Remélem, túl vagyok a szezon leghosszabb hetén, ami most konkrétan 12 napig tartott, pihenőnap nélkül.
Tanulságos volt, sok szempontból.
Egyrészt, túléltem, pedig nem gondoltam volna, főleg aznap reggel, amikor még félálomban szenderegtem az ágyban, és felvettem azt a hülye telefont. Amin a főnök hívott, hogy mégsem lehetek szabad, be kell menni dolgozni, sofort, mert valaki lebetegedett.
Sírtam. Nem kicsit, nagyon. Testileg, de leginkább lelkileg viselt meg, hogy semmi feltöltődés, végre, sütött a nap, embernek akartam öltözni, ehelyett be kell mennem dolgozni. Sofort.
Semmi lustálkodás, semmi délutáni kávézgatás, hanem munka. Amúgy is másfél hete dolgoztam már, minden este túlórával, amit nem írhatunk be a jelenléti ívbe, amúgy is egy napot kaptam volna a heti kettő helyett, és akkor ezt is elvették tőlem.
Dühös voltam az egész világra, Tündire, aki beteg lett, a főnökre, aki behívott, és apura, aki azt mondta, hogy meg tudom csinálni, be kell mennem, most már nem adhatom fel.
Miért én, miért nekem? A hülye farsangozó vendégeket meg főleg utáltam.
És még az sem vette fel a telefont, akinek a hangjára ébredni szerettem volna.
Nem volt persze tiszta fehér pólóm sem, abban sem voltam biztos, hogy a fehér nadrág alatt nem a piros alvós bugyim van, miközben baktattam fel a hegyre.
Végtelenül magányosnak éreztem magam, végtelenül távol voltam mindentől, amit szeretek, és hiába ragyogott a nap, hiába volt vakítóan kék az ég, én utáltam minden pillanatot.
Igen, van, amikor nagyon gyenge vagyok, igen, van, amikor úgy érzem, nem éri meg itt lenni.
Az első bleibés szobát még szipogva csináltam meg, de aztán Meli segített átlendülni a holtponton, szeretem ezt az erős kicsi lányt, aki mindig nevet, viccelődik, bármennyire nehéz is itt. Azon már délután én is csak röhögtem, hogy a Mitarbeiter Hausba is nekünk kellett takarítani, és szokás szerint túlóráztam is. A szabad napomon. Túlóráztam…
A következő két napon 10-re kellett csak mennem, ennyi pihenés jutott a hétre.
Azért pedig végtelenül szégyelltem magam, hogy aput hívtam, és hogy dühös voltam rá. Hiszen neki még nehezebb lehet a távolból erőt önteni belém, messziről támogatni, és bíztatni. És persze igaza van, kibírtam, kibírom, sokkal erősebb tudok lenni annál, mint aminek hiszem magam.
Holnap viszont nem veszem fel a telefont. Mert végre szabad leszek. És végre kiélvezhetem a hegyeket, az erdőt, a kávézókat, a hüttéket, és még shoppingolni is megyek.
Mert van munkám, mert van jó fizetésem, és mert megérdemlem. És megtehetem.
Tudom, sokan cserélnének velem. Néha én is veletek. De már olvad a hó.