Már három hónapja dolgozok Zimmermadchenként, lassan átlátom a rendszert, az emeleten dolgozók és a Springerek közti különbségeket, és már van olyan nap, amikor szeretek itt lenni. Munka közben is. Ez persze jóval kevesebb annál, mint amikor mondvacsinált dolgokért kiabálnak velünk, de néha kifejezetten jó érzés egy bleibés (maradós) szobában rendet rakni, ágyat bevetni, gyerekruhákat hajtogatni. Az elmúlt héten egy szabadságon levő idősebb horvát kolléga helyett én csinálhattam napokig az emeletét, és bár többnyire egyedül, segítség nélkül kellett megbirkóznom az egész szinttel, beleláttam a saját emelet szépségeibe. Ebből az egyik az elég szép borravaló. Ha a vendégek nap mint nap látnak, tudják, hogy te veted be az ágyukat, takarítod a fürdőszobát, és még beszélgetsz is velük a folyosón, akkor vagy kézbe, vagy elutazáskor az ágyon hagyva szép kis borravalót kaphatsz szobánként. Amiből, ha Springer, vagyis csak beugró vagy, nem biztos, hogy kapsz, mert az idősebb kolléga szó nélkül zsebre teszi, és nem felezi meg veled.
Szóval, volt olyan eset, amikor egy nőnek 20 eurót ért, hogy egy mérettel nagyobb köntöst kapott tőlem.
Szuper, akarok egy saját szintet. És Springert hozzá, hiszen az mindenkihez jár, ha sok az elutazás. Vagy nem?
Nekem nem járt, a vasárnapi, leghúzósabb napot egyedül kellett végigcsinálni, úgy, hogy máskor ugyanazon az emeleten kevesebb elutazós szobához mindig küldtek segítséget. Én, hogy érezzem a törődést, egyedül szenvedtem végig a napot, sírni nem volt erőm, de meg tudtam csinálni, végeztem mindennel, és vagy annyira semmibe vett a Hausfrau, hogy a hibáim miatt sem hívott vissza a szobákba, vagy tényleg jó voltam.
Na, de nézzük, miből is áll a Springerek élete. Mivel nincs saját emeletünk, így mindig az adott napon derül ki, hogy egyedül helyettesítünk-e valakit egy egész emeleten, vagy segítségek leszünk valaki mellett. A Springerek reggel 7-től 9-ig a közös helyiségeket takarítják: recepció, bár, fitnesz, lépcsőházak, az öregek pedig vasalnak, és közben meghajtogatják a kocsijukba a törölközőket, lepedőket. Háromnegyed kilenckor, amikor kiderül, hova kell mennem, már csak vadászva találok tiszta szauna törölközőt, ágyneműt, miközben már indulni kellene a szintre, ahol ugye nem tudom, mennyi köntös, és kiegészítő van a kamrában, és ezek hova vannak eltéve. Mert előző nap nem ott voltam.
Azt sem tudom, ha egy vendég csak bordó kávékapszulát kér, vagy néha még azt sem, hány fürdőszoba van az adott szobában. Nem tudom, melyik vendég megy el korán síelni, és ha nincs a folyosó végén szobafoglaltság jelző elektromos tábla, akkor folyamatosan kopogtatok és fülelek, hol lehet takarítani. Ha egyedül kapok egy emeletet, akkor is azt várják el, hogy gyorsabban végezzek vele, mint az állandó gazdája, úgy hogy nálam mindent leellenőriznek, míg a régieknél nem. Ez azért bosszantó, mert látom, amikor törlöm a port, hogy melyik sarokban nem jártak előtte napokig, vagy hogy nem öntözik a virágokat, miközben ha én vagyok az emeleten, még a falakon levő fekete foltokat is le kell mosnom.
Persze, szó nélkül lemosom, sőt, meg is köszönöm többnyire, ha figyelmeztetnek arra, hogy például a wc-ben levő elektromos szellőztető belsejét-amit szerintem évek óta nem csavart ki senki-meg kellett volna tisztogatni, vagy hogy a wc kefe tartó nem elég csillogó.
Csak magamban dühöngök, de kifelé próbálok erős maradni.
Ha segítők vagyunk egy emeleten, akkor a rangidős kolléga leosztja a feladatokat, és vagy egész nap fürdőszobákat és wc-t, vagy szobákat kell takarítani. Így nem zavarjuk egymást, néha szinte nem is beszélünk, és gyorsabban haladunk.
És a napok is telnek, haladunk a tavasz felé.
