Nem minden segítség, ami annak látszik

Fura helyzetbe kerültem.
Nagyon intenzív energiabefektetéssel járó időszakban vagyok. És valaki, aki közel áll hozzám, felajánlotta a segítségét. Ez remek, de ettől még nem fura. Sőt, ez jól esik.

Amitől fura, hogy ő azt akar segíteni nekem, amire szerinte szükségem van. Eleinte ez még egyáltalán nem esett le, és attól vált furává számomra az ügy, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy haragszom arra az emberre, aki segíteni akar nekem... Na jó, itt valami nagyon nem stimmel...
Hello, itt az ideje kibogozni, mondtam magamnak:

- Haragszom valakire, aki segíteni akar nekem? Ez meg milyen dolog már?
De hiszen megkérdezte, hogy mit segítsen...
Igen, és én meg is mondtam neki.
Erre  ő azt mondta, hogy jó, jó, és elterelte a dolgot, mert ahhoz nem volt kedve... vagy nem esett útba stb. És persze nem csinálta meg. Mondhatnám durván, hogy lesz@rta, hogy én mit szeretnék.
Viszont csinált valamit, amiről nem kérdezett meg, nem kértem, de ő segítségnek szánta.
Ideadta.
Én megdöbbentem.
Aztán visszautasítottam: köszönöm, nem kérem.
Ettől persze még nem volt vége a dolognak, mert én visszautasítottam, és az nem jó válasz, hiszen ő segíteni akart nekem....  Egy órán keresztül hallgattam, hogy mitől jó, amit ő csinált.
Tényleg jó. De nem kértem. Nem nekem.

Bandukoltam hazafelé, és azon törtem a fejem, hogy valójában mi is történt itt. A harag volt a legfőbb jelzés, hogy el van ásva itt valami félreértés.
Hiszen csak segíteni akart nekem. Segíteni akart. Segíteni akart.

Igen, ez a gubanc. Ez az, amit elhittem. Ez a fő tévedés.
Nem akart ő segíteni, hanem azt akarta "eladni" nekem, amit ő akart csinálni.
A segítés egy álca, egy szerep volt ebben az esetben. (Tévedés ne essék, nem rosszindulatú, nem is tudatos)

Aki valójában segíteni akar, az megkérdezi, hogy
1. mire van a másiknak szüksége
2. meghallgatja/meghallja a másikat
3. és abban segít, hogy a másik hozzájusson, hozzáférjen ahhoz a szükséges tárgyhoz, dologhoz, időhöz, tevékenységhez stb.

Amikor rájöttem, hogy a segítség 'álca' volt, én pedig csak jól elhittem, el is párolgott a haragom.
Kitisztáztam magammal, hogy mi a segítség - nekem.
És hogy mennyire fontos, hogy meg tudjam, mondani, mire lenne szükségem... de ez egy másik bejegyzés témája lehet...


***

Kíváncsi lennék, hogy mi a segítség -neked?
Ha van kedved megosztani, tedd meg!

Amivel az életünket keserítjük - 2.rész

Az első részben kiderítettük, hogy a hasonlítgatással mire megyünk, és mire nem.
Most nézzük akkor a gyakorlati megvalósítást.
Milyen (lenne) az élet hasonlítgatás nélkül?

Összegyűjtöttem pár gyakorlati tapasztalatot, mert bizony én kipróbáltam. Sok-sok érdekes tapasztalatot hozott.
Ha igazán összegezni szeretném, egy új világ nyílt ki általa:

Az élet, aminek nincs mércéje

Ehhez az első lépés, hogy abbahagyjam az elvárásokat.

Ezt találtam a legnehezebbnek, talán mert annyira belém idegződött a múltban.
Ahogy abbahagytam az elvárásokat (volt tucatjával: magammal és másokkal kapcsolatban is, és nem is mondhatom, hogy 100%-osan sikerült, de most még ezt a mércét is elhagytam) szóval, ahogy abbahagytam az elvárásokat, ahogy csak tellett tőlem, azt figyeltem meg, hogy

-jobb a bőrömben lenni, kevesebb a stressz
-kevesebb a felelősség, nem veszek magamra olyasmit, ami nem is az enyém
-kevésbé állok ellen az életnek
-több energiám marad, több időm lett
-kinyílik a figyelmem, és rácsodálkozom a világra,  kiderül, színesebb a világ
-több figyelmem van a saját testemre is

A hasonítgatás mentes életet úgy neveztem el, hogy nem-eredményközpontú-szemlélet, vagy inkább: feltételek nélküli élet.

Hasonlítgatás nélkül könnyűnek találtam a gyönyörködést a természetben. Hát persze, ez a legkönnyebb... de most például egy gyümölcsfában - akkor is, ha nem hoz gyümölcsöt vagy ha tetves. Könnyű volt gyönyörködni egy 'rossz' gyerekben, egy 'galád' családtagban.

Könnyű volt időt tölteni valakivel csak úgy.

Könnyű volt örülni valaminek/valakinek csak úgy...  egyszerűen a létezésének. Hála öntött el amiatt, hogy létezik, és mi találkozunk.

Könnyű volt segíteni valakinek elvárások nélkül, csak úgy, anélkül, hogy azt vártam volna, hogy fogadja meg a tanácsot vagy segítséget. Felszabadultam az eredmény hajhászásától.

Ahogy abbahagytam az elvárásokat, képes voltam megismerkedni a dolgok és lények természetével. És azt is észrevenni, hogy mennyire különbözőek vagyunk, mennyire másként működünk, mások a prioritásaink, és ettől mennyire színes a világ.

Fura módon, ahogyan abbahagytam az elvárásokat, kiderült, hogy elvárásoktól mentesen, de vannak dolgok, amelyek tetszenek nekem, és vannak olyanok, amelyek nem. És ebből a tapasztalatból új döntéseket hoztam. Sokkal több dolgot változtattam meg az életemben egy rövid periódus alatt, mint azt valaha is gondoltam magamról.  Több abból, ami tetszik, kevesebb abból, ami nem. Elvárás mentesen, bonyolultság mentesen.

Hasonlítgatás mentesen az életet természetesnek, frissnek, szabadnak találtam. Jó volt a bőrömben lenni, több energiám volt. Úgy találtam, hogy szívesen élnék ebből többet. És ha ennek az az ára, hogy abbahagyjam a hasonítgatást, akkor kész vagyok rá.

Ha tetszik ez neked, talán te is kipróbálhatod. A kísérlet kedvéért. Kíváncsi vagyok, neked milyen tapasztalatokat hoz.

Amivel az életünket keserítjük - 1.rész

Amivel az életünket keserítjük, az a hasonlítgatás. 

Hasonlítgatjuk  a magasságunkat, a súlyunkat. Táblázatokat böngészünk. És rettegünk, ha túl sok, ha túl kevés.
Hasonlítgatjuk a korunkat, a képességeinket, a szorgalmunkat, az anyagi helyzetünket., az iskolai osztályzatainkat. Lavírozunk, hogy persze... van nálam rosszabb is. Ha van...
mert mindenki tud a sor végére kerülni valamiben. A hasonlítgatás már csak ilyen.

Példaképeket állítunk: jókat és rosszakat.
Osztályzatokat adunk és kapunk.
Megtanulunk mércéket, amelyek közül némelyik tökéletesen értelmetlen és alkalmatlan, vagyis használhatatlan.

Ha nem érjük el a mércét, szorongunk tőle, mert nem vagyunk elég jók... ügyesek... életrevalók... stb.
Ha elérjük, akkor pedig azért, mert el fogjuk veszíteni az eredményt, vagy legközelebb már nem tudjuk teljesíteni.
A hasonlítgatás a tapasztalat szerint semmi máshoz nem vezet, csak megfelelési kényszerhez, görcshöz, erőlködéshez. Az ötös tanuló állandó rettegéséhez- amit a hármasok vagy kettesek csak sima nyafogásnak hisznek.

Pedig valahol mélyen tudjuk és érezzük, hogy a hasonlítgatás nem jó sok mindenre. Legfeljebb a játék szintjén és a játék kedvéért lenne érdemes használni, de nem az életek összemérésére:
Nincs két egyforma élet, ezért nincs igazán értelme a hasonlítgatásnak.
Ami működik valakinek, az neki működik. Ezért nem is lehet lemásolni: ha azt akarnánk lemásolni, amit ő csinál, azt kellene valójában lemásolnunk, aki ő maga, hogy ugyanazt elérjük... És miután mindannyian különbözőek vagyunk -ó, áldott Létezés, micsoda bölcsesség ez - ezért nincs is sok értelme versenyezni (hasonlítgatni).

A hasonlítgatás téves ítéletekhez  is vezethet.
Ha csak az eredmények alapján ítéljük meg magunkat, hibás következtetésre jutunk, mert nem látjuk az egészet a teljességében. Hiányos a tudásunk vagy nincs elég visszajelzésünk, nem vesszünk figyelembe  kevésbé látható változásokat, vagy a körülményeket kihagyjuk...
Tulajdonképpen csak az elme leegyszerűsítésének a vágyát elégítjük ki a hasonlítgatással.
Mert valójában a világ ahol élünk, az felfoghatatlan és bonyolult, minden igyekezetünk a felfogására és megértésére előbb utóbb becsődöl, korlátokba ütközik. Sokszor kiderül az is, hogy a mércénk a hibás, és kezdhetjük az egészet előlről.
'Bárcsak egyszerűbb lenne, bárcsak lenne recept az élethez!' - sóhajtunk fel ilyenkor. 'Bárcsak meg tudnánk kímélni magunkat!' Vagyis leginkább egy jobb mércére áhítozunk.

De tényleg a mérce hiányzik nekünk?
Tényleg  csak egy olyan összehasonlításra van szükségünk, amiből nyertesen jövünk ki?

Mi lenne, ha -legalább egy időre - feladnánk a hasonlítgatás igényét.
1 órára, 1 napra, 1 hónapra?

Akkor milyen lenne, milyen lehetne az élet?

A tapasztalatomat a következő írásomban olvashatod.
Addig is kíváncsi volnék a tiédre: kérlek oszd meg velem:
-kommentben
-email-ben

Jaj, jaj, nem tudok dönteni...

"Nem tudok dönteni. Sosem tudok dönteni. Biztos az önbizalmammal van a baj..."

Amikor valaki ezt mondja nekem, hatalmas kacagásban török ki. Szerintem,  te is csatlakozol hozzám mindjárt, ha elolvasod, hogy miért. És hidd el, hogy nem rajtad nevetek, hanem a kijelentéseden, annak az abszurditásásán. 

Bebizonyítom, hogy tudsz dönteni. És a döntéseidnek semmi köze az önbizalmadhoz... :-)

Csak vegyük a mai napot... reggel van, 10 óra... jó, persze, inkább délelőtt már az a reggel...

Szóval felkeltél. Kikeltél az ágyból. Úgy döntöttél, hogy nem maradsz benne.  Eldöntötted, hogy kimész a WC-re...  igen, jó döntés, hogy nem az ágyba végzed a dolgot, igaz? 

Eldöntötted,  hogy fogat mosol... vagy nem. 

Döntesz róla, hogy akarsz-e reggelizni vagy sem. 

Felöltözöl, vagy pizsamában maradsz, esetleg... meztelenül töltöd a napod elkövetkező részét. 

Ha már felöltözöl... jó esély van rá, hogy két egyforma zoknit veszel fel, ugye? Pedig dönthetnél két különbözőről is... mondjuk egy piros és egy fekete?  

És úgy saccolom, hogy előbb veszed fel a gatyát, aztán a nadrágot... elvégre nem Supermannak öltözöl ma reggel... 

10 perc sem telt el, már 10-nél több döntést hoztál. 

Mi köze az önbizalmadhoz, hogy döntöttél a pizsamáról? A zokniról?  - SEMMI.

A legtöbb döntéseddel nem vacakolsz sokat. Megvannak azok a szempontjaid - többségében automatikusnak is mondhatod -, amelyek alapján ezt vagy azt jónak, kívánatosnak tartod.

Például jó esély van rá, hogy ha hazajössz a vásásrlásból, akkor ma is ugyanabba a lakásba fogsz bemenni - otthonnak nevezed. Pedig dönthetnél másképp is. :-) Választhatnál egy másik ajtót. Választhatnál egy másik ágyat... 

Érted már?

Naponta ezerszámra hozunk döntéseket. 

Gyerekkorod óta több millió döntést hoztál már meg. Onnantól kezdve, hogy a kék építőkockára most sárgát vagy zöldet tegyél, azon keresztül, hogy megtanulod-e az Anyám tyúkját, egészen odáig, hogy hogy kivel kívánod megosztani az ágyadat, az életedet, és ez hol is legyen. 

Észrevétlenül a döntések mesterévé váltál.

Vannak szempontjaid már most is. Kimunkáltad, hogy neked mi a jó, a kívánatos... 

És döntesz mellette... vagy nem.

Mindegyik érvényes döntés.  

Ha magad ellen döntesz, a szempontjaid ellen döntesz, akkor is érvényes a döntésed. 

Ha mások döntenek helyetted, az is érvényes döntés: azt döntötted, hogy te nem foglalkozol ezzel, döntsenek rólad/helyetted mások. 

Lehet, hogy olyan döntéseket hozol, amelyek nem jók neked? Lehet. Akkor dönts másképp. 

Lehet, hogy azt döntöd, hogy halogatod a döntéseidet, és ettől szenvedsz? Lehet. Dönthetsz másként. 

Ha nehezen döntesz? Kereshetsz más szempontokat, amelyek alapján könnyebben fogsz.  Kereshetsz más döntési stratégiákat.  Egyszerűbbeket, bonyolultabbakat... ahogy csak szeretnéd. Hiszen erről is döntesz. Rugalmasabb is lehetsz a döntéseidben. 

Például: keresek magamnak egy gyorsabb döntést, mert már nem elégít ki, hogy másfél óra alatt döntöm el, hogy ananász vagy chilli legyen a pizzámon... 

Eldönthetném... mondjuk...  kockadobással? Akár... Vagy mondhatnám, hogy 6 másodperc alatt döntök. 6...5...4...3...2...1. Ananász.

A társasjátékok, a stratégiai játélkok, és egyáltalán a játékok fanatasztikus gyakorlási lehetőséget adnak.

Ha gyakorolni szeretnéd a döntéseket, kereshetsz egy számodra kihívást jelentő játokot. És gyakorolj! Ismerkedj meg önmagaddal a játékon keresztül. 

Dönthetsz agyból, dönthetsz szívből. Dönthetsz mások véleménye vagy választása alapján. A vallásod, az identiásod, az időjárás, a büntetéstől való félelem alapján. A logika, a vonatmenetrend, a színek, a látvány, az érzés, a cipőméret alapján.  Soroljam még? Végtelen sora lehet a döntéseknek. Próbáld ki, neked mi válik be.

Ha engem kérdezel, akkor én a szívből döntés pártján vagyok, amiben az érzések segítenek.  A magam részéről ezt tudnám javasolni. 

A legtöbb döntésed nem élet-halál kérdés.  

A legtöbb kérdésről később  dönthetsz másként is. 

Kő-papír-olló?

Jó játékot!

image credit: http://hir.ma/eletmod/ko-papir-ollo-es-a-szabad-akarat/93055

Létezik szabadság egyáltalán?

Ezt kérdezte tőlem valaki. És szeretném a választ itt is megosztani: 


A szabadság az, amikor tudod ki vagy. Ha tudod ki vagy, akkor leomlanak a határok, börtönök. Szabad vagy. Alapvetően nincs szabály. 

Szabadon játszol. És létrehozol szabályokat. 
Létrehozol egy játékteret, abban a játékokat, és adsz nekik működést. Földi világnak nevezed. 
Elfogadod a szabályait, hiszen te hoztad őket. És részt veszel a teremtett világban. Leszel western hős, vagy indián, orvos vagy katona... 
Ha nem tetszik a játék, megváltoztathatod a szabályokat. Persze vannak olyanok is, amelyeket alapvetőnek fogadsz el, ezekkel nem akarsz bíbelődni többet. 

Minél jobban belemerülsz a játékba, és ezáltal a szerepedbe, annál komolyabban veszed. Annál inkább meg akarod változtatni a dolgokat. Kontrollálni kezded a játékot, vagy legalábbis azt hiszed.
Minél komolyabban veszed, annál több szenvedést okoz. Sokszor börtönnek találod. Fáj, félsz és dühös vagy. Birtokolsz és veszteség ér. 
Véresen komoly. Már egyáltalán nem játék, hanem élet-halál harc. 
Önálló lettél, és elveszett a kommunikáció, oda lett a szabadság. 

Olyan vagy, mint egy rák? 
Igen, kontroll alatt igyekszed tartani a dolgokat, és növekedni, fejlődni, gazdagodni. Nem látsz mást, hiszen ellenséges környezetben vagy. Meg kell védeni magad. 
És sorsnak hívod. Vagy karmának. Keresed a sors irányítóját. 
És alkudozol, bizniszelsz vele, hogy jobb sorsod legyen. 
És fáj. 
Mert nem úgy van, ahogy akarod. Börtön. Dühös vagy magadra, a másikra, az éppen aktuális kormányra, és Istenre... Miért hagyta? Mire való ez a sok szenvedés? És egyáltalán ez az élet? És hol a francban van a rák gyógyszere? És ennek a földi életnek nem ilyennek kellene lennie. 

És elmehetsz vele a végletekig. Hiszen szabad vagy. Akkor is, ha nem tudod. Gyakran, el is mész a végletekig. De lyukas a rendszer. Bármennyire bele vagy merülve az élet-halál harcodba, valami mélyen, belül, hív... megismerni magadat, megérteni az életet. 

És bármikor, BÁRMIKOR ráismerhetsz magadra. Az igazságra. Mert az szabaddá tesz. Felismerheted, hogy ki vagy te. És leomlik minden rólad, ami/aki nem te vagy. Leomlik a nem valós. Leomlik a szenvedés. 
Nincs börtön többet. 
Olyan, mint amikor egy álomból ébredsz. 
Játék van. 
Egy pillanat alatt visszaáll a kommunikáció. 
Szabad vagy. Meggyógyul a rész, amelyik elválasztottnak hitte magát az egésztől. Megérted, hogy nincs ellenség. Árnyékokkal harcoltál. Magadat sebezted vele. 

És játszol tovább. Orvos leszel vagy katona... játékból. 
Játékból meg is halhatsz. De ami meghal, az a szereped része volt. Szabad vagy. El nem választott része az EGYnek.

Fantáziavilág

Heverésztem egy kicsit a hintaágyon. Talán bele is bóllantottam a nagy heverészésbe, mire rájöttem, hogy le is feküdhetnék rá. Becsuktam aszemem, ez ám a kellemes napsütés, nagyszerű a hőmérséklet, de jó is...
Míg nem... egyszer csak azt éreztem, hogy elindul a hinta. Ütemesen elkezd ringatózni. Talán megfújta szél? Ki tudja... milyen kellemes, fel, le, fel, le. Furcsa módon a hinta nem a normális hintázós irányba indult, hanem keresztbe. Érdekes... Ezen nem akadunk fenn.
Fel, le... fel, le...
Csak nehogy neki ütközzön az oszlopnak!
Fel, le... fel, le...
Jaj'istenem ez gyorsul... Hű, ez most már tényleg nagyon gyors. Már a gyomromban is érzem a hintázást. Azt hiszem ez már kínosan gyorssá vált...
Hű, ez már tényleg nagyon erős...  - és kipattant a szemem, hiszen mindjárt felfordul a gyomrom.

És abban a pillanatban... kiderült... hogy a hintaágy meg sem mozdult. Állt békésen.

De a gyomrom jelezte, hogy milyen ereje van az illúzióvilág egyetlen gondolatának.
Döbbenettel keltem fel, mert egy pillanat alatt megértettem, hogyan vagyunk rabjai az illúzióknak.
Az enyém egy gondolat volt csupán, de vannak, akik komplett világokat építenek fel maguknak.

Vannak, akiknek a világai félemetesek, borzasztók. Ezekből elég könnyű felébredni, különösen, ha keresi valaki a kiutat.
Vannak akik magányosságról, áldozatságról szóló világokat hoznak létre. Aztán ott vannak a világ megmentői, akiknek a saját élete romokban áll. Vagy a tökéletességről álmodók. Az örök fiatalok, a meg nem állók.
Mások sokkal "kellemesebbeket" hoznak létre, szépségről, hatalomról, gazdagságról, erőről, mint például annak a hölgynek férje is - pár hete beszéltünk -, aki pornófilmeket bámul rendszeresen, és nem tud leakadni róluk.

Meg kell mondjam, ezekből a "kellemes" világokból nem feltétlenül egyszerű a felébredés, hiszen az álmodó jónak, kívánatosnak tartja a világát fenntartani, és nem köszöni meg, ha a világát bárki veszélyezteti. Mert ha egy kicsit is megkapargatjuk azt a kellemes világot, kiderül, hogy igen törékeny, igen stresszes...

Fantáziavilág.
Semmi köze a valósághoz.
Csak akkor derül ki, amikor felébredsz.
És milyen jó, felébredni.

Hogyan találkozzam veled?

Vannak olyan találkozások, amikor a fizikai formánk ugyan találkozik, mégsem találkozunk igazán. Lehet, hogy együtt töltöttünk egy délutánt, de hiányként élem meg a találkozást. Kielégítetlen maradok,  és te sem vagy boldog tőle, talán még fel is kavar, indulatot gerjesztek benned... 
De mégis mi történik velünk?

Legtöbbször könnyű egy idegennel találkozni: a semlegességből indul a találkozás. Nyitott vagy rá. Érdeklődő. Az idegen nem hordoz már eleve egy képet rólad. Kíváncsi rád. Könnyebb így megtalálni egymást, érzékelni egymást.

Ha ismerőssel, családtaggal találkozol, egy kicsit más a helyzeted, mert a legtöbben közülük hordoznak már rólad egy képet: olyan, mintha egy öntőformát próbálnának rád erőszakolni.
Az ő fejében született egy kép rólad akár a múlt tapasztalatai, akár más ok miatt, átszínezve hitekkel, elvárásokkal, stb-vel, de te nem az vagy.
Megmutatnád magadat, ha sikerülne áthatolni a képen. Örömmel megmutatnád, hogy ki vagy. De csak az elutasítással találkozol. Azt a képet, amit rólad tart fent valaki a fejében - és nem tetszik neki sem,  elutasította. Vagyis elutasított "téged". Végzett "veled". Talán már sok százszor lejátszotta magának. Talán úgy hiszi, hogy pontosan ismer. "Galád vagy és gonosz, megbízhatatlan, és manipulatív". A fejében el van döntve.
Valójában még sosem találkozott veled.

És te integetsz neki kintről, hogy hahó, itt vagyok, ez vagyok, gyere vegyél észre. Nem férek bele az öntőformádba. Valójában sosem fértem. De ha te csak ott tudsz velem találkozni, az nekem nagyon fáj, nem férek bele. Gyere, engedd már el azt a hülye képet. Nem veszed észre, hogy semmi közöm hozzá?

Lehántod magadról a saját álarcaidat, ledobod az elvárásaidat, a feltételezéseidet a másikkal szemben, abbahagyod az önsajnálatot, nem vagy áldozata sem a másiknak, sem a helyzetnek, elhagyod a te saját fejedben vetített képet a másikról, és nyitottan, örömmel megmutatnád magad. Nyitott vagy, és ebben a nyitottságban, ha volna mégis képed a másikról, elpukkan, mint egy buborék, mert érzékeled a másikat. "Jé, nem is gondoltam, hogy te ilyen vagy" mondod ilyenkor nagy csodálkozásodban.
Te már tudsz találkozni a másikkal.

Amikor te nyitott vagy, de a másik a képen keresztül érzékel téged, az fájdalmas, ijesztő is lehet. A fejében lévő képpel találkozol, nem enged magához.
Olyasmiket két rajtad számon, ami nem te vagy, de rád van vetítve.
Kérdez téged, de valójában vallat.
Érdeklődik, de nem hallgat meg.
Választ vár, de nem érdekli a válasz.
A valóság nem érinti meg a világát, mert az összetűzésbe kerülne a saját hitével.

De a találkozás, amire vágytál, elmaradt. Ő helyette nem oldhatod meg, helyette nem tehetsz le semmilyen álarcot, semmilyen elvárást, semmilyen belső képet.

És igen, fájdalmas ezzel találkozni.
Ilyenkor bekapcsolhatnak benned régi reakciók: elbújni, menekülni, támadni, feldühödni, szorongani...
Addig, amíg nem vagy megszilárdulva a saját magad tapasztalatában, nem vagy bizonyos abban, hogy ki vagy te valójában, meg tudnak ingatni ezek a rád vetítések.

Úgy is tekinthetsz ezekre, mint ajándékra, amelyek megrázzák a lényedet, és mint a buborékok a pezsgőben, a felszínre jönnek.
Alkalmazd a módszereidet a megoldásukra.
Nem kell benne maradnod a fájdalomban.

Közlésvágy és csócsálás

Hol erősebb, hol gyengébb. Normálisan magától megszületik.
Figyelj csak meg egy pici gyereket: a gügyögésével, gurgulázásával "mondja a magáét". Aztán pedig a vonalak, pontok, rajzok, közölni kívánják a belső világ élményeit.
Később, amikor már a közös nyelv is rendelkezésre áll, akkor pedig legtöbbször megállíthatatlanul ömlik a gyerekekből a világ felfedezésével járó közlés. Örömmel osztja meg.

Így vagyunk vele mind. Normálisan.
Normálisan érdeklődők vagyunk, felfedezők, szívesen megosztjuk a tapasztalatainkat. És rajzolunk, festünk, éneklünk, verset írunk és mondunk, beszélgetünk, mesét mondunk, és kiszínezzük, és megosztjuk a belső világunk történéseit, és szívesen elmeséljük a napunkat, a barátainkat, az örömeinket, a bánatainkat. És megyünk tovább, mert egy új nap készül, és új felfedezésekre készülünk.
Így működünk. Normálisan.
Ha van hozzá hallgatóság. Mert normálisan van.
Ha jut ránk figyelem. Mert normálisan jut.
Ha van érdeklődés. Mert normálisan az is van.
Ha nem fojtják belénk a szót, a verset, a rajzot, dalt különböző indokokkal, mint például: nem elég kidolgozott, vagy túl élénk a fantáziánk vagy erre  nincs idő, sokkal fontosabb dolgot kell helyette tenni.

Mert akkor megtanuljuk, hogy ne legyünk érdeklődők, felfedezők, nem osztunk meg szívesen semmit, a belső világunkat pedig kiváltképp nem. És bezáródunk, mint a csiga, bebújunk egy csigaházba.
És feltételeket szabunk, hogy mikor vagyunk hajlandók, és kinek... kibújni a csigaházunkból.
Vagy rosszabb esetben azt a következtetést vonjuk le, hogy semminek nincs értelme, egyedül maradtunk, úgyis lenyom minket a nagyobb/ a hatalom/ a főnök/ a stb. És elkezdünk pusztán túlélésre játszani.
A közlésvágyból legjobb esetben is csak panasz lesz. A panaszt ne keverd össze a  megoldáskereséssel,
nem az. A panasz inkább csócsálás. A panasz csócsálása pedig elviszi a maradék erőt is. Kifáraszt, kiszárít, felőrli a figyelmet, a türelmet. Apátiába süllyedünk vagy depresszióba.
Bármennyilyen általánossá vált az utóbbi, bármennyire ez vesz körül minket,  ez nem normális.

Olyannyira nem normális, hogy manapság már kampányokat szerveznek -hol máshol, Amerikában- arra, hogy hagyd abba a panaszkodást, hogy lásd meg, miért lehetnél inkább hálás, vagy minek örülhetnél. 21 vagy 30 napot vállalhatsz önkéntesen, amikor egyszerűen nem panaszkodsz, és nem csatlakozol senkinek a panaszkodásaihoz, vagyis nem csócsálod senkinek a baját.

Akarod kipróbálni?
Csodálatos gyógyító tapasztalat.
Fura módon, pár nap után újra megszületik a közlésvágy. Fura módon az első pár nap, nem könnyű. A csócsáló szerkezeted (jó, hívhajuk elmének is), elfoglaltságot keres. De ha ezen sikerül túllendülni, és tényleg nem vagy hajlandó panaszkodni, akkor megszületik a természetes, normális vágy arra, hogy megoszd magadat. Nyitottá és érdeklődővé tesz.

Ja igen, elfelejtettem hozzátenni, hogy ha nem panaszkodsz, akkor nem leszel kompatibilis többet a panaszkodókkal... Szóval új világ és új élet tárul ki előtted.

Sokoldalúság

Szerintem mindannyian azok vagyunk. Vagyis lennénk. 

Van egy ismerősöm, akiből "ömlenek a versek", mióta helyre tette magában a "ki vagyok?"

kérdést. Pontosabban levakarta magáról a szemetet, a korlátozó hiteket, a félelmeket.

Amúgy vállalkozást vezet, főz, utazik. És verset ír. Sokoldalú?

Igen. Mondhatnánk így is. 

Egy másik ismerősöm anya. Önmagában is sok kreativitást kíván. Sokoldalú? Naná. Még dolgozik is mellette. Festő. Depresszióból gyógyult ki a kreativitás - festés által. 

Egy harmadik mindennel foglalkozik, mindent bütyköl. Mellesleg verset is ír. Alapvetően az őt körülvevő világot alapanyagként látja, és folyton azon töri a fejét, mit lehet létrehozni belőle. Sokoldalú? De még mennyire. Nem kötelezte el magát semmi mellett. Ha címkét kellene ráaggatni, ezermesternek hívnánk. Tévészerelő is volt, amíg a tévéket javították. Ja, mellesleg időfizikát oktat. 

Szerintem mindannyian sokoldalúak vagyunk természetünknél fogva.

Csak...

csak van néhány éve-évtizede? egy tendencia a szakososdásra, a specializálódásra. Aminek ugyan sok-sok előnye van, csak a sokoldalúságot nem kedveli. Mintha a sokoldalúság gaz lenne, amit ki kell írtani. Vagyis valahol a természetünket kell megtagadni általa. 

És ha már egy ideje tagadjuk a természetünket, vagy olyan környezetben nevelkedünk, ahol ez a norma, akkor nagy fellélegzés ráébredni a sokoldalúságunkra.

Mert meg lehet tanulni kötni egy fél délután. A többi gyakorlás kérdése. 

Meg lehet tanulni szöget beverni. A többi gyakorlás kérdése.

Meg lehet tanulni webdesign-olni, vagy narancsos kacsát sütni, vagy kerítést festeni. És ha elég sok mindennel foglakozol, egyszer csak azt mondják rád, hogy milyen sokoldalú vagy. Te pedig bután visszanézel, nem is érted. Hiszen természetes.

Mert a legtöbb dolog abból származik, hogy volt valami, amit meg akartál csinálni, ki akartál próbálni, aztán egy kicsit gyakoroltad, vagy utánajártál. Ha nem úgy sikerült, tovább izgatott, hogy egy jobb verziót csinálj, működjön. 

Szerintem mindannyian legalább annyira sokoldalúak vagyunk, mint ez a csiszolt üveg. Minden oldal másként veri vissza a fényt. Gyönyörködünk a sokoldalúságban. 

---

Ha nem kellene félni, akkor te milyen oldaladat szeretnéd megmutatni?

Ha tudnád, hogy te is  ilyen sokoldalú vagy- mint a képen-, mit próbálnál ki? Miben teljesítenéd ki magad? 

Belőled versek ömlenének? Vagy madárfestmények? Talán könyvet írnál? 

Szerinted, meddig érdemes félni? 

Latolgatás és jóslás

Befejeződött egy szakasz az életemben.
Na nem úgy, hogy diplomát kaptam, és menjek vele, amerre látok. Hanem egyszer csak... már annyi jelzés mutatja, hogy valaminek vége szakadt, hogy végre tudomásul kellene vennem.
Nem erősségem a dolgok befejezése. Sajnos. Most sem volt az.
Szóval latolgatok. Húztam, halasztottam.
Merre tovább?

"Nincs terv. Tudod. Minden pillanatban hozol döntést.
Nincs cselekvési terv.
Te tudod meghozni a vonzódásod szerinti döntést. Nincs jó vagy rossz.
Figyelj arra, hogy mi a jó neked, amikor latolgatsz.


A szabadságodat venném el, ha megmondanám, mi vár rád, mit tegyél. 
A jóslás, amit sokan játszanak: játék. 
Ha komolyan veszed, meg is tudod teremteni a jövőt. Nem a jós lát bele a jövőbe, hanem te helyezed a döntésedet egy alternatívába, lehetőségbe, amit eléd raknak.
Én ezt nem teszem meg. Nincs jövő. Minden egyszerre van. 


Visszautalok a játszótéri homokozó példára: 
a gyerekek saját jószándékból együtt játszanak, közösen építenek, aztán egyszer csak az egyikük elfordítja a figyelmét. Jön egy kutya, megjelenik egy fagylaltos. A gyerek kiszáll a játékból, vagy megunja, amit csinál.
Amit a gyerekek modelleznek neked, az az élet: mindig átalakul, és változik.
És van úgy, hogy benne vagy egy játékban, és mások kiszállnak, és már nem is tudod folytatni a játékot.
Csináld azt, amit a gyerekek.
Körbe néznek, mit lehet játszani, kivel lehet játszani.
Ha ketten vannak, nem fognak focizni, kitalálnak valami mást. "
___
Igen, ez a pár mondat arra emlékezet, hogy ne vegyem már annyira komolyan az életet.
Ne latolgassak annyit.

És neked? Könnyű befejezni a dolgokat? Észrevenni, ha valaminek lejárt az ideje? Könnyű váltani? Másik játékot találni? Vagy másik játszópajtást?

Vidám kakaózás és a türelmetlenség

Hiábavalóan türelmetlen vagyok... És ez nagyon vacak állapot...

Hiábavalónak hívod azt az energiabefektetést, aminek nem az az eredménye, amire számítottál.
Minden energiabefektetésnek van eredménye.
Az egy másik kérdés, hogy elégedett vagy-e az eredményével. Vagy a tempóval, ahogyan eljut hozzád...
Minden esetre érdemes szétválogatni.

Elég sok problémánk származik abból, hogy meg vagyunk sértődve a világra és/vagy konkrétan nevesíthető személyekre és csoportokra és/vagy Istenre, mert
nem azzonal a "rendelés pillanatában" hozza elénk a megrendelt dolgainkat.
Olyanok vagyunk ilyenkor, mint egy 2 éves, akinek az anyukája épp neki melegíti a kakaót, de ő hisztizik, hogy nem kap kakaót...

Én is. Sokszor elmúltam már két éves. Mégsem tudtam megszokni, hogy a dolognak van "kihordási ideje".  Türelmetlen vagyok. Vagyis voltam... A múltkor versenyre keltem az egyik kliensemmel, hogy ki a türelmetlenebb. :-) Nem dőlt még el, de szívesen lemondok a díjról.

Például így: Látom, hogy a természetben is időbe telik, amíg valami kihajt. Elvetem a magot, aztán nem történik semmi. Kívülről. És egy idő múlva mégis. Kívülről is látszik. Kihajt.
És ezzel tökéletesen ki vagyok békülve. Tudom, hogy megvan a maga ideje.
Így van ez más dolgokkal is. Megvan az ideje.
Érzem, hogy a türelmetlenség nem szorít már annyira...
Átadja a helyét valami békés állapotnak... talán nyugalomnak.
Ezért folytatom:
Szóval tudja az idejét.
Tudom, hogy úton van felém. Ezért el is készítem a lelkem, hogy átvehessem. Hiszem mennyivel jobb vidáman kakaót inni, mint a hisztizés hevében kilötyögtetni.

De felmerül bennem, hogy tudnom kellene. Tudnom kellene az idejét. (Ó, igen. Az emebriség hozzám hasonló tagjai ebből az indíttatásból minden félét  méricskélnek. Ők is folyton tudni akarják.)
De ha tudni akarom, akkor ezzel önmagában úgysem elégszem meg, mert ha már tudom, befolyásolni is akarom. Hogy gyorsabb legyen,  és én mondhassam meg a tempót.
Hű, érzem a szorítást... visszatér a türelmetlenség. Szóval ezt kihúzom. Ez nem visz a békéhez.

És ha? És ha nem kellene tudnom? Ha megelégednék a saját tempójával? Elvégre egy csomó dolog tempójával ki vagyok békülve.
Például a Földet sem én forgatom. Nem is látok rá nagy esélyt, hogy bele tudjak szólni. Belátom, hogy a legjobb dolog kibékülni a tempójával. A gyógyulást sem én csinálom.
Ó, áldott tudatlanság...
Boldogok a tudatlanok, igaz?
Mert nem akarnak mindent megváltoztatni.
Vicces. Meglátom a humort benne. Sokkal jobban érzem magam tőle... Érzem az energia áramlásást.

Tulajdonképpen jól van így. Rábízhatom a Létezésre. Nélkülem is tökéletesen működik. Hű, ez jó. Nem kell folyton készenlétben lennem. Könnyű, békés, kiterjedt, energikus állapot.

•••

A gondolkodásomat változtattam meg, és minden békére lelt.
Talán ez lenne a kulcsa a többi háborúnak is?
De addig is, amíg ez kiderül, én maradok a békében.

Nem úgy vannak a dolgok, ahogy elképzeltem...

Ismerős?

Vérmérséklet szerint 

-dühössé, agresszívvá tesz. Majd te kezedbe veszed a dolgok irányítását. És jól is megy ez addig, amíg hiszed, hogy irányíthatod, és egyre több dolgot kívánsz kontroll alá vonni. És minél több dolgot kontrollálsz, annál jobban érzed, hogy nem tudod, mert mindig van  valami kiszámíthatatlanság... ettől még dünösebb leszel, mert nem úgy van, ahogy elképzelted... vagy 

-vagy szomorúvá tesz. Kételkedni kezdesz magadban, a képességeidben, a világban. A szomorúság alatt pedig mégiscsak dühös vagy a világra, mert nem teljesíti a vágyaidat, ezért elkezdesz nem bízni többet a világban... 

Megsértődsz a világra, haragszol a másikra, mert nem 'olyan', mert nem tartja be az ígéretét, mert nem az az érték neki, ami neked, mert... mert... mert. 

És akárhogy is van, rosszul érzed magad tőle. 

És ettől még magadra is haragszol.

Ismerős? Tudom miről beszélek. Jártam ott magam is. Szörnyű. 

Mindaddig, amíg hajlandó  nem voltam elengedni a sértettséget.

felfogtam, hogy a világban annyi mindent kellene megváltoztatni, hogy az lehetetlen.

Egy dolgot tudok. Magammal tisztázni, hogy mi bajom van.

Így jutottam el a sértettséghez.

Ja? Hát ha "csak" ez a baj, erre ismerem a gyógymódot: ELENGEDÉS. MEGBOCSÁTÁS. SZABADSÁG. 

Miután látom, hogy a körülöttem lévők között tömegesen "terjed" ez a fajta sértődöttség, ami céltalanságban, közönyben, mindegy-minden-ben jelenik meg, talán te is tudsz valakit, akinek ez segítene. Talán pont te vagy az.

Itt egy kis segítség:

Elképzelsz valamit, és nem úgy vannak a dolgok?

Ne keverd össze azt, hogy 'vágysz valaminek a megvalósulására' azzal, hogy 'az időnek és térnek egy bizonyos pontján számonkéred a Létezést', hogy miért nem ott és akkor produkálja neked. 

Szóval téves levonni a következtetést, hogy baj van a vágyaiddal. Téves levonni azt a következtetést, hogy akkor inkább nem vágyom semmire. Ezek a tévedések csak céltalansághoz  vezetnek. Nihil. Döntésképtelenség. 

Azért vagy döntésképtelen, mert nincs már meg a vágyad (célod), nincsen 'mihez képest'. Értsd meg, hogy nincs abszolút jó vagy rossz döntés. A vágyad a meghatározó abban, hogy neked mi a jó vagy rossz döntés. És a döntéseiddel igenis közelíthetsz a vágyad beteljesüléséhez, még ha mindent nem is tudsz befolyásolni. 

Ha megérted, hogy nincs baj a vágyaiddal, egyszerűen egy ponton megsértődtél a világra, és ebből következik a döntésképtelenség, és hogy minden mindegy, akkor akár... akár vissza is térhetsz a vágyadhoz. Vagy akár egy újhoz, ha már túlhaladtad a régit. 

Amennyiben... amennyiben hajlandó volnál elengedni a sértettséget. Amennyiben hajlandó volnál már végre elengedni, hogy számon akarod kérni a világon és az egyes szereplőin, hogy mit csináltak, vagy nem csináltak meg...

•••

Csak figyeld meg, a mondataim kapcsán, a megértés által megkönnyebbülésre lelsz?

Vagy ellenállás ébred benned? 

Ha az utóbbi történik, akkor érdemes lenne még mélyebbre ásnod. 

Az a számonkérés... vajon mire jó neked?

Élet-tanulságok

Nem, nem hagytam abba a festést. Sőt. Új tanulságokat hozott az új technika. Itt összegyűjtöttem egy párat:

-Minden ecsetvonás számít.

Gyakran azt hisszük, hogy olyan kicsik vagyunk, hogy az igazán nem számít, amit mi teszünk, vagy tehetünk. Óriási tévedés. Egy ecsetvonás is számít. Megváltoztatja az egész képet. 

-Az a fekete, nem is annyira fekete.

Sokszor annyira el vagyunk foglalva a sötét árnyalatokkal, hogy mennyire rossz nekünk. És ha jobban megnézzük, nagyon messze van a valóságtól. Van attól még sokkal feketébb is. 

-A kontrasztok... a kontrasztok, hű, azok aztán fontosak.

Minél nagyobb a kontraszt, annál jobban látja az ember a különbséget. Van amikor szándékosan fel kell erősíteni, hogy egy szándék láthatóvá váljon. Hát nem így megy az élet többi területén is? A fekete és a fehér együttese és az összes árnyalatai. Egymagában, egy szürke tömeg semmit sem mond...

-Nincs befejezett kép, csak abbahagyott

ahogyan az életet sem lehet soha befejezettnek nyilvánítani. Mindig lehetne még tovább festeni, díszíteni,   újragondolni, megváltoztatni. Ott a lehetőség az aprólékos kidolgozásra, vagy a nagyvonalú vonásokra.

És bármikor le lehet törölni az egészet, és egy tiszta vászonnal indulni. 

Jó szokás 2.

Azért jó új szokásra váltani egy régi rossz helyett, mert az új örömet és energiát hoz. Az pedig jó, és tovább visz. Vagy nem?

Ha így lenne, akkor azonnal belekezdenénk az újba, igaz?

De akkor mégis mi az akadálya? 

Itt az én megfigyelésem:

1. Jó lenne tudomásul venni, ha van egy szokásunk, amivel romboljuk a magunk vagy a környezetünk életét... EZ az első lépés. Addig, amíg letagadjuk, "tudatlanul-tudattalanul" vagyunk egy rögzültség hatása alatt. Azért halogatjuk, hogy szembenézzünk azzal, hogy van egy (vagy több) rossz szokásunk, mert valahol mélyen azt hisszük, hogy valamit el fogunk veszíteni, ha nem lesz. Például amikor a dohányzással valaki "jogot" formál a pihenésre, vagy a barátokkal való találkozásra. Érdekes, igaz? Nem is füst hiányozna, hanem a lehetőség, hogy megálljon a munkában, hogy elmerengjen a világ folyásán, vagy hogy beszélhessen pár szót valakivel. 

Hát erre, lehetne találni egészségesebb megoldást is. Nem? 

Mit szólnál egy egészségesebb szokáshoz? 

És a régi talán elhagy. Elhagy magától.

Nem azért mert keményen legyőzted. Hanem csak úgy, természetesen, mert már nincs rá szükség tovább.

2. Azért nem kezdünk bele egy új szokásba, mert azt feltételezzük, hogy az nehéz. Ahhoz meg kellene változni, ahhoz annak az "ideális" önmagunknak kellene lennünk, akik nem vagyunk, csak majd egyszer... a jövőben... lehetnénk...

Itt a megfigyelésem: az igazság az, hogy soha ki nem próbáltuk... nem derült ki, hogy nehéz-e vagy sem.

A megfigyelésem szerint legtöbbször csak áltatjuk magunkat. Semmi nehézség nincs abban, hogy 1 percet fussunk, ha mélyen arra vágyunk. Kedves ismerősöm marathoni futó lett, mert kipróbálta -  sok év halogatás után(!)-, amire már régóta vágyott. És egy perccel kezdte. Csak úgy. Az öröm kedvéért. Sosem hitte volna, hogy valaha futó lesz. És nem is egy perc alatt lett az. Csak éppen megérezte az örömét. Kipróbálta. 

Érdemes lenne neked is tenned egy próbát. Csak úgy. 

Mondd, Neked mi a vágyad?

Lehet, hogy lecserélhetnél vele egy rossz szokásodat...

Csak úgy, az öröm kedvéért.

---

Ó, nagyon is tudom miről beszélek. Belülről.

Elővettem egy régi vágyamat. 

Mi lenne, ha festenék olajjal... mondjuk ilyet, mint itt  fönt: Kutyu-Li mestert... 

Mi lenne, ha hagynám szokássá formálódni?
---
Előzmény: Jó szokás 1.

Hogyan lettem sarlatán és szentkép?

1. Sarlatánná válni nagyon egyszerű. Vegyél valakit, aki nem ismer téged, sosem találkoztatok, nem ismeri, hogy mivel foglalkozol, és amúgy nem is kíváncsi rá, viszont határozott véleménye van rólad, és ezt teljes meggyőződéssel terjeszti. Amikor ez a terjesztés eljutott hozzám, először igen elszomorodtam, mert rájöttem, hogy sok tennivalóm nincs az ügyben, hiszen nincs bejárásom más emberek fejébe és fantáziavilágába.  Aztán eszembe jutott, hogy mégiscsak megosztom veled, mert ez minden szakmában elő tud fordulni... csak a szavak változatosak, amivel illetnek bennünket. És ha elég harcos vagy, akkor utánajársz, pörre viszed, megbünteted...

2. Szentképpé válni szintén nagyon egyszerű. Vegyél valakit, aki nem ismer téged, de már volt pár alkalom, amikor találkoztatok. Tetszik neki, amit csinálsz/képviselsz, vagy a létezésed maga megérinti. Annyira megérinti, hogy talán még szokatlan is, ezért csinál belőled egy követendő példát: szentképként fölszögez a falra. Ha van lehetősége rá, kihúzza belőled a "titkokat: miért és hogyan váltál szentté. Szintén nem akar megismerni téged, csak arra a nagyon szelektált információra kíváncsi, ami beleillik a szentkép keretébe, és ezzel jó messzire eltávolít magától.

Amikor ez történik velem, szintén nagyon elszomorít, mert ismét az a helyzet, hogy nincs bejárásom mások fantáziavilágába. 

A második esetben mégis több lehetőségem marad, hiszen a személyes találkozásban meg tud történni a katarzis (katarzis az értelmezésem szerint= hirtelen, nagy erejű találkozás a valósággal, amikor lehullanak a tévedések, a hazugságok, a szerepek). Ezért, vagyis hogy a katarzisnak lehetősége lehessen, kitartóan hívlak, hogy "rombold" le a tévedéseket. A sarlatánost, meg a szentképest is. Hiszen ezek csak vetített képek, amelyekben engem használsz vetítővászonnak. 

És ha akarnál, még tovább is mehetnénk. Még arra is hívnálak, hogy a többi vetített képtől is szabadulj meg. Hiszen az azokkal való foglalatoskodás hihetetlenül sok energiát köt le. Pedig azt haszálhatnád gyógyulásra, épülésre, örömödre. 

Háború

Gondolkoztál már azon, hogy miért veszekednek annyit az emberek?

Mert nincsenek kibékülve sem magukkal, sem a világgal...

Mondhatod, hogy ez nagyon leegyszerűsített megfogalmazás. Jó, jó. Akkor gyere velem egy pár gondolat erejéig.

Az ember akkor veszekszik (háborúzik) mert valami zavarja. Mert valami nem úgy van, ahogy szerinte lennie kellene. Nem, nem a háború kedvéért veszekszik. Hiszen nem találtam még embert, aki szerint a háború kívánatos lenne. Mindenki szerint kényszerűség... Kényszer. Érted? (Ez önmagában is megérne egy bejegyzést.) 

Mondjuk nem vagy megelégedve a tested méreteivel, az egészségi állapotoddal, a szemed állásával. És fokozhatjuk... Mert a gyereked kekszet evett az ágyban. És egyest, meg intőt hozott. A "kishülye" barátját pedig ki nem állod. Vagy a férjed a  büdös zokniját ezredszer gombócozza és hajítja a sarokba. A feleséged pedig a telefonon lóg... ezredszer... ebben a hónapban. A szomszéd pedig nem gyomlálja a kerítés tövét. "Az a hülye" pedig ott más vallású és másban és másnak hisz. Az az ország pedig ott gonosz a velejéig.

És amikor lehetőséged van rá, akkor erőből, és hatalomból megoldod, hogy úgy legyen, ahogy te akarod. 

Legyőzöd.

A betegséget, a fölösleges kilókat, a "kishülyéket", meg a nagyobbakat. Szabályokat hozol és batartatod. A családodban, a cégedben, az országodban. És ha van elég hatalmad, akkor ott azt a gonosz országot is elpusztítod...

Csakhogy ebben a folytonos háborúban nem tökéletesek ám a dolgok.

Bármennyi hatalma is van valakinek, van az a betegség, ami nem győzhető le. Van az a kiló, ami nem adja meg magát. És a "hülyék" mintha a földből nőnének ki, csak szaporodnak. Kényszerből... egyre több szabály szükséges. Mert a dolgok még mindig nem úgy vannak, ahogy szerinted lenniük kellene. És egyre több szabály kell ahhoz, hogy...

mihez is? 

Az egyre több háborúhoz. 

Hogy végre úgy lehessenek a dolgok, ahogy te akarod... és ne kelljen háborúzni. "Hát nem érted, hogy lenne jobb dolgom is mint itt háborúzni és veszekedni? Hiszen békére vágyom én is!"

-----

Szerinted van ebből kiút? 

Attól még másoknak tetszhet...

6 éves kislány csodálkozott rá a selymeimre. Éppen festés közben jött oda hozzám, és pár perc szemlélődés után nagy komolyan ezt mondta: Ne sértődj meg, ha azt mondanám, hogy nekem nem tetszik, amit csinálsz. Attól még másoknak tetszhet.

Én: Jó.

Ő: De tetszik nekem.

Én: :-)

Hogy miért is osztom meg veled? Mert eltelt egy jópár nap, és ez a bölcsesség azóta is velem van. 

Tényleg. Mennyivel könnyebb lenne-lehetne sokunk élete, ha ezt elfogadnánk, úgy mélyen belül... igazán,  hogy amit csinálunk,  attól még másoknak tetszhet.

És nem kellene megfelelni ... mondjuk a leghangosabb ellenzőinknek.

A remény lélektana

Nem tudom, hogy te hogy vagy vele... én sok energiát fektettem korábban a reménykedésbe. 

Reménykedik az ember, hogy megváltoznak a dolgok, hogy jobbá válnak, megszűnnek, elmúlnak, stb.

Különös abban reménykedni, hogy valaki megváltozik. Mondjuk a főnökünk vagy egy családtagunk...

Vagy a gyógyulásban: nem baj, nem baj... attól még reménykedni lehet. Sőt kell.

Én is annyi mindenben tudtam reménykedni...

Kis dolgokban és nagyokban.

Sokáig, tényleg sokáig annyi energiát fektettem bele, hiszen pozitívan kell hozzáállni a dolgokhoz, nem?

Mert a Remény hal meg utoljára... és különben is ha még a remény sem marad, akkor... akkor mi marad egyáltalán?

És mi a baj ezzel a reménykedéssel?

Az, hogy belül éreztem, hogy valami nem stimmel.  Mintha áltatnám magam. Mintha a reménykedés egy takaródzó lenne, hogy szembenézzek a valósággal...

És a Létezés aspektusai ezt a megvilágítást adták a dilemmámhoz:
-A remény azt jelenti, hogy valami benned nem hiszi el, hogy lehetséges - és ez maga megakadályozza, hogy elérjen téged/hozzád az a valami, amiben reménykedsz. Valahol nem hiszed el, hogy lehetséges, hogy képes vagy rá.
-Tulajdonképpen  ilyenkor én magam vagyok az akadálya annak a bekövetkezésének, amiben reménykedek?
-Így is lehet mondani.
-Jó. És akkor ebben a konkrét ügyemben, mi akadályoz engem?
-Ezt te tudod feltárni.
Nagyon "kényelmes" lenne, ha kívülről megmondaná neked valaki, ugye?
Bármit mondanánk, az beszűkít, az korlátoz.
Csak fedezd fel, hogy van-e olyan részed, amelyik
    ellenáll
    feltételeket támaszt
    fél.
Megvizsgálhatod, hogy honnan jön ez az ellenállás, ez a félelem, és ezek a feltételek.
Megvizsgálhatod, hogy vajon ezek a lényeddel harmóniában állnak-e.

Ha valamit helyesnek és jónak érzel, akkor saját magaddal vagy harmóniában, a saját aspektusod üzenetét érzed.
(Ami nem jelenti azt, hogy az abszolút helyes vagyis mindenkinek és minden körülmények között az.)

Országlenyomat

Ezt a hétvégét ismét Brandon Bays-zel töltöttem -ha régebben olvasod ezt a blogot, ismerheted a történetet: terapeutaságom rendes "karbantartásaként" szokott ez zajlani. És a mostani hétvégével kapcsolatban egy nagyon érdekes dolgot szeretnék megosztani veled. Úgy hívjuk, országlenyomat.

Megfigyelhető, hogy TheJourney (Belső utazás) világában, ami most 38 országot jelent, minden országnak megvan a maga "lenyomata". Amitől egy kicsit mások az emberek, a felfogásuk. És érdekes, mert van egy országra jellemző visszatérő probléma is. Az ország egyes lakói lehetnek kivételek, mégis megfigyelhető  egy-egy olyan minta, ami úgy tűnik, mintha a levegővel szívnának be az emberek. Érdekes megfigyelni, ahogyan Európán átívelnek a problémák hasonlóságai. Az egyik ilyen -osztrák minta, de mint szomszédok, minekünk is jutott belőle bőven... - a maradj kicsi mintája.

Mit is jelent ez?

Maradj jelentéktelen, észrevétlen! Ha nagyobb lennél, kinőnél a többi közül, akkor húzd össze magadat... férj bele egy képzeletbeli dobozba. Levágják a szárnyadat, nem repülhetsz, nem mutathatod meg a valódi ragyogásodat! Mintha a ragyogásodat egy lámpaernyő árnyékolná le folyton.

Igen, az osztrákok tárták fel ezt a mintát saját magukról. Én pedig részese voltam a "szabadulásuknak", és én magam is átéltem ennek a lényegét. 

Óriási szabadság. Óriási a különbség. 

És minél több idő telt el azóta, annál inkább rájövök: nálunk is hasonlóképpen működik. Hű, de még mennyire! Mi magyarok sem vagyunk különbek, hiába beszélünk más nyelvet.  Összeköt a közös történelem is. Mi is szenvedői voltunk- vagyunk ilyen mintáknak. Megörököltük? Megtanultuk? Aki nagyobbra kíván nőni, levágják, leütik, kiütik, büntetést kap, vagy húzzon el az országból? Túlélési stratégiává fejlesztettük? Ó, rengeteg formája létezik... mindegyik csak a lámpaernyő egy megjelenési formája.

De mi vagyunk azok, akik levehetik a lámpaernyőket. Egyenként. És gyönyörű ragyogásunkat kapjuk vissza. Osztrákok és magyarok. És a többiek is. Hatalmas élmény. 

Kívánom, hogy legyen részed benne: értsd, érthesd meg, miről beszélek, mert akkor te magad is visszakaptad a saját ragyogásodat. És nem kell több lámpaernyő... 

Sem egyenként. Sem országonként. 

És mi legyen a kamerafrásszal?

Az apró lépések technikája nem mindig működik. Például akkor sem, amikor az ember előjön a videokamera mögül és kiáll ország-világ elé. Nem lehet csak egy lépést ide egy lépést oda, mert akkor se itt, se ott nem vagyok.

A videózás tanulsága?

Ez a két korábbi videó arra tanított, hogy ne sokat tököljünk, ugrás az ismeretlenbe.

Annyira fel voltam spannolva, hogy elfelejtettem a kamerafrászt és minden mást is, elragadt a játék heve. Igen, ám de amikor komoly munkáról van szó, akkor nem olyan egyszerű az.

Beállítottunk egy "stúdiót". Világítás, állvány, szép virág és a háttérből a csúnya konnektort is kitakartuk. És? És... felvétel indul...

És nagy csend.

Nekifutunk még egyszer... kétszer... háromszor... semmi. Semmi nem működik belőle. Aki a kamera előtt van, mintha csirkecsontot nyelt volna... keresztbe.

És átmentünk a kis lazulós helyiségembe, mondjuk így: műhelyembe. Nyikorgós szék, nulla világítás, a nap is rossz felől süt. Üres képkeret a háttérben. Semmi sem jó.

Inkább választottuk ezt a tökéletesen hibás filmet, ami kikerült a kezeink közül. Altair innen is megköszönöm a szakmai és jogos kritikát.

Nekünk mégis minden jó lett, mert természetessé vált a hang és a történet. És több mint 20 perből vágtuk össze a végleges változatot. Filmként nem lenne díjnyertes. Semmi sem elég profi benne.

De tudod mit, aggódjon emiatt más. :-) Én letettem az aggódást.

Ajánlom mindenkinek -terápának is-, aki csak a családi ebédek kényszer-házivideóit élte meg eddig, vagy hihetetlen helyeken kellett pózolnia, hogy leszakadt a dereka benne, és a videón halálosan úúú...tálta a kényszeredett és karótnyelt beszélgetéseket.

Lehet ezt is, kérem szépen, új szemmel nézni.
A videózás jó móka!!!
Azóta is azon töröm a fejem, hogyan legyen ennek a mókának folytatása.

Mert lesz, az biztos!