Az állatorvosnál.

Mióta körülbelül egy éve kiderült Sven küzdelmes, autoimmun betegsége, gyakran megfordulok vele az állatorvosnál. Mondhatni, törzsvendégek lettünk. Az állatorvos egy fiatal nő, körülbelül akkor nyitotta meg a praxisát tőlünk két utcányira, mikor eldöntöttük (kikönyörögtem), hogy hozzunk egy kutyát. A közelség miatt esett rá a választásunk még akkor is, ha az akkor még élő macskánkkal egy másik, távolabb levő, csak autóval elérhető állatorvoshoz jártunk.

Frau Frisch a faluból származik, itt élnek a szülei, ide költözött vissza néhány éve. Megtudtam, hogy az évek óta üresen álló Metzgerei Frisch az ő családi vállalkozásuk, amiatt kellett feladni, mert nem volt ki továbbvigye a hentesüzletet. A lányuk az állatok életét nem kioltani, hanem megmenteni szerette volna.

Ma, amikor odaértünk az időpontunkra, nagy sürgés-forgás volt a parkolóban, egy csomagtartóban fekvő kutyus életét próbálták megmenteni. Közben megállt a rendelés, mindenki türelmesen várakozott a sorára. Egy idő után bejött néhány percre a várószobába a kutya gazdája, egy körülbelül huszonöt éves, halkan zokogó fiatalember, és az édesanyja. Akik még ott várakoztunk, mindannyian könnyeztünk, valaki megkérdezte: nincs remény? Nincs, rázta a fejét a fiatalember miközben hangtalanul záporoztak a könnyei. El kellett altatni az állatot. Egy órás késéssel indult tovább a rendelés. Az orvosnő mosolygósan, mintha mi sem történt volna. De amikor rákérdeztem, elmesélte, mennyire megviseli a haldokló állatok gazdáinak fájdalma. Nehéz folytatni a munkát. Nem tudja kikapcsolni az együttérzést. Hála Istennek.

Néha a legváratlanabb helyeken találkozok annyi kedvességgel, hogy megélek belőle egy darabig. Kedvesnek lenni nem nehéz. Csak időnként, mint ahogy nálam is, nehéz kimutatni, mert nem szeretnék tolakodni, indiszkrét lenni, túl sok lenni, vagy túl kevés. Uralkodok magamon, nyugodt felszínű tó tükre az arcom. Jólesett ma szabadon érezni, együttérezni, s mások könnyei engedélyt adtak az enyémeknek is a kicsordulásra. Megtudtam minden egyes várakozó kisállatnak a nevét: Maggie, Aaron, Luna, Lilli. S a gazdik életéből is apró részleteket. Jól esett beszélgetni. S elmondani, mert egy idő után mindig rákérdez valaki, hogy nem, nem Spanyolországból költöztem ide, s nem is Olaszországból.

A praxis honlapján, nemrég vettem észre, mikor meg akartam nézni, mikor lesz bezárva szabadság miatt, a következő mondat áll mottóként: "Die Liebe erträgt alles, glaubt alles, hofft alles, hält allem stand. Die Liebe hört niemals auf (1.Kor. 13,7)"

A szeretet elfedez mindent, hisz mindent, remél mindent, eltűr mindent. 

A szeretet nem múlik el. Soha. 

Találkozások.

Egy csésze forró chai teszi könnyűvé a napkezdést. Olyan az íze, mint az örömnek. Mint a megérkezésnek. Mint az egyszeri, hihetetlen lehetőségnek, hogy élek s itt vagyok, én is!
Sétálni viszem a kiskutyánkat. Vagy talán ő visz engem. Lépkedünk az éjjel leesett vékony hórétegben, melyben járt már előttünk valaki. Kutyanyomok s egy pár cipőé az ösvény baloldalán, velünk szemben. A jobb szélen egy nyúl ugrált át lassan. Ha sietett volna, a nyomok, azt hiszem, hosszúkásabbak lennének. Hátrahagyjuk mi is a miénket: egy pár barna, kopott bakancs plusz néhány tappancs nyomait. Itt jártunk. Ha megfordulnék, vagy még egy kicsit várnék, talán láthatnám - nem először -, ahogy egy szarvas lépked át az úton. Nem teszem, az egy másik, a miénkkel párhuzamos, de tőlünk független történet.
Az erdő él. Tele van hazavihető kincscsel, dísszel, földre hullott fenyőággal, száraz virággal.
Csak látszólag magányos és csendes.
Ha az összes idősíkot egymásra vetíthetném, egyetlen egybe sűríthetném, lenne benne sok szép találkozás. Ma reggel például egy másik kutyabaráttal. Vagy talán egy barát kutyával. Ha egy pillanatra az egészet megállíthanám, olyan lenne, mint egy téli Brueghel festmény.
Jobb híján csak elképzelem, kiszínezem. Eljátszadozom néhány mesebeli gondolattal. Legkésőbb mire befordulunk az utcába, mindent újraindítok, helyére tolok minden idősíkot, szélnek eresztem a festményt. Élje ki-ki a saját világát.

Indián neve: Repkedő Bársonyfül.

Boldog esőt, boldog erdőt!
Boldog sáros cipőt!
Boldog mosást, boldog feltörlést!
Boldog elázott ruha összeszedést!
Boldog kutyatápos polc előtt való szemlélődést!
Boldog tappancsnyomokat!
Boldog idegenekkel való találkozást, akik már messziről megmosolyognak!
Boldog virágcserépborogatást, vécépapírgurigázást, kötőtűkihuzigálást!
Boldog lassúbb, gyorsabb, koszosabb, bolondosabb, hangosabb napokat!
Szeretettel: Sven.

Sven.

Hát itt van. Hazahoztuk.
Úgy hívják, hogy Sven.
Tegnapelőtt találtam meg véletlenül a szekrény alján azt a nyakörvet, amit még nyolc évvel ezelőtt vett volt valamelyik kisasszony. A kutya itt errefelé, nálunk egy réges-régi, már beteljesedni nem is remélt, gyermekkori álom.
De most itt van. Végre.
Repkedő fülekkel, kissé csámpás, rohanó léptekkel érkezett a házba s az életünkbe.
Az az igazság, hogy nagyon aranyos.
És az is, hogy többnyire megrökönyödve figyelem, milyen furcsa. Macskákhoz vagyok szokva.
Első dolga az volt, hogy kiszórta a földet a padlón tartott növényeim cserepéből, aztán kihúzgált néhány könyvet azok közül, amelyeket így éppen egyszerre olvasok, ezért kéznél tartok a kisasztalon, aztán szájába vette az aktuális kötnivalóm gombolyagát és végighúzta a szobán. Megugatta Micit, aki elmenekült, ami lelkiismeretfurdalást, sírógörcsöt eredményezett az újdonsült gazdinál, s én hirtelen azt sem tudtam, őt vigasztaljam, vagy a macska után fussak.
(Ja, még nem szobatiszta.)
Így ért véget, kissé megszeppenve, az első kutyás nap.
Ha címet kellene neki adni, lehetne akár azt is, hogy: nem volt elég bajunk, hát csináltunk magunknak.
Csak viccelek.
Legyen inkább az: Isten hozott hozzánk, kicsi Sven. A rendetlenséggel együtt, amit okozol, a könnyekkel, a nevelésedre irányuló fáradozással, a felelősséggel együtt. S a nevetéssel, vidám történetekkel, sok-sok sétával, valóra vált álommal, életre szóló barátsággal is...Érkezésed magával hoz valamit, amit egy-egy könyv, hobbi, számítógépes játék soha nem tudna megadni: az élet kiszámíthatatlanságát és ajándékát.