2013/2.

... és jöhetek a tervek, álmok, célok, fogadalmak... :)

Nem is tudom hol kezdjem.

Talán ott, ahol az előző részt is kezdtem. Minden létező követ megmozgatunk továbbra is annak érdekében, hogy a negatív hullámunknak véget tudjunk vetni és el tudjuk kezdeni visszaépíteni az életünket a korábbi medrébe. Ennek is nagyon sok színe van természetesen. Két fix munkahely megtalálása, minek következtében a rendezendő dolgainkat rendezni tudjuk úgy, hogy szép lassan elérjük azt a szintet, ahol nem kell tologatni és sakkozni, vagy ha netán mégis szükség lenne rá, akkor  a  megfelelő sorrend legyen csak a szempont, ne pedig mérlegelni kelljen a dolgok léte, nem léte között. De a fogadalmak és álmok, célok tervezése során nincs lehetetlen, így elhatároztuk, elhatároztam, hogy ez idén sikerül.

Gyerekek. Nagyon szeretném megtalálni végre a megfelelő nyomógombokat. :) Azt hiszem sokat segítene a mindennapi harcok, viták minimálisra csökkentésében. Persze tudom én, hogy kamasz gyermekkel senkinek nincs könnyű dolga, meg értem én, hogy a kicsik csak elevenek. 

Alapvetően nem szeretem a muszáj dolgokat, de vannak bizonyos, elvárhatóan kötelező ténykedések, amiknek bizony eleget kell tennünk. A felnőttek dolgoznak, a gyerekek iskolába és óvodába járnak. Az iskolásoknak bizony akadnak házi feladataik is, amik arra várnak, hogy elkészüljenek. Az ovisoknak pedig délután is kijár a játék. Ez bizony nagyon kardinális kérdés, amikor a Nekem miért kell kezdetű nótára kell válaszolni. Ahhoz pedig, hogy senki ne zavarjon senkit a saját teendőiben bizony nagy szervezés szükségeltetik, és egy nagyobb mérvű, új keletű szabályrendszer felállítása szigorú szankciókkal, amiket bizony be is kell tartani ahhoz, hogy eredményt is hozzanak. Nem feltétlenül minden az ő részükről szükségeltetik.Ilyenek például a szabályok, amiket bizony nekünk kell felállítanunk.

 Az egyik, nem számukra kiszabott feladat és szabály erre az esztendőre a logisztika, mely valljuk be elég hangsúlyos, viszont annál nehezebb része életünknek. Hat ember mindennapi dolgait úgy összehangolni, hogy működőképes, élhető, rendszert alkosson, nagy kihívás. Ennek szeretnék még inkább specialistájává válni. Mert persze az már "majdnem tökéletesen" megy, hogy az egyik program lehetőleg ne ütközzön a másikkal egy és ugyanazon személy tekintetében. Nem ennyire egyszerű a feladat, ha már a számba jöhető összes személyt nézzük és tudva lévő, hogy a célállomásokig is el kell jutni mindenkinek és onnan pedig haza, és a lehető legkevesebb holt idővel, a kicsik legkisebb rángatásával. Igyekszem. Amikor pedig azt gondolnám, hogy megvan a válasz és a jó megoldás, persze olyankor szokott az élet közbe szólni, de ilyen idén nem lesz :).

Ami viszont már mind a négy kiskorú feladata és kötelezettsége (lenne), hogy a kiszabott nem túl nagy számú szabályt betartsa. Az egyik ilyen például a két nagyobb tekintetében, hogy az iskolatáskát nem reggel kell bepakolni szaladva két perc alatt, hanem még este elalvás előtt, hogy tuti ne maradjon itthon semmi. A kicsiknek szerencsére még csak a szeretném vinni motyója van :) A nagyoknál viszont részemről elvárás, hogy koszos edzőruha landoljon végre a szennyesben és igencsak hálás lennék, ha helyette a tisztát ők pakolnák be, mert akkor nem kéne hallgatnom -7 fokban, hogy nem raktál váltó zoknit..... Mert bár a szennyest, ha nem látom a megfelelő helyen, dühömben én rángatom ki a táskákból, hogy legalább a tiszta ne legyen vizes, koszos, de bevallom nem mindig emlékszem kristály tisztán mit is kellene a helyükre betennem és kinek (zokni, poló, nadág, alsó, pulcsi, futóruha, edzőcipő....) 

Valahogyan a délutánok rendjét is jó lenne ennél biztosabb keretek közé szorítani, mert ez az első két hét igencsak kaotikusra sikeredett. Tudom, hogy még a szünet utóhatása is benne lehet, de nem vigasztal. Valamilyen olyan megoldáson töröm a fejem, amiben egy kicsit kicsi is nagy is megtalálja a helyét, feladatát, mindenkinek jutna egy kis odafigyelés talán 100%-ban is, még ha csak rövid időre. Sajnos mind akarnok, mostanában. Aminek részben örülök, mert szerintem fontos az akarat, az visz előre az életben. Meg az álmok. Azokat szeretném, ha megőrizhetnék és a valóság nem rombolná őket. Azt hiszem ez manapság nem könnyű feladat. De visszatérve a délutánokra. Viszonylag kis helyen vagyunk sokan, de jó lenne a nagyoknak egy kuckó, ahol béke és nyugalom honol, nem zargatják őket a kicsik másodpercenként. Az is lehet, hogy a kicsik szobájában (ami tényleg kicsi, hiszen a beépített szekrény uralja - és albérlet lévén ezzel nem tudunk játszani) kéne alkotnom valami nagyot, hogy kedves legyen nekik, szeressenek ott lenni, játszani. Még ötletelek, hiszen aktuálissá válik (vált) már az ágy csere is náluk, de még nem tudom a tuti megoldást (kis hely, két ágy, emelet veszélyes....).

Álmok. Gyerekekre hangolva. Annyi inger éri őket a külvilágból, ráadásul szerintem elég sok közülük nem feltétlen a korosztályuknak való, csak éppen húz az ár. Mert kérdem én... minek egy tizenévesnek (na nem nálunk, de körülöttünk aztán rendes mennyiségben) Apple telefon? vagy akár a legprofibb Samsung? - na ilyenük az enyémeknek egy darabig még biztosan nem lesz-, mire tudja használni a netbook-ot, a tablet pc-t? Még a netbook-ra azt mondom, hogy hasznos, ha van, mert vannak bizony olyan házi feladatok, amikhez már igencsak kell a számítógép, internet és nem jó veszekedni rajta, hogy most anya dolgozik rajta, vagy apa, vagy pedig ki írja a házi feladatot. De szerintem a tablet gépeken egy gyerek fényképet néz, netezik, játszik. Ezt lehet a számítógépen is, nem? Jaj ez a világ. Szerintem sokkal fontosabb, hogy élményeket kapjanak. Tudjanak örülni az együtt töltött időnek, ami nagyon fontos. Tudjanak szeretni igazán. Élmény legyen egy jó mozi, színház, séta, beszélgetés, minőségi idő. Mindezek persze nagyon is személyre szabva. És mindezeket persze nem csak azért gondolom, mert négyen vannak és a fentebb felsoroltak nem éppen a kedvező árkategóriás termékek közé tartoznak. De amikor a villamoson fényes nappal kést ránthatnak, elvehetik a gyerekektől az értékeket és számtalan ilyen és hasonló történetet lehet hallani, akkor bizony féltem is őket. Féltem, mert szerintem még kicsik és egy ilyen helyzetben még egy felnőtt sem biztos, hogy tudja melyik út a helyes, hát még egy gyermek. Idén is igyekezni fogok sok közös sétát, kirándulást összehozni, mindig egy kis ezt, egy kis azt belecsempészve. Tudom azt, is, hogy ezek nagy része a szünetekre korlátozódik, hiszen amikor őrület van, akkor még levegőt venni is nehéz.. 

Miután nem kicsit vagyok maximalista... Meg kell tanulnom még mindig sok mindent. És persze vannak remek támpontot adó módszerek, még eddig nem sikerült alkalmazni a nagy rohanásban. Pedig de szeretném, ha nem állna feje tetején a ház reggel miután elhagyjuk a lakást, vagy este elalvás előtt legyen energiám még elpakolni amit kell. Jó lenne, ha reggel elsőre ki tudnám nyitni a szemem és csak úgy pattannék ki az ágyból. Megfogadom mindig, hogy nem gyűjtőm a vasalandót egy hétig, mert az már nagyüzemi mennyiség, de hét közben vasalni.... Szeretném ha minden nap lenne legalább negyed órám csak magamra, amolyan kicsit befelé figyelő, nem két álmos pislantás között olvasó, nem rohanó sétáló kávézós kicsike idő.  Remélem idén meglelem. Jó lenne, ha a memóriám végtelen kapacitással bírna és sohasem felejtenék el dolgokat, mint például kérdőív visszaküldése iskolába, gyüminap az oviban, levelek postára adása, csúsztatott leckék kikérdezése (pl vers tanulás), .... Mindezek persze eszembe jutnak, de már csak az éppen utolsó pillanatban, vagy egy kicsivel utána.

Szeretném, ha maradéktalanul éreznék és tudnák a fiúk mennyire fontosak nekem mind az öten :), és hogy mennyire szeretem őket. És bár előfordul, hogy muszáj nemet mondani, büntetni, ugyanakkor motiválni, dicsérni, de mindezektől függetlenül a legfontosabbak ők, és nem csak az egyikük, másikuk, hanem mindannyian, együtt, egyszerre. És bár nehéz ezt kivitelezni, mert a nap csak 24 órából áll és néha bizony a 48 is kevés lenne, de azért igyekszem. Szeretném a türelmet még nagyobb maximális üzemmódban birtokolni, ami rohanó világunkban néha bizony nagyon nehéz. Jó lenne, ha a napi rohanás, stressz továbbra sem rajtuk csattana feszültséggel teli légkörben itthon. Erre eddig is igyekeztünk nagy hangsülyt fektetni, a jövőben sem szeretnénk ezt másképpen. Mert azért csendben bevallom, teljesen még nem sikerült elsajátítanunk ennek a tökéletes művelését. Szeretném a maximalizmusom a gyerekek tekintetében ténylegesen személyre szabottan átvetíteni csak, nem pedig a saját magam felé totális maximalizmusban részesíteni őket. Van aki felé majdhogynem működhetne is, de akad olyan is, akinél igencsak gyakorolnom kell ezt kordában tartani és csak a lehetőségeihez képest alkalmazni. Azt hiszem már sokat fejlődtem ebben a tekintetben, de nem szeretném abba hagyni ezirányú fejlődésemet.

Elindultunk egy úton, a változás útján. Persze alapvetően elhatározás kérdése a dolog, de az élet mégis tud akadályokat gördíteni utunk során lábaink elé, amikkel vagy megvívjuk csatáinkat é erősödünk, vagy ezáltal feladjuk. Na ezt nem tesszük. Az álmokért meg kell dolgozni az igaz, de feladni annyit tesz, mint feladni az életünket. Ezt biztosan nem tesszük meg idén sem, kitartunk céljaink, terveink, álmaink mellett.

Kettesben feltöltődés. Fontos. Nem napok, nem éjszakák, de órák, amikor nincs ovi, suli, lecke, munka, háztartás, CSAK mi. Szeretném ha több ilyenben lenne részünk :)

És még lapokat, oldalakat írhatnék tele álmokkal célokkal tervekkel, fogadalmakkal, mert bőven van még a tarsolyban...

2013/1

Fogadalmak, tervek, célok, álmok....

Új év környékén gyakran születnek fogadalmak, készülnek számvetések, tervezünk új célokkal, tervekkel, álmokkal. 

Azt hiszem ez nálunk sincs másképp, számvetés, fogadalmak, álmok, tervek készültek, készülnek az új évre.

Jöjjön egy kis számvetés.

Azt hiszem nem próbálom meg nem sikerült és sikerült alapon felsorolni a legfontosabbakat, mert lehetetlenség lenne, hanem inkább ömlesztem.
Valljuk be, most már sokadik éve nincs "jó" évünk és mondogatjuk, hogy ennél csak jobb jöhet, de valahogyan nem akaródzik. Évekkel korábban indult a negatív hullámunk, amikor a kicsik pocaklakók lettek és jött a válság., az én tartós kórházi bent létem. Persze, hogy azt az ágazatot sújtotta leginkább és először a válság is, ahol apa dolgozott, de ez már a réges régi múlt, mint az is, hogy azóta próbálunk folyamatosan visszatérni a legalább elfogadható mederbe, hogy a felhalmozott mínuszainkat csökkenteni tudjuk- mert akarjuk, ígérjük, de csak a takaró végéig tudunk nyújtózkodni így nem mindig tudjuk az ígéreteket teljesíteni-, vagy legalább ne dagasszuk tovább, de mindezt fix, beszámítható jövedelem hiányában igencsak nehéz kivitelezni, mondhatni lehetetlen.  Mindemellett persze a mindennapok sem mindig könnyűek, a költségek pedig nem csökkennek, hanem mindig emelkednek.  Lógok a levegőben, nem tudom, hogyan tovább, mi lesz a megoldás a helyzetemre.. Apa pedig már évek óta keres olyan lehetőséget, amire havonta és fixen lehetne számítani. Nem könnyű egyik napról a másikra létezni, megpróbálni mindent úgy tologatni, hogy az a lehetőségekhez képest a lehető legtöbbre elég legyen és a lehető legtöbb kiadást fedezze, albérlet, rezsi, iskola, óvoda, netalán élelmiszer. De most nem is erről szerettem volna írni, de a számvetésnek tulajdonképpen ez is részét képezi. Amúgy meg muszáj optimistán tekintenem a jövőbe, hátha akkor végre hoz valami pozitív változást 2013 számunkra.

A legfontosabb ami még igazán nem is 2012-ben indult, de igazán itt mutatta meg a döntés helyességét, az Dávid suli váltása volt. Kellett nagyon ez a közeg váltás, leginkább a tanári hozzáállásban. Mert az gondolom, hogy ez az alap. És bár azóta ismét harcolunk - nem keveset, hanem szinte állandóan, de már nem azon, hogy ő úgyis hülye és nem tudja, hanem inkább azon, hogy simán tudná, ha nem lenne ennyire lusta és nem kerülné el ilyen mértékben a tankönyveivel és füzeteivel való szorosabb megismerkedés minden lehetőségét. Mert amikor hajlandó szorosabb kapcsolatot létesíteni a tankönyvvel és kinyitja, elolvassa és meg is tanulja, ami benne találtatik, na abból bizony tuti ötöst kap. Ennek a rögös útnak az első igazán látható jeleit 2012 elején tapasztaltuk meg, a félévi bizonyítványosztást követően. De azért persze folyamatosan is, már ami a tanárok tényleges pedagógusi oldalát jelenti. Nyáron pedig a nevelési tanácsadóban a BTM felülvizsgálatnál szerencsésen megszabadult az eddigi bélyegtől :) A harcoknak pedig nincs vége úgy látom, legalábbis 2012ben, mert nem könnyű egy maximalista anyával megáldott gyermek sorsa, ezt beismerem.

Domival a suli terén nem voltak túlzottan problémáink, benne van egyfajta akarat és maximalizmus, ami társul egy adag feladattudattal is, így ismét hozta a formát, nagy örömünkre, harmadszorra is kitűnő bizonyítvánnyal büszkélkedhetett a nyári szünet elején. Az idei év az új ofővel nem indult túl fényesen, de azért panaszra egyáltalán nincs okunk. Az egyetlen ami miatt nem a legnagyobb öröm most erről írnom, hogy bizony ez a felvételi éve és azért ha nem is döntően, de a félévi bizonyítvány azért igenis számít. Végre teljesült a nagy álma,  a Nádasdy Alapfokú Művészeti és Általános Iskola keretein belül dobolni tanul. Már évek óta álma volt, hogy járhasson, de a létszám korlátozott. Miután sikerült azt elérni, hogy hallgassák meg, nézzék meg ki is Ő valójában, ügyesnek találtatott, így ősszel megkezdhette a szolfézs és dob tanulmányait az iskolában. Mellette kajakozik és bár nem gőzerővel, de készül a felvételire. Igen ő. Sokszor feltettem már neki a kérdést, akarod? Gondold meg. Tényleg ő szeretné, de azért gyerek, aki ha játszhat is, miért akarna felvételi feladatsorokat írogatni. Mindenesetre már csak két hét és itt a nagy nap, felvételi.

Volt még egy másik nagy változást a nagyok életében, a sportág váltás. Átültek kenuból kajakba, ami megint csak nagyon jó döntésnek bizonyult. Mert bár így a versenyszezont érmek nélkül zártuk, de mégis ismét szeretnek járni edzésre, jó a társaság, edző, programok. Remélhetőleg ez a jövőben sem zajlik majd másképpen, nem titkoltan leginkább avégett, mert nem szeretném őket úgy látni, mint sok gyermeket a korosztályukból, akik még délután öt után is a játszón lógnak és nincs kontrollálható programjuk. Azt hiszem amikor én kicsi voltam, akkor is fontos volt, hogy ne unatkozhasson egy gyermek és legyen értelmes elfoglaltsága - hogy ne kallódjon el -, de ma ennek hatványozott szerepe van. Leginkább akkor, amikor fényes nappal a villamoson kést ránthatnak ránk úgy is, hogy hatan voltunk, mi ketten felnőttek és a négy gyermek, vagy legutóbb egy hónapja az edzésről jöttek ki úgy a gyerekek, hogy az eddig őrzött parkban egy pasas vasrúddal csapkodott feléjük és most az edző keresi a nagyokkal. 

A legkisebbek, de mégis a legtöbb figyelmet igénylők. Ikrek. Akinek nincs, az szerintem nem is tudja elképzelni ez mivel jár ( és itt nem csak ara gondolok, hogy rögön kettő kell, vagy futhatok két felé, vagy ha energiabombák, és ketten, akkor az kész halál, hanem azokra a pillanatokra, mikért érdemes harcolni a mindennapokban, amitől mosoly kerekedik mindenki arcára, na leginkább ezekre kellene fókuszálni és igyekszem is nap mint nap). Elmúltak három évesek. Hihetetlen. Ősszel elkezdték az óvodát. Nem mondom, hogy zökkenő mentesen, de alapvetően mégis pozitív változásokkal. Szerepjátékoznak, elkezdtek rajzolni maguk is, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző, énekelnek, mondókáznak. Óvó nénik és a dadus néni is szeretik őket, az oviban például már sikerül betartani a szabályokat is. Én csak merem remélni,  hogy előbb utóbb ez itthon is jellemzővé válik, és nem kell őket a könyvszekrény tetejéről, az emeletes ágyról lehalászni, nem próbálják meg többet majdnem felgyújtani a lakást, megpróbálnak halkabban is megszólalni.  De remélem sosem veszítik el csupa mosoly, vidám természetüket, az egymás iránti szeretetet, ahogyan imádják a bátyjaikat, ragaszkodnak a megszokásaikhoz, ahogyan bújnak és kikövetelik az odafigyelést és az ölelést. Nem lehet rájuk sokáig haragudni. Imádom ahogyan locsognak, fecsegnek egész nap, amiket mondanak és ahogyan gesztikulálnak hozzá. Szinte naponta tanulnak újabb és újabb szavakat, amiket azután előszeretettel építenek bele a mindennapok mondanivalójába.

Nyáron nagyon ügyesen készültek az ovira, már már elmondhattuk, hogy az éjszakákat kivéve teljesen szobatiszták. Hát ez most így év végén nagyon elromlott, legalábbis Olinál. Remélem csak a fránya bárányhimő kavart be és emiatt gyakoriak a pisis,- kakis balesetek, az alvásokról nem is beszélve. Patrik  nagyon ügyes, az esetek túlnyomó részében száraz pelussal ébred és a balesetek is igen ritkák. Bár pont a nagyok első mozizásának alkalmával okozott nem is kicsi balesetet. A nagyok szerencsére már a vászon előtt élvezhették a film nyújtotta élményeket, mi pedig a tovább villamosozás előtt még meglátogattuk a legkisebbekkel a mosdót. Apa ment Olival és Patyival. Kész szerencse, hogy ketten vagyunk rájuk. Persze nagykabát, sapka, sál miegymás, mert nagyon hideg volt. Próbáltam lefejteni róla a több réteg ruhát és kértem, hogy várjon amíg nem szólok. Hát nem sikerült. Kész szerencse, hogy a kézszárító alkalmas a totálisan ázott ruhák nagyjából történő megszárítására. Apa a férfi mosdóban szárította a bélelt farmert és pedig a gatyeszt és a harisnyát. Szép látvány lehettünk. És ezzel még nem volt vége erre a napra a baleseteknek (bár tényleg nem is emlékszem mikor jártunk így utoljára, sőt... nem is jártunk még így), mert Oli az utolsó egy trolimegálló ideje alatt követte el ugyanezt, kértük még bírja addig míg odaérünk. Nem bírta. Szeleburdi család az év utolsó napján alkotott :) 

Elképesztő energia van bennük, másodpercek alatt képesek feje tetejére állítani maguk körül a világot, rombolni - még ha nem is szándékosan, de mindenképpen akarat vezérelten. Nem kevés energia és türelem szükségeltetik hozzájuk. 
2012-ben sajnos gyakrabban fordult elő, hogy türelemhiányos állapot alakult ki, amikor pedig már elfogyott, bizony hangos kiabálás volt a következménye. Nem vagyok rá büszke. Sőt. Családon belül is mindig harcolunk azért, hogy nem erőszakkal és musz programokkal kell a gyerekeket nevelni, van a szelíden terelés művészete, amit ha jól alkalmazunk, akkor hasonló hatást tudunk vele elérni, de ehhez bizony idő, türelem és türelem szükségeltetik. Négy gyermek esetén pedig még ennek is a sokszorosa. De erről majd azt hiszem külön posztban kellene értekezni. :)

A két legkiseb esti elalvása a nyár eleje óta kritikán aluli. Pihenésnek lőttek. De szó szerint. Nagyon nem is részletezem, mert már sokszor írtam róla.

Délután, óvoda után már őket sem lehet csak úgy leültetni, csinálj valamit felkiáltással, egyre jobban igénylik ők is azt a fajta kitüntető figyelmet, amit a két nagyobb is pont ebben az időpontban igényel a leginkább. Hát ez még nem megy. Ebből kifolyólag hatalmas lelki vívódásokat folytatok mind magammal, mind pedig ebből fakadóan velük is, hiszen szétszakadni nem megy, nehéz eldönteni kinek van nagyobb szüksége akkor és ott a figyelemre, de közben legyen vacsora is, mindenki időben kerüljön ágyba és még sorolhatnám.
Egész évben igyekeztem közös, családi sétákat tervezni, szervezni, ahol van ideje és helye a mókának, beszélgetéseknek. Azt hiszem még van hová fejlődnünk, de gyakorlat nélkül mester sincs. Sokat kirándultunk sétáltunk Budapesten és környékén, ha pedig mostanság így télen nem csak fáznánk, hanem a hó is esne, akkor elő lehetne venni a szánkót és lehetne hógolyózni. Szerettem az itthon töltött - kizárólag tanulás mentes :) - pillanatokat, szerettem, ahogyan sokszor csillogott a szemük a kicsi kis meglepetések révén, ahogyan rá tudnak csodálkozni a világ dolgaira akár mind a négyen is. Jó volt sétálni velük város szerte, felfedezni a természet apró szépségeit, megélni a mosolyaik, látni amikor négyen játszottak önfeledten.

... és a jövő? :) folyt. köv.

B.U.É.K. :)

Customize an invitation

Apróságok

Mint már írtam most is voltak tervek, álmok, aztán persze lettek tények. 

Annyi mindent szerettem volna az ünnepek előtt ráhangolódásként, készülődésként, persze a fele sem valósult meg. Jó, az élet is közbe szólt, mint szokott, hiszen a legkisebbek a teljes decembert itthon töltötték a bárányhimlő okozta kényszer szabadságon. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a tervekből ne minden tudjon megvalósulni. De nem adtam fel, még élnek a tervek, legfeljebb nem karácsonyi ajándékként kerülnek majd átadásra a fiúknak, hanem majd kerítünk más egyéb, hasonlóan kitüntetett alkalmat. Pont ezért ezekről nem is írnék.

Ami viszont megvalósult... ha nem is maradéktalanul, de részben. Elkészültek a házikedvencek, ami nekem nagyon kedves, mert nem gondoltam, hogy ekkora sikert fognak aratni, révén házi készítésű ajándék, nem bolti, drága, mégis a szíveknek oly kedves. Sőt. Olyannyira, hogy már látom, nem csak ez a kis társaság fogja életünk részét képezni, hanem további megrendelések várnak már most is rám... Csak győzzem teljesíteni a fiúk fantáziájának szüleményeit. Mert abból viszont remekül állunk.

Szerettem azt is nagyon, ahogyan keresték a saját fényképeikkel ellátott csomagocskákat és szinte a legkisebb apróságoknak is úgy örültek, mintha valami csodát kaptak volna. Viszont volt bőven szeretet, odafigyelés, személyre szabott apróság, mosoly ült az acokon egytől egyig. :)

Azt viszont nagyon sajnálom, hogy nem készültek igazán jó fotók (az én szívem csücskei), mert olyan pörgést rendeztek, hogy ez kivitelezhetetlen volt. Szerettem, ahogyan segítettek a nagyszülők ajándékainak készítésében, lelkesen adták a tenyérlenyomataikat, kerestük az év csúcsfotóit, melyből igazi mozaikként készült a nagy kép. Meg persze az oviban készült csodaképek a jólfésültekkel? Házi készítésű mézeskalács hűtőmágneseink? Lehet, hogy csak apróságok voltak, de annál több szív volt benne. Nem csak tőlem, hanem tőlünk, a fiúktól. 

Szeretem, hogy vannak régi értékeink, amiket ilyenkor őrizhetünk, még akkor is, ha nem mindig és minden tökéletes. De a Karácsony a Szeretet Ünnepe és ez most itthon tényleg így is volt.

És még várat magára a nagy projekt, egy igazi családi fotó a fa mellett :) Remélem ennek kivitelézésében partner lesz a csipet csapat....

Merry Christmas :)

Nagyon Boldog, Békés és Szeretetteli Karácsonyt :)

Dobkoncert :)

Koncert a szülőknek, vizsga a gyerekeknek. Félévzáró koncert, persze csak kicsi és az iskola egyik termében, de mégis ünnepélyes, mert szépen felöltözött gyerekek kicsit ünnepi hangulatban megmutathatják mit tudnak. Ütős hangszerek. Dobok minden mennyiségben. Kizárólag. 

Na persze elfogult is vagyok, hiszen Domi is résztvevő volt, de szerintem nagyon jól sikerült, jó volt látni, hogy ügyesek. 

Dob koncert első felvonás... 

.. és a folytatás 

Lucanap

Hát most sem történt másképpen, mint szokott. Az utolsó pillanatban kezdtem, kezdtük el készíteni a vásárfiákat. Sok gyerek egyébként könyveket, játékokat árul, szerintem viszont az otthon készült "alkotások" mégis különlegesebbek. Már egész rutin alakult ki a készítéshez. Az elmaradhatatlan mézeskalács mellé idén pop cake készült és tobozból természet kincseiből készültek még alkotások. Azt hiszem mégis volt siker, mert talán két mézeskalácsdísz és két tobozból készült kincs érkezett vissza a vásár után.

Mik is készültek?

Manó csörgős sipkával (nekem amúgy ez a kedvencem)

Tobozmanó és tobozból készült díszített fenyőfa:

Na és persze az elmaradhatatlan mézeskalácsok akasztatós fenyődísz formájában és hűtőmágnesként:

Advent

Már hetekkel korábban elkezdtem tervezni, ötletelni. De valahogyan a megvalósításra nem jutott túl sok szabad vegyérték. Hol az éjszakába nyúló munka, hol az éjszakába nyúló tanulás végett. Arra a csekély mértékű 4-5 óra alvásra pedig még szükségem van, ami általában marad. Ráadásul a Luca nap is nyakunkon van.

Hát nem lettem kész a naptárral elsejére és az adventi asztal dísz sem készült el Advent első vasárnapjára. De ha egy kis csúszással is, azért a régi adventi naptár eddig is működött, és már az új majdnem teljes pompájában virít, már csak apa kellene előásson egy égősort, hogy esténként teljes legyen a hangulat.

A Luca nap már kicsit komolyabb fejtörés, hiszen a már évek óta megszokott mézeskalácshoz a fiúk ragaszkodnak nagyon, de a hajtogatott papírcsillag és harang, dióból készült dísz, díszített gyertya helyett szerettem volna valamit újítani a készleten. Ha netalán valami csoda folytán még eljutunk az IKEA-ba, akkor azért a gyertyák nem maradnak el, de ha még sem, akkor kell valami utánpótlás ötlet. Mindenesetre  fiúk várják, jó kis program ez az iskolában. Kellékek már javarészt beszerzésre kerültek hobbi boltból, kiskertből séták alatt. Kiváncsi vagyok tényleg meg tudjuk-e valósítani a terveket. :)

Gimiben jártunk....

Mint már írtam, megbeszéltük még a tájékoztatón, hogy kaphatunk a matek feladatok súlyozásáról is információt az iskolában. A tanár néni nagyon segítőkész volt, amikor telefonáltunk és megbeszéltük, hogy személyesen találkozunk. 

Nagyon jól sikerült. Non plusz ultra, hogy a találkozó után egy régi kedves tanárommal is sikerült beszélgetnünk, ami megint csak szívmelengető volt annyi távlatában.

:)

Remélem, hogy Domi akarata, tudása és a kapott támpontok alapján alaposan fel tud majd készülni az írásbelire.

És egy kis adalék. Mindenhol nagyon fontos a szépen olvasás. Úgyhogy teljes gőzzel belevetettük magunkat ebbe is, és az értő olvasásba.

Pöttyök

Az úgy kezdődött, hogy múlt héten szerdán éjjel Patyi egyszer csak közölte böfögtem. Pontosabban nem böfizett, hanem hányt. Azután visszaaludt és nem történt semmi reggelig. Nem volt lázas, nem fájt láthatólag semmije, viszont rendkívül gyenge volt. Itthon maradt. Oli nagy hősként egyedül képviselte önmagukat az oviban csütörtökön és pénteken is. Közben Patyi popsiján jött pár piros pötyi, amik pont úgy néztek ki, mint Domi szemölcsei korábban. Csütörtökön Dávid is hasmenést produkált, így pénteken már ő is itthon pihent.

Pénteken nagyiéknál aludtak a fiúk (mind a négyen), mert a suli jótékonysági estjére voltunk hivatalosak. Másnap pedig amikor délután értük mentünk, már sok szép pötyi volt nem csak a popóján. Nem kellett sokat töprengenem mi is lehet ez... (szerencse, hogy minden egyéb családtag már túlesett rajta)

Bárányhimlő.

:(

Vasárnapra apa is ágynak dőlt, majd délután Domin volt a sor. Ma már ő is itthon volt, és nem is mehet legalább csütörtökig suliba. De a bárányhimlő miatt Oli is itthon ragadt, bár neki még nincsenek pöttyei.

Patyi időnként szenved, időnként eleven "hétördög", időnként megszeppent, időnként büszke a pöttyeire, hogy csak neki vannak. Oli pedig lelkesen mondogatja, hogy ő mehetne bárhová, mert ő nem pöttyös :)

Egyébként ha már így alakult, akkor annak azért kicsit örülnék, ha ő is pöttyös lenne.

Azt hiszem nyilván való, hogy az eltervezett adventi naptár emiatt került csúszásba, mert hát bizony, azt mégsem az orruk előtt kellett volna elkészítenem, viszont az éjszakák elég rövidek és bevallom, néha nekem is szükségem van egy kicsike, de tényleg csak egy kicsike alvásra. Így folytatásos regény módjára esténként próbálom befejezni. Szerencsére a fiúk türelmesek... :)

Persze nem csak ez a terv dőlt dugába, hanem még más egyéb nekik szánt projekt is húzódik az "itthonlévők" számának drasztikus emelkedése miatt. Hogy lesznek így Luca napra kincsek? Hogy készülnek el a horgolt kis állatkák titokban? Leginkább az utolsó szó hangsúlyos. De már csak 5 munkanapom van ebben az évben :), és talán ezen a munkahelyen is.

Már megint az utolsó pillanatban, sőt kicsivel utána

Hát igen, ez az adventi naptár, bizony... És remélem ma tényleg elkészül, de legkésőbb holnap. Mentségemre legyen mondva be nem kalkulált betegség boldogítja mindennapjaink....

Fogadó...

Az idei tanévben az első. Szerintem kicsit kései időpont, mert félévig már csak alig ez a pár hét van, januárban az az egy hét már semmire sem elég. 

Na de...

Voltak céljaink, mert mostanában ismét sokat harcolunk és ez sajna időnként látszik is. Mármint nem a harc :), mert ha az sikeres (már amennyiben ezt sikernek lehetne nevezni), akkor az eredmények magukért beszélnek (négyesnél biztosan nem születik rosszabb jegy, de általában az ötös a jellemző ilyenkor). Szóval azt gondolom, ha ilyenkor megy az ötös, akkor azért még mindig csak nekem, nekünk van igazunk, mármint, hogy nem "hülye", csak szörnyen lusta. De ha valamiért nem tudunk "harcolni", mert...

- egyedül van bármelyikünk is a néggyel

- mert még van munkám és dolgozom, és apára jut négy,

- vagy csak szimplán belefáradtunk (még ha mellette lelkifurink is van emiatt)

- vagy az élet hozza úgy, hogy nem fér bele a sok szétszakítós itt-is-ott is ott kell lennünk helyzetekből fakadóan

Na ilyenkor azután van mit javítani, extrán tanulni, többet harcolni és még sorolhatnám. Mert amint nincs meg az erős kontroll, már nem megy. Na nem a képességek miatt, hanem mert minden más fontosabb, és még a függöny nézése is érdekesebb, meg a levegővétel is feladat, sőt ilyenkor muszáj fürdeni rögtön (holott máskor órákig húzzuk). 

Szóval megcéloztunk pár irányt. Volt amit nem kellett (szerencsére mert semmi gond, vagy a fogadó óra nélkül is szoktunk találkozni és ha gond van, meg tudjuk beszélni). 

Igazából mondhatnám azt, hogy biztosan megint az én maximalizmusom, na jó nem minden esetben, de angolnál mindenképpen, mert a tanár néni egyáltalán nem látta olyan kritikusnak a helyzetet mint mi. Lehet, hogy csak nekünk jut itthon a rosszul megírt házi és a nem tudom hogyan kell mondani, még akkor sem, ha segítünk, vagy olyankor úgy mondja, hogy minden hajunk szála égnek áll. Hát ez rejtély, és egyenlőre úgy tűnik az is marad. Mindenesetre jár korrepetálásra, mert a két csoport közötti szintkülönbséget még nem sikerült lejjebb tornázni.

Történelem. Itt a nem tanulás látszik, pontosabban a lustaságé. De ilyen tanárokat szeretnék kívánni mindenkinek, mint nálunk Károly bácsi. Eszméletlen volt. A gyerek felé építő, de mégis nevelő, nem utasító, hanem kérő, de elváró. Segítő, segítő, segítő. És láss csodát a másnapi harcos estét követő TZ mindjárt ötös lett. De mért kell ehhez a harc? 

És akkor jött még volna egy betervezett látogatás, de annyian voltak, hogy nem vártuk meg, szerintem majd kérünk egy külön időpontot. Igazából irodalomból itt sincs semmi gubanc, ötösre állunk, bár volt egy kis becsúszott hármas, de azt sikerült már javítani, remélem a héten írt doga is jól sikerült. Nyelvtan. Van amikor zseniális, és simán ötöst kap, máskor meg... 

Matematikából sikerült már az év eleji rosszabb jegyeket javítani, remélem sikerül teljesen biztos négyesre hozni a jegyek átlagát. Biosz és föci terén nem látunk nagy problémát, a fizika is jól megy. A kémia tanárt nem sikerült már hétfőn beiktatni egy beszélgetésre, mert őt még nem ismerjük, de igazából a jegyei alapján túl nagy gond ott sem lehet. Majd a héten kiderül, mit is tud igazán, mert témazárót írnak. Az informatikát szereti, a technika és a rajz nem okoz nehézséget. Kifelejtettem valamit? Ének. Tesi. :)

Ismét tervek....

Hát abból mindig jól állok :) a megvalósítások viszont javulhatnának. 

Már alig van pár hét Karácsonyig. Ez azt jelenti, hogy tervezek. A középpontban most is a fiúk vannak, természetesen :) Van szép listájuk amiből mindig igyekszünk a lehetőségeinkhez képest a maximumot kihozni. A listások táborához idén csatlakozott két új tag :), tavaly még nem igen tudták mit is várnak a nagyok annyira és miért. Idén már tudják... Szóval a listákkal is van tervezés, zsonglőrködés, hogy sikerüljön a leginkább vágyott dolgot a fa alá varázsolni, de a környezet hozta extrém vágyakat is a viszonylag normális mederbe terelni.

Szeretem ezt az időszakot és mindig számtalan ötlet megvalósításán gondolkozom, amiből az idő adta szűkös keretek miatt sokszor bizony nagyon keveset sikerül megvalósítani. Mert a leckék mindenek felett, az pedig nálunk nagy mumus. De most is vannak tervek: só-liszt-gyurma, kézzel-lábbal festés, gipsz-öntés, ágas-bogas barkácsolás, sütés, kartonokból, gurigákból alkotás. Rengeteg ötletem van az adventi naptárra, de már csak egy hetem hogy megcsináljam. Csak reménykedem benne, hogy nem a legutolsó másodpercre fog maradni. Közeledik Luca napja is, amikor vásár van a suliban, mindenki a saját készítésű portékáit árulja. Eddig mindig sikerült olyan apróságokat készítenünk tobozból, csipke bogyóból, mézeskalácsból, sünis sütiből, gyertyából, amikek nagy sikere volt, így a nagyok itthoni készlete is gyarapodhatott számtalan nagyon "értékes" darabbal, de szeretem azt is, hogy "átjárja őket is a közelgő Karácsony szelleme" és mindig kedveskednek nekünk is valami szépséggel. Már évek óta hagyomány, hogy mindig készítünk valami "sajátot" a nagyszülőknek, ezt most megpróbáltuk kicsit kibővíteni, egymásnak is készítünk meglepetést. Húztunk egy "kalapból". Persze a kicsik is szerepeltek a cetliken, nekik még azért elkél egy kis szülői segítség. Izgi... :)

Felvételi tájékoztató 1.

Ez a nap is elérkezett. Felvételi tájékoztató Szülő Értekezlet Gimnáziumba. Domi az érintett. El sem hiszem. Tényleg repülnek az évek. Domi talpra esett, ügyes, akar. Azt gondoltuk (és Ő is, ami szerintem fontos), hogy mi lenne, ha tennénk egy próbát, élnénk a lehetőséggel. Semmi nem muszáj és kötelező, de ha sikerülne (bár nagy a túl jelentkezés - nem is kicsit), akkor tudnánk, hogy jó kezekben van a következő, nem kicsit meghatározó nyolc évben. Tetszett. Nagyon szimpatikus volt az Igazgató néni, a pedagógia program és nem utolsó sorban a későbbiekre nézve a továbbtanulás terén a sikeresség, ami közel 94-95%. Nem rossz... Tetszett, amikor azt mondta, hogy ha egy gyerek az iskolában tanul kettőig, háromig, és még megírja a leckéit és tantárgyanként csak 20-30 percet fordít rá, már akkor 10 óránál jár, pedig még a felnőttek is csak 8 órát dolgoznak a törvények értelmében, ezért fontos, hogy amikor elmegy az iskolából, akkor sportoljon, mozogjon, csináljon mást is. :) Lehetőség van a szabadidő hasznos eltöltésére kirándulásokon, színházlátogatással, szakkörökkel. Minden évben van vizsga, hogy szokják a helyzetet, hogy amikorra igazán szükség lesz majd rá, már ne okozzon gondot. Van "választási szabadság is" :), például hetedikben választhatnak, hogy fizikából vagy kémiából vizsgáznak.... 

Indul a fejtőrés azt hiszem. Mert persze jó lenne nagyon, de azt gondolom mégsem biztos, hogy ezt csak úgy ki lehet rázni a kis ujjból, még akkor sem, ha amúgy kitűnő tanuló az illető kisgyermek. Mert lehet éppen rossz napja is akár. De ha megpróbáljuk lehetőségként felfogni (én is :)- nem csak ezt hajtogatom), akkor talán könnyítünk a helyzeten. 

Ja és a felvételi? Ugye bár van a kötelező írásbeli (70%), majd egy szóbeli (35%), és a korábbi tanulmányi eredmények (5%). Így kerülhet be 60 gyerek. Szülőből kb. 160 volt (apa szerint, aki állt és nagyjából megszámolgatta), igaz sokan voltak ketten, mint mi is.

Folyt. köv.
(Nem mellesleg, megint gondolkozom többek között azon is, hogy Dáviddal merre tovább. Mert bár még elvileg van egy évem, de a tények azt mutatják, hogy az mindjárt itt lesz...)

Vers és prózamondó verseny

Lelkes, még akkor is, ha általában mindig ugyanazok nyerik, vagy legalábbis lehet nagyjából sejteni kik lesznek a díjazottak. Ami nem is meglepő, az már inkább, hogy a sport tagozat szinte mindig magasabb létszámban vesz részt rajta, mint a dráma tagozatos osztály. Legalábbis tavaly már ez volt a jellemző és idén sem volt ez másképpen. Szép emléklappal gazdagodott a gyűjteményünk, na és persze egy ötössel :-)

És a versünk (idén a vicces kategória volt a "téma"):

Heltai Jenő: Ballada a három patkányról

Ott, ahol a Ferencváros
hinti báját szerteszét
 egy pazar, nagy pince mélyén
három patkány éldegélt.
Három patkány, három testvér
pajkos, fürge és bohó
s mint az ifjusághoz illik
folyton éhes és mohó.
Volt a kedves pince mellett
egy csemege-bolt
ahol csupa elsőrangu
finom holmi volt.

Egyszer, éjjel a legelső
fürge patkány útrakelt,
hogy a boltból átcsempésszen
egy kis fínom eledelt.
Lábujjhegyen járt a polcon
elkerülve minden zajt
megevett egy adag sajtot
rá volt írva "Gróji sajt".
Föl is fordult nyomba tőle
s lett belőle holt ­-
mert a finom gróji sajt
az hamisítva volt!

A második ifjú patkány
bánatosan útra kelt,
hogy a boltból átcsempésszen
ő is egy kis eledelt.
Lábujjhegyen járt a polcon
mert a bölcs mindig vigyáz
nekiesett egy gyümölcsnek
rá volt írva "Ananász".
Föl is fordult nyomba tőle
s lett belőle holt -
mert a finom ananász is
hamisítva volt.

A harmadik ifjú patkányt
lesujtotta a dolog.
Sírni kezdett: "Nem élem túl
én is inkább meghalok.
Társak nélkül, egymagamban
így az élet mit sem ér?"
S hősiesen patkánymérget
vett a boltba háromér'.
Ez a patkány ma is él még
hogyha meg nem holt
mert a patkányméreg is csak
hamisítva volt! 

Őszi szünet summa summarum

Volt már jobb is mérleg, de azt hiszem semmi ok a panaszra, mert a végén az időjárás is kegyes volt hozzánk, csodás napsütötte délelőttel búcsúztattuk a szünetet egy hatalmas sétával. A hét eleji rossz idő miatt a kirándulós helyek listája lecsökkent, mert a Gát bizony kimaradt a sorból. A fiúk is talán kétszer ültek hajóba, azt is valamikor a hét második felében. De kétszer is jártunk a Várban és eljutottunk a Városligetbe is. Az erdőjárás most kimaradt, de a sok eső miatt nem biztos, hogy jó ötlet lett volna a csurom vizes avarban rohangászni. Na de még nem adtam fel, elvileg még jövő héten is lesz avar és lehet még az időjárás is kegyes, bár túl sok jót nem ígértek. Na de most a hetünkről van szó és nem találgatok a jövőre nézve. Azt hiszem a kirándulásokat egész jól sikerült megvalósítanunk. 

A kreatív ténykedésekben viszont komoly lemaradások keletkeztek, amik már így is maradnak. Mivel a tököt megették a fiúk, Halloween tökért pedig nem jutottam el, jobb híján narancsból készült az idei töklámpás. Azért nem maradtunk töklámpás nélkül, mert elővarázsoltuk a mécseskészlet tagjai közül a szellemes, vicsorgós tököket. A papíros vagdosós készülődésre a kicsik teljesen alkalmatlanok voltak. A két hét bezártság igencsak meglátszott már mindenkin. Bennük totális energiatöbblet uralkodott, én pedig a végére igencsak türelemhiánnyal küszködtem. De hát van ez így néha, ha több a gyerek, mint a felnőtt :-) és nem csak átmenetileg. Domi megtanult passziánszozni, hála Dávid egyedül nem csinálok meg semmit módszerének. Ráadásul nagyon élvezi. Az elején kellett az aktív közreműködésünk, de most már tök ügyes. Ha szerecsések vagyunk, akkor a kicsik is duploznak és nem egymást csépelik, kreatívan kezdenek építeni és sokszor már szeretnének rajzolni is.

Amiben kiváló teljesítményt sikerült produkálnom, az a házimunka volt. Bár most már nem látszik, de felszámoltam a több hetes vasalni valós kupacomat, és újra kerültek ruhák a szekrényekbe is. 

Edzések. Le a kalappal a fiúk előtt, mert ügyesen végig csinálták a hetet, Dávid ráadásul két edzéssel, a pocsék időjárás ellenére. 

Tanulás. Hát itt bizony van mit fejlődnünk. Nekem abban, hogy valamilyen módon képes legyek elérni azt, ha kérek valamit, akkor azt egyrészt meg is hallják, másrészt pedig meg is tegyék. Mert ezen a téren igencsak nagy lemaradásaink vannak. Domi még hagyján, bár másol keményen. A baj az, hogy nem csak ő másol. Bizony az ikrek is. Nem is kicsit. Dávid pedig nagyon kamasz. Nem könnyíti meg a helyzetet egyáltalán. Kidolgoztunk egy tök jó ütemtervet, hogy minden nap kell egy kicsit tanulni is, de napi egy max másfél órával simán, játszva kész lesz mindennel. Na a napok csak úsztak, csúsztak és ma persze még ott volt minden. Nem tudom mi a jó megoldás. Hagyni, hogy majd főjjön meg a saját maga főzte káoszban? És ki tudja mit tud javítani nehézségek árán? Vagy harcolni és mindenkit kínozni itthon, mert neki kéne csinálni a dolgát? Nem tudom. Az előbbit nem merem megkockáztatni. Az utóbbit pedig utálom. Mi lesz holnap a suliban? Meg a héten? 

És holnap megint beindul a nagyüzem. Suli, ovi, munka, őrület. Azért jólesik néha kiszabadulni a mókuskerékből, még ha menet közben kell is harcolni, vagy legalábbis annak látszatát fenntartani, hogy mi irányítunk (valahol).

Napsugaras őszi délelőtt, sütögetős esős délután

Csodás reggelre ébredtünk, már ami az időjárást illette. Ugyanis az éjszakánk nem volt mindennapi. A kicsik ugyan a saját ágyukban indultak neki az éjnek, de Dávid bekuckózott a kanapéra, hogy ő is nézi a Nemzet Aranyát. Na ekkor jelent meg Domi. Na de nem akárhogyan... Hanem húzta-vonta a matracot(200x90cm) maga után, hogy nem ér, akkor ő is jön. Szóval ős is beköltözött hozzánk. Majd olyan fél kettő felé megjelentek ikreink is. És elkezdtek duplozni, hogy ők nem álmosak, és egyébként is... Szerencsére sikerült meggyőzni őket még az alvásról, na de persze, hogy nem a saját ágyukban, hanem a kanapé másik felén és a mi ágyunkban. Egy ágyban közel hatan, de legalábbis 4en és még két albérlővel.... :)Pihentünk, nagyon :-)

Na szóval, még mindig csodás reggelre ébredtünk, mert verőfényesen sütött a nap, és jött a szokásos mehetnékünk is, használjuk ezt a szép időt és a szünet utolsó napját. Bár lett volna mit tenni, mert Dávid hozta a formáját és még mindig a leckét írja, pedig igencsak 11 felé jár már az óra az éjszakában. Reggeli után mire sikerült mindenkit ruhába varázsolni, úgy fél tizenegy felé, már azt is tudtuk, hogy a Várba indulunk, közkívánatra. 

Busz és busz után elindultunk gyalogosan a Várfok utcán át a Bécsi kapu felé. Természetesen ha már erről mentünk, akkor a kaput mindenképpen meg kellett másznunk. 

Ezután pedig irány a napos oldal :) és az ágyuk. 

Akkora hancúrt csaptak, hogy azt hittem, hogy itt ragadunk haza indulásig. A két legkisebb szedegette a faleveleket és azzal töltötték az ágyukat, a nagyok is partnerek voltak. Majd Domi talált egy katicát, amit perceken át vizsgáltak, mászattak ujjról ujjra egészen addig, míg leesett és nem találtuk. Voltak könnyek is, de szerencsére találtunk újabb kincseket még ott felejtett gesztenyék formájában. 

Hamar elszaladt a délelőtt, olyannyira, hogy egy óra körül indultunk el lefelé a lépcsőkön Krisztina város felé. Olyan szép volt a lépcsősor a színes falevelekkel, hogy muszáj volt még itt is kattogtatni.  

Mire hazaértünk a két legkisebb kellően kitikkadt, egy villámgyors ebéd után nem igazán kellett altatni egyiküket sem. Közben próbáltuk a szokásos leckeharcunk megvívni Dáviddal, több- kevesebb sikerrel. És akkor bekattant, hogy régen sütöttünk. Na jó, kb két napja bundás almát és sima vastag palcsit, kb 70-80 darabot, amiből mi ketten összesen nem ettünk 10-et, és nem maradt egy szál sem. Hiába, amit szeretnek... Szóval már rég óta kacérkodtam a gondolattal, hogy Criossant kéne sütni. Mi tagadás, imádom a francia péksütiket én is, de Dávid egyenesen oda van a Croissant-ért. Az én igazi kedvencem a Pain au Chocolat (ez sem várat már sokáig magára azt hiszem, mert ez nagyon jól sikerült) Keresgéltem a neten jobbról is és balról is, míg kikötöttem Limaránál. Tényleg tuti a recept. :-) Bár elsőre fél adagot csináltam csak, azt hiszem legközelebb nyugodtan mehet a rendes, mert kettőt csak úgy fű alatt tudtam megmenteni Dávidnak holnapra a suliba, annyira kérte... 

Még egy pipa :)

 Reggel mikor ébredéskor kipillantottam az ablakon legszívesebben azonnal vissza is csuktam volna a szemem. Tiszta tejfeles köd volt minden, de még tíz órakor is. Azért nem adtuk fel, kitaláltuk, hogy ebéd után indulunk el sétálni. A cél adott volt, mert megígértük: Városliget. Azért nem sikerült rögtön ebéd után indulni, mert közbe csúszott egy jó kis FEL! rajzfilm, az egyik, az aktuális kedvencek közül. Egy alapos öltözés után nekivágtunk és még a napocska is előbújt időnként a felhők közül. Persze a beígért melegnek nyoma sem volt. Felpattantunk kedvenc buszunkra, majd a következőre és egy kis combinózás után a hőn vágyott kis földalattira. A metrót nem szeretik a kicsik, de a földalatti nagy kedvenc. És megérkeztünk :-)

A várárokban alig van víz, kiszáradt, vagy megcsapolták? Ki tudja, én jobban szeretem, amikor a vár tökörképe köszön vissza ránk a víztükörből. A kicsik bár nem tudják, hogy nekünk kedves ez a hely, honnan is tudnák :), mégis mind a négyen nagyon szeretik. 

A maguk kis pöttöm módján, már szinte tökéletesen ismerik a várost, mert még a földalattin mondogatták, hogy keressük, meg azt a szobrot, ahol le lehet ülni mellé. Megkerestük...

Emlékeztek, hogy nyáron itt megetettük a kacsákat a földre szóródott kekszmaradékkal. Megcsodálták az ágyásokba ültetett árvácskákat és bár megbeszéltük, hogy nem szedünk virágot, mindketten csentek egy-egy szálat. 

Persze gyűjtöttek levelet, gallyat is, mígnem egy kis baleset folytán majdnem véget kellett vetni a sétánknak előbb, mint terveztük, bár a sötétedés amúgy sem jó barát ezen a téren mostanság. Hogy mi történt? A sok eső miatt igencsak pocsolyás volt minden és bár megbeszéltük, hogy csak a járt, azaz kövezett úton szabad sétálni, szaladgálni, azért akadnak renitensek a csapatban, legalább négyen. A hatból. Nem rossz arány... Először Patrik kötött közelebbi ismeretséget a sárral, de ezt viszonylag sármentesen sikerült megúsznunk, mert a táskámban mindig akad nedves törlőkendő, így az alaposan fekete tenyerek ismét tiszták lettek. Miután ismét megbeszéltük, hogy csak a járdán sétálunk a két nagyobb kezdett bravúroskodásba. Ha csak ők lennének még nem is lenne az, na de ott a két kisebb is. Ugráltak a pocsolyákon át, a sártengereken keresztül és hiába próbáltunk hatni, hogy nem kéne, mert a kicsik le fogják másolni, megtörtént a baj... Oli,... persze, hogy másolt. És megtalálta a legnagyobb pocsolyát, amelynél bokáig ért a víz. Na hát ezen gyalogolt át a kismanó. Még szerencse, hogy ott a múzeum. Bent levettük a cipőket, hogy felmérjük a keletkezett kárt, hogy azonnal haza, vagy még kicsit andaloghatunk az őszben. Szerencsére csak a cipő külseje lett csurom víz és a rövid mártózás nem jutott belülre. Így kaptunk még egy kis sétaidőt sötétedésig. 

Hazafelé másik útvonalat választottunk, a földalattival a Vörösmarty térig mentünk, onnan kettes villamossal, majd ismét egy kis combinó következett, végül pedig az egyik szokásos buszjárat a végén egy kicsike sétával. 
A Vörösmarty térnél még találtunk egy jópofa elefántot és készült egy csodafotó is :)

A kicsik az alvás hiányában elfáradtak. Patyi a buszon már mondogatta, hogy 

- Mami, szeretnék most már hazamenni.

És bár még közel sem volt olyan késő este, mint nyáron, sőőőőőőőőőőt, már igencsak besötétedett, mire hazaértünk. 

Ma sem tartott sokáig a meseolvasás :-) (Tudom, még aludni kéne, de ki kell találnom még valamit erre. Eddig jó megoldás volt az alvás utáni séta, hiszen még kilenckor is világos volt nyáron, de még szeptemberben is, és a nagyok leckéit sem éjjel kellett kiharcolni. De most ez már nem megoldás, hiszen mire felébrednek besötétedik. Majd gondolkodom...

Végre?

Reggel csodálatos, verőfényes napsütésre ébredtünk. Azt gondoltuk VÉGRE. Igen csupa nagy betűvel, mert a kicsikkel való kéthetes bezártságunk már rajtam is kezdett nyomot hagyni, nem csak ők kerültek a kezelhetetlen kategóriába. Szóval újult erővel készült a nagyok reggelije, indultak el edzésre, majd reggeliztettük meg a két legkisebbet, hogy öltözködés után nekivágjunk a sétának. Csodás napsütés a napon szinte tavaszi meleg. A két kicsinek fülig ér a szája, mert megígértük, hogy a Várba megyünk. Most éppen villamossal és sétálva felfelé a sikló mellett a lépcsőkön. Persze most még kézen fogva sétálunk, mert a csúszós faleveleken könnyű elpottyanni. Félúton megálltunk megnézni hogyan cserélt helyet a két sikló, majd sétáltunk tovább felfelé. A turulokhoz érve belebotlottunk egy őrségváltásba a Köztársasági Elnöki Palotánál, annak is a végébe. Miután megnéztük elindultunk a sétány felé, ahol szabad a vásár, pontosabban lehet rohangászni mindenféle kötöttség nélkül, legalábbis majdnem. De ma nem ment túlzottan, nagyon felpörögtek a fiúk a sok sok bezártság után. 

Közben szép lassan ahogyan haladtunk a Bécsi Kapu felé egyre jobban beborult az ég, a csodaszép napsütés elillant. Mindenesetre sétáltunk egy hatalmasat, ha mindent beleszámolunk négy órát 'kirándultunk', mire hazaértünk. Azt hittük, majd csapunk egy nagy délutáni sziesztát, hát... tévedtünk. Nem aludtak el, sőt...... Túlpörögtek. Hazafelé a villamoson folyamatosan járt a szájuk. Hová megyünk még, mit csinálunk. Csak egy kis példa:

- Ugye megyünk a Tesco-ba? (itt ugyanis van egy vonat, amibe mindenképpen be kell csücsülni, ha arra járunk)

- Nem, az Auchanba megyünk, mert ott van cipőbolt és finom a kalács és bizony elfogyott othon a pékáru.

- De mamikaaaaaaaa, akkor ha jól leszünk beülhetünk a nénóba? Ugye igen?

- Hát ha szépen viselkedtek? És nem lesz hiszti?

- Megnézzük a nagy halakat is? (Tengeri halak kiállítás van az áruház előterében idestova másfél két hete talán)

- Hát...

Mindeközben persze mi is váltottunk volna egymással két szót. Na hát ez nem ment. Mert hol egyik, hol másik csak csak mondta...

-Apaaaaaaaaa, apaaaaaaaaa... Mondani akarok valamit.... (és mindezt addig, míg nem sikerült :-))

És mindezek non-stop. Sokan mosolyogtak körülöttünk és leszállás előtt megjegyezték, hogy milyen édesek a fiúk. Mert persze azt mondanom sem kell, hogy ezt nem suttogva tették, hanem a szokásos hangerővel - azaz majdnem kiabálva. Nem tudom, ez nagycsaládos betegség-e vagy tényleg süketek? Persze tudom, hogy nem, mert ha valamit halkan mondunk csak úgy egymásnak, azt tuti meghallja mind. Apa mögött ült egy idős házaspár. És ők is rólunk beszélgettek, amikor már nem is tudom melyikük mondta a másiknak: "Hát nem hiszem, hogy unatkoznak?" - apa ekkor mosolygott és odasúgta nekem, hogy hát még ha tudnák, hogy most csak a fele van velünk :-) (Merthogy a nagyobbak anyuékat boldogították edzés után.) Apa meg is kérdezte Patyit, hogy nem hült-e még ki a torka teljesen, mert annyit beszélt. 

Visszatérve a túlpörgésre, ezért is a cím, hogy Végre? Hát nem is tudom :-) Persze végre, mert már nagyon rossz volt csak a négy fal között, ha már én így éreztem, akkor milyen lehetett ez a két örök mozgónak. De az a túlpörgés, amit utána ők produkáltak, tiszta életveszély volt, pedig igencsak gyerekbarát az otthonunk. Legalábbis eddig ezt hittem. De ma volt minden. Bukfenc a kanapén, az első adandó alkalommal, amikor valamelyikünk nem figyelt, vagy ugrálás egyik kanapéról asztalra, onnan tovább a másikra. Soroljam még? Közben evés evés hátán. Volt ebéd (igaz kései, de a reggeli is 'villás' volt), majd amikor úgy öt felé végre mi is leültünk ebédelni ketten apával, akkor a mi ebédünkből is nassoltak, majd ettek gyümölcsöt, jött a sütőtök, popcorn a mozihoz (amit szintén végig ugráltak), majd egy kis keksz, majd a vacsi virsli, majd megint nasi és sértődés, amikor azt mondtuk elég, mert hasfájás lesz a vége. Fürdés következett, amire azt gondoltuk kicsit csillapítja a kedélyeket, de nem igazán sikerült. Így sírás-rívás közepette de mentünk az ágyikóba. Még ment a huza-vona, hogy ki menjen ma be a szobába velük, apa-e vagy anya, de végül én maradtam. Azért fáradtak voltak. Még a mese fele előtt tátott szájjal szuszogott Patyi és a cumis ujjacska kicsúszott már Oli szájából is. :-) Egy kis nyugalom. Átmenetileg. :-)