Valentin nap alkalmából, ami holnap lesz.

 Olvasom a könyvem, -  György Dragomán: Der weiße König - közben már két A4-es oldalt teleírtam eddig sose hallott szavakkal, közben reménytelenül felsóhajtok:
- Jaj, mennyi szót nem ismerek még!
- Mondd inkább így: jaj, mennyi szót ismerek már!

Annak apropóján mondom, hogy idős - beteges - nem idős - nem beteges szomszédok, ismerősök, a gyerekek tanárai rendre páciensekké válnak sajnos:
- Inkább legyél nagyon gondos az összes betegeddel, sose lehet tudni, melyikről derül ki, hogy például ő a  lányod fizikatanára...
- Inkább ők legyenek nagyon gondosak az összes lányommal, sose lehet tudni, melyikük lesz a betegem...

Megkérdeztem

az én egyetlen, jó zongoratanárnőmet, szerinte fejlődöm-e én bárha egy csöppet is, mert szerintem nem. De közben meg olyan szépeket játszom mostanában, hogy River flows in you , és Bach-ot, menüetteket, bizony... - a magam szerény szintjén, természetesen. Néha eszembe jut azért, miért csinálom? Az én koromban, már majdnem két éve, hétről-hétre, keddről-keddre, mintha számítana a világnak, fogok-e én tudni igazán szépen zongorázni valaha, egyébként nem fogok.

Viszonylag átlagosan telik a november. Bajlódom én is néha, mint mindenki más, a gyerekneveléssel, a házimunkával, a tanulással, a mindenséggel. Csodálatos gyerekek, csodálatos mindenség egyébként, a házimunka na az nem csodálatos, azt egyszerűen csak meg kell csinálja valaki. Hiányzom én is magamnak azokból az időkből, mikor mindenben látok valami szépet, izgalmasat.
Még jó, hogy szabad unalmasnak is lenni, kopárnak és ködösnek, mint amilyen éppen odakint a táj is. Szabad kicsit morcosnak lenni. Szabad elfáradni. Szabad csak ülni szótlanul, és...csak ülni, ha már volt annyi lótás-futás. Hajnalban majd meginni egy csésze finom, forró kávét, de még előtte aludni valamennyit. Szabad aludni.
(Tudtátok, hogy a macskáknak sokkal több alvásra van szükségük, mint az embereknek? Mici például ilyen hidegben átalussza kis kosarában az éjszakákat, s a nappalok felét-háromnegyedét is. )

Fényes utakon.

Fennkölt elveket végrevalahára a legméltóbb talajba: gyakorlatba ültetve, méricskélés, köszönet és viszonzás elvárása nélkül lenne jó nekifogni kissé hétköznapiasra sikeredett - hadd legyen nyugodtan hétköznapi a hétköznapi!- tennivalói listám megvalósításában. Főzés, mosás, bevásárlás, ablakpucolás, sütés, adóbevallás megértésével való próbálkozás, szétdobált ruhák összeszedése, cipővásárlás a gyerekeknek.
Nagyon szeretem és várom a Húsvétot, készülök rá, s tán nem szentségtörés, ha úgy gondolok háziasszonyi munkám pillanataira, merthogy nekem most nincs semmi másom, mint megannyi nárduscseppre az alabástrom szelencében*, melybe egy életen át gyűjtögetem a drága kenetet, és amit akkor fogok összetörni, mikor itt lesz az ideje, hogy a pazarló szeretet utolsó tettével ráöntsem majd Annak a lábára, akit legjobban szeretek ezen a világon.
(Az igazság pedig csupán csak annyi: még reggel van, éppen illatos mentateát iszom, a gyerekek pedig, szünidő lévén, sokáig alszanak. Ma még nem törte össze álmaimat a könyörtelen valóság. Természetesen úgy járok én is, mint mindenki más, a fényes utakon: ahogy sikerül.)

* (Máté evangéliuma 26:6-13)

Ültettem

odakintre piros ribizlit, fekete ribizlit, málnát, szedret, mandulabokrot, vadszőlőt, rózsát, idebentre pedig mindenféle magocskát - mert szeretném látni, hogyan kezd életre kelni tél után a ház, tudni, számít-e s ha igen, mennyit, a törődés. Teszek-veszek.
Ezért van az is, hogy szeretnék mindenfelé, amerre csak járok és amerre csak nem, barátságokat kötni és megtartani, vagy legalább barátságféléket, mosogatom szívesen a kávéscsészéket, fütyültetem a teafőzőt a tűzhelyen, mert azt szeretném megtudni, csak azt az egyet, ( olyasféle gyáva tudnivágyással, mint ahogy Ivan nem akarta tudni az Ádám almái-ban, szereti-e őt vajon az Isten ) "hogy végül is megtörhetjük-e, nem a magunkét, a másik magányát; az áldozatét, aki fél, a gyilkosét, ki nem érzi, hogy ölt!, azét, ki már nem is mer tudni rólunk."(Pilinszky János, KZ-Oratórium)

Szeretem a törékeny kuszmát.

A hét tanítását az udvar végében lakó törékeny kuszmák egyikétől kaptam, lévén, hogy miután egy nagy fehér macska átharapta, majd elhurcolta és valamilyen módon eltüntette a farkát is, ezért azt hittük, meghalt szegény - napok múltán azt kellett látnunk, hogy él, mozog és továbbra is harcol az megmaradásért. Ha ez a kicsi állat is képes annyira , amennyire csak tőle telik, szeretni lábatlan, lassú, rejtőzködő, színvak életét - hát akkor én hogyne a magamét. Ráadásul nekem lábam is van.

Időnként

magamra húzom a virágcserepek között tartott apró, papír báli ruhát, a piros kockás gumicsizmát, így libegek ki a hátsó kapun át fel a domb tetejére, onnan aztán addig nézem esti harangszóban a tájat, míg le nem megy a Nap a dombok mögött s odabent kissé meg nem szelídülnek régi csalódottságok, lezáródni akaró nyitottságok, bennem görbe utakra kívánkozó egyenességek, mert jónak lenni mindhalálig csak valahogy így, egyik harangszótól a másikig vagyok képes (vagy képtelen).

Azt sem bánnám,

ha nem lenne makrolencsém, mert akkor mikroszkóppal, s ha mikroszkópom sem lenne, nagyítóval járnám ilyenkor tavasszal a sáros erdőt, de ha nagyítóm sem lenne, akkor csak úgy szabad szemmel nézegetném egészen közelről az őszről megmaradt száraz virágokat, mint mikor az ember időnként visszanéz az emlékeire, és mindegyikben lát valami szelídet és szépet, még abban is, amelyik mellesleg összetörte a szívét.

Egy gyermek

könnyedségével lenne jó bármi újat felnőttként megtanulni, ha közben azért megmaradhatna az az öröm, csodálat és szorgalom is, ami talán csak az évek múlása alatt összegyűjtögetett bölcsesség talaján tud megszületni.

Kimondhatatlanul hálás vagyok Johann Sebastian Bach Menüett- je, Herr van Beethoven Örömóda-ja s a keddi fél órák miatt, mikor - a magam szerény szintjén ugyan, de - zenélni tanulhatok.

(Nagyon nehezemre esik - idegesítő szokásomtól eltérően - önmagam lekicsinylése nélkül beszélni az angol tudásomról, de azért nem bánnám, ha jobb lenne csöppet, s bár nem ezért, hanem mert betűből sosem elég: most már ezt is írom (ami a látszat ellenére s szándékaim szerint, nemcsak emennek tükörképe) , talán szerethető lesz egy kicsit.)

Olyan derüvel fogadom

ezt a hétfő reggelt, s benne az újból kezdődő, előreláthatóan egész héten át tartó havazást, mint régi barátot. Odakint nem változik semmi, idebent még bármi változhat, ha van erőm akarni.
Ki tudná nyomon követni a világban rejtélyesen kanyargó öröm útjait? Emberi akarattól függetlenül bukkan fel itt-ott, érkezése olyasmi módon ajándék, mint a kedvesség, a barátság, mint levél huppanása az üres postaládában. Nem illik kérni, s nem illik megsértődni, ha elkerül.
Mondanivalóm nem túl sok, több, mint egy mondat, kevesebb, mint egy történet - apró irkafirka az élet margóján.

A végtelen történet véget ér.

Szünidő elején - Karácsony előtt közvetlenül, a szomszéd kisváros könyvtárának aprócska kínálatát átnézve -  főleg Michael Ende és Astrid Lindgren könyveket ajánlottam a gyerekeknek az akkor még örömtelien előttünk álló hosszú téli estékre.
Igy szünidő végén a kiolvasott könyvek és végetért szabadság miatti gyermeki szomorúságot - jobb ötlet híján -  forró csokoládéval próbálom elviselhetővé tenni. Ma reggel újból fehér tájra ébredtem. Kicsit nézegettem, kicsit melegedtem a forró teáscsészémnél,  majd sütöttem egy halom palacsintát. Nem értek az elmúló dolgok miatti bánat enyhítéséhez,  de legalább édessé teszem azt, ha már.

Mennyire

nevetséges módon lehet időnként vágyni egészen apró dolgokra, mint például új könyvekre, vagy legalább könyvtárillatra, s ha nem, akkor hívjon meg valaki teázni, vagy csak jussak eszébe valakinek. Aztán estefelé nem akarok én már semmit, kimegyek beszedni a ruhát, s elfogadom, amit kapok. A szelet, a barnát, a szürkét, a dombot, domb tetején a templomot. Idebent  a készülő mentateát, a rám váró házimunkát és a jó zenét.

Felháborító,

hogy naponta háromszor kell fogat mosnia, mert ha azt nézzük, ráadásul milyen sok a tanulnivalója is, ő egész nap egyebet sem csinál, csak fogat mos és tanul - állítja Anna.
Mert ő még kislány, s nincs honnan tudja, hogy pont mikor naphosszat mást sem csinálunk, mint egyebet,  talán akkor történnek a legszebb dolgok. Mert az angyal a részletekben lakik, * a kincsünk pedig törékeny cserépedényben.  A végtelen valahogy mindig a végesben.
( S talán akkor még lehet némi reményünk, hogy a boldog gyermekkor is ott legyen valahol a fogkefékben és matematikakönyvekben. )

* (Petri György, Mosoly)

A köd ugyanúgy

hozzátartozik a hajnalok otthonosságához, mint az álmosság és a forró kávé.
A reggeli derengésben egészen egyszerű, fekete-fehér az élet, a világnak ebben a sarkában ráadásul végtelenül csendes is.
Az egyszerűség csak álca.
Mögötte ott van a behatárolt idő és korlátozott lehetőségek nyújtotta határtalan gazdagság.

A konyhaablakon kitekintve,

a fenyőfa ágai közötti réseken át látom ám a kerti lakban rakoncátlankodó Micit. Tegnap önszántából odajött hozzám kedveskedni, talán mégis szeret. Oktalan szomorkodás okán mondtam is neki: Mici, legalább te szeressél. Már késő reggel van, a gyerekek szokás szerint sokáig aludtak, pedig néhány nap múlva már hajnalban indulásra készen kell lenniük a fájdalmasan korán induló iskolabusz miatt.
Mégis, legalább, már, pedig. Szavak, szavak, szavak... Megannyi lebegő díszlet felesleges kis saját rendezésű drámáimban.
A véget ért szabadság felett érzett gyermeki bánatot sok mindennel lehet gyógyítani. Síppal, dobbal, nádihegedűvel, az iskolakezdést megelőző napokban pedig kíméletes ébresztgetéssel, fényes, vidám, szobába tálalt reggelivel.