kép a Kre Forráskozpont facebookos oldaláról van
Az első
segítőbeszélgetés szeminárium előtt a tanáraink bemutatkoztak, amit akkor és ott
Zsuzsa elmondott magáról teljesen lenyűgözött, azt éreztem, hogy ha ennek a nőnek
csak a szoknyája szegélyét foghatnám csak egy napig, akkor már nem éltem hiába.
Nagyon
megörültem, hogy a kiscsoportunknak Ő lett az egyik vezetője. Már az első
alkalommal olyan végtelen türelemmel és alázattal beszélt a kliensközpontú
segítőkapcsolatról, hogy akkor még csak sejtettem, nagyon sokat tanulhatok majd
Tőle. Azt viszont tudtam, hogy mekkora ember. A két év alatt Őt hallgatva-csodálva
lassan megértettem a személyközpontú szemléletet. Lassabban vettem a levegőt a
jelenlétében. Szerettem. Már a képzés alatt példaképemmé vált.
Amikor
elkezdtem a mentált friss gyászban voltam, augusztus végén halt meg az Anyukám,
akivel nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Azon a nyáron végigcsináltam a 150
órás önismeretet, ahol az egyik csoportvezető végig vegzált, és olyan sebeket
ejtett rajtam, amik sajogtak, lüktettek és olyan megalázva éreztem magam, amit
szavakba önteni nem lehet. És Zsuzsa a jelenlétével, a finom visszajelzéseivel,
a tekintetével elkezdte bekötözni az önismereten szerzett sebeimet. Visszaadta
a hitemet abban, hogy érdemes és lehet finoman érintve segíteni. Most már
tudom, ha nem veszi észre a fájdalmam, ha nem segít rajtam jó szóval,
támogatással… elvérzek. Úgy figyelt rám, hogy megszűnt körülöttem a világ, az
elvárások, a fájdalmat okozó szavak eltűntek. Neki erről a rossz
tapasztalatomról csak az utolsó alkalommal beszéltem, de Ő szavak nélkül is tudta,
látta rajtam azt, hogy milyen nagy fájdalommal ülök az órákon.
Nélküle nem
tudtam volna segítővé válni. Éltem egyik legmeghatározóbb élménye lett az a
mondata, amit a segítőkapcsolataimban is szem előtt tartok mindig azzal légy empatikus, aki veled szemben ül.
A mentál után
elkezdtem a családterápiás képzést, az egyik szituációs gyakorlatnál tudatosult bennem, hogy ez a személyközpontú
megközelítés belém égett, nagyon mélyre ment. Bár a családterápia
látványosabb, eszközökkel teli lehetőség, ebben a szituációs gyakorlatban is
azt éltem meg, hogy a személyiségem a legfontosabb eszközöm.
Betegsége alatt többször beszéltünk személyesen
is, ímélben is, telefonon is. Kötöttem neki sapkákat, hármat is. Sokat imádkoztam
érte, a gyógyulásáért. Nagyon szerettem volna, ha meggyógyul. Leírhatatlanul
örültem, amikor elmondta a jó hírt, hogy minden lelete negatív. És december elején
amikor a telefonba mondta, hogy újra megtámadta a testét a betegség, végtelenül
szomorú lettem.
Halála után elővettem a segítőbeszélgetés
szeminárium jegyzetem. Végigolvasva tudatosult bennem, minden, amit tudok, Tőle
tudom. Itt hordom magamban örökre.
Remélem, hogy a mennyei
segítőbeszélgetés szemináriumon „köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a
csillagok”.
