszűnik a két-ség. 

***

És a végén fogadd Kutyu-Li mester üdvözletét, mert ő aztán tudja, hogy kell egy-ügyűnek lenni, és nem agyalni a dolgokon. Azt üzeni, hogy nem olyan bonyolult ez.

Elfogadás, hát nem erről szól az egész élet?

Az elfogadás a ténynek szól, és nem arról, hogy miként vélekedek róla.
Nem azt fogadom el, hogy helyes, hogy valaki veri a gyerekét, hanem azt, hogy ilyen van. És amikor elfogadtam, kideríthetem, hogy mit tudok kezdeni a helyzettel.

A saját gondolataimat, érzéseimet, cselekedeteimet tudom befolyásolni. Mert ha nem fogadom el, akkor sajnálhatom magam, és kesereghetek a körülményeken. Ez nem visz sehova, csak növeli a szenvedést.

Elfogadás. Elfogadás...




Ahogyan egy kicsit magamba nézek, annyi helyen szükséges az elfogadás.
Például elfogadni azt, hogy mikor kell felkelni, mikor csörög az óra reggel.
És hogy ki feszik mellettem reggel, vagy éppen azt, ha nem fekszik reggel mellettem senki, és ez már így megy x ideje.
És azt, hogy milyen az időjárás. Meleg van. Hideg van. Esik. Fúj.
Háboroghatok rajta, bármennyi energiát beleölök, attól még úgy van.

És azt is el kellene fogadnom, hogy én hogy nézek ki reggel... és napközben ... és este. Ja igen, és hány kiló vagyok. És 5 perc alatt elkészülök, vagy 40 perc is kevés hozzá.
És azt, hogy ha kimegyek az utcára, van forgalom. Mások is közlekednek. Sokan.

Ja igen, az külön elfogadást igényel, hogy vannak mások. És ők olyanok, amilyenek.
Például a szüleim. Olyanok.
Meg a családom többi tagja. Amilyenek.
És elfogadni, hogy vannak, akik nincsenek.

És azt is, hogy most azt csinálom, amit csinálok. Dolgozom.
Vagy azt kell elfogadnom, hogy nem dolgozom.
És a körülményeket. A munkahelyit, meg a tágabb környezetet is, a társadalmi színpadot, az orbánviktorosat és a nemorbánosat, a politikát, a vallást, a hitet, az igazságtalanságot, a tehetetlenséget, arroganciát.
És elfogadhatom a butaságot, ahogy a tudást is.
Elfogadhatom, hogy 24 óra egy nap.

Ha magamba nézek, úgy tűnik, hogy az egész életet lenne jó elfogadni. Kivétel nélkül.
Mert a kivételekkel van a legtöbb bajom.
Azokkal töltöm a legtöbb időmet, akörül járnak a gondolataim, és az betegít meg.

De most, hogy felfogtam, hogy az elfogadás a ténynek szól, az felszabadít egy csomó teher alól. Attól még létezhet, nem kell egyet értenem vele.
És kiderítem, hogy mit tudok kezdeni a helyzettel.

Torokfájás - a láthatatlan gonoszok

Nincs betegség, csak tapasztalatváltozások vannak.

Mindjárt végig is vezetem egy egyszerű torokfájáson keresztül, mit is értek alatta.
Segítségül szánom, ha megérted, könnyebben szabadulsz te is alóla:


Fáj a torkom. Nagyon. Borzasztó. Azt gondolom, hogy a kis betolakodók (bacik, vírusok) elfoglalják a testem. Úgy érzem, óráról órára nagyob területet harapnak belőlem. Fáj, fáj, fáj.

Hogyan reagálok rá? Türelmetlenné, tehetetlenné válok. Háborgok. Nem tudok aludni. Ahogy jobban fáj, jobban megijedek. Nem elég, hogy fáj, haragszom magamra, mert 'miért engedtem'. Meg kellett volna előzni... De most már mit csináljak? Hiszen fáj. Tea, gyógynövény, C-vitamin satöbbi... Ismert kezelések. Még egy pár gyógyszert is bekapkodhatnék. Miért nem a gyógyszerrel kezdem? Haragszom magamra, nem hiszek a gyógyszerben, nekem kéne megoldani, nem?

És ki lennék a gondolat nélkül, hogy a kis betolakodók elfoglalják a testem?
Aki nem védekezik.
(Hát ez fura. Ezzel mi a csudát lehet kezdeni? A betegséget le kéne győzni, nem?)
Akkor én most szabad prédája leszek a kis láthatatlan gonoszoknak?
Fura, de maradok a lehetőséggel, hogy nem kell védekezni. Hagyom, hogy jöjjenek a láthatlanok. És ahogy megértem, hogy nem kell ellenállni, látom a lelki szemeim előtt, hogy a láthatatlan kis gonoszok csak jönnek... és egyszercsak mennek. Mert nincs nekik maradásuk. Nem védekezem. Szabadon elvonulnak.
Még furább.
Rájövök, hogy nem a kis betolakodók foglalják el a testem, hanem én hagytam azt a részt lakatlanul. Mondhatnánk élettelenül. Persze, hogy fáj. A lelkemben is. Otthagytam lakatlanul, mert benyeltem valamit, nem akartam konfliktust, nem mondtam ki, leblokkoltam...

Otthagytam lakatlanul, élettelenül, és a természetben minden újrahasznosítódik. Jönnek a láthatatlanok. Olyan vagyok, mint a komposzt, újrahasznosítják máris azt a részt. Nincs részvét, meg temetés... Vicces, amikor erre rájövök.
Kacagnék, ha nem fájna annyira. Csorog a könnyem.
Rájövök, hogy a többi betegség se más. Csak az újrahasznosítás formája különbözik.
Vicces az egész. Rálátok a blokkra. Én hagytam ott, és jönnek kukázni hozzám.
Ami él, tele van életerővel, azt meg sem érintik a láthatatlanok.

Valami nagyon megváltozott.  Fényre került a halott rész. Érzem.
Erőt érzek a tehetetlenség helyett.
Szóval nincs itt  semmilyen háború, nincs itt legyőzés...
Csak az erőviszonyok rendezése zajlik. Belém harapnak a galádok, amíg azt nem mondom, hogy állj, lehet tovább sétálni, ez a rész nem komposzt, hozzám tartozik! Nem látjátok, hogy élő?! Menjetek máshová újrahasznosítani! Nem védekezem, csak felismerem a folyamatot.

És ahogyan ez zajlik bennem, valami szabaddá válik, mintha megkönnyebbülés lenne.
A testben pedig megjelennek azok a kis sárgás-izé-váladékok, tudod, az orrban, a torokban, azt jelezvén, hogy az erőviszonyok rendezése tényleg eldőlt.
Kicsit még levertnek érzem magam, talán a lázam is fölmegy, gyorsítván a takarítást, de pontosan tudom, hogy a dolog eldőlt, élek, minden porcikámban. És múlik a fájdalom.

Legyőztem?
Tulajdonképpen hálás lehetek az újrahasznosítóknak (bacik, vírusok), hogy belém haraptak. Nagy leckét kaptam tőlük ... magamról.

Fantáziavilág

Heverésztem egy kicsit a hintaágyon. Talán bele is bóllantottam a nagy heverészésbe, mire rájöttem, hogy le is feküdhetnék rá. Becsuktam aszemem, ez ám a kellemes napsütés, nagyszerű a hőmérséklet, de jó is...
Míg nem... egyszer csak azt éreztem, hogy elindul a hinta. Ütemesen elkezd ringatózni. Talán megfújta szél? Ki tudja... milyen kellemes, fel, le, fel, le. Furcsa módon a hinta nem a normális hintázós irányba indult, hanem keresztbe. Érdekes... Ezen nem akadunk fenn.
Fel, le... fel, le...
Csak nehogy neki ütközzön az oszlopnak!
Fel, le... fel, le...
Jaj'istenem ez gyorsul... Hű, ez most már tényleg nagyon gyors. Már a gyomromban is érzem a hintázást. Azt hiszem ez már kínosan gyorssá vált...
Hű, ez már tényleg nagyon erős...  - és kipattant a szemem, hiszen mindjárt felfordul a gyomrom.

És abban a pillanatban... kiderült... hogy a hintaágy meg sem mozdult. Állt békésen.

De a gyomrom jelezte, hogy milyen ereje van az illúzióvilág egyetlen gondolatának.
Döbbenettel keltem fel, mert egy pillanat alatt megértettem, hogyan vagyunk rabjai az illúzióknak.
Az enyém egy gondolat volt csupán, de vannak, akik komplett világokat építenek fel maguknak.

Vannak, akiknek a világai félemetesek, borzasztók. Ezekből elég könnyű felébredni, különösen, ha keresi valaki a kiutat.
Vannak akik magányosságról, áldozatságról szóló világokat hoznak létre. Aztán ott vannak a világ megmentői, akiknek a saját élete romokban áll. Vagy a tökéletességről álmodók. Az örök fiatalok, a meg nem állók.
Mások sokkal "kellemesebbeket" hoznak létre, szépségről, hatalomról, gazdagságról, erőről, mint például annak a hölgynek férje is - pár hete beszéltünk -, aki pornófilmeket bámul rendszeresen, és nem tud leakadni róluk.

Meg kell mondjam, ezekből a "kellemes" világokból nem feltétlenül egyszerű a felébredés, hiszen az álmodó jónak, kívánatosnak tartja a világát fenntartani, és nem köszöni meg, ha a világát bárki veszélyezteti. Mert ha egy kicsit is megkapargatjuk azt a kellemes világot, kiderül, hogy igen törékeny, igen stresszes...

Fantáziavilág.
Semmi köze a valósághoz.
Csak akkor derül ki, amikor felébredsz.
És milyen jó, felébredni.

Hogyan találkozzam veled?

Vannak olyan találkozások, amikor a fizikai formánk ugyan találkozik, mégsem találkozunk igazán. Lehet, hogy együtt töltöttünk egy délutánt, de hiányként élem meg a találkozást. Kielégítetlen maradok,  és te sem vagy boldog tőle, talán még fel is kavar, indulatot gerjesztek benned... 
De mégis mi történik velünk?

Legtöbbször könnyű egy idegennel találkozni: a semlegességből indul a találkozás. Nyitott vagy rá. Érdeklődő. Az idegen nem hordoz már eleve egy képet rólad. Kíváncsi rád. Könnyebb így megtalálni egymást, érzékelni egymást.

Ha ismerőssel, családtaggal találkozol, egy kicsit más a helyzeted, mert a legtöbben közülük hordoznak már rólad egy képet: olyan, mintha egy öntőformát próbálnának rád erőszakolni.
Az ő fejében született egy kép rólad akár a múlt tapasztalatai, akár más ok miatt, átszínezve hitekkel, elvárásokkal, stb-vel, de te nem az vagy.
Megmutatnád magadat, ha sikerülne áthatolni a képen. Örömmel megmutatnád, hogy ki vagy. De csak az elutasítással találkozol. Azt a képet, amit rólad tart fent valaki a fejében - és nem tetszik neki sem,  elutasította. Vagyis elutasított "téged". Végzett "veled". Talán már sok százszor lejátszotta magának. Talán úgy hiszi, hogy pontosan ismer. "Galád vagy és gonosz, megbízhatatlan, és manipulatív". A fejében el van döntve.
Valójában még sosem találkozott veled.

És te integetsz neki kintről, hogy hahó, itt vagyok, ez vagyok, gyere vegyél észre. Nem férek bele az öntőformádba. Valójában sosem fértem. De ha te csak ott tudsz velem találkozni, az nekem nagyon fáj, nem férek bele. Gyere, engedd már el azt a hülye képet. Nem veszed észre, hogy semmi közöm hozzá?

Lehántod magadról a saját álarcaidat, ledobod az elvárásaidat, a feltételezéseidet a másikkal szemben, abbahagyod az önsajnálatot, nem vagy áldozata sem a másiknak, sem a helyzetnek, elhagyod a te saját fejedben vetített képet a másikról, és nyitottan, örömmel megmutatnád magad. Nyitott vagy, és ebben a nyitottságban, ha volna mégis képed a másikról, elpukkan, mint egy buborék, mert érzékeled a másikat. "Jé, nem is gondoltam, hogy te ilyen vagy" mondod ilyenkor nagy csodálkozásodban.
Te már tudsz találkozni a másikkal.

Amikor te nyitott vagy, de a másik a képen keresztül érzékel téged, az fájdalmas, ijesztő is lehet. A fejében lévő képpel találkozol, nem enged magához.
Olyasmiket két rajtad számon, ami nem te vagy, de rád van vetítve.
Kérdez téged, de valójában vallat.
Érdeklődik, de nem hallgat meg.
Választ vár, de nem érdekli a válasz.
A valóság nem érinti meg a világát, mert az összetűzésbe kerülne a saját hitével.

De a találkozás, amire vágytál, elmaradt. Ő helyette nem oldhatod meg, helyette nem tehetsz le semmilyen álarcot, semmilyen elvárást, semmilyen belső képet.

És igen, fájdalmas ezzel találkozni.
Ilyenkor bekapcsolhatnak benned régi reakciók: elbújni, menekülni, támadni, feldühödni, szorongani...
Addig, amíg nem vagy megszilárdulva a saját magad tapasztalatában, nem vagy bizonyos abban, hogy ki vagy te valójában, meg tudnak ingatni ezek a rád vetítések.

Úgy is tekinthetsz ezekre, mint ajándékra, amelyek megrázzák a lényedet, és mint a buborékok a pezsgőben, a felszínre jönnek.
Alkalmazd a módszereidet a megoldásukra.
Nem kell benne maradnod a fájdalomban.

Miért bocsássak meg?

Miért is?

Ezt kérdezte tőlem valaki. "Miért bocsássak meg, amikor nem akarok annak a személynek semmi jót, aki rosszat tett velem? Miért bocsássak meg, amikor nem akarok vele szóba állni, nem is akarok vele találkozni. Mi értelme van a megbocsátásnak?"

Azért bocsáss meg, hogy szabaddá válj a saját gondolataid, hiteid, félelmeid béklyójától. Nincsen köze a másik személyhez, a másik tetteihez.

Azért bocsáss meg, hogy kinyílhasson az élet  a számodra, hogy ne rekedj meg a múltban.

A megbocsátás nem egy szívesség, amit a másiknak teszel. Te magad válsz szabaddá.

Azért bocsáss meg, mert a lelked mélyén valószínűleg te is vágynál arra, hogy rendezd a haragos helyzeteket. Ha nem vágysz rá, akkor érdemes mélyebbre ásni magadban, mert lehet, hogy a sértettség beszél belőled.

Van úgy, hogy valaki hamis erőt vagy felmentést nyer azáltal, hogy egy helyzet, egy személy iránt táplálja a sértettséget, a haragot. Ezzel gyakorlatilag el tudja tolni magától a döntést, a megbocsátást, áthárítja a felelősséget a különböző helyzetekben. Ez roppant "kényelmes" lehet. Csapdahelyzet. 

A külső szemlélő akár még láthatja is, hogy az illető csapdában van, és fel is kínálhatja neki a lehetőséget, hogy szabaduljon belőle. De az illetőnek magának kell rendelkeznie a szándékkal, hogy véget akar vetni neki. 

Agymenésre agyfogó?

A hasfogó mintájára jó lenne az agyfogót is kitalálni.

Meg is mondom hogy gondolom: Amikor bekapunk egy vírust az emésztőrendszerünkbe, hasmenéssel reagálunk. És a segítség a kis fekete széntabletta formájában érkezik. Fura módon a vírust valahol a rendszertanban az élő és nem élő határán definiálják, hiszen van neki úgymond alvó állapota is, amire az élő szervezetek nem képesek. Sokkal inkább egyfajta "programként" értelmezhető az a fránya vírus. És ameddig nem szabadulunk tőle, csak szaladgálunk a WC-re, mert a szervezet nem viseli el a betolakodó programot.

Igen ám, de a betolakodó vírus, a program elérhet gondolat formájában is. Akkor "agytámadásnak" vagyunk kitéve, és hogy a programtól szabaduljunk, agymenéssel reagálunk. Na erre találnám én ki az agyfogót. Az én agyfogóm tiszta átlátszó kapszula lenne, ragyogó fénnyel töltve. Ugyanis ez a leggyorsabb megoldás az agymenésre. (Ki akarja gyártani?)

A vírust bekaphatjuk a környezetünkből: mások panaszkodásából, történeteiből, egy filmből, egy rádióbeszélgetésből. Ránézünk valakire, összehasonlítjuk magunkat vele, és már ott is van a program. Lehet, hogy jó szándékú szülők, tanárok tanítanak minket rá. Lehet, hogy régi, rossz tapasztalatainkból szűrjük le végkövetkezésként. Lehet, hogy automatára voltunk állítva, és egyszerűen csak szemétként rajtunk ragadt. Végül is mindegy, hogyan fért hozzánk, de ott van. Egyértelmű, hogy nem kompatibilis velünk. Ha nem "köpjük ki", egy pillanat alatt "el tud szaporodni".

Az előbb még minden jó volt, és pillanatok alatt, minden összedőlt. Sötét a világ, én pedig egy magányos csődtömeggé váltam, akit soha senki nem fog szeretni. És az összes értékem egy pillanat alatt elveszett. Nem vagyok elég jó. Semmi sem jó, semmi nem működik. Különben is hová lett? Reménytelen az élet. Hülye mindenki. Nem értenek meg. Bántom magamat. Bántom a többieket. És csak gyülekeznek, jönnek-jönnek a bántó gondolatok. Van, hogy a környezetemre is ráborítom őket. Fröcsög, prüszköl, köpöd belőlem a vírus. Órákig? Napokig? Hónapokig?

Jó volna már észrevennem, agymenésem van. Összeszedtem/táptalaja voltam annak a vírusnak, a betolakodó programnak. Jó lenne ilyenkor az agyfogó kapszula.
De amíg kitalálják nekünk, addig marad az, hogy bármilyen sötétségbe is kerültem, találnom kell egy módot, hogy a saját fényemre ráleljek ismét. Ehhez pedig meg kell állnom.  A sötétségben amúgy se tudom, merre megyek, csak beverem a fejem, szóval meg kell álljak. Minél hamarabb, annál kevesebb a "kár". Addig nem is indulok tovább, amíg a fényt meg nem találtam magamban. Mert a fényben meglátom, hogy mi az, ami hozzám tartozik, mi az ami nem. Mi az, ami szemétként rám ragadt. És ott dönthetek róla, hogy akarok-e még szemetet, vírust hordozni. Akarok-e vírusgazda lenni? A szervezet nem viseli el a betolakodó programot.

Élet-tanulságok

Nem, nem hagytam abba a festést. Sőt. Új tanulságokat hozott az új technika. Itt összegyűjtöttem egy párat:

-Minden ecsetvonás számít.

Gyakran azt hisszük, hogy olyan kicsik vagyunk, hogy az igazán nem számít, amit mi teszünk, vagy tehetünk. Óriási tévedés. Egy ecsetvonás is számít. Megváltoztatja az egész képet. 

-Az a fekete, nem is annyira fekete.

Sokszor annyira el vagyunk foglalva a sötét árnyalatokkal, hogy mennyire rossz nekünk. És ha jobban megnézzük, nagyon messze van a valóságtól. Van attól még sokkal feketébb is. 

-A kontrasztok... a kontrasztok, hű, azok aztán fontosak.

Minél nagyobb a kontraszt, annál jobban látja az ember a különbséget. Van amikor szándékosan fel kell erősíteni, hogy egy szándék láthatóvá váljon. Hát nem így megy az élet többi területén is? A fekete és a fehér együttese és az összes árnyalatai. Egymagában, egy szürke tömeg semmit sem mond...

-Nincs befejezett kép, csak abbahagyott

ahogyan az életet sem lehet soha befejezettnek nyilvánítani. Mindig lehetne még tovább festeni, díszíteni,   újragondolni, megváltoztatni. Ott a lehetőség az aprólékos kidolgozásra, vagy a nagyvonalú vonásokra.

És bármikor le lehet törölni az egészet, és egy tiszta vászonnal indulni. 

Hogyan válnak az apróságok értékessé?

Megszokások. Mennyire a megszokások mentén éljük az életet, ez akkor derül ki, amikor az embernek van lehetősége jó szántából kipróbálni egy másik kultúrát. Csak pár nap vagy pár hét erejéig.

Minél messzebbről érkezem haza, annál nagyobb a kontraszt. Annál értékesebbé válik egy kis -3 fok reggel, és a verebek csiripelése az ereszcsatornáról, és hogy az autók egy sávon csak egy irányba közlekednek,  és hogy amúgy pedig nincsen katonai ellenőrzés az úton, nem kell fegyverek látványához szoktatni a szemet...  

Apróságok? 

Megszokás?

Nem is tudom. Amikor csak úgy éljük az életünket, egyik nap a másik után... akkor talán észre sem vesszük őket. Furcsa módon ott is, ahol katonai ellenőrzés a megszokott... már észre sem veszik őket.

És amikor elmúlik, csak lassan lélegznek fel.

Baráti beszélgetések "felméréseiből" tudom, hogy a 40+ -os korosztály, még gyakran ma is érzi a gyomorszorítást Hegyeshalomnál, amikor határátlépésre kerül a sor. Pedig legtöbbször már meg sem kell állni a határnál. Nincs miért izgulniuk. Ezek az emberek nem bűnözők, nem csempészek. A beidegződés mégis akár 10 év múltán is működik. Persze a gyerekeik már nagy kerek szemmel értetlenkednek... Miért is izgulnánk a határon? -kérdezik.

Apróságok. 

Vagy mégsem? 

A régi skatulyák felülírása

Rég nem látott emberekkel találkozni izgalmas kihívás.

Az akkori időből élnek bennünk emlékek, amelyek szerint valamilyennek tartjuk az illetőket. Beskatulyáztuk őket az agyunkban lévő szisztéma szerint: tanár, diák, szülő, okos, buta, életrevaló, unalmas, dögös, nyávogós, béna... stb.

(Arról most nem beszélnék, hogy az emlékezet csalóka is tud lenni- a valósághoz képest igencsak szelektál. 

Na és a fantázia gyönyörűen ki tudja tölteni a hiányzó darabokat.)

Ha naponta találkozunk valakivel, akkor a napi változás nem akkora, hogy azt könnyedén ne tudnánk kezelni. Vagyis... többnyire azért így van.

De amikor rég nem látott ismerőssel találkozunk, akkor a változás összeadódva jelentős, időnként döbbenetesen nagy. Gyerekeket tudnak ezzel a világ végére kergetni a felnőttek: Jaj, mekkorát nőttél!

És amikor rég nem látott felnőttekkel találkozunk? 

A változás legalább ugyanakkora. Méterben, kilóban, fogakban, dioptriában, ... fölfelé és lefelé is. 

Számolunk. Rögzítünk. Azért, hogy keressük a stabil pontokat.

Stabil pontoknak nevezem, valójában az emlékeink sarokpontjaihoz akarjuk igazítani a másikat.  Pedig tudjuk, hogy az emlékek igen könnyen megcsalnak minket. 

Még akkor is keresünk elvárásokat, ha nincsen "mihez képest".  Keresünk valamit, amivel mérni lehetne a változást. Gyártunk legalább egy új skatulyát az agyunkban, ha már a régit nem lehet felülírni. 

Az egész arról szól, hogy szeretnénk biztonságban tudni magunkat. Vagyis tudni azt, hogy a másik -aki láthatóan megváltozott - vajon a barátunk, az ellenségünk? Meg lehet benne bízni, vagy innentől kezdve utálni kell? 

Én pedig most itt:

arra hívlak és bátorítalak, hogy nézz egy kicsit túl a skatulyákon. Ha mered meglátni a másikban azt, akivé vált, lehet, hogy meglepődsz.

Minden tinédzser erre vágyik, -hogy végre ne a 5-7-10 évvel ezelőtti gyereket lásd benne.

És minden felnőtt is erre vágyik-, ha már kinőtte a  korábbi skatulyát... lehet, hogy nem is fért bele soha...

De hogyan vegye ki a TE fejedből?

Hát sehogy. Érted ugye. A megoldás nálad van.

Most kombinálsz

Nem szeretem, ha rajtakapnak valami olyasmin, ami nem hoz különösebb jót az életembe. Ilyen a kombinálás.

A történet a következő: Könyv készül. Segítséggel. Akik segítenek nekem, a Teljesség megnyilvánulásai. És érdekes/egyszerű módját választottam annak, hogy minél precízebb legyen a segítség, amit kapok tőlük -felveszem a hangjukat. Igen ám, csak a technika tréfás ügy. Ugyanis hiába teszem a mikrofont a lehető legközelebb, érdekes módon a felvételen alig hallható valami- emberfüllel... Azzal együtt, hogy  a mikrofon 3 méterről még az óra ketyegését is felveszi, és más emberi hangot pedig tökéletesen és hangosan felvesz...  Érdekes.

Bosszantó. Frusztráló. Mert nem akarom elveszíteni az értékes segítség szavait.... 

És emberi aggyal mit teszek? Kombinálok.

Biztosan zavarja valaki az adást. Sőt még arra is vetemedek, hogy feltételezzem a beszélgetőpartnereim szándékosságát... 

Erre szelíden csak annyit mondanak: Most kombinálsz.

Rajtakaptak. 

Ha igaz kívánok maradni, akkor bevallom. 

És ebben a beismerésben lehetőségem van rá, hogy új nézőpontból értsek meg valamit.

Azzal kezdődik az új nézőpont, hogy hajlandó vagyok otthagyni a régit... vagy azt mondom, lehet, hogy van más... Hadd derüljön ki...

Tudod mi a kombinálás?

Az elme tevékenysége arra, hogy kitöltse a réseket. Mindazt amit nem ért, nem ismer, vagy fel nem tud fogni. A részletekből (néhány rendelkezésre álló információból) nagy fantáziával kialakít egy történetet. Feltételezésekből legyárt egy komplett "mozit". 

 Igaz, hogy ennek semmi köze a valósághoz, de sok esetben nincs senki, aki rászólna, hogy most kombinálsz.

***

Vagy ha mégis volna, akkor az/ő megtorlásban részesül.

Ugyan nem szorulnak védelemre a lények, akik szembesítenek vele, hogy kombinálsz... mégis szeretném megvédeni és megbecsülésben részesíteni őket: lehetőséget hoznak, hogy egy tévedésből felébredj. Nekem jó volt. (még akkor is, ha nem tetszettem magamnak...)

Anélkül, hogy feltételezésből indulnék ki, talán neked is jó lenne...

Önbizalomépítő

Én nem tudom, hogy te mennyi időt és energiát feccölsz bele, hogy megfelelj másoknak. 

A múltban elég sokat tettem. Elfoglaltság. Stratégia, túlélés.

Mindaddig, amíg ki nem derítettem, hogy miről is szól ez a játék:

Arról, hogy ÉN NEM HISZEK MAGAMBAN, ezért mindenfélét kitalálok, hogy legalább mások higgyenek bennem. Elég drámai, de jó belőle kiszabadulni. 

Akkor a legdrámaibb, amikor van EGY ember ebből a majd 7 milliárdból, akinek különösen meg kell felelni. Az összes többi mondhat amit akar, de az az egy... Ha ő egyszer azt mondaná, hogy elég jó vagyok, vagy hogy szeretetreméltó...

Most őszintén?

Ha az az egy ember azt mondaná, akkor elhinnéd?

***

Ez jut eszembe, amikor valaki 10 éve csinál profi szinten valamit és még mindig szabadkozik, hogy ő nem ért hozzá...

Mert ha bevallaná, hogy tudja, szereti, élvezi, még azt is kockáztatná, hogy nagyképűnek fogják tartani. Ez pedig Magyarországon büntetendő, meg- és el- kell ítélni: "Az a nagyarcú, aztán mire vág föl?"

És ezt elkerülvén, inkább alulbecsüli magát az ember, vagy nem mutatja meg, amit tudna, vagy inkább oda sem dugja az orrát, ahol megmutathatná. Sőt még egy betegséget is lehet köríteni az egész köré: úgy hívják, depresszió. Takarózónak borzasztó... újabb lenyomásnak azonban megteszi.

Mert nem hagyja kibontakozni az emberből azt a dolgot, ami kikívánkozna. Kikívánkozna pedig... és  visszafogja. Lenyomja. Ez rengeteg energiát igényel. Mármint visszafogni azt, ami amúgy kikívánkozna... Csoda, hogy veszettül vacakul érzi magát tőle?

Ilyen indokkal a szülő nem dicséri meg a gyerekét.... nehogy elbízza magát.

Vagy túldicséri, mert még emlékszik, hogy gyerekként őt nem dicsérték... és most be kell pótolni...

Ilyen indíttatásból a szerelmesek nem mondják ki egymásnak, "szeretlek"... mert a másik majd jól visszaél vele. Vagy a testvérek nem beszélnek egymással... mert a másik két szóval több dicséretet kapott...

és igen, patikamérlegen kell mérni, mert nem jut ám belőle csak úgy bármennyi...

Ezért bizniszelni kell a dicsérettel, igaz szóval... nehogy nagyobbnak, különlegesnek, beképzeltnek nézzenek a többiek. 

És ha mégis megtörténne, hogy meglátják a nagyságot -mert egy pillanatra mégiscsak meglátták az igaz valót-, akkor gyorsan szégyenkezni kell miatta.

És így lesz az önbizalom-probléma gyorsan terjedő vírus. 

Pedig ahogy a szóban benne is van, önmagadban kellene keresni a bizalmat.

Te tudsz bízni magadban? 

Először is.

Mert ha nem, akkor érdemes lenne kibékülnöd MAGADDAL.

Mert egy pillanatra amikor kilátszott az álarcok alól az igazi valód...

hát az gyönyörű, ragyogó, különleges és nagy... igen nagy... nem is látom a határát. Azt szeretném látni benned és belőled "cserébe"  én is az igazi valómat mutatom neked.

Megoldhatatlan probléma?

Ha bármikor egy pillanatig is elhitted, hogy van egy nehéz vagy megoldhatatlan problémád, akkor neked készült ez a film:

Bárcsak megtettem volna...

Megtettem volna, megtehettem volna...

A 5 legfontosabb kívánság, amit a halálos ágyukon sorolnak föl az emberek, amikor azt kérdezik tőlük, hogy vajon mit sajnálnak a legjobban, hogy nem tették meg, vagy mit tennének másként. Azokat az embereket kérdezték, akik tudatában voltak, hogy az életüknek mindjárt vége, és rátekinthettek az életükre.

A lista nem olyan hosszú, mint amire számítanánk...

Tulajdonképpen elég rövid:

1. Bárcsak lett volna bátorságom, hogy ne mások elvárása szerint éljek, hanem a saját életemet éljem.

2. Nem kellett volna annyit dolgoznom!

3. Bárcsak kimutattam volna az érzéseimet!

4. Többet törődhettem volna a barátaimmal!

5. Bárcsak megengedtem volna, hogy boldogabb legyek! 

 Az élet választás. Gyakran akkor ébrednek rá az emberek, amikor már majdnem vége. Régi minták és elvárások szerint éltek, fenntartottak hazugságokat, mert meg kellett felelni valakinek ...mennyi küzdelem...  A félelem a változástól, ami arra késztet, hogy fenntartsunk egy boldogtalan életet. 

... és amikor majdnem vége, hiányzik a nevetés, a vidámság, és mindaz, ami igazán fontos... 

Ha van még egy kis időd, akkor a mi életünk nem arról szólhat, hogy "bárcsak és ... volna", hanem arról, hogy megtehetném... megteszem.

Mit is? 

Neked mi a fontos?
Tedd meg most!


•••
A magam részéről elférne még egy kis játék és könnyedség az életemben. Hogy ne vegyek annyi mindent komolyan...

Azt hiszem olvasok egy kis Agyból Buddhát... :-))

Tennivalók ismét

Asszem... le vagyok egy kicsit maradva... mindjárt péntek.

Vagy mégis inkább 'barlang-jógi'-nak kellett volna menni?

A kemény szívek világa

Döntéseket hozni nem mindig egyszerű. Különösen ebben a minket körülvevő nyugati világban, ahol
-egyrészt egyre több az információ
-másrészt bárkit is kérdezel meg, mindenkinek van egy kiváló ötlete arra, hogy mi lenne neked a jó. Így van ez egyénileg is, és így van ez sokkal tágabb szinten is.
Hogy minél kisebb legyen a tévedés lehetősége (a logikus világban) egy idő óta szakmai szabályokban, protokoll-okban, credit-ekben, minőségbiztosításban gondolkodunk. Sok szakmában már elég csak felmérni a bemenetet, és a rendszernek megfelelően előre tudható, hogy mi jön ki végeredményként. Rákerült a sínre az illető. Vagy mégsem?

Látom ezt a fajta fejlődést- és hihetetlen hatékonyságra képes, szinte gépesíti a folyamatokat. Lenyűgöző. Ragyogó és csodálatos.
Igen ám, csak gyakran a bemenet egy érző lény (ember), és nehezen viseli a szakmai szabályozást. Mindkét oldalon. A bemenő oldalon is, és a "gép" oldalon is.
Valami mintha elveszne ezekben a rendszerekben. Az "érző lénység". Az emberség.
De hiszen pont ez a lényeg- mondhatod. Pont erre van kitalálva. Vegyük ki a rendszerből az érzések eltorzító hatását. Vegyük ki a kontrollálhatatlant.

Ezért fog érzelem nélkül "kivégezni" az ellenőr. Érzelem nélkül vág át a szélhámos. Az orvos szakmai szabályok páncélja mögül hosszabbítja meg a 90 éves ember életét... még 5 órával. Megtanultuk, hogy érzések nélkül nézzük végig az erőszakot, gyilkosságot, naponta többször is akár... igen, a filmekről beszélek.
Szív nélkül döntenek emberek százainak, ezreinek, sorsáról, ha úgy hozza az élet .. mondjuk egy gomb megnyomásával.
Ezért köt házasságot bizniszből két ember, és ez a számítás működteti az életüket. Így vállalnak gyereket, mert az is a biznisz része. Csoda-e, hogy amikor válásra kerül sor, egyszerű matek alapján kiforgatják egymást az értékekből.

Jól van ez így?


Csak nézd meg a statisztikákat.
Népbetegség a depresszió.
Legfőbb halálok? Szívbetegség.
Emberek félnek egymástól. A félelem működteti a cselekedeteiket.
Emberek nem bíznak meg egymásban, ezért minden eshetőségre készen újabb és újabb szabályokat és szerződéseket hoznak.

Így megy ez már vagy 2000 év óta.
A különbség?
Hogy manapság mindent felülmúló hatékonysággal ás precizitással csap le az, aki fel van rá hatalmazva. Szakmai szabály. Minőségbiztosítás.


Jól van ez így?
Valahol mindig lyukas a rendszer. Valahol, sírva fakadunk. És dühösek, kétségbeesettek vagyunk. Valahol mélyen belül érezzük, hogy jobbat érdemlünk.
Az okosabbja azért hajt, hogy ne a kiszolgáltatott oldalon álljon...
Okosság ide vagy oda, kerülhetünk... a másik oldalra.

Jól van ez így?
Ott, ahol lyukas, ott marad egy kis remény.
Ott, ahol a legkevésbé számítanánk rá.
Az én reményem, hogy ez a luk egyre nagyobb lesz.
A kemény szívek világa sem tart örökké.

Ünnepelni az életet

Will Hoffman filmje a pillanatról, és az élet ünnepléséről.
Érdekes, hogy pont a tegnapi bejegyzéshez kapcsolódik...

Mit jelent egy pillanat?





Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt a néhány visszahozhatatalan pillanatot.