VargaZsuzsa

kép a Kre Forráskozpont facebookos oldaláról van

Az első segítőbeszélgetés szeminárium előtt a tanáraink bemutatkoztak, amit akkor és ott Zsuzsa elmondott magáról teljesen lenyűgözött, azt éreztem, hogy ha ennek a nőnek csak a szoknyája szegélyét foghatnám csak egy napig, akkor már nem éltem hiába.

Nagyon megörültem, hogy a kiscsoportunknak Ő lett az egyik vezetője. Már az első alkalommal olyan végtelen türelemmel és alázattal beszélt a kliensközpontú segítőkapcsolatról, hogy akkor még csak sejtettem, nagyon sokat tanulhatok majd Tőle. Azt viszont tudtam, hogy mekkora ember. A két év alatt Őt hallgatva-csodálva lassan megértettem a személyközpontú szemléletet. Lassabban vettem a levegőt a jelenlétében. Szerettem. Már a képzés alatt példaképemmé vált.

Amikor elkezdtem a mentált friss gyászban voltam, augusztus végén halt meg az Anyukám, akivel nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Azon a nyáron végigcsináltam a 150 órás önismeretet, ahol az egyik csoportvezető végig vegzált, és olyan sebeket ejtett rajtam, amik sajogtak, lüktettek és olyan megalázva éreztem magam, amit szavakba önteni nem lehet. És Zsuzsa a jelenlétével, a finom visszajelzéseivel, a tekintetével elkezdte bekötözni az önismereten szerzett sebeimet. Visszaadta a hitemet abban, hogy érdemes és lehet finoman érintve segíteni. Most már tudom, ha nem veszi észre a fájdalmam, ha nem segít rajtam jó szóval, támogatással… elvérzek. Úgy figyelt rám, hogy megszűnt körülöttem a világ, az elvárások, a fájdalmat okozó szavak eltűntek. Neki erről a rossz tapasztalatomról csak az utolsó alkalommal beszéltem, de Ő szavak nélkül is tudta, látta rajtam azt, hogy milyen nagy fájdalommal ülök az órákon.

Nélküle nem tudtam volna segítővé válni. Éltem egyik legmeghatározóbb élménye lett az a mondata, amit a segítőkapcsolataimban is szem előtt tartok mindig azzal légy empatikus, aki veled szemben ül.

A mentál után elkezdtem a családterápiás képzést, az egyik szituációs gyakorlatnál tudatosult bennem, hogy ez a személyközpontú megközelítés belém égett, nagyon mélyre ment. Bár a családterápia látványosabb, eszközökkel teli lehetőség, ebben a szituációs gyakorlatban is azt éltem meg, hogy a személyiségem a legfontosabb eszközöm.

Betegsége alatt többször beszéltünk személyesen is, ímélben is, telefonon is. Kötöttem neki sapkákat, hármat is. Sokat imádkoztam érte, a gyógyulásáért. Nagyon szerettem volna, ha meggyógyul. Leírhatatlanul örültem, amikor elmondta a jó hírt, hogy minden lelete negatív. És december elején amikor a telefonba mondta, hogy újra megtámadta a testét a betegség, végtelenül szomorú lettem.

Halála után elővettem a segítőbeszélgetés szeminárium jegyzetem. Végigolvasva tudatosult bennem, minden, amit tudok, Tőle tudom. Itt hordom magamban örökre.

Remélem, hogy a mennyei segítőbeszélgetés szemináriumon „köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok”.