Hancúr a Gáton

Hát ezt ma sem lehetett kihagyni, bár ismét sikerült hisztisen érkeznünk. Már a két labda sem elég... Vagy mégis, csak kell egy kis idő, míg megszokják, hogy nem mindig van mindenből fejenként egy-kettő-három?...

Tegnap óta majdnem fél métert emelkedett az öböl vízszintje, de még így is alacsony. A jó kis kacsázó helyen süppedős kavics és homokszerű valami fogadott bennünket, amíg a két nagyobbra vártunk. (Amúgy lehet, hogy csoda történik a háttérben? Dávid átöltözve jött ki az edzésről :) ) Szóval, ott tartottam, hogy kacsázni indultunk...

 Szerencsére a cipőt totális átázása előtt megjöttek a nagyok és indulhatott az igazi hancúr. Na jó, marakodás a labdákért mindig van, meg most éppen az egyik fent is akadt egy fa tetején, legalábbis egy rövidke időre, de nagyon mosolygósra sikeredett a délután. Még a kis nagy kamasz is mosolygott, játszott, nevetett. Ilyenkor annyira boldog vagyok, szeretem, amikor mind mosolyog.

A nagyok cirkuszi ötletére már apa is beállt a sorba, mit nekünk a fehér nadrág, persze, hogy térdelünk, hasalunk mi is a fűben, ha igazi móka kerekedik. Csak valahogy nagyon nehéz négy apró népet egy fényképre varázsolni, főleg, ha az egyik mindig valahová elkószál... 

 És azután fordult a kocka, gazdát cserélt a fényképezőgép és anya ment mókázni...

Indul az őrület

Mi lesz most ősszel...

Még belegondolni sem merek, bár tudom, egy-két nap és minden menni fog, mint a karikacsapás. De most még sok minden olyan kivitelezhetetlennek tűnik. Ráadásul érzelmileg sem könnyű ez most nekem.

Az óvoda engem is tanít, vagy legalábbis sok mindenre rákésztet. Tanít arra, hogy megtanuljam elengedni a kicsiket, amit valahogyan most nagyon nem akaródzik.

Elérkezett az elválás pillanata és nem könnyű. A nagyoknál olyan természetes volt, könnyen ment, de most valahogy nem az. Persze örülök, hogy mennek oviba, hogy közösségbe kerülnek, és az eszem tudja, hogy ez így helyes. De a szívem... Már most hiányzik a pörgésük, pedig még itt harcolunk velük, hogy egyáltalán az ágyig eljussunk. Lehet, hogy amiatt, mert tudom most volt ez így utoljára? Már nem lesz több ilyen kicsi, ennyire szoros kapocs... Mindenesetre nekem nem könnyű, holnaptól pedig szép lassan kiderül nekik könnyebb-e. Ugyanis holnap délelőtt megyünk az oviba. Az első nap, na jó óra, mert szoktatás van, anyával együtt. És csak délelőtt egy órácska. De mégis egy első... Pedig minden szeglet ismerős, minden arc ismerős, nekem, nekünk. Ugyanaz az ovi, csoport, csoportszoba, dadus néni, óvónénik, mint sok évvel ezelőtt a két nagynál. Sőt a jelek is ugyanazok, kifli és létra :-) De a két kicsi még nem ismeri, mert amikor utoljára ott jártak, hát igencsak alig egy hónaposak voltak. Vagy még annyi sem. És persze lehet, hogy nekik könnyebb, mert ketten vannak, de lehet, hogy ettől nehezebb? Vagy attól nehezebb ez most nekem, mert egyszerre kettőt kell elengedni? Rengeteg kérdés és kérdőjel...

Közben az edzések is beindultak, de még nincs végleges időpont. Harcolok a fiúkkal a sulis ebéden, de nagyon tiltakoznak, viszont ha marad az edzés fél háromkor, akkor nem fognak ebédelni előtte. És megint egy jó kis logisztikai csata, mindenki mindenhova időben és lehetőleg épségben érjen oda. Dávid hetedikes lesz, el sem hiszem. Domi pedig negyedikes. És szándékaink szerint felvételizni fog Gimibe. Hihetetlen.

Újra kajak és Gát

Végre, vagy még sem?

Végre, mert kicsit túl tengett bennük már az energia. Amúgy pedig imádják a vizet, a hajót, az öblöt. És valahol ez a fajta rendszeresség is hiányzott már. Vagy még sem? Mert ez azt jelenti, mindjárt, napok múlva kezdődik a suli, a tanulás, a harc a kész leckékért, ráadásul immáron duplán. 

De végre megint a Gáton jártunk és a kicsik is nagyon élvezték. Persze csak egy labda volt velünk, ami nem könnyítette meg a helyzetünk.

Apaszerelem. Oli napközben csak apa, este pedig anya. Patyi mindig "nyávog", hogy ő miért nem foghatja apa kezét, miért mindig csak az Oli, de amikor kenyértörés következik és csere van, hogy neki is jó legyen, és persze Oli tolja a hisztit ezerrel, ő az első, aki visszarendez. Én fogom anya kezét :)

Persze vannak ritka négy játékos, egy sem duzzog pillanatok is, amikor minden tökéletes, még ha csak másodpercekre is :)

A mindig mosolygó, de mostanában kissé hisztis "középső", amikor éppen mosolyog:

Egy sértett a távolban...

És amolyan Patyisan, Olisan...

"Aranyos" nap

Rendezvényen jártunk, rendkívüli alkalom az olimpia jegyében. Rengeteg ember, nem is gondoltuk volna. A rendezvényen többek között sok érdekes kérdés merült fel sok-sok szemszögből. Mitől lesz sikeres egy sportoló, hogyan is zajlik az élete? Mitől lesz sikeres valaki a munkában? Hogyan zajlik egy nap? Sok nap? Mit adhat 4 év? Elképesztő összehasonlítások laikusok szemével és persze az élsportolókéval egyaránt. 

Vendégek, nem is akárkik, olimpikonok. Eszméletlen tanítással. Hogy mindjárt csak az első párost tekintsük: Czékus Eszter és Kiss Szofi. Annak ellenére, hogy 17 évesek, és az olimpia legfiatalabbjai közé tartoztak, szinkron úszásban mindenképpen, annyi tanítani valót meséltek mondtak, hogy elképesztő. De ami talán a leginkább fontos volt, rengeteg a lemondás, a beletett munka, a fájdalom, de minden megéri azért a pár pillanatért, amit az olimpián verseny közben kap a sportoló. Az olimpián ott lenni az az érzés. És 17 évesek...

Joó Abigél: A két utolsó meccsén sérült volt, levált egy több centis porc a térdéből. Ja, hogy fel sem merült benne, hogy ne versenyezzen tovább? És hogy nem fáj olyan nagyon, ezt  mutatni kifelé. Elképesztő. Mindannyian a kitartás bajnokai. Az élet sem működik nélküle.

Kökény Roland. Aranyérem. Sokak álma egy Olimpiai Arany Érem. Csupa nagy betűvel. De micsoda munka van mögötte? Hány talpra állás a gödrökből. Ja, hogy voltak akik le akartak radírozni a térképről, sokan a víz alá akartak nyomni az úton. Sebaj, lassan elkopnak, elfogy az erejük és akkor felérsz a csúcsra.

Eszméletlen tanítások. És végül elérni azt a célt, amiről álmodtak, amiért dolgoztak. És még innen is van tovább, van miért...

 Fotók fiúknak, dedikálások :-)

Ön és közveszélyes ikrek

Átmentek veszélyesbe. 

Eddig is folyamatosan figyelni kellett rájuk. De most... 3 másodperc sem lehetséges figyelő szemek nélkül.

A héten kétszer is "játszottak a tűzzel" a szó képletes és valós értelmében is.

Már nem emlékszem melyik reggel, de Oli főzős játékot akart mindenáron játszani, és egy fakanállal a kezében, rajta konyharuhával, kezén a főzős kesztyűvel rohangált körbe körbe a konyha és a nappali között. Egyszer csak azt láttuk, hogy a sütő minden létező lehetséges része be van kapcsolva és már szó szerint izzik rajta egy másik konyharuha... 

Tűzeset kivédve, ijedelem, megfogadjuk még több figyelem...

Este mindenki a nappaliban, kicsik a szokásos pörgésben. Konyhában a kenyérpirító, rajta a kenyeres kosár, füst. Patrik volt a mostani "gyújtogató". Addig tartotta lenyomva az üres kenyérpirító bekapcsoló gombját (ami egyébként úgy van kitalálva, hogy kenyér nélkül nem marad a helyén - de mint megállapítottuk kézzel ez is megoldható), hogy totál felmelegedett a pirító és a fűtőszálak, olyannyira, hogy megégett a kenyérkosár alja, szintén izzásig. 

Szerencsére időben ott voltunk, de... Eközben Oli ki tudja hogyan, de bekapcsolta a mosógépet, amiben a színes ruhák várták, hogy még mellé kerüljenek az az napi mosni valók és jó kis főzőprogramot nyomott rájuk, mert délelőtt fehéret mostam. Szerencsére a ruhák megmenekültek, mert hamar észrevettem, de....

Tényleg nincs még fél másodperc nem kontrollált idő? Ráadásul ők ketten vannak. Ketten kétfelé tudnak pörögni, nem is kicsit, mint a példák is mutatják. Ötleteket szívesen fogadok gyakorlott ikres szülőktől és bárkitől. Mert most csak sasolok ezerrel. De mi lesz éjszaka, amikor mi alszunk, ők pedig azért sokszor ébrednek. Na jó, általában mi is, ha dünnyőgnek, de ...

Szentendre

Ma ismét kirándultunk, ha már olyan igazi nyaralás nem jutott, akkor legalább program, élmény, együttlét kerekedjen bőségesen. Az eredeti úticél a Balcsi lett volna, de a szemölcsök gyógyulási üteme ezt nem tette lehetővé. Remélem kegyes lesz az időjárás és jövő hét elején még megejthetjük ezt a kirándulást is :-)

Remekül éreztük magunkat, szerintem :-) Busz, hév. Ez már önmagában élmény volt, legalábbis a két legkisebbnek mindenképp. Metrózni még nem lehet, attól félnek, de a kisföldalatti már szerelem, és most a HÉV is csatlakozott szerintem a sorba. 

Persze érkezés után, már rögtön kopogtatott a korgó pocak, de az "első" lángos és palacsinta lelő helyig, azért el kellett jutni valahogyan :-)

Nem tudom másnál hogyan zajlik egy ilyen, de nálunk mindig káosz van. Mert persze az egyik palacsintát kér, meg még egy biztosan, de a másik kettő lángost. Azután pedig amikor megérkezik az elkészült finomság, hipp és hopp fordul a kocka... Mert azért a lángos is finom, aki pedig azt kért, azért csak szeretne nasizni :-) Némi rutint már sikerült begyűjtenünk, így nagyjából tudjuk kezelni ezeket a helyzeteket. 

Miután minden pocak megtelt, legalábbis átmenetileg, folytatódhatott a séta. Meg kell vallanom, hogy most is maradt némi hiány bennem. Lehet én vagyok nagyon negatív? De a szép korzó, ahol a sárga kavicsos sétány mindig is a kedvencem volt, most olyan volt, mintha végig öntötték volna cementtel, tiszta szürke és por. Remekül lehetett sétálni, maximum mosó medve hajlamaim élhetem ki gyakrabban.
Kukamániások. Ez éppen még az elfogadható kategória volt, amit muszáj volt megvizsgáljanak közelebbről. De sok szem is kevés, hogy a többitől távol tartsuk őket...

 
Még mindig szeretem Szentendrét. 

Az óváros a szép régi házakkal, kapualjakkal, a templom,a szűk kis utcák...

Találtak egy korhadt fatörzset, ahol percekig bújócskáztak és persze sorban álltak a fényképezőgép előtt, hogy most én, most én...

Majd a nyári hatalmas viharoknak köszönhetően kivágott fák törzsén is lehetett mászkálni, ülni....

Visszafelé találtunk címereket a kapualjak felett, padot körülötte virágokkal, szűk utcácskát végig virágba borulva...

A Duna part pedig.... ahol nagyokat lehet kacsázni és nem aggódom, hogy ha belepottyan valaki mindjárt elragadja a víz...

Azért a nagyok nem hagyták ki, hogy ha csak egy percre is, de belemásszanak a vízbe.

Kavics és kőmániásak. Annak ellenére, hogy megbeszéltük nem cipelünk haza követ, szerintetek hány érkezett haza mégis? Domi zsebeiben legalább kettő, Dávidéban 12. A kicsikét még ott én ürítettem ki :-)

Ja és bárhol lehet veszekedni, akár a tonna szám jelen lévő kavicsokon, akár azon, hogy fogjátok meg szépen egymás kezét egy fénykép erejéig...

Azt pedig elmondani, leírni is nehéz, milyen szívmelengető, amikor a négy együtt mókázik, kacsázik, sétál, rohan, kutat és lel kincseket, egymást, minket....