Társfüggőség.
Azt gondolnám engem nem érint a probléma, az utóbbi héten, mégis többször szembejött velem. Szociológián, pszichológián, és a keddi piknik alkalmával is. A barátnőm enyhe lelki roncsként jelent meg a helyszínen, még az általam ráruházott salátakészítési feladatot sem sikerült összehoznia. Később persze érthető lett a helyzet: pasiügy. Előző nap, ráadásul pont ugyanott, ahol mi találkoztunk. Hű. Meglepően jó az hely- és időzítőképességem.
A "Sohase érezz úgy valaki iránt, hogy ő jelentse neked a mindent." című mondat elhangzása után pedig felcsaptam pszichológusnak. Mostanában tűnt fel, hogy
bizonyos helyzetek előhozzák belőlem a problémamegoldó készséget, és meglepően okos dolgokat tudok mondani. Csak kinyitom a számat, és ömlik belőle. Gondolkodás nélkül, mintha egy kömyvből olvasnám.
Az már más kérdés, hogy az egész nem több, mint szöveg. Szavak. Kimondjuk őket, és már el is szálltak. Mint egy gondolat. Voltak, de tulajodnképpen sohasem léteztek. De úgy látom a legtöbb embernek jól esnek. Pláne a nehezebb időszakokban.
Talán azért, mert azt az illúziót keltik, hogy a megoldás ott van tőlünk egy karnyújtásnyira? Hogy csak el kell hinni amit mondanak, és minden újra szuper lesz? Ki tudja. De tekintve, hogy a gondolatnak mekkora ereje van, még az is lehet, hogy
VALÓBAN ennyi. Csak el kell hinni, és teljesül.
De mi is az a társfüggőség? Létezik egyáltalán? És ha igen, akkor hol húzódik a határ az egészséges ragaszkodás és beteges függés között?
(Úgy látom kicsit sok a jóból a heti 2 szociológiaóra...)
Nos, nyilván mindenki el tudja dönteni maga. Mert ez beállítottságtól (is) függ. Hálát adok az égnek, hogy jómagam, legalábbis az eddigi statisztikák alapján, nem kerülhetek olyan helyzetbe, mint Sz. Egyszerűen nem az a típus vagyok. Nem tudok végtelen odaadással tekinteni valakire, ragaszkodni, függeni tőle, a kezébe helyezni a sorsom. Nem. Nem tudnék, és nem is szeretnék a szabadságomról / önállóságomról lemondani.
Azonban ez a fiúk számára egy cseppet sem vonzó, ezért tartok most ott, ahol. Társas kapcsolat (mármint "szerelmi") az életemben mondhatni nulla. Mondhatni nélkül.
Én nem keresem, és ő sem engem. Egyszerűen úgy érzem, nem tudnám már hova szorítani az életemben. Pedig néha elképzelem, hogy nem lenne rossz, főleg, mikor látok egy-két békésen sétálgató párt, akikről egyszerűen süt a harmónia. Na olyankor érzek egy parányi irigységet. De szerencsére a józan eszem mindig elöl van, és emlékeztet, hogy én nem vagyok ilyen. Nem tudom magam ennyire valaki másra hangolni, vagyis ilyen állapotot sem tudnék produkálni.
Lényeg a lényeg: jól megvagyunk egymás nélkül.
Kiábrándultan hangzik? Pedig nem az.
Egészen egyszerűen csak őszinte.
Ezt válaszoltam annak a férfinak is, aki tegnap az utcán megállított. Békésen sétálgattam hazafelé, amikor megállt mellettem egy letekert ablakú BMW. A benne ülő nagyjából apukámkorú férfi érdeklődött, hogy hol találja az x hotelt. Mutattam: nagyjából 20 méterre előre.
Megkérdezte, hogy hazafelé megyek? Mondtam igen. Aztán, hogy tanulok még? Igen, az orvosin.
"Ó, hát az szuper, a volt feleségem is orvos. Mit sportolsz?" Tessék? Itt már elkerekedett a szemem.
"Látszik, hogy sportolsz valamit." Ööö, hát igen. Vízitorna.
"Vízitorna? Na az, szuper. Figyelj, itt laksz a közelben? Elvihetlek?"
Neem, köszönöm. "
És nagyon sietsz? Vagy tudunk beszélni pár percet?" Háát, igazából lenne dolgom. "Na, ha leparkolok a hotelnél, akkor megvársz? Vagy beülsz? Neem, azt semmiképpen sem.
"Jó-jó, értem én, persze, idegen autójába, de akkor csak egy pár percre." Ööö, jó. Persze.
És megvártam. Illetve odasétáltam, ő meg kiszállt az autójából.
Nem tudom, mi ütött belém. Miért nem mondtam nemet? Talán mert nem akartam bunkó lenni? Vagy kíváncsi voltam, hogy mire megy ki az egész? Vagyis bocsánat, tudtam, hogy mi a cél, de érdekelt hogyan tálalja?
Bemutatkozott, és nagyon lelkesen vigyorgott végig. Aztán érdeklődött, hogy szoktam- e itt járni,mire mondtam hogy igen. Nyilván. Mindennap, haza az iskolából. "Szuper, az szuper." Ezenkívül nem nagyon tudott mást mondani. Akkor majd gyakran jár erre. Mosolyogtam, és kezdtem örülni, hogy ennyivel megúszom a dolgot. De el lehet- e engem érni máshogy is. Mobil, vagy ilyesmi. Óvatosan elhintettem, hogy főzök, és blogot írok, de nem vette a lapot. Én meg arra gondoltam, hogy háh, na most szúrta el a dolgot (idézőjelesen), és végül belementem, hogy leírom az e-mail címem. Vártam volna, hogy elővesz egy papírt, vagy jegyzetfüzetet, de neem, előkapta az iphone-ját. Na itt elkezdtem nevetni.
Ez a kütyümánia minden pasit megfertőz?
És itt lett az az érzésem, hogy mintha aput látnám magam előtt. Egy az egyben. Jól szituált 40-es férfi, a kopaszodás jeleivel a fején, néhány ránccal a szeme körül, jó kocsival, munkahellyel és ennek megfelelő pénztárcával. A probléma csak annyi, hogy egy 19 éves lányt akar megfűzni.
Félreértés ne essék, nem tartom öregnek az úriembert. Mint ahogyan aput sem. Vagy a korabelieket.
Csak egyszerűen... nem gondol bele, hogy fordított esetben ő mit szólna, ha a lánya egy vele egykorúval menne haza?
Mert biztos, hogy van gyereke, láttam a kisülést a háta mögött. Szerintem minden "normális" ember
elborzadna elgondolkozna. Vagy legalábbis nem tartaná egészségesnek.
Pedig ha tudná, hogy nálam még csak nem is próbálkozott rossz helyen. Mármint abból a szempontból, hogy bírom az idősebb pasikat. Sőt. A velem egykorúakkal nem igazán értem meg magam. Mármint érzelmi szempontból.
De azért vannak határok.
Bennem. Mert nem vagyok hajlandó olyan emberrel együtt lenni, aki nem hozza ki belőlem azt a bizonyos valamit. Aki nem fog meg. Akivel nem tudok felszabadultan beszélgetni. Akivel feszélyezve érzem magam.
Tészta fűszeres paradicsomszószban sütve... hmm. Az igazi "komfortfood" őszre, a hazait, az indiaival vegytve. Bár a papad tészta ilyenformájú felhasználásáért ott szerintem meglincselnének. Én azonban képtelen vagyok száraztésztát ropogtatni.
Hozzávalók 1 személynek:
fél cső kukorica
kisebb fej vöröshagyma
olívaolaj
3 nagy evőkanál túró
3 nagy evőkanál sűrű joghurt
fél maréknyi spenót
só, feketebors
1 teáskanál méz
1 kis ágacska rozmaring
fél citrom leve
3 papadtészta (nálam feketeborsos)
1,5 dl sűrített paradicsom
fokhagymapor
2 dkg ementáli
Serpenyőben olívaolajat hevítünk. Kissé barnásra sütjük (odakapatjuk...) benne a hagymát és a levágott kukoricaszemeket is, majd beleszórjuk a csíkokra vágott spenótleveleket, és éppencsak "összeugrasztva" őket, levesszük a tűzről.
Ezalatt a túrót, joghurtot, sót, borsot, citromlevet, mézet, és apróra vágott rozmaringot összekeverjük, majd legvégül a hagymás-kukoricát is beletéve félretesszük.
Vizet forralunk. Egy mély, de mégis jó nagy tányérba tesszük a papadtésztát, ráborítjuk a vizet, és 15-20 másodperc alatt al dentére "áztatjuk". Egyesével! eljátsszuk mindháromnál ugyanezt a procedúrát. Ezután áthelyezzük egy másik tányérba (igen, ez erősen edénykoszolós étel)
- ami lehetőleg jó lapos legyen - a közepére tesszük a töltelék harmadát, majd feltekerjük, és szorosan egy kis tűzálló tálkába helyezzük.
Ráöntjük a paradicosmszószt, megszrójuk kb. 2 mokkáskanálnyi fokhagymaporral, a tetejére szórjuk a nagylyukú reszelőn átdolgozott sajtot, és annak függvényében, hogy azonnal vagy később esszük csak meg, hűtőbe helyezzük, vagy 190 fokos sütőben 15 perc alatt készre sütjük.
