9 év

Éppen kilenc éve, valamikor csütörtök éjjel, éjfél előtt röviddel elfolyt a magzatvíz. Pedig még heteink voltak hátra. Nem is egy vagy kettő, hanem inkább hat hét. És bár számítottunk arra, hogy Domi sem marad a pocakomban 40 hétig, azért erre az igen korai érkezésre nem gondoltunk. Hozzá tartozik a történethez, hogy oka volt nem is kicsi. Másfél héttel korábban a szokásos UH vizsgálaton a combcsontja rövidnek találtatott, ami számos genetikai betegség jele lehet, amit egy kedvesnek egyáltalán nem nevezhető genetikus még inkább kihangsúlyozott. És bár az orvosunk nyugatott, hogy nem lehet baj, hiszen minden leletünk rendben van, nincs a családjainkban előforduló probléma, és van egy gyönyörű egészséges kisfiunk már, az ördög nem alszik. Igen, végig sírtam több álmatlan éjszakát, győzködve magamat és a pöttöm pocaklakót, hogy nincs semmi gond, nem lehet semmi baj. Azt hiszem ő mégiscsak úgy döntött ott bent, hogy ezt be is bizonyítja nekünk itt kint.  És bár nagyon sietett Domi, hogy a pocakon kívüli világot is megismerje (34 hét), mégis másnap kora délután látta csak meg a napvilágot. Egy szép napos péntek délután 2002. április 26-án 15 óra 25 perckor 2430g-mal és 49 cm-rel. Maga volt a csoda. Tommal közös életünk második csodája. Annyira apró volt, olyan kis törékeny, mégis tökéletes. A világ egyik legnyugodtabb kisbabája. Mosollyal aludt és mosollyal ébredt. Igazi jutalom baba. Nem csak baba, hanem jutalom gyermek is, mert ezt a remek tulajdonságát, hogy mosolyog és ezáltal mindenkit mosolyra késztet, megőrizte a mai napig.

Elmondhatatlan öröm volt, hogy van két gyönyörű kisfiam. Míg Dávid meglepetés baba volt (nem voltam, voltunk kíváncsiak kisfiú-e avagy kislány), addig Dominál kétségem sem fért ahhoz, hogy ismét kisfiú lakik a pocakomban, amit az UH vizsgálat is igen hamar igazolt.

Azóta eltelt kilenc év. Sok sok mérföldkővel, emlékekkel. Hiszen még csak most született, elfért egy tenyerünkben annyira kis picurka volt, aztán hipp hopp máris felült, felállt, elindult és óvodás lett...

 majd iskolás...

... és itt van. Már kilenc éves. Szeretem, hogy mosolyogva ébred a mai napig, hogy mindig képes a bohóckodásra. Szeretem, ahogy odabújik és csak úgy egyszerűen annyit mond SZERETLEK, szeretem, amikor jön és puszit ad, amikor simogat, amikor paskolgat. Szeretem, hogy a mai napig képes két másodperc alatt elaludni ha fáradt. Szeretem ahogy szívvel-lélekkel csinál mindent. Focizik, atletizál, tornázik, úszik és most kezdi a kenut. Vág az esze, mint a penge. Rajongásig szereti mindhárom testvérét. Íme a mi szőke "hercegünk"...

Rio

Ritkán sikerül megszervezni, hogy négyesben menjünk moziba, illetve a fiúk mindenféle elfoglaltságai miatt még egy közös, iskolamentes időpontot sem mindig egyszerű találnunk, de a szünetek mindig remek alkalmat szolgáltatnak a mozizásra. Nem volt ez másképpen most sem. A fiúkra bíztuk a döntést, mit is néznének meg szívesen. A Rio-t választották, igencsak remek megérzésekkel. Rég nevettünk ennyit. Igazán jó kis történetet láttunk időnként elképesztő látvánnyal.

Domi azt mondta ez volt élete legklasszabb húsvétja :-) (ruhák, könyvek, manner nápolyi kilószám - de csak a mogyorós -, és moziiiiiiiiiiii) Szeretem, amikor sikerül tökéletesen eltalálni mi is az, amivel igazán örömet tudunk okozni nekik, leginkább amikor ezt együtt töltött élményekben lehet megvalósítani. 

Túranap

A túraszezon tényleg beindult. És bár elég borongós volt a reggel, ez nem szegte kedvét a sok kis túrázónak 22-en vágtak neki a mai túra útvonalának. Ismét a Visegrádi-hegység volt a célpont, de most egy másik területe Dobogokő, Tost sziklák, Szakó-nyereg, Júlia-forrás, Lukács-árok, Kazincz-forrás, Rám-szakadék, Dobogókő útvonalon.

Dávid könnyen felismerhető, kissé távolabb áll a nagy csoporttól és bohóckodik :-), még a túra legelején a Budai Várban

Amikor a halászbástyát látom, mindig azt gondolom, hogy Európa egyik legszebb fővárosában élünk.

Immár a Visegrádi -hegységben készült látkép...

Ebédre nyárson sültet készítettek és ettek. Aminek szépsége leginkább a nyársfaragásban rejlik az én kicsi fiam számára, mert a nyárson sült szalonnával, hagymával, kolbásszal nem igen tud mit kezdeni, leginkább nem szereti, így marad neki a jól bevállt füstölt virsli.

Lukács-árok

A Rám-szakadék létrái és korlátokkal felszerelt szakaszai ellenére is kihívást jelenthetett a lurkóknak és igencsak szép, látványos útszakasz.

A fotók pedig innen származnak, az iskola jóvoltából. :-)

Hétvégi szösszenetek, avagy hogyan szakadjuk százfelé...

Hát ez a hétvégénk nem a nyugalom és ezerrel pihenünk jegyében telt, már ami minket felnőtteket érint. Ha nem sikerül nekünk úgy összehozni a dolgokat, hogy tutira szét kelljen esni, akkor az élet hozza :-)

Már eleve a múlt hét elég zajosra sikeredett. Dávidnak az edző tábor oda-vissza hurcibálással úgy, hogy közben Domival kivizsgálás és apának dolgoznia sem ártana :-) Szerencsére Domcsi egyik osztálytársának bátyja is jár így annyira nem volt megoldhatatlan a küldetés, csak én érzem ilyenkor nagyon hülyén magam, hogy milyen "béna" anyuci is vagyok, hogy nem tudok mindenhol és egyszerre ott lenni és szívességet kell kérni. Ilyenkor olyan érzésem van, hogy lepasszolom őket, pedig tudom, nem, csak akkor is....

Na de a csúcs tegnap volt. Dávid ment túrázni Rám-szakadékhoz, ami ugye azzal indult, hogy 7óra 50re a vasútállomáson kellett lennünk megreggelizve teljes felszereléssel. Apa 10-re ment céges konferenciára, ami egész napos és este díjátadós gálavacsorával zárul. Mi maradtunk itthon a két legkisebbel és Domival. De nem igen tétlenkedhettünk, mert délután indult a Banzáj  :-). Két kicsit menetre készre összecsomagolni, beszállni autóba, fényképezőgéppel, tortával, gyertyákkal felszerelkezve és átjutni nagyiékhoz a fél városon. Ezzel nem  is lett volna semmi gond, csak éppen a szokásos hétvégén 20 perces út több mint egy órásra sikeredett, mindenféle útlezárások, felvonulások és egyéb be nem tervezett városban történő események miatt.

Domi aggódott folyamatosan a hátsó ülésen, hogy de ugye visszaérünk, anya aggódott a kormány mögött, hogy mi van már? miért nem haladunk szinte semmit? És miért van az, hogy amikor már azt gondoltam, hogy végre felértünk a lezárt és járhatatlan rakpartról és majd ügyesen elslisszolunk a Parlamentnél, hát nem le volt zárva ezer meg egy rendőrrel minden, még a mellék utak is és vissza kellett mennünk majdnem a kiindulási pontig :-(. Végül elég későn, de sikerült "kirepítenünk" a két legkisebbet nagyiék ölébe, begyűjtenünk a konferenciáról megszökő apát és elindulhattunk vissza a szülinapi összejövetel helyszínére. Nagyon kicentiztük az időt. De ez a küldetés sikeresen teljesítve lett.

Buli után nem a takarítás jött, hanem az újabb közlekedési és szállítmányozási feladatsor. Apát visszadobni a konferencia, pontosabban a díjátadó helyszínére a belvárosban, összeszedni a két legkisebbet nagyiéktól, és begyűjteni Dávidot, mert persze érte esélyem sem volt időben odaérni az állomásra, így őt egy baráti családtól kellett hazahoznom. Domi pedig még a buli után is bulizott másnap délutánig, mert Bencééknél aludt (extra ajándékként).

Gasztroenterológia III.

Hétfőn reggel ismét jelenésünk volt a kórházban, éhgyomorra. De már csak az ultrahang vizsgálat volt hátra, ami szerencsére sem nem fáj, sem pedig nem egy több órás huzavona. 

Hamar végeztünk, igazából várnunk is alig kellett. A vizsgálat után pedig találkoztunk a doktor nénivel, aki elmondta mit találtak és mik a további teendőink.

Diagnózis: Fruktóz felszívódási zavar és laktóz intolerancia.

Szerencsére lisztre nem érzékeny Domi, ami számunkra nagy megkönnyebbülés, hiszen annak a kevés általa szeretett ételnek a java része mind mind tartalmaz ha nem is lisztet, de búzát, gabonát. Szerencsére nem allergia amit diagnosztizáltak nála, így bár nem szabad túlzott, korlátlan mennyiségben fogyasztania őket, de életveszélyes állapotot nem tudunk előidézni semmiképpen. A diéta lényege, hogy meg kell találnunk azt az arányt fruktóz esetén, ami még nem vált ki reakciót, aminek mennyiségét még kezelni tudja a szervezete Dominak. Nem is gondolnánk mennyi mindennek van fruktóz tartalma (fogkrém, ízesített tejtermékek, májkrém). És ez laktóz intoleranciával párosítva még bonyolultabb. Lényeg a lényeg, hogy nem szükséges teljesen kiiktatni a gyümölcsöt és zöldséget sem az étrendjéből, hiszen a vitaminokra és rostokra azért szükség van, de csak módjával és odafigyeléssel adhatók. Például az is kiderült, hogy a cukrok sem jók ebben az esetben, mert ha emlékeim nem csalnak, akkor rontják a fruktóz felszívódás mértékét. Cukrok közül egyedül a szőlőcukor ami "hasznos" kis mennyiségben, mert segíti a fruktóz felszívódást. 

Egy egyszerű példán szemléltette a mi esetünket a doktor néni. Ami az eper volt. Sokan porcukorral, mások tejszínhabbal vagy akár a kettő kombinációjával szeretik. A mi esetünkben ha éppen önmagában fogyasztaná Domi, akkor ugyebár csak a fruktóz tartalmával kellene számolnunk, ami bár nem jó nagy mennyiségben, de egyéb fruktózmentes élelmiszerek fogyasztásával megengedhető. Ha porcukrot tennénk neki rá (de ez akár lehetne barna, nád, kristálycukor is), akkor tovább rontanánk a helyzeten. Ugyan ez a helyzet állna elő, ha tejszínhabbal szeretné Domi (mondanom sem kell, hogy még meg sem kóstolta soha egyiket sem), akkor belépne a repertoárba a laktóz is, ami ugyancsak még előnytelenebb esetet hozna. De, ha szőlőcukorral ízesítenénk neki, akkor segítenénk a fruktóz felszívódását. Azt hiszem nem lesz könnyű dolgom az első hetekben, de mégis azt gondolom, hogy a sok-sok rossz közül mégis egy kezelhető és felismert problémát kaptunk, amit legalább tudok, tudjuk a gyógymódját. Egyrészt minimalizálni kell a laktózbevitelt, ami ma már a sokféle laktózmentes tejtermékkel annyira nem nehéz (bár kétségtelen költségesebb mint a rendes tejtermékek esetén), illetve enyhíthető a tejtermékek okozta hatás egy enzim pótló tabletta adásával. Persze gondolom nem ez az elsődleges megoldás, hogy tablettával tömjük a pociját. 
Májusban megyünk a másik három kispasival is, mert nekik is vannak elvétve tüneteik, amik indokolttá teszik egy hasonló kivizsgálás lefolytatását. 

Buli volt....

Régóta kijárt Dominak egy igazán egyedi szülibuli. Két éve, amikor az ikreket vártuk, a kórházi kórteremben ünnepeltük 7. születésnapját (még erre az időre sem kaptam a pocaklakókkal eltávozást). Tavaly pedig csak egy igencsak gyorsan megszervezett szűk csoportos meglepi bulit kreáltunk az utolsó másodpercekben, még igencsak szokva ikres életünk mindennapjait. Imádom ahogyan ő ezeknek az apróságoknak is annyira tud örülni, mintha az Oscar gálán lenne :-)

Hát idén hosszasan keresgéltük hogyan is ünnepeljen a barátokkal. Végül két lehetőséget dobtunk a kalapba, az egyiket egy újság hasábjain olvastam, a másikra Áginál leltem. Hogy ne tudjon kotyogni még előtte is titkosítva volt a terv egészen a meghívók átadásának napjáig. Addig hiába kérdezgetett, csak annyit mondtunk neki, hogy majd a meghívóból egyértelműen tudni fogja, hol is fog ünnepelni a kis barátokkal. A meghívókon nem sokat kellett ötletelni, a helyszín adta a kinézetet, már csak egy frappáns meghívás hiányzott róla, de az sem sokáig...

Nem kis izgalom előzte meg a buli napját. Ugyanis ezen a héten voltunk a gasztro kivizsgáláson és folyton csak aggódott, hogy de ugye szombaton nem lesz vizsgálat, ugye akkor tudunk menni bulizni. A helyzetet tovább nehezítette a bárányhimlő járvány. De szerencsére a buli napjára nem esett semmiféle vizsgálat, minden "kispöttyös" meghívott meggyógyult és szerencsénkre minden kis barát el tudott jönni, hogy együtt ünnepelhessen Domival. Mindannyian nagyon várták az alkalmat, számolták még hányat kell aludni, hogy bowlingozzanak egy nagyot. Igazi fiús szülinap kerekedett 12 vagány sráccal, akik született tehetségek voltak mind egy szálig. Önfeledten játszottak, befalták a pizzát és még a torta is maradék nélkül elfogyott. 

Annyira jól állt nekik az egyen cipő, hogy muszáj volt megörökíteni :-)

Edzőtábor egy nap minusszal

A héten tavaszi edzőtábor volt/van. Emiatt egy kis tavaszi szünet előzetes is kerekedett, bár esténként úgy csináltunk, mintha tanulnánk :-) Már az is haladás, hogy elolvasta, amit tanulni kellett volna. Mindenesetre altatóra nem volt szüksége Dávidnak. Jó kis terhelést kaptak a napokban. Délelőtt és délután is evezés a nagy Dunán. Lágymányosi hídtól egészen a nullás hídig, vagy legalábbis a közeléig, mert vannak egyéb támpontok is, mint például "ma délelőtt két kéményt mentünk", vagy "régi telepig eveztünk, onnan pedig hajtás vissza", de még van "kőgát", "drót" elnevezéssel illetett fordulópont is. Az időjárás nem volt túl kegyes, ennek ellenére mégis olyan szép színe lett a pofijának :-), mert ugyebár az lógott ki a több réteg vastag és valamennyire vízálló ruha alól. Az evezések mellett pedig erőnléti edzések sokasága. Spicc futások (3-4 km-es táv) időre, fekvőtámasz, lábemelés, húzódzkodás 100 számra.  Ma is kellett volna még menni, de ma túranap van a sulival és mivel eleget tett előirányzott tanulási tervének (hogy ne a teljes Római történelem maradjon vasárnapra) így engedélyeztük neki ezt a kis pihenőt, ami bár nem jelent akkora fizikai terhelést, mint egy edzés, de azért a jó levegőn gyalogolni, hegyet árkot mászni 15 km-en, de a mókával, mosollyal mégiscsak el fogja fárasztani.... 

Gasztroenterológia II.

Ma ismét kora reggel indultunk útnak ahányan csak voltunk. Dávid Bendéékhez, hogy együtt eljussanak a heti edzőtáborba, kicsik a nagyiékhoz megőrzésre, apa dolgozni, mi pedig szintén éhgyomorral a kórházba a mai folytatásra. Leadtuk a tegnap gyűjtött mintánkat, amit emésztettségre vizsgálnak, ha jól emlékszem. Majd fújtunk. És nem lett jó az első fújás, magas értéket mutatott, emiatt Dominak futnia kellett kb. 10x rongyolt le és fel a jó kis régi épületben a másodikról a földszintig, hogy jól lihegjen és tisztuljon a gyomra. Először azt hittem későn reggelizett, de kiderült, hogy a fogmosás volt a ludas. Ki gondolta volna? De szerencsére a futás után már  sikerült olyat fújnia, hogy megkaphatta a mai cukros löttyét, amit be kellett hörpölnie. Ma sem volt vele könnyebb dolgom, mert ez fúj, meg nagyon édes, meg .... De azért sikerült és megkezdődhetett az újabb majd három órás történet ismét a fújkálásokkal. Fél 12 elmúlt mire befejeztük. Annyira kedves nővérünk van, aki segítőkész, kedvesen válaszol, ha kérdezünk (tegnap ő vette a vért is nagyon profin), és ma megengedte, hogy megnézzük a fújás eredményeinek kiértékelését, vagyis azt, hogyan méricskélik meg azt a levegőt, amit a fecskendőkbe szívunk a kilégzéses vizsgálat során a megadott időközönként. Ez még nekem is érdekes volt, de Domi élvezte igazán. A fecskendőt rákötik egy (alig nagyobb a tenyerünknél) digitális kijelzős mérőeszközhöz, majd belefújják a levegőt a fecskendőből és ekkor várni kell. Egészen addig míg a számláló meg nem áll. Hát nálunk ez a vizsgálat igencsak erősen pozitív lett, mert ugyebár a negatív eredmény a 0, nálunk pedig a 80-at is elérte az utolsó érték. Domi fruktóz érzékeny. Ami biztosan már egy diétát fog maga után vonni, mert ez azt jelenti, hogy nem tudja megemészteni a gyümölcscukrot. Akkor nem volt véletlen, hogy nem szereti a gyümölcsöt, zöldséget? 

Hát majd hétfőn már okosabbak leszünk, mert talán addigra megszületnek a vérkép eredmények is, talán a székletvizsgálat eredménye is megérkezik és túl leszünk majd egy hasi ultrahang vizsgálaton is. Arra való előkészületként pedig kaptunk 3x2 espumisan gyöngyöcskét vasárnapra és 2 darabot hétfőn reggelre. Holnap pedig vizsgálati szünnap lesz. 

A nővérke viccesen mondta Dominak, hogy ha nagyon hiányzik a suli mehetsz. Mit is mondott erre Domi? Jó, akkor haddddd menjek, anya, léccccciiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!

Megígértem, hogyha addig nem lesz nagyobb gond mehet. Aztán délután kicsit elbizonytalanodtam, mert már úgy jöttünk ki a kórházból, hogy fájt a hasa (gondolom a terhelésnek köszönhetően), és mire a nagyiékhoz értünk jó kis hasmenése lett, alig érte el a wc-t. De estére (mostanra) jobban lett, már focizott is délután (az egyik szerelem), úgyhogy megbeszéltük, hogy úszni nem megyünk első órában, de a suliba bemehet. 

Apropó. Gondolom azért is ilyen mehetnékes, mert szombaton bulizunk. Végig azt kérdezgette ma is, hogy ugye szombaton nem lesz vizsgálat és a bulit megtarthatjuk? Szüli buli lesz :-), bowlingozni mennek a fiúk.... Úgy várják mind, mintha karácsony lenne :-)

Gasztroenterológia I.

A szokásos rohanással éppen nyolc órakor beestünk Domival a SOTE II. sz.gyermekklinikájára. Ahol mindjárt meglepetés ért minket a betegfelvételnél. Mert azt bár tudtam, hogy az osztályra és nem az ambulanciára van időpontunk, de arról a leghalványabb lila fogalmam sem volt, hogy ez befekvést is jelent egyben. Persze bár tényleg kedves volt lent a betegfelvételen a hölgy, de igencsak ki kellett tölteni minden felvételhez kapcsolódó papírt, kaptunk kórlapot és nem tudott felvilágosítást adni arról, hogy az éjszakát is bent kell-e majd tölteni a kórházban. Összeszorult gyomorral, és egy aggódó Domival kézen fogva indultunk fel a második emeletre az osztályra. Ahol azt kell mondanom, hogy tényleg nagyon kedves volt mindenki. A legutóbbi két alkalom, amikor Dáviddal, majd másodjára a két legkisebbel kellett bent feküdnünk abszolút az orvosok profizmusát és igencsak nagy szakmai hozzáértését biztosította számunkra, de mégis... Valahogy az itthoni egészségügy nem az igazi. Hiába van már lehetőség arra, hogy bent maradhassunk a gyerekünkkel ha ennek érezzük szükségét, a körülmények - és itt elsősorban a kórházak fizikális állapotára gondolok - nem mindig hagynak maguk mögött pozitív emlékeket. Azt gondolom, hogy sajnálatos az a tény, hogy jó pár évvel korábban bezártak számos olyan asztmás gyerekeket kezelő intézményt, ahova mi is elkezdtünk járni közel 9 évvel ezelőtt. Amelyeket pedig meghagytak, az állam nem segít annyiban és olyan módon, hogy az épületek állaga és kinézete európai színvonalú tudjon lenni hasonlóképpen a bennük dolgozók méltán világszínvonalú tudásához. És le a kalappal az intézmények igyekezet előtt, hogy mindezek ellenére a lehető legbarátságosabb, mesefigurákkal tarkított kórtermek és igencsak gyermek szerető orvosok és nővérek vesznek/vettek ott körül minket. Most ismét. 

Szóval miután túltettük magunkat az első megrázkódtatáson és mire apa is leparkolt és felért hozzánk, már sikerült kiderítenünk, hogy nem kell bent aludnunk, hiszen az egészségi állapot ezt nem indokolja, szóval ha szeretnénk, akkor éjszakára elmehetünk :-)

Majd megkezdődtek a vizsgálatok. Éhgyomorra meg kellett fújni egy "szondát", ami egy csőből, a cső végén nylon zacsiból, majd tovább megint egy kis csőből állt, melyet csatlakoztatni kellett egy hatalmas injekciós tűhöz, melybe beleszívták a kilélegzett-kifújt levegőt, elzárták egy kis csapocskával és a benne lévő levegőt gondolom majd vizsgálják. Ezután meg kellett inni jó három deci igencsak cukros (de hogy milyen cukor volt nem tudom) lötyit, amivel Domi nagyon megküzdött, de ügyesen legyűrte a próbát. Ezután pedig 2x 15 perc elteltével és 4x 30 perc elteltével kellett megismételni a fújkálást. És mindezt úgy, hogy nem lehetett enni. Mire megvoltunk minden befújással elmúlt fél tizen kettő. Ekkor még megvizsgálta a doktor néni Domit. Azt mondta, hogy bár még nincs eredmény, de biztos, hogy pozitív lesz az eredmény, mert olyan erős bélmozgások vannak, hogy csodálkozik, miért nem panaszkodott hasfájásra Domi. De ő nem is az a típus azt hiszem. Ekkor már lehetett enni. És az én szörnyen evő, válogatós kicsi fiam, megette a kórházi ebédet. Szerencse? Nem tudom, de két szeretem étel volt a két fogás: húsleves és főtt husi főtt krumpli paradicsom szósszal. A lekváros buktát apának adta :-) Ekkor még nem értek véget a mai megpróbáltatások, azt hiszem itt jött a legrosszabb: vérvétel. Négy kémcsőnyi vért vettek Domitól és azt hiszem nagyon strammul tűrte :-), kapott is 4 matricát, hogy tudjon adni a tesóknak is :-)

Reggel pedig ismét megyünk nyolc órára éhgyomorra, valószínűleg újabb fújásos vizsgálat is vár ránk másfajta szénhidrát terheléssel.

Holnap kivizsgálás....

...legalábbis az első lépcsője.
Nem is tudom mit szeretnék igazán. Hogy ne találjanak semmit a vizsgálatok során és továbbra is homály fedje Domcsi hányásait, hisztijeit, heti egy délutántól alszom reggelig napjait, vagy azt mondják stressz okozza, vagy legyen valamilyen étel allergia a háttérben ami viszont ha macerásan is, de mégiscsak kezelhető (kevésbé aggasztana ez utóbbi azt hiszem, mintha idegi alapon produkálná ezeket a tüneteket az amúgy mindig mosolygó, csupa móka kisfiam)? Már összekészítettem a leleteit, az októberi vérvételt, a januári EKG-t és vizelet vizsgálatot, az asztmás kontroll papírokat, a legutóbbi allergia teszt eredményét (ami persze csak a pollenekre - mogyoró, nyár, parlagfű és még sorolhatnám - vonatkozik), a széklet vizsgálatok eredményét és a beutalót, és a két hete íródó étkezési naplót.
Domi számolja már visszafelé a napokat, reggel mondta is már csak egyet kell aludnia.
Egy szó mint száz.... nagyon kíváncsi vagyok, bár tudom, hogy holnap még nem lesz kézzel fogható eredmény a birtokunkban.

Mérföldkövek a két éves kor kapujában

Régen szólt bejegyzés csak a két legkisebb apróságról. Ma a reggeli hancúr közben, miközben a ruhát próbáltam rájuk adni és legalább két perc popsin csücsülésre rábírni őket, hirtelen ötlettől vezérelve előkerült a babamérleg, a centi. 

Olyan meglepő eredmény született, amire hónapok óta nem volt példa, pontosabban szinte soha, a születésüket követő második és harmadik hónaptól eltekintve. Amikor megszülettek, Patrik 2400 g, Oliver pedig 2550 g volt, majd picit és igencsak rövid időre, de átbillent a mérleg, 2009. augusztusában Pat  5240 g, Oli 5130g nyomott "mázsáláskor". Azóta pedig minden hónapban Oli bizonyult több kevesebb grammal nehezebbnek, nagy általánosságban 150-250 g-mal. Bezzeg ma!!! Patriknál 10740 g-ot, Olivernél pedig CSAK 10460 g-ot mutatott a kijelző. Legalább háromszor mértem meg mindkettőjüket, mert nem akartam hinni a szememnek. De minden alkalommal annyira  ügyesen csücsültek teljes nyugalomban - ami elképesztő ritkaság - a mérlegen, hogy a kijelző nem tudott mást mutatni. Pedig, ha csak a szememre hagyatkoznék és az érzéseimre, akkor Olit saccolnám "súlyosabb" egyénnek a kis sonkáival :-) 

De ha már előkerült a mérleg, a centi sem maradhatott ki a sorból. Az ajtófélfánál szépen berajzoltuk a kobakjuk magasságát, majd a centi segítségével kiderült, hogy Patrik 84, míg Oliver 83 cm.

Ezt követte a fogszámlálás. Más bárányokat számolgat, én fogakat. De félre a tréfával. Egész komoly fogmennyiséggel rendelkeznek együtt a kispasik, kettőjük fogainak száma egy híján kiteszi egy felnőtt ember hiánytalan fogsorát. Olinak 16 foga van, szépen, arányosan, alul és felül is 8. Patriknak pedig 15, felül szintén 8, de alul csak 7 és nem is akárhogyan....  A két metszőfoga mellett a jobb oldalon hiányzik a szélső metsző fog. A középső viszont azon az oldalon kétszer olyan széles, mint a másik. Azt hiszem a megnyugtatásom végett meg fogom mutatni Dórinak a gyerekfogorvosunknak, minden rendben van-e a fogacskáival. mint ahogy szintén a magam megnyugtatására, Olival is meglátogatom a Dévény Anna módszerével őt sokáig tornáztató szintén Dórit, hogy nem csak én látom úgy, hogy Oli szépen behozta a lemaradást, és kis harcos jellemével addig utánozta alig három perccel idősebb bátyját, míg mindenben ugyanolyan ügyes mára. És milyen kicsi is a világ és mennyire lehet telepatikusan gondolni valakire? Mivel sikerül immár két napja írnom ezt a bejegyzést, ma összefutottunk Dórival, így hipp és hopp választ is kaptunk részben Patrik fogzási  rejtelmeire. Ez a van is nincs is állapot, azaz valamiért valószínűleg két kis fogcsíra egyetlen szélesebb tejfogként bújt elő nála, azaz "Fogösszeolvadás (fusio, confusio dentium): Két fejlődésben lévő fogcsíra összeolvadásából származik." Hogy később a maradandó fogaknál mi fog történni, még nem lehet tudni, de abban maradtunk, hogy Patrik ettől még különlegesebb kiskrapek. :-)
Ügyesen futnak, mit futnak, gyorsak mint a villám, egyedül kettejüket utolérni lehetetlen küldetés. Motoroznak, "fociznak", ülnek, másznak, elkezdtek építeni, autóznak és fedezik fel a világot, mely olyan kincseket rejt, aminek sikongatva örülnek. Annyira imádom ezt a korszakot.... A nyiladozó értelmük, kíváncsiságuk, ahogyan beszélgetnek egymással, vagy ahogyan mindent megértenek és napról napra több mindent tudnak el is magyarázni, mondani. Amikor meghallják a magasból egy repülő zúgását és abban a pillanatban meg is mutatják hol száll, kis mutató ujjaikkal megmutatják és közben édesen mondják: "óóóóóóóó....". Egyszerűen meg kell enni őket. Az értelem mellett az akarat is előkerült :-), próbálgatják a határokat rendesen, bár leginkább ezt egymás között gyakorolják.
A legújabb fejlődési mérföldkő, hogy ügyesen próbálkoznak az ebéd önálló elfogyasztásával, különösen, ha könnyen kanalazható a tányérba kerülő hami. A leveseket sűrűn szeretik, kevéske lével, de már azt is ügyesen megoldják. Azért azt hozzá kell tennem, hogy akadnak még balesetek, amikor jöhet Rozi a felmosórongy vagy ormányos barátunk a porszívó. Örülök, hogy szívesen kóstolnak, sok mindent szeretnek, ami különösen nagy felüdülés a két nagyobb nem evő fiunk mellett, és öröm, hogy nem négy, hanem csak két vagy három felé kell főzőcskézni. Már korábban is tettem ebben az irányban próbálkozásokat, katonázva a reggelit, uzsit vagy éppen a vacsit, de sajnos sokszor az éppen aktuálisan kiválasztott egy játékon, játékban landolnak még a falatok, vagy pedig röpülnek a kutyusnak, aki ezért mindennél hálásabb a két legkisebbnek és sóvárgó szemekkel ül az etetőszékekkel szemben, hátha neki is jut valamilyen finom falat, ha éppen nem a kertben csatangol.
Érdekesen beszélnek, beszélgetnek. A két nagyobb is ennyi idős lehetett, amikor elkezdtek szavakat mondogatni, majd azokból hipp hopp egyszer csak mondatok lettek. Nagyon szépen mondják a mamát, apát, babát, az autó az otó, meg brrrrrrrrr, a kutyus a vovo. De amitől érdekes, az nem ez. Imádom amikor egymással beszélgetnek. Amikor korábban csak úgy szegről végről hallottam arról, hogy az ikreknek van egy saját nyelve, valahol tudat alatt, azt gondoltam, hogy persze, ugyanolyan kis babanyelv, mint általában a babáknál. Most, hogy itthon is van saját bejáratú naphosszat velünk lebzselő két kis ikrünk :-), azt kell mondanom, hogy tényleg van egy saját nyelvük, és nem a babanyelv. Mert velünk egészen másképpen beszélgetnek, mindent megértenek, ha éppen jó passzban vannak, akkor a kéréseket szinte elsőre megcsinálják. De egymással még csak véletlenül sem így kommunikálnak, hanem ezen az érdekes, kettőjüket összekötő tündéri kis nyelvezettel, amit mindig megfogadok, hogy valahogyan rögzítek, de abban a pillanatban amint észrevesznek, vagy csak azt, hogy figyelem őket, máris váltanak. nagyon szeretem, ahogy imádattal övezik a két bátyust és már messziről kiabálnak nekik, hogy "bábá....", mert a Dávid és Dominik még nem megy :-) Ha Dávid vízen van, de sas szemükkel kiszúrják a hajót amiben evez, rohannak a part széléhez és egyből kiabálnak. Egyszerűen meg kell enni őket, amikor valaki megy-jön és  pápát intenek, puszit dobnak.
Hatalmas mérföldeket tesznek a fejlődésben nap mint nap hétmérföldes kis csizmácskáikban, mindig tartogatva számunkra újabb és újabb meglepetéseket.

Egy napfényes vasárnap Szentendrén

Egy szívünkhöz igencsak közel álló családdal gyakran szoktunk közös hétvégi, ünnepnapi kirándulásokat megejteni. Többek között legutóbb is együtt jártunk a hosszú hétvégén a Várban és azt követően együtt másztuk meg a Bazilika kupoláját, majd együtt "dobódtunk ki" a reptéri skycourt nyílt napról. Ezek a villámgyors szervezéssel alakuló programok mindig szép emlékeket, remek fényképeket szülnek. Ilyen volt a mai nap is, tegnap mikor telefonáltak és megkérdezték lenne-e kedvünk Szentendrére kirándulni, hát persze, hogy a válaszunk igen volt :-)

A korainak tervezett indulás kicsit ugyan eltolódott (de összesen 7 gyerek és két kutyus mellett ez cseppet sem meglepő), de annál szebbre sikeredett a nap. Egyrészt a reggeli borongós égről csodaszépen sütött a napocska, másrészt pedig annyira jól esik a hosszú, bezárt tél után végre megint csatangolni, hogy én részemről nagyon vártam a mai sétát is. Bevallom nem könnyű ennyi gyerek kénye-kedvének egyszerre kedvében járni, de némi áthidaló megoldásokkal sikerült mindenkinek éhség űző megoldásról is gondoskodni már Szentendrén. Ugyanis hiába a bőséges reggeli, a gondos szülői csomagolás mindenféle kedvencekből, akárhányszor odaérünk valahova, minden gyerek mindig és mindenkor egyszerre kérdezi, mit fogunk enni? Vagy amikor kicsit másképpen fogalmaznak, mert persze már az út elején befalnak minden kedvenc falatot: Éhes, szomjas vagyok... És természetesen még csak véletlenül sem hasonló kívánalmakkal :-) Ennek pedig egyenes következménye a duzzogás, brümmögés, meg mi egymás, de miután mindenki bendője elegendő ellátmányt kapott az éppen óhajtottaknak és a helyszín kínálta lehetőségekhez mérten, mely során mi is megittuk jól megérdemelt ebéd utáni kávénkat, nekivágtunk a sétának. Keresztül-kasul bejártuk az óváros utcácskáit, majd lesétáltunk a Duna-partra. Annyira jólesően simogatott a napocska, hogy lementünk a víz mellé, hogy a gyerekek kicsit hódolhassanak a víz okozta remek szórakozásoknak: kacsáztak, faágakat kerestek, fogócskáztak, és néha sikerült elcsípni egy-egy remek pillanatukat, így számos remekbe szabott fénykép készült a nap folyamán...

Íme egy ritkaság, együtt hatan egy fényképen :-)