hagyj békén.

van nekem is épp elég bajom, vagyok én is épp elég fáradt, meg lusta, meg szégyenlős,
ráadásul még mindig nem tudok elég jól németül,
van puha, piros takaróm, mibe beleburkolódzni könyvvel-teával,
van hallgatásom, mibe belesüppedni, ha úgy vélem, bántanak,
felcsattanásom, jogaimat védendő
...és vagy te.
te drága.
te esendőségedben, sértettségedben, szomorúságodban is gyönyörű.
s mert csupán csak puszta léted is elég ok rá, hogy felkeljen keleten reggel a Nap,
h á t   j ó .
összeszedem magam.
veszek cserépnyi nárciszt, neked, kezemben tartom, míg becsengetek megkérdezni, jók lettek-e az orvosi leletek, s nem nézek félre, ha koldulsz az utca sarkán, s nem hagyom leveleid választalan, indulásod öleléstelen, a jót, mit adsz, köszönet s a rosszat bocsánat nélkül.
nem akarok már semmi mást, - maradjunk annyiban: hosszú volt a nap - csak jó lenni, jó mindhalálig, vagy ha ez így túl drámai, mint ahogy tényleg túl drámai, kezdetnek az is megfelel, ha elég jó leszek vagy nem túl rossz
ma estig.

Az élet szép.

Ki mer csukott szemmel megállani ama mélyponton, ott, ahol mindíg akad egy utolsó legyintés,háztető, gyönyörü arc, vagy akár egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat? 
(Pilinszky J.,A mélypont ünnepélye)

A mélypontok csendjén, a kikerülhetetlen helyzetek megold(hat)atlanságán túli szépséget inkább csak sejtem, mint tudom.  Magamtól, amilyen felszínes és kényelmes vagyok, köszönöm, de nem is lennék túlságosan kíváncsi rá. Mégis, nem látok más lehetőséget, csak elindulni, bele a mélység közepébe, oda, hol a dolgoknak már tétje van, s ott megállni: egyedül, csukott szemmel, bátran. Aztán továbbindulni.
S ha majd továbbindultam, addig megyek, míg újból ki nem tudom mondani, újból le nem tudom írni:
az élet szép.
Merthogy tényleg szép. Menj át a virágok között a kertemben, aztán merészelj állítani valami mást.
(Milyen nap is van ma? Kedd? Mert akkor ma délutántól, majd munka utántól - egy nagy csokor színes tulipánnal - újraindítom a hakeddakkor... c. minisorozatomat.)

Amikor,

- mint egy hullám mely felborít, s házamból követ kövön nem hagy - elönt a szomorúság, csak úgy a szomorúság, semmi miatt, kifejezetten pedig amiatt, - mert szigorú vagyok magamhoz a végtelenségig, - hogy mily kevés az, ami vagyok s amit adhatok, s amit kedvem sincs adni, mert úgysem kell senkinek, nem oszt, nem szoroz, a világot mindig azok teszik szebbé és jobbá, kiknek tehetsége, tudása, adománya nyom is valamit a latban, szóval amikor.
Akkor arra a két fillérre gondolok az özvegyasszony kezében*,  aki a keveset gyönyörű méltósággal teszi oda a templom kijáratánál álló perselybe, még akkor is, ha igazán nem szükséges, különben sem számít, nem látják, vagy nem látja, hogy látják.
Nem azért gyönyörű, mert ad, hanem azért, mert nem adja fel. Gyanítom, hogy e kettőt különválasztani amúgy sem lenne lehetséges.

* Lukács evangéliuma 21: 1-4 
Azokban az időkben az emberek áldozatot mutattak be a templomban, ki-ki lehetőségei szerint, a szegények általában galambot hoztak, mert azt szinte mindenki megengedhette magának. Akinek még galambravalója sem volt,  nem maradt más lehetősége. Kivéve a perselyt a templom kijáratánál, ahova ki-ki annyit dobott be, amennyit akart, előírások nem voltak, s a templom fenntartása is már rég nem a persely-adományokból történt.

Ezek

a végtelenül szürke, hideg, szeles napok, ó...Így a holnapi napon innen, a main viszont már túl, kicsit álmatlanul, jól fejbekólintva egy hirtelen jött egész napos fejfájással körbehorgolt erőtlenséggel, szóval csak így, bármi érdemlegesre való teljes képtelenséggel - mi mást tehettem volna?  Elengedtem a saját erőmre épített számíthatóságot, átöleltem azt, ami van, fagyasztott pizzát ettünk ebédre, majd vettem egy icipici ágat. Vettem hozzá néhány szép színes fonalat is, majd lassacskán, apránként horgoltam három elragadó cseresznyefa-virágot. Ennyi. Csak hogy viruljon a remény a legnagyobb reménytelenségben is.

Megkérdeztem

az én egyetlen, jó zongoratanárnőmet, szerinte fejlődöm-e én bárha egy csöppet is, mert szerintem nem. De közben meg olyan szépeket játszom mostanában, hogy River flows in you , és Bach-ot, menüetteket, bizony... - a magam szerény szintjén, természetesen. Néha eszembe jut azért, miért csinálom? Az én koromban, már majdnem két éve, hétről-hétre, keddről-keddre, mintha számítana a világnak, fogok-e én tudni igazán szépen zongorázni valaha, egyébként nem fogok.

Viszonylag átlagosan telik a november. Bajlódom én is néha, mint mindenki más, a gyerekneveléssel, a házimunkával, a tanulással, a mindenséggel. Csodálatos gyerekek, csodálatos mindenség egyébként, a házimunka na az nem csodálatos, azt egyszerűen csak meg kell csinálja valaki. Hiányzom én is magamnak azokból az időkből, mikor mindenben látok valami szépet, izgalmasat.
Még jó, hogy szabad unalmasnak is lenni, kopárnak és ködösnek, mint amilyen éppen odakint a táj is. Szabad kicsit morcosnak lenni. Szabad elfáradni. Szabad csak ülni szótlanul, és...csak ülni, ha már volt annyi lótás-futás. Hajnalban majd meginni egy csésze finom, forró kávét, de még előtte aludni valamennyit. Szabad aludni.
(Tudtátok, hogy a macskáknak sokkal több alvásra van szükségük, mint az embereknek? Mici például ilyen hidegben átalussza kis kosarában az éjszakákat, s a nappalok felét-háromnegyedét is. )

Kissé

szétesetten ugyan, de (éppen ezért) elhatároztam, ma nagyon fogok figyelni mindenre, ami szép és jó, így aztán vásárláskor találtam is egy színes papírba csomagolt cukorkát a pénztárcámban, amiről nem tudom, ki tehette oda - csak azt tudom, hogy valószínüleg én, ezért is jó, hogy feledékeny vagyok: saját magamnak is tudok meglepetést szerezni.
És a színek!
Az őszi erdő csendje és színei: a fehér, a rozsda, a barna, a sárga, a piros, és Anna pulóverének kékje! Töredékes gondolataimnak se eleje, se vége, értelme se túl sok, de nem keseredek többé neki ma már. Azértse. Becsomagolok mindent ebbe a gyönyörű kékbe, holnap pedig, és holnapután, majd azután, s míg világ a világ: majd csak kitalálunk valamit.
( Nagyon nehéz kicsit sem irigyelni a természettől fogva erőseket és vidámakat. Én természettől fogva amolyan kétségbeesős féle vagyok. Egyetlen megoldást látok újra és újra: megköszönni pont ezt, amilyen vagyok. Értelmét ugyan így sem látom, de hiszek benne, hogy az én utamhoz erre van szükség. Úgyhogy köszi.)

Talán

jó lesz még valamire az is, hogy időnként egyszerűen csak megbolondulok. Jóban-rosszban kitartok magam mellett egyébként, csak nem könnyű.
 (Ahogy a csodálatos Anouk is énekli a rongyosra hallgatott dalban:
Sir can you tell me how to get to Jerusalem 
'Cause I have kinda lost my way... 
People always tellin' me how sweet and simple life could be 
They say you might as well live before you die 
But one thing I know for sure: I am a danger to myself, how come 
Yeah one thing I know for sure:  I need some guidance, to get me out of this hellhole...) 

A legtöbb problémára egy normális hosszúságú alvás a tökéletes megoldás, a többi pedig nagyjából kegyelem. S mikor legközelebb is panaszkodni merészelek magamra, az életemre, a munka(nélküliségemre), a férjemre vagy bármelyik gyerekemre, egyszerűen csak megállok megköszönni azt, hogy vagyok én, van életem, munkám és munkanélküliségem, férjem és gyerekem. Mindent azért kaptam, hogy szeressem. Ennyi.
Ezért is jó amúgy szombatonként esküvőkön énekelni: mert gyönyörű a liturgia, s minden egyes fogadalomtételnél magamban én is újból megígérem annak akinek, hogy jóban és rosszban, míg világ a világ. És mondom én is, hogy nem vagyok rá méltó Uram, de jöjj, légy a házam vendége, gyógyíts meg.
( A legutóbbi esküvőn üdítően sokat szerencsétlenkedett mindenki. Soha nagyobb káosszal történő bevonulást! Soha hórihorgasabb és szórakozottabb papot! Soha ennyi csetlést-botlást! Soha tökéletlenebb ceremóniát, soha ragyogóbb ifjú párt!)

Lila kis krókuszok

virágzanak a szívemben és a bokrok alatt.
Közben búcsút veszek néhány szépen előkészített tervemtől. Közben iszom egy csésze mézes teát. Közben kitekintek az ablakon át az esőbe. Közben várom a fél nyolcat, hogy felhívjam az iskola titkárnőjét. Közben megköszönök mindent, ami eszembe jut. A tea és az álmosság jut eszembe. Közben végiggondolom, mit és hogyan tovább.
Közben a miénkhez leginkább hasonló feldolgozáshoz éneklem hozzá gyakorlásképpen, és csak úgy, és mert jó - a saját énekelnivalómat.
Még hat percem van fél nyolcig.
Most már csak egy.
Most már aztán mennem kell.

Rosszkedvűek a macskák.

Gömbölydeden és morcosan néznek hol jobbra, hol balra, majd kicsit fel a szemerkélő havasesőbe, s végül egyenesen előre, az ablaküvegen át be a konyhába.
Én? Teszek-veszek. Morcosan nézek hol jobbra, hol balra, majd kicsit fel a szemerkélő havasesőbe, s végül egyenesen előre, az ablaküvegen át ki a barna padra.
A macskák? Gömbölydeden és morcosan néznek hol jobbra, hol balra, majd kicsit fel a szemerkélő havasesőbe, s végül egyenesen előre, az ablaküvegen át a konyhába.
Én? Morcosan. Jobbra-balra.
A macskák? Morcosan. Jobbra-balra.
Míg világ a világ.
(Vagy míg v é g r e  v a l a h á r a ránk nem mosolyog  a Nap.)

Senkiben.

Valami szomorúság-szerűség az, ami betölt, pedig milyen szép nagy hó esett az éjjel is, pedig mint a mesében, még a születésnapom utáni napra következő nap másnapját is megünnepeljük, és elvisznek engem (köszönöm! köszönöm!) drága szép növények közé, kaktuszok és orchideák, óh! - de. Hiányoznak a barátaim. Sokkal jobban hiányoznak, mint hittem volna. Ez jó. Jó érezni, hogy hiányzik, hogy fáj, hogy élek, hogy szeretek.

A mai napra pedig csak egyetlen mondat:
Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.

Szia, Március!

Az én társaságomat választotta a lányom - (gyerekek és kutyák híján egyébként, de nem vagyok nagyon sértődékeny) - némi tegnap délutáni sétához, s én megígértem, hogy elég jó társaság leszek, s még teát is vittem magammal termoszban, meg kekszet a zsebemben.

Egyszerű, figyelmes életet próbálunk teremteni itt magunknak.

A fotótanfolyamon - aminek egyébként annyira örülök, hogy majd' kiugrik helyéről a szívem -  éppen az a feladat, és ennek megoldásán iparkodom, hogy válasszunk egyetlen tárgyat a háztartásunkból, nézzük meg, vegyük a kezünkbe, simogassuk meg az ujjainkkal, majd helyezzük valamilyen fény, kontraszt, színek és kompozíció által meghatározott környezetbe. Aztán fényképezzük le, amilyen jól csak tudjuk.
Én egy ceruzát választottam. A mögötte levő gondolat abból a figyelmes életmódból ered, amiben élek és élni szeretnék. Amely szerint érdemes jegyzetelni, mert semmi sem unalmas, semmi sem magától értetődő.

Ez a hónap, amit úgy szeretek, hozott némi  könnyet és aggódást is magával, de nem akarok válogatni: ha elfogadom a jót, elfogadom a kevésbé jót is. S  tűnjön bár utolsó mondatom fatalistának , nem az.

Mint akit fejbe kólintottak,

úgy nézek ki. Mert reggel - miután mindkét csörgőórát elhallgattattam és a szokásos módon visszaaludtam - úgy lökött át végül az álomvilág szép szelíden a valóságba, hogy átmenvén egy álombeli körtefa alatt: fejemre esett egy óriási, álombeli körte.

Ígértem, hogy elmagyarázom, hogyan kell poladroid képeket készíteni. Poladroid. Igen, nem
polaroid.
Achtung! Nagyon professzionális lesz.
Először is: le kell tölteni az (ingyenes) Poladroid programot. Kétféle változat van, én a Windows version-t töltöttem le. Kinek mire van szüksége. Aki nem tud angolul, vagy tud, de mégsem érti, az érzés szerint kattintgatva kövesse a letöltés érthetetlen lépéseit. Ha nekem sikerült, nincs olyan, akinek nem fog...
Aztán: ha már odasikeredett valahogy a megfelelő ikon a képernyőnkre, rákattintva fel lehet tölteni azt a képet, amit polaroidizálni (vagymizálni) szeretnénk. (Van egy kék-fehér gomb, arra kell kattintani, majd a Convert JPEG file...-ra kattintva már működik is a dolog. Egy kis idő, míg átalakul a kép, magától felmásolja majd a program a gépre.)

Igazából túl sok minden van, ami miatt nehezen evickélek át a napokon. Ezért vagyok nagyon hálás ezért a kis programért is például, - én nagyon szeretem, és hátha más is szeretni fogja. Csak ennyi.

Az éj leple alatt

porcukrot szórt valaki az én unalmas, kicsi életemre, s ettől édes lett, és fehér. Épp akkor történt, mikor úgy éreztem: annyira szürke és esős minden, hogy a föld alatt is élhetnék akár, ugyanennyi erővel. (Ahol aztán örökösen csak mennék fel-alá a lépcsőkön, kimosott ruhákkal tele kosárral a karomban, s örökösen csak kapaszkodnék az utcai lámpa beszóródó fényébe a falon, hogy megtartson mégiscsak valami.)
Most kimegyek, sétálok egy nagyot, hogy körülvegyen a havas erdők békés tisztasága.
Abból a mélységből, ahol vagyok, felnézhetek az égre.

A boltok pedig tele vannak csodaszép virágcsokrokkal, kis virághagymákkal. Én mindig ácsorgok ott egy kicsit, de nem engedem meg magamnak, hogy akár egyet is hazahozzak. Nekem most még csak álmodni szabad a virágokról. Csokoládévirágra szoktam gondolni egyébként, s valamilyen fehér virágra, együtt csokorba kötve...
Vidám, szanaszét dobált táskák  jelzik a fárasztó hét végét. Boldog pénteket!

Mikor

Sárát meglátogatja például a barátnő(félesége) a városból, viszonylag szerény szórakozási lehetőségeket tudunk felajánlani: az 1. vagy a 2. számú főösvényt az erdőben. Ez utóbbi hosszabb és van egy forrás is a mentén.
Szeretném hinni, hogy ez a csodálatos erdő itt egyike a még megmaradt szabad, biztonságos helyeknek ezen a világon. Ahol számtalan mellékösvényt is ismerünk már, s ahova - ( a borzalmas híreken összetört és megedzett szívem féltése ellenére ) - magukban is kimehetnek a gyerekek, csak tudjam, pontosan hova. "Tudod, oda, ahol nagyon vastag az avar, még a második pad előtt jobbra felfelé, ahol a múltkor is olyan nagyokat ugrált Cuki." Hát jó. Miután rendet rakok a konyhában, én is utánuk megyek megnézni a (homályon is át)ragyogó mosolyukat s a vörösfenyőket.
Ó, a vörösfenyők! Ilyenkor, november közepe táján a legszebbek.

Blue.

Az alkonyati fényben szokásosnál kékebb volt a tál, a kardigán, a kötény és a kedvetlenség.
A távolság miatt megszakadt barátságok bánata nem sokkal kisebb csak azért, mert gyermekszívet érint. Mi nők, mégis milyen szerencsések vagyunk! Bármikor elővehetjük a gyúródeszkát,  bármikor süthetünk egy kis szív alakú csokis kekszet. Nem sok ez, nem is kevés, annyira épp elég, hogy kicsit mégiscsak derüsebb legyen az este.

Nagyon őrzöm

néhány régi, kissé bolondos álmomat, már csak annak a gondolatnak mentén is, hogy nem igazán tudom eldönteni, tetszik-e nekem vagy sem, ahogy Natasa szinte teljes régi valóját feladja és elfelejti, miután úgymond révbe ér.
Két-három napja, amikor egy távoli szigeten épp önmagam, a mindenség változékonysága feletti kis szelíd szomorkodással, valamint a párás éjszaka tágra nyílt szemekkel való nézegetésével múlattam az időt odakint a teraszon, arra gondoltam: én azért szeretném remélni, hogy megmarad egy kis valami, ami nem változik, amiről felismerhető maradok, még akkor is, ha a legtöbb emberi dolog ugyanolyan természetesen tűnik el, alakul át, változik meg, mint ahogy a szarkalábak szaporodnak a szemem körül, mint ahogy az őszülő szálak villannak elő barna hajam közül.
Szeretnék például egyszer úgy útra kelni, hogy csak elindulok, s mikor elágazáshoz érek, ott döntöm el, merre megyek tovább. Mikor elfáradok, megállok mondjuk pihenni,  s ahol nagyon tetszik a táj, ott szállást keresek s maradok, ameddig csak jól esik.
Ezen elképzelésnek az idő, józan ész, pénz és család adta kedves korlátok közé való átültetésével telt az elmúlt két hét, ugorgyon, aki az elkövetkezendő néhány bejegyzésben valami másról szeretne olvasni.

Két agyonolvasott,

(n)agyonszeretett József Attila verset kaptam ma ajándékba.

Az egyiket hajnalban, a fürdőszoba nyitott ablakán át, fésülködés közben, mialatt a tehéncsorda halkan dobogó léptekkel vonult ártalmatlanul és kedvesen az udvarunk mögött, a réten át, a templom irányába.
Érzem, hajnali falucska lettem, 
Szelidség nyugodt tehenei 
Ballagnak belőlem az Ur kegyelmének 
Friss és térdigfüves legelője felé.  
(Komoly lett már)

A másikat délután, mikor verset kerestem Sára házifeladatához. Rátaláltam a Mama francia fordítására, de mivel úgy nem értettük, felolvastam magyarul. Öreg hiba volt. Mert aztán nem azért kellett teljes erőmmel azon iparkodnom, hogy ez a semmiből, hirtelenül és érthetetlenül elárasztó meghatottság végül is ne zokogás formájában törjön elő, mert szégyellnék sírni mások előtt, nem szégyellek. Én csak attól félek, ha egyszer elkezdem, soha többé nem fogom tudni abbahagyni, és ezt nem engedhetem meg magamnak, már csak azért sem, mert most már az örökös teregetés-pakolgatás közben ha labdázni hívnak a gyerekek, nem mondhatom, hogy dolgom van - majd később. Ismerik és idézik a verset, mert a vers szabad, mindenki úgy értelmezi az életére, ahogy akarja.