Szalmaszál
Jólelkű nővér telefonál nekem, van itt egy beteg... levágták a lábát a rák miatt. De nem gyógyul a seb. Lassan elvérzik, ha nem pótolják a vért. Meg fájdalmai is vannak. Fáj a “lába”. Igen az, amelyik már nincs. Hiába csillapítják, nem használ. Szóval arra gondolt, hogy ő beszélt ezzel a beteggel, és ő is szeretné, és hogy jöjjek már azzal a lelki izémmel... hátha tudnék neki segíteni, mert ő ismer valakit, aki ezzel a módszerrel... szóval az a helyzet, hogy itt nincs mire várni, mert orvos azt mondta, ők már nem tudnak többet tenni, mondta az orvos, ez másfél napja volt, és olyan nagy fájdalmai vannak, és nehéz ezt végig nézni.
Sóhajtok. Ugye tudják mindketten, hogy én nem vagyok csodatevő? Se kuruzsló. Az, amire gondol az a terápia, ugye?
Persze, persze, csak jöjjek, minden szalmaszálat meg kell fogni.
De ugye tudják, hogy ha ennyire elfogytak az orvostudomány lehetőségei, akkor lehet, hogy arról fogunk beszélgetni, hogy lehet békében meghalni?
Csend a másik oldalon.
Sóhajtok.
Ismerem valamennyire a kórházi világot. Nehéz azt mondani, hogy nincs mit tenni tovább, ahhoz vannak szokva, hogy majd átküldjük egy másik osztályra.
Jól van, mennyi időm van? Ha délután jövök, még nem késő?
Nem, nem jó lesz. Akkor úgyis nyugi van, a kezelések befejeződtek. Jöjjek csak. Lesz idő beszélgetni.
Megyek.
Odafelé menet szorongok. Nem szeretek szalmaszál lenni, és nem szeretem a kórházakat. Csodálatos és elborzasztó, mit tud ma már az orvostudomány. Nincs lába. A múltkor hallottam, hogy egy emberi láb 20 kiló is lehet. Jaj. Elképzelések pörögnek az agyamban. Fantomfájdalom. Ismert a szakirodalomban, de az én klienseimnek nem szokott ilyesmi fájdalmuk lenni. Jaj, nem vagyok normális, hogy ilyet elvállalok.
Kellemes arcú hatvanpáréves férfi. Jobban néz ki, mint a fejemben képzeltem. Talán még mosolyog is, de lehet, hogy ezt is csak képzeltem, ahogy kezet fogunk.
Üljek ide a sámlira, ide ahol nincs láb, csak a takaró, mert a másik oldalon az infúziós állvány az csak útban lenne. Jó.
Ismerkedünk. Könnyű kapcsolódni, de megnyílni nem, nincs hozzá szokva. Azért mesél. Egyedül van. A felesége két éve meghalt. A fia Angliában. Nincs aki látogassa, messziről, 200 kilométerről hozták ide, mert itt volt, aki vállalta a műtétet. Otthon senki. Túl kockázatos.
3 hete volt a műtét. Ez a második. Olyan nagy fájdalmai voltak az első után, és akkor még megvolt a láb. Nem, a lábának semmi baja, csak az a fránya daganat rossz helyen volt. Ahogy kivették, nem volt már, ami megtartsa a lábat. Jaj.
Mondom neki, hogy az orvosok mindig rátartással veszik ki a daganatot.
Érti a viccet. Ez jó.
Oldódik a feszültség.
És milyen láb nélkül? Tulajdonképpen könnyű. Nevetünk. Csak olyan furán felborul az ember, mert nincs meg az egyensúly.
És fáj, pedig nincs is ott. Ez a lelki izé micsoda?
Már azt hittem, sose kérdezi meg.
Elmesélem. Hogy szerintem a fájdalom az összesűrült feszültség. És hogy ki lehetne oldani, el lehetne engedni. Van rá technika. Mert attól, hogy nem látjuk, még ott van. Egy élet összegyűjtött fájdalma. Nem nagyon van már mire várni vele, igaz?
Beszélek.
Jön velem.
Kérdezek.
Engedi.
Oldódik.
Messzire utazunk.
Sírunk.
Együtt.
Fogom a kezét.
Beszélünk életről, halálról.
Mindig erősnek kellett lenni.
És ha nem kell tovább erősnek lenni?
Akkor nem fáj.
Fogja a kezem.
Akkor az sem baj, ha meghal, ugye?
Nem.
Mintha az engedélyem kellene hozzá...
Addig még életben tartják kicsit a vérrel... amíg... jön a fia Angliából... egy pár nap múlva itt lesz... akkor majd megmondja neki is.
Elcsendesülünk. Végtelenné válik az idő.
Nincs tovább.
Sóhajtunk.
A fenébe is.. ez a sámli annyira kényelmetlen.
Na, de mi lett a fájdalommal?
Hitetlenül néz. Nincs. Valami könnyűség van inkább.
Ma nem fog fájdalomcsillapítót kérni.
Az jó.
Megadom a számom. Csak hívjon, ha mégis fájna. Tudja, van ez a ‘technika’...
Búcsúzunk. Megölelem. Mosolyog. Ezt nem képzelem.
Kár, hogy csak most találkoztunk, mondja.
Kár.
Nem hív többet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése