Szólok előre, ez a poszt sem az elmúlt héten történtekről szól, hanem az április 23-mal kezdődő hétről. (Sőt mi már előtte héten szombaton elkezdtük, amikor a Föld napjához kapcsolódóan túráztunk egyet.) Amiért mégis írok róla, annak az az oka, hogy az alsós kolléganővel mi akkor úgy döntöttünk, hogy az évszakokkal fogunk foglalkozni.
Miért is, ha környezetismeret-, illetve matematikaórákon is tananyag?
Miért is, ha környezetismeret-, illetve matematikaórákon is tananyag?
Már a kettővel ezelőtti osztályomnál észrevettem, hogy hiába beszélgetünk, tanulunk róla, valahogy nem megy a gyerekek fejébe. Persze a mostani időjárást figyelve ez nem is annyira furcsa, de sajnos olyan alapvető dolgokat sem tudnak néha a gyerekek, hogy milyen északban kezdődik a nyári szünet, vagy éppen a tanév.
Ezért tehát azon a bizonyos héten minden nap szóba kerültek az évszakok, az időjárás, az ünnepek. Meséket olvastam a gyereknek, diafilmet néztünk, dalokat énekeltünk, zeneműveket hallgattunk, és különböző feladatlapokat oldottunk meg. Sőt rajzórákon is az évszakok színeit festettük meg.
Mutatom nektek is, mi mindennel foglalkoztunk, a megadott feladatokon felül.
Zelk Zoltán: Négy vándor
A világ végétől kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött egy icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket.
A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett.
Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy és a patak, akkora lehetett, mint mifelénk az erdők.
Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél.
Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett. Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a rigó?
A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb, az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici kis patakot, egyik se tudta megmondani, melyiknek van igaza. így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez:
- Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek. - Ezzel aztán el is indult, át a kis ösvényen, át a kavics nagyságú hegyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepére nem ért. Beletellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe.
Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza.
- Énhozzám bizony úgy szóltak az emberek: "Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből..."
"Hát ha így van, én is útra kelek" - gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt már az erdőn, hegyen, patakon. Aztán mikor visszatért, így szólt:
- Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét.
A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hirtelen vigyék érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek.
Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták: a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ.
Zelk Zoltán: Új mese a négy vándorról
Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek.
Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:
– Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék...
Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
– A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...”
A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte...
Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...
Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek.
Tizenkét hónap (orosz mese)
Élt az erdő szélén egy kis házban egy asszony két lányával. Az egyik szőke volt, a másik fekete hajú. A lányok mostohatestvérek voltak: a szőke lány édesapja régen meghalt, nem sokkal azután, hogy új asszonyt hozott a házhoz. Ettől a naptól kezdve nagyon gonoszul bántak a szegény kis árvával. Nehéz munkákat kellett elvégeznie, míg ők csak cicomáskodtak naphosszat. Cselédként dolgoztatták, ő mégse panaszkodott, hanem mindent megcsinált, amit ráróttak.
Telt-múlt az idő, sok év eltelt. A lányok felnőttek, és a szőke leány nagyon szép lett, míg a fekete hajú csúnyácska maradt. Ezt aztán végképp nem nézhette jó szemmel a mostohaanya, elhatározta hát, hogy elpusztítja a szegény árvát valahogy.
Beköszöntött a hideg, fagyos tél. Nagy hó esett, az erdő és mező gyönyörűségesen szép volt.
A mostoha azt gondolta: no, itt az idő, kiküldi az erdőre a lányt, és ott biztosan megfagy, vagy megeszik a farkasok.
Magához hívta a lányt, kezébe adott egy kis kosarat, majd azt mondta neki, hogy menjen az erdőre, és szedjen virágot. Azt majd eladja a piacon, hogy legyen pénzük.
A lány váltig állította, hogy ilyenkor nincsen virág az erdőn, ilyenkor csak jégvirág van a kulipintyójuk ablakán, de a mostoha hajthatatlan volt, nem tágított, hanem a lány vállára dobott egy nagykendőt, és kitessékelte az ajtón. Utána kiáltott még: vissza ne jöjjön virág nélkül!
A lány elindult hát a magas hóban, fázósan összehúzta magán a kendőt. Ment, ment, egyenesen a sűrű erdőbe. Nem tudta, merre mehetne, virágot úgyse talál sehol. Már nagyon fázott, de visszafordulni nem mert.
A sűrű erdő felől valami fényt látott derengeni. Mintha tűz lenne amott. Gondolta, odamegy, és hátha megengedik neki, hogy megmelengesse fagyos tagjait a tűznél.
Oda is ért, és látta ám, hogy tizenkét férfi kuporog a tűz mellett, van köztük egészen fiatal is, meg egészen öreg is. Subájukba burkolóznak, és csendesen beszélgetnek a tűz körül.
Odament, bár nagyon félt. Megszólította őket, hogy engednék meg neki, hogy megmelegedjék egy kicsit a tűz mellett.
A férfiak nagyon elcsodálkoztak, hogy ilyenkor valaki jár az erdőn. Be is sötétedett közben, és a csillagok is feljöttek az égre. A csupasz ágak között meg-megcsillantak a fekete bársony égen.
Megengedték, hogyne engedték volna meg. Maguk közé engedték, ő lekuporodott és vörösre fagyott kezét a tűz lángjánál melengetni kezdte. Akkor a férfiak megkérdezték, hogy mi járatban ilyen későn, hiszen ma van Szilveszter éjszakája! Ilyenkor minden jótét lélek otthon alszik már!
A lány elmondta, hogy a mostohája virágért küldte az erdőre, és ráparancsolt, hogy virág nélkül ne merjen hazamenni.
No, ezen elcsodálkoztak nagyon. Kifaggatták, és megtudták, hogy nagyon gonosz a mostohája, és rájöttek, hogy el akarja a lányt pusztítani, azért küldte a fagyos erdőbe. Hogyan is élhetne túl egy ilyen rettenetes hideg éjszakát?
A lány megkérdezte, hogy kik ők. Elmondták neki, hogy ők a tizenkét hónap. A legfiatalabb Január, a legidősebb pedig a nagy fehér szakállú December.
A lány nagyon hálás volt nekik, hogy megengedték neki a tűz mellett, hogy felmelegedjen kissé. Szíves szóval megköszönte a jóságukat, és indulni akart.
Akkor az egyik férfi felállt. Megfogta a lányka kezét, és néhány lépésnyire távolabb vezette. Akkor lehúzta arany karikagyűrűjét, és a fák közé dobta a mély hóba. A gyűrű gurult-gurult, és amerre elgurult, ott egy szempillantás alatt elolvadt a hó, és szép színes virágok bújtak ki a földből. Mondta a lánynak: szedhetsz belőle, amennyi csak kell.
A lány csodálkozott: hogyan lehetséges ez? Hát úgy, hogy én vagyok Április - válaszolta a férfi, és mosolygott. Mosolya melegétől egészen elpirult a szép leányka. Nagyon szépen köszönte a jóságát, majd lehajolt, és szedett annyi virágot, amennyi a kosárkájába fért. Aztán a kendőjébe burkolta, nehogy megfagyjanak a nagy hidegben, ameddig hazaér, és elköszönt a férfiaktól.
Azok intettek neki, a lányka pedig szapora léptekkel, amennyire a mély hóban csak tudott, igyekezett hazafelé.
Amikor hazaért, a mostoha nem akart hinni a szemének. Félreállt a szája nagy dühében, hogy ezt az ostoba teremtést nem ették meg a farkasok, nem fagyott kékre a nagy hidegben! Ám amikor a lányka kicsavarta kendőjéből a kosárkát, akkor nézett csak igazán nagyot! Mert a kosárka telis-tele volt szebbnél szebb virágokkal!
Odaszaladt a mostohatestvére is. Váltig kérdezgették, hogy mi történt, hogy történt, honnan szerezte a virágokat.
Ő pedig töviről-hegyire elmondott mindent.
A mostohát rögtön elkapta a kapzsiság. Szidni, korholni kezdte a lányt, hogy miért nem kért meleg bundát, ékszereket, aranyat és egyéb gazdagságot?!
No, majd ők! Fogott is rögtön egy nagyobb kosarat és lekapta a fogasról a legócskább bundát, a lányára terítette. Aztán maga is felkapott egy ócska, szakadt kabátot, és elindultak az erdőbe. Hiába tiltakozott a lánya, hogy így meg úgy, nem akar menni, semmi kedve fagyoskodni a jeges erdőben - az anyja hajthatatlan volt. Kézen kapta a lányát, és maga után húzva sietett be a jeges, vacogós, hideg erdőbe. Elhatározta, hogy új bundákat fog kérni a szakadt, kopott helyett, és a kosarat teli téteti arannyal, addig haza se jönnek.
Nagy sokára meg is találták a tűznél kuporgó atyafiakat, odamentek, s kérték, hogy megmelegedhessenek a tűznél.
Azok megengedték, és megkérdezték, hogy mi járatban vannak ilyenkor a hideg erdőn.
Ők meg elmondták, hogy az imént itt járt a másik lány, és hogy neki adtak virágot, akkor most nekik meg adjanak szép, drága és meleg bundákat és sok aranyat a kosarukba.
Tudták, hogy ők a tizenkét hónap, mert a másik leány mindent elmesélt. Ezért aztán azt is tudják, hogy varázserejük van.
A férfiak összenéztek, egymásra hunyorítottak. Április rögtön értette, mit kell tennie.
Felállt a tűz mellől. Levette válláról farkasbőr bundáját, és a lányra terítette. Aztán egy másikat az asszonyra.
A bundák nagyon súlyosak voltak és nagyon melegek. Le akarták venni, de nem tudták. Súlyuk alatt pedig egészen összegörnyedtek, le is kellett kuporodniuk, annyira nehéznek érezték. Hanem a bundák akkor annyira rájuk tapadtak, egészen rájuk nőttek, hogy levenni már nem is lehetett soha többé. Teljesen rájuk forrott, eggyé vált velük, beborította őket a fejük búbjától a lábuk ujja hegyéig. A bunda alatt most már farkassá váltak egészen.
Ez lett a büntetésük kevélységükért, gonoszságukért, kapzsiságukért.
A távoli hegyek orma felől félelmetes farkas vonítás hasított át a hideg éjszakán. Ott jár a farkas falka, éhesen, csattogó fogakkal, villogó szemekkel.
A farkassá lett mostoha meg a lánya összerezzent, de mindhiába, mert most már nincsen menekvés a számukra. Kérték volna a férfiakat, hogy változtassák őket vissza, és megbánták, amit tettek, de a férfiaknak híre-hamva se volt addigra, eltűntek, mintha ott se lettek volna. Még a tűz nyomát se találták, ami az imént még itt lobogott vidáman, melegen, pattogva, ropogva. Varázslat volt csupán az egész.
Így hát a gonosz mostoha és a lánya örökre farkasok maradtak.
A világ végétől kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött egy icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket.
A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett.
Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy és a patak, akkora lehetett, mint mifelénk az erdők.
Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél.
Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett. Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a rigó?
A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb, az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici kis patakot, egyik se tudta megmondani, melyiknek van igaza. így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez:
- Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek. - Ezzel aztán el is indult, át a kis ösvényen, át a kavics nagyságú hegyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepére nem ért. Beletellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe.
Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza.
- Énhozzám bizony úgy szóltak az emberek: "Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből..."
"Hát ha így van, én is útra kelek" - gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt már az erdőn, hegyen, patakon. Aztán mikor visszatért, így szólt:
- Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét.
A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hirtelen vigyék érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek.
Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták: a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ.
Zelk Zoltán: Új mese a négy vándorról
Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek.
Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:
– Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék...
Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
– A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...”
A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte...
Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...
Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek.
Tizenkét hónap (orosz mese)
Élt az erdő szélén egy kis házban egy asszony két lányával. Az egyik szőke volt, a másik fekete hajú. A lányok mostohatestvérek voltak: a szőke lány édesapja régen meghalt, nem sokkal azután, hogy új asszonyt hozott a házhoz. Ettől a naptól kezdve nagyon gonoszul bántak a szegény kis árvával. Nehéz munkákat kellett elvégeznie, míg ők csak cicomáskodtak naphosszat. Cselédként dolgoztatták, ő mégse panaszkodott, hanem mindent megcsinált, amit ráróttak.
Telt-múlt az idő, sok év eltelt. A lányok felnőttek, és a szőke leány nagyon szép lett, míg a fekete hajú csúnyácska maradt. Ezt aztán végképp nem nézhette jó szemmel a mostohaanya, elhatározta hát, hogy elpusztítja a szegény árvát valahogy.
Beköszöntött a hideg, fagyos tél. Nagy hó esett, az erdő és mező gyönyörűségesen szép volt.
A mostoha azt gondolta: no, itt az idő, kiküldi az erdőre a lányt, és ott biztosan megfagy, vagy megeszik a farkasok.
Magához hívta a lányt, kezébe adott egy kis kosarat, majd azt mondta neki, hogy menjen az erdőre, és szedjen virágot. Azt majd eladja a piacon, hogy legyen pénzük.
A lány váltig állította, hogy ilyenkor nincsen virág az erdőn, ilyenkor csak jégvirág van a kulipintyójuk ablakán, de a mostoha hajthatatlan volt, nem tágított, hanem a lány vállára dobott egy nagykendőt, és kitessékelte az ajtón. Utána kiáltott még: vissza ne jöjjön virág nélkül!
A lány elindult hát a magas hóban, fázósan összehúzta magán a kendőt. Ment, ment, egyenesen a sűrű erdőbe. Nem tudta, merre mehetne, virágot úgyse talál sehol. Már nagyon fázott, de visszafordulni nem mert.
A sűrű erdő felől valami fényt látott derengeni. Mintha tűz lenne amott. Gondolta, odamegy, és hátha megengedik neki, hogy megmelengesse fagyos tagjait a tűznél.
Oda is ért, és látta ám, hogy tizenkét férfi kuporog a tűz mellett, van köztük egészen fiatal is, meg egészen öreg is. Subájukba burkolóznak, és csendesen beszélgetnek a tűz körül.
Odament, bár nagyon félt. Megszólította őket, hogy engednék meg neki, hogy megmelegedjék egy kicsit a tűz mellett.
A férfiak nagyon elcsodálkoztak, hogy ilyenkor valaki jár az erdőn. Be is sötétedett közben, és a csillagok is feljöttek az égre. A csupasz ágak között meg-megcsillantak a fekete bársony égen.
Megengedték, hogyne engedték volna meg. Maguk közé engedték, ő lekuporodott és vörösre fagyott kezét a tűz lángjánál melengetni kezdte. Akkor a férfiak megkérdezték, hogy mi járatban ilyen későn, hiszen ma van Szilveszter éjszakája! Ilyenkor minden jótét lélek otthon alszik már!
A lány elmondta, hogy a mostohája virágért küldte az erdőre, és ráparancsolt, hogy virág nélkül ne merjen hazamenni.
No, ezen elcsodálkoztak nagyon. Kifaggatták, és megtudták, hogy nagyon gonosz a mostohája, és rájöttek, hogy el akarja a lányt pusztítani, azért küldte a fagyos erdőbe. Hogyan is élhetne túl egy ilyen rettenetes hideg éjszakát?
A lány megkérdezte, hogy kik ők. Elmondták neki, hogy ők a tizenkét hónap. A legfiatalabb Január, a legidősebb pedig a nagy fehér szakállú December.
A lány nagyon hálás volt nekik, hogy megengedték neki a tűz mellett, hogy felmelegedjen kissé. Szíves szóval megköszönte a jóságukat, és indulni akart.
Akkor az egyik férfi felállt. Megfogta a lányka kezét, és néhány lépésnyire távolabb vezette. Akkor lehúzta arany karikagyűrűjét, és a fák közé dobta a mély hóba. A gyűrű gurult-gurult, és amerre elgurult, ott egy szempillantás alatt elolvadt a hó, és szép színes virágok bújtak ki a földből. Mondta a lánynak: szedhetsz belőle, amennyi csak kell.
A lány csodálkozott: hogyan lehetséges ez? Hát úgy, hogy én vagyok Április - válaszolta a férfi, és mosolygott. Mosolya melegétől egészen elpirult a szép leányka. Nagyon szépen köszönte a jóságát, majd lehajolt, és szedett annyi virágot, amennyi a kosárkájába fért. Aztán a kendőjébe burkolta, nehogy megfagyjanak a nagy hidegben, ameddig hazaér, és elköszönt a férfiaktól.
Azok intettek neki, a lányka pedig szapora léptekkel, amennyire a mély hóban csak tudott, igyekezett hazafelé.
Amikor hazaért, a mostoha nem akart hinni a szemének. Félreállt a szája nagy dühében, hogy ezt az ostoba teremtést nem ették meg a farkasok, nem fagyott kékre a nagy hidegben! Ám amikor a lányka kicsavarta kendőjéből a kosárkát, akkor nézett csak igazán nagyot! Mert a kosárka telis-tele volt szebbnél szebb virágokkal!
Odaszaladt a mostohatestvére is. Váltig kérdezgették, hogy mi történt, hogy történt, honnan szerezte a virágokat.
Ő pedig töviről-hegyire elmondott mindent.
A mostohát rögtön elkapta a kapzsiság. Szidni, korholni kezdte a lányt, hogy miért nem kért meleg bundát, ékszereket, aranyat és egyéb gazdagságot?!
No, majd ők! Fogott is rögtön egy nagyobb kosarat és lekapta a fogasról a legócskább bundát, a lányára terítette. Aztán maga is felkapott egy ócska, szakadt kabátot, és elindultak az erdőbe. Hiába tiltakozott a lánya, hogy így meg úgy, nem akar menni, semmi kedve fagyoskodni a jeges erdőben - az anyja hajthatatlan volt. Kézen kapta a lányát, és maga után húzva sietett be a jeges, vacogós, hideg erdőbe. Elhatározta, hogy új bundákat fog kérni a szakadt, kopott helyett, és a kosarat teli téteti arannyal, addig haza se jönnek.
Nagy sokára meg is találták a tűznél kuporgó atyafiakat, odamentek, s kérték, hogy megmelegedhessenek a tűznél.
Azok megengedték, és megkérdezték, hogy mi járatban vannak ilyenkor a hideg erdőn.
Ők meg elmondták, hogy az imént itt járt a másik lány, és hogy neki adtak virágot, akkor most nekik meg adjanak szép, drága és meleg bundákat és sok aranyat a kosarukba.
Tudták, hogy ők a tizenkét hónap, mert a másik leány mindent elmesélt. Ezért aztán azt is tudják, hogy varázserejük van.
A férfiak összenéztek, egymásra hunyorítottak. Április rögtön értette, mit kell tennie.
Felállt a tűz mellől. Levette válláról farkasbőr bundáját, és a lányra terítette. Aztán egy másikat az asszonyra.
A bundák nagyon súlyosak voltak és nagyon melegek. Le akarták venni, de nem tudták. Súlyuk alatt pedig egészen összegörnyedtek, le is kellett kuporodniuk, annyira nehéznek érezték. Hanem a bundák akkor annyira rájuk tapadtak, egészen rájuk nőttek, hogy levenni már nem is lehetett soha többé. Teljesen rájuk forrott, eggyé vált velük, beborította őket a fejük búbjától a lábuk ujja hegyéig. A bunda alatt most már farkassá váltak egészen.
Ez lett a büntetésük kevélységükért, gonoszságukért, kapzsiságukért.
A távoli hegyek orma felől félelmetes farkas vonítás hasított át a hideg éjszakán. Ott jár a farkas falka, éhesen, csattogó fogakkal, villogó szemekkel.
A farkassá lett mostoha meg a lánya összerezzent, de mindhiába, mert most már nincsen menekvés a számukra. Kérték volna a férfiakat, hogy változtassák őket vissza, és megbánták, amit tettek, de a férfiaknak híre-hamva se volt addigra, eltűntek, mintha ott se lettek volna. Még a tűz nyomát se találták, ami az imént még itt lobogott vidáman, melegen, pattogva, ropogva. Varázslat volt csupán az egész.
Így hát a gonosz mostoha és a lánya örökre farkasok maradtak.
G. Szabó László: Négy vándor jár
A tél fehér takarója,
vetéseink fagytól óvja,
Megbirkózik a hideggel,
Szánkózik a sok kis ember.
Tavasszal a világ éled,
Kizöldülnek mezők, rétek.
Bimbó serken, rügy kipattan,
Hancúroznak a szabadban.
Nyáron kenyér, gyümölcs érik,
Ének szárnyal a kék égig.
Tüzel a nap egyre jobban,
Lubickolunk hűs habokban.
Ősszel a táj piros, sárga,
Százféle színt ölt magára.
Zörgő levél hull a fákról -
S újra itt az első vándor.
Vivaldi: Négy évszak
Kis tanítványaim nagyon szeretik a rejtőzködő képeket, így erre a hétre is kerestem néhányat. (Van olyan kislány, aki 10-15 perc alatt megtalálja az egészet.)
 |
| FORRÁS |
 |
| FORRÁS |
 |
| FORRÁS |
 |
| FORRÁS |
A pályaorientációs napon nagyon ügyesen dolgoztak együtt a gyerekek, így az utolsó napra ismét olyan feladatokkal készültem, amit csapatokban oldottak meg. Ezt a feladatot 4 példányban nyomtattam ki, minden csapat kapott egyet-egyet. Az volt a feladatuk, hogy rakják a kis képeket a megfelelő helyre az évszakfák alá.
 |
| FORRÁS |
Ennél a feladatnál egy-egy csapat egy-egy évszakot ábrázoló alapot kapott. A kis képeket egy asztalra tettem ki, melyhez minden csapatból 1-1 tanuló mehetett egyszerre, és vihette el a szerinte hozzájuk tartozó képecskét. Miután elfogytak a képek minden csapat szétnézett a többi csapat asztalánál is, és ha olyan képet látott, ami az ő évszakjukhoz jobban illett, elvehette. Amikor mindenki úgy gondolta, hogy készen van, nem akar cserélni, körbejártunk az asztalok között és eldöntöttük, hogy helyes volt-e a választás. Persze voltak hasonló képek, így több évszakhoz is kerülhettek.
 |
| FORRÁS |
Szerettem volna még papír öltöztetős babával is játszani (gyerekkoromban én nagyon imádtam), de arra nem került sor. Így is nagyon tartalmasan telt a hét, nagyon jól szórakoztak a gyerkőcök.
