/https://www.facebook.com/pg/karpatmedenceinepviseletek/photos/?tab=album&album_id=1033614076667597/
Kiskőrös (Malý Kereš)
Kiskőrös település szlovák neve Malý Kereš
Kiskőrös története
A Bács-Kiskun megye közepén fekvő Kiskőrösi Kistérség legmeghatározóbb települése Kiskőrös, az egykori járási székhely. A gazdag régészeti leletek bizonysága szerint már az újkőkorban éltek itt emberek. A település természetföldrajzi adottságai, valamint vadban és halban gazdag élelemszerzési lehetőségei biztosították a megélhetést az itt letelepedőknek.
Kiskőrös már az őskorban lakott hely volt. A mocsaras, lápos vagy éppen homokos területekből kiemelkedő dombokon hamar megtelepedett az ember. Találtak újkőkori kőbaltát, rézkori és bronzkori edényeket, karpereceket, urnákat, római pénzeket stb. Nagyszámban kerültek elő jazig, szarmata és avar temetők, település részek. A legkiemelkedőbb leletnek számít a Vágóhídi dűlőben megtalált avar hercegnői sír, valamint a Kaskantyú és Bócsa határában előkerült avar fejedelmi sír. Valószínűleg már a honfoglalás időszakában megtelepedett itt a magyarság. Erre utal egy megtalált szablya maradványa. A tágabb környék a Megyer törzs szálláshelye volt (Solt, Soltszentimre, Dunatetétlen stb.), így valószínűleg ők szállták meg Kiskőröst is.
1241-42-ben a tatárok végigpusztították az alföldi területeket, majd miután kivonultak az országból, IV. Béla király hozzákezdett az ország újjáépítéséhez. Visszafogadta a kimenekült kunokat, s letelepítette őket a Tiszántúlon, valamint a Duna-Tisza közén. Kun falvak egész sora hálózta be Kiskőrös környékét (pl. Kiskunhalas, Jakabszállás, Kaskantyú stb.). IV. László 1272 ben megerősítő oklevelet adott ki, amelyben leszögezte, hogy IV. Béla a monostornak adományozott falvakba kunokat telepített.
1526-ban a török sereg nagy része a Duna-Tisza közén keresztül vonult ki az országból déli irányban, majd a szerb Cserni Jován hadai garázdálkodtak az Alföld délebbi területein. A birtokosok egy része Habsburg Ferdinánd mellé állt. 1528 őszén Szapolyai János, a Lengyelországba menekült király visszatért az országba. Magyar és szerb csapatai török alakulatokkal kiegészülve végigpusztították a Duna-Tisza közét.
1529. április 8-án elpusztult Soltszentimre, Dunatetétlen, Soltvadkert, Kiskőrös és más helységek.
Buda eleste, 1541 után állandósult a Duna-Tisza közének török megszállása. Kalocsát, a Kiskőröshöz legközelebb lévő várat is elfoglalták, s állandó török helyőrséget helyeztek el benne.
A 16. század második felétől Kiskőrös és környéke a budai pasához tartozott. A török vilajetek számának szaporodása következtében a 17. században az egri vilajethez, ezen belül is a szegedi szandzsákhoz került.
A török elől a lakosság egy része elmenekült. Ez a belső migráció elsősorban az ellenség által nem érintett Felvidék és az alföldi mezővárosok felé irányult. A helyben maradtak fölött megszilárdult az új közigazgatás, adóztatás.
1560-ban és 1570-ben Kiskőröst pusztaként írták össze. 1578-ban négy szállást írtak össze a török defterdárok Kiskőrösön. Ekkor a tímár-defter szerint Kiskőrös puszta és Cebe puszta szultáni hász-birtok volt.
A török kiűzése után hatalmas területek maradtak lakatlanul az Alföldön. De la Vergne császári tábornok csapatai a Duna mellől a Dél-Alföldön már kietlen pusztaságon keltek át, és Kiskunhalas érintésével 1686. október 4-én érkeztek Szegedre. Hogy mit szenvedett a Duna-Tisza köze a felszabadító háborúkban, az világosan látható a következő adatokból: 1683-ban Pest megyében 115 lakott hely volt, és ez 1686-ban lecsökkent 12-re.
Az újonnan felszabadult országrészbe megkezdődött a lakosság lassú visszaszivárgása. 1703-ban már a Kiskőrössel szomszédos Akasztón is megjelentek az első telepesek.
1690-ben összeírták a töröktől felszabadított területeket. Pest-Pilis-Solt vármegye elhagyott települései között említették Vadkertet, Kecelt és Kiskőröst is.
I. Lipót 45.000 hold földet adományozott Wattay Pálnak 1691-ben, köztük Cebét, Csengődöt, Kaskantyút, Kiskőröst, Kisbócsát, Tabdit és Tázlárt.
1701-ben a Wattayak losonci és pomázi ága megosztozott a birtokaikon, Kiskőrös és környéke a pomázi ághoz tartozó Wattay Jánosé és Istváné lett.
1702-ben Lipót császár eladta a Jászkunságot a Német Lovagrendnek 500 ezer rhénes forintért.
Az újonnan felszabadult országrészbe megkezdődött a lakosság lassú visszaszivárgása. 1703-ban már a Kiskőrössel szomszédos Akasztón is megjelentek az első telepesek.
Ezt a folyamatot szakította meg az 1703-ban kitört Rákóczi-szabadságharc.
Többször pusztították végig az átvonuló hadak a Duna-Tisza közét. 1703 őszén a Deák Ferenc vezette kuruc csapatok Kiskunhalasnál csaptak össze a császári katonasággal. 1704 tavaszán maga II. Rákóczi Ferenc vonult csapataival a Kalocsához közeli Ordasra, majd Soltra.
1704 június végén a hadseregével Kiskőrösre vonult, és itt táborozott napokon keresztül. II. Rákóczi Ferenc kiskőrösi táborozásakor készítette el táborőrségi szabályzat megszigorítását is.
Mivel a seregek ellátásához élelemre és vízre volt szükség, ezért általában lakott hely közelében táborozott le a katonaság. Így elképzelhető, hogy ebben az időszakban akár Akasztón, akár Kiskőrösön számolhatunk csekély lakossággal.
1704. július elején a fejedelem Kiskőrösön szekerekre rakatta a gyalogságot, s megindult délre a császári haderő és az őket támogató rácok ellen.
A sorozatos pusztítások nyomán a környék lakossága újra elmenekült, vagy erdőkben, mocsarakban keresett menedéket. Ezek azonban olyan kevesen lehettek, hogy a környéket birtokló Wattay uraságok nem találták a számukat elegendőnek arra, hogy a birtokaikat megművelhessék.
Elhatározták, hogy Kiskőröst újra kell telepíteni.
A háborús idők elmúltával újra megindult a lakatlan területek benépesítése. Az elindított telepítéseket megkülönböztetjük aszerint, hogy:
a. Tervszerűen, nagy tömegben zajlott le. A telepesek általában külföldről érkeztek és nagyobb területeket egyszerre foglaltak el. (pl. így kerültek németek Hajósra, Császártöltésre.
b. Spontán, kisebb csoportok, családok megszöktek előző földbirtokosaiktól és útra keltek. Ez általában országon belül megindult vándorlást jelentett. (pl. szlovákok, magyarok északról délre történt lehúzódása), de történhetett külországokból is beszivárgás formájában (pl. románok, szerbek, zsidók, ruszinok stb.).
A belső vándorlás három szakaszra osztható:
1. szakasz: A XVII. Század végén Árvából, Liptóból, Zólyomból, Sárosból indult meg egy embertömeg. Az útirány a délibb megyék (Hont, Nógrád, Borsod, Gömör, Abaúj stb.) voltak.
2. szakasz: (1711-1740) Ebben az idő intervallumban a korábban megállapodott jobbágyok vándoroltak tovább a jobb megélhetés reményében. Az irány főleg Pest, Békés, Csongrád megyék lakatlan területei voltak.
3. szakasz: 1740 utáni időszakban nagyobb számban az alföldi részekről. Kisebb számban a már megtelepedettek továbbvándoroltak a Bácskába, Bánátba, Szerémségbe.
Kiskőrös újratelepítése a második szakaszban történt. A földesurak ebben az időszakban Wattay Pál fia János és id. Wattay Pál fiának II. Pálnak fia, István voltak.
Ők bízták meg szabadosukat, Magyari Györgyöt, hogy keressen a Felvidéken olyan embereket, akik szívesen letelepednének Kiskőrösön. Ígéretekkel, kedvezményekkel csalogatták ide a jobbágyokat. Mivel a Wattay család pomázi ága evangélikus vallású volt, ezért eleinte csak evangélikusok telepedte le.
Az 1720-as összeírás adatainak és az evangélikus egyház anyakönyvi bejegyzéseinek összevetéséből következtetve az újratelepülés időszakában 68-70 család kezdhette meg a már itt lévő néhány családdal együtt a településkialakítás nehéz munkáját. A családok számát 5-tel szokás szorozni. Így kb. 350 főt tenne ki az akkori lélekszám.
1718-ban négy Nógrád megyei család költözött Bánk községből Kiskőrösre. 1720 és 1723 között újabb 21 jobbágy menekült ide Nógrád megyéből. Bars megyéből ekkor 4 família érkezett.
1728-ban újra összeírást végeztek Pest-Pilis-Solt vármegyében. Kiskőrösön a lakosság összetétele akkoriban szlovák-magyar vegyes lakosság. A környező településekről is érkeztek betelepülők Kiskőrösre.
1737-re a szlovákság vált meghatározóvá a faluban. A szlovákság betelepülése az egész XVIII. században folytatódott. Már az újratelepült alföldi területekről is érkeztek szlovák nemzetiségű lakosok pl. Békéscsabáról, Füzesgyarmatról és Dobozról.
Nagyobb magyar betelepülés az 1770-es évektől mutatható ki, amikor a közeli mezővárosokból (pl. Kecskemét) főleg katolikus mesteremberek települtek be a községbe. Német nevekkel főleg a XVIII. század vége felé találkozunk az anyakönyvekben. Először főleg női nevek jelennek meg, akik valószínűleg feleségként kerültek ide a közeli sváb falvakból.
A hagyomány úgy tartotta, hogy a betelepülők Árva, Hont, Gömör, Liptó, Nógrád, Nyitra, Pozsony, Sáros, Turóc és Zemplén megyék több településéről jöttek.
Az újabb betelepülések és a természetes szaporodás következtében a falu lakossága rohamosan növekedett. Elfogyott a szabad földterület. Több család 1718 után átköltözött Békéscsabára. Mezőberényt 1740-ben 50 Pest-Pilis-Solt vármegyéből érkező család népesítette be újra. Ezek között egy kiskőrösi családdal találkozunk.
A bácskai Petrovác község földesura két emberének bírói tisztséget és adómentességet ígért, ha birtokára szorgalmas munkásokat hoznak. Felbujtásukra 1740 és 1745 között 95 jobbágy költözött át Petrovácra, akik valamennyien kiskőrösi evangélikus szlovákok voltak. 1771-ben Kiskőrösről Stará Pazovára (Szerémség) 76 család költözött át. Nyíregyháza újratelepítésében is részt vettek kiskőrösiek.
Az 1780-as évek közepén már ötezer lakosa volt Kiskőrösnek. Ebből az időből származik a város pecsétje is, amely később a címer alapja lett. 1784-ben II. Józseftől mezővárosi rangot és vásárjogot kaptak a kiskőrösiek. 1872-től Járási Szolgabíróság működött a városban, ezzel alapozták meg Kiskőrös központi szerepét annak ellenére, hogy a település mezővárosi rangja pár évvel azelőtt megszűnt. Majd az 1880-as évek elejétől kezdetét vette az a hol fellobbanó, hol elhaló kultusz, mely Kiskőrös és Petőfi nevét elválaszthatatlanul összekapcsolta. Ekkor még alig ültek el azok az irodalmi és kevésbé irodalmi viták, amelyek Petőfi szülőhelye körül kavarogtak, amikor a Magyar Írók és Művészek Társasága elhatározta, hogy megvásárolja a költő szülőházát, abból a célból, hogy ott múzeumot létesítsen. A ház ünnepélyes átadása 1880. október 16-án került sor. A főváros vendégek elé (akik Budapesttől Hartáig hajón tették meg az utat, mivel Kiskőrösnek vasútja még nem volt) a közösségi elöljáróság fogatokat küldött, és a közösség határában várakozó tömeg örömujjongással és kendők lobogtatásával fogadta Jókai Mórt és kíséretét. Jókai a következő szavakkal vette át a házat: „Üdvöz légy, emlékezetes hajlék, aki Petőfit születni láttad, új gazdád, a magyar irodalom nevében üdvözöllek...” Így vált Kiskőrös az ország zarándokhelyévé, s így lett a Petőfi-kultusz őrzője és letéteményese.
A századvégi Kiskőrös gazdasági életét is alapvetően meghatározta a körülmény, hogy a filoxéra (szőlőgyökértetű) történelmi borterületeken a szőlőterületek jelentős részét elpusztította, ellenben a Duna-Tisza közti homokon nem tudott elszaporodni, s így többek között ezért került sor a század végén nagyarányú szőlőtelepítésre. A szőlőművelés ugyan már a 18. század közepétől ismert volt Kiskőrösön, ezt bizonyítja a mintegy 760 holdas uraság "heteddézsmás" területe is, de jelentősebb szőlőkultúráról csak a filoxéravészt követő telepítés után beszélhetünk. Ekkor alakult ki a homoki szőlőtermesztés végleges formája (a két szintes, gyümölcsfákkal vegyes szőlőművelés), amely a felszabadulási években sem változott lényegesen.
1882 decemberében átadták a Budapest-Szabadka vasútvonalat, így a város bekerült az ország vérkeringésébe. A közlekedési és szállítási viszonyok javultak, a piaci helyzetük jelentősen fellendült, Kalocsán ekkortájt megindult a Dunán rendszeres gőzhajó forgalom is. Ennek az időszaknak a közepéig nem volt számottevő különbség a kiskőrösi parasztság és más környékbeli népek tárgyi világa között, de a jövedelmező szőlőtermesztés, a borkereskedelem lehetővé tette a festett bútorok, cserépedények és a drága bársony- és selyemruhák megvételét. Kiskőrösön és környékén a hagyományos termelési módot a főként szőlőműveléssel foglalkozó mezőgazdaságban nem tudták azonnal és teljesen felváltani a nagyüzemi termeléssel. Létrejött egy köztes, átmeneti forma az egyéni gazdálkodás és az ország többi részén egyeduralkodó termelőszövetkezeti rendszer között: a szakszövetkezeteké.
A magyar-csehszlovák lakosságcsere 1946-1948 között Kiskőrösön:
A második világháború utolsó hónapjaiban és az azt követő években ''huszadik századi népvándorlás'' zajlott le Közép-Európában a ''jogos nemzeti önvédelem'' és a ''kollektív bűnösség'' elvein alapuló nacionalizmus jegyében. Ezek célja a nemzetállam etnikai-és államhatárainak összeillesztése, a határon belül maradt etnikum asszimilálódásának felgyorsítása, vagyis az államalkotó nemzet fölényének biztosítása volt.
A mai Magyarország területén a szlovákok a török XVII. századi kiűzése nyomán telepedtek le a néptelenné vált területekre. Így történt Kiskőrösön is A közel kétszázötven éves békés együttélés alatt a magyarországi és így a kiskőrösi szlovákság számára is az 1946-1948 között lebonyolított lakosságcsere okozta ittlétük egyik legnagyobb traumáját. Történetileg kialakult, tradicionális szlovák közösségeket bomlasztott fel, rokoni, családi szálakat szakított szét.
Kiskőrösön a lakosság közel fele szlovákul beszélt, mégis nagyon kevesen vallották magukat szlovák nemzetiségűnek. A kitelepülésre nagy számban jelentkezők motivációi a leírt hatásos propaganda ígéretei egyfelől, másrészről a szegényebb sorban élők számára felvillantott jobb anyagi lehetőségek voltak.
Visszaemlékezések szerint a kiskőrösi kitelepülők közül csak az idősebbek beszélték a szlovák nyelvet, míg a fiatalok közül csak kevesen.
Kiskőrösről és környékéről a többség 1947 augusztusától 1947 novemberéig települt ki Szlovákiába, illetve ezzel egy időben települtek át a szlovákiai magyarokKiskőrösre: Tallós, Csölösztő, Gutor, Somorja, Kissaló, Uszor, Bucsuháza, Tejfalu, Királyfia községekből. A betelepítő csoport a paritásosságot vagyoni vonatkozásban egyáltalán nem tudta betartani, az áttelepült szlovákiai magyar családok lényegesen rosszabb vagyoni helyzetbe kerültek, mint Csehszlovákiában voltak. A Kiskőrösre áttelepült szlovákiai magyarok jelentős része földműveléssel foglalkozott, mely megfelelt a kiskőrösi Közgyűlés elvárásának is, miszerint a betelepülők csak földművesek lehetnek, mert a községből kitelepülők többsége nincstelen.
A kiskőrösi szlovákok többségét a mátyusföldi Naszvadra telepítették át. A Kiskőrösön maradt szlovák rokonok, családtagok nyilatkozatai alapján a kiköltözöttek többsége csalódott, az ígérgetések nem váltak valóra.
A XX. század elején Kiskőrösnek már közel 13 ezer lakosa volt, gazdasági, kulturális intézményei, valamint a társadalmi életet koordináló egyesületei a környező települések központjává emelték. Lendületes fejlődését az első és a második világháború és következményei megtörték. A talpra állás nehéz időszaka után a 60-as, 70-es években következett be csak jelentős javulás, Kiskőrös 1973-ban lett újra város.
Viseletükről egy pár szó…
Magyar környezetbe kerülve fokozatosan elmagyarosodtak, csak szlovák etnikai tudatukat és evangélikus vallásukat őrizték meg. Az idősebb korosztály egy része ma is megérti-beszéli a szlovákot, ám ez a nyelv egy itt kialakult, magyarral kevert dialektus. A kiskőrösi szlovákok viselete a magyarországi viseletes területekhez hasonlóan sokszoknyás, ahogy itt nevezik, bőszoknyás viselet, amely – a nyelvhez hasonlóan – helyben alakult ki a környékbeli területekkel való élénk kapcsolatoknak köszönhetően. A szőlőtermesztésből befolyó jövedelmük módot adott a drága bársony-, selyem- és kasmirruhák megvételéhez. A Bácskainak nevezett öltözetük speciális anyagból, az ún. bársonyvirágú anyagból készült, ami lehetett egyszinű virágokkal, vagy színes, cifra virágokkal. A ruháik szinvilágát meghatározta az egyházfelekezeti hovatartozásuk, evangélikusok lévén nem kedvelték a túlzott cifrálkodást, a pasztell szinek a dominánsak a puritánnak nevezhető ruházkodásukban. Az egyszinű teveszőr szövetszoknyáikat is gépi műhimzőnél fekete virágokkal diszitteték ki, ezután még fekete csipkével tették gazdagabbá.
Az tót asszonyoknál is az öltözködés alapjául elsőként a pöndölt vagy rubácsot öltik magukra. Ez a felsőbb ruházatokhoz képest egyszerű fehér, minimálisan díszített ruhadarab. Erre kerülnek a fehér alapon nyomott mintát viselő alsószoknyák – akár több kilót is nyomhat összességében a szoknyahad.
A szoknyák alján található varrott mintát egészen egyszerűen kivarrásnak nevezték, tótul:visivanyi. A felső, általában kék alapon fehér mintás szoknya volt a festőszoknya. Ünnepnapokra az egyszínű fekete is előkerült a szekrényből. . fekete, vaskék ünnepi bácskait, díszes rózsás kasmírt(ruzsavaj kasmír) és tűpettyes fekete, illetve kék (bja gyobova) szoknyákat is. Ezeket a szoknyákat boltban vásárolt légcsipke, a visivanyi díszítette. A szoknyákra ünneplős szegletes fekete kötő került. Felsőruházatuk a rékli (halena). Ebből találunk simát, illetve zámedliset, azaz buggyosat is. Szinte minden háziasszony értett a halenavarráshoz. A halena alatt egy fodtos nyakú kis ing volt, erre vettek még egy slingelt nyakfodrú alsóhalenát, ezt követte csak a szoknyával azonos anyagú felső halena. Ennek a nyakfodornak egyik feladata volt, hogy eltüntesse a főkötő megkötőit, a másik, hogy az asszonynak ne lehessen látni a nyakát, hiszen az kacérkodásnak számított. Az asszonyok hullámos haját elől selyemszalag (libacska), hátul díszes, gyöngyös főkötő fogta le. Akik már asszonynak számítottak, betakart fejjel ismerték el társadalmi helyzetük megváltozását, és hirdették férjes voltukat. Ezután már féketőt (csepjec, csepca) kellett viselniük, ami alatt kontyba fésülték a hajukat. Az 1870–1880-as években még kontyfésűre tekerték föl, rá egy kis kendő, a kontykendő került, ami magasította, és szép kerekké tette a kontyot. Erre húzták rá a három részből szabott, egyszerű vászonból készült, díszítetlen alsó féketőt. Később csontból készült kontytű akadályozta meg a haj szétcsúszását. A menyecske a felkontyolás után nem mehetett ki szabad fővel az utcára, vagy főkötőt vett vagy kendőt kötött. A házasság után a nő egész haját csak a férje láthatta, a külvilág számára csak a homlok fölötti haj volt látható, hiszen Kiskőrösön a fejen magasan helyezték el a főkötőt, így a teljes előhaj kilátszott. A kontynak is nevezett főkötő annyira hozzátartozott az asszonyi léthez, hogy reggel ezt vette föl elsőnek, este ezt tette le utoljára. Az asszonyok a díszes főkötőjük alá mindig vettek egy vékony, dísztelen, könnyen mosható sifon főkötőt, ami védte a fölötte lévőt. Ünnepnapra az alsó főkötőre kézzel hímzett, ókalocsaihoz hasonló virágmintákkal díszített kivarrott féketőket vették fel, amelyek az 1900-as évek elején jöttek divatba fehér vagy valamilyen világos színű alapra hímezve. Kedvelt díszítési mód volt a fernyés kivarrás is. Egy-egy nagyobb ünnepre több főkötőt is vettek: a két vagy három csipkés szélű fehérre került a díszes, színes ünneplő. Az alsóknak kilógott a csipkéje; minél több keményített csipke látszott ki, annál szebb volt. A lányokhoz hasonlóan szintén jellemző volt, hogy a tarkóra, a főkötő csipkéje alá díszes szalagból apró masnit kötöttek, majd a szalagot hosszúra hagyták, így belógott a hátuk közepéig. Az ünnepi főkötők másik típusa a kirakott fékető, amelyeket a két világháború közötti években használtak. Ezek alapanyaga az 1920-as évek közepén fekete plüss, amit gazdagon díszítettek a rávarrott gyöngyök, színes üveglemezek, apró tükrök. Az 1930-as évektől a feketéket a világos alapszínű selymek váltották föl, amelyeket hímzéssel és gyöngykirakással egyaránt díszítettek.
A férfiak viselete számottevően nem különbözött a környék többi férfiviseletétől, de itt is jelen van a Bácska szerte fellelhető, nyugati eredetű ruhadarabot, színes, mellény alatt hordott ingszerű kiskabát az untercikk zárt nyakú, csípőt fedő, hosszú ujjú, általában sötét színű kötött vagy szövetkabát, amelynek nyakát és ujját posztóval szegték. Selyemből vagy bársonyból is varrták, ing felett viselték, kivetve hordták. Az időjárásnak megfelelően csak mellénnyel vagy kabát alá vették fel.
Kiskőrös település szlovák neve Malý Kereš
Kiskőrös története
A Bács-Kiskun megye közepén fekvő Kiskőrösi Kistérség legmeghatározóbb települése Kiskőrös, az egykori járási székhely. A gazdag régészeti leletek bizonysága szerint már az újkőkorban éltek itt emberek. A település természetföldrajzi adottságai, valamint vadban és halban gazdag élelemszerzési lehetőségei biztosították a megélhetést az itt letelepedőknek.
Kiskőrös már az őskorban lakott hely volt. A mocsaras, lápos vagy éppen homokos területekből kiemelkedő dombokon hamar megtelepedett az ember. Találtak újkőkori kőbaltát, rézkori és bronzkori edényeket, karpereceket, urnákat, római pénzeket stb. Nagyszámban kerültek elő jazig, szarmata és avar temetők, település részek. A legkiemelkedőbb leletnek számít a Vágóhídi dűlőben megtalált avar hercegnői sír, valamint a Kaskantyú és Bócsa határában előkerült avar fejedelmi sír. Valószínűleg már a honfoglalás időszakában megtelepedett itt a magyarság. Erre utal egy megtalált szablya maradványa. A tágabb környék a Megyer törzs szálláshelye volt (Solt, Soltszentimre, Dunatetétlen stb.), így valószínűleg ők szállták meg Kiskőröst is.
1241-42-ben a tatárok végigpusztították az alföldi területeket, majd miután kivonultak az országból, IV. Béla király hozzákezdett az ország újjáépítéséhez. Visszafogadta a kimenekült kunokat, s letelepítette őket a Tiszántúlon, valamint a Duna-Tisza közén. Kun falvak egész sora hálózta be Kiskőrös környékét (pl. Kiskunhalas, Jakabszállás, Kaskantyú stb.). IV. László 1272 ben megerősítő oklevelet adott ki, amelyben leszögezte, hogy IV. Béla a monostornak adományozott falvakba kunokat telepített.
1526-ban a török sereg nagy része a Duna-Tisza közén keresztül vonult ki az országból déli irányban, majd a szerb Cserni Jován hadai garázdálkodtak az Alföld délebbi területein. A birtokosok egy része Habsburg Ferdinánd mellé állt. 1528 őszén Szapolyai János, a Lengyelországba menekült király visszatért az országba. Magyar és szerb csapatai török alakulatokkal kiegészülve végigpusztították a Duna-Tisza közét.
1529. április 8-án elpusztult Soltszentimre, Dunatetétlen, Soltvadkert, Kiskőrös és más helységek.
Buda eleste, 1541 után állandósult a Duna-Tisza közének török megszállása. Kalocsát, a Kiskőröshöz legközelebb lévő várat is elfoglalták, s állandó török helyőrséget helyeztek el benne.
A 16. század második felétől Kiskőrös és környéke a budai pasához tartozott. A török vilajetek számának szaporodása következtében a 17. században az egri vilajethez, ezen belül is a szegedi szandzsákhoz került.
A török elől a lakosság egy része elmenekült. Ez a belső migráció elsősorban az ellenség által nem érintett Felvidék és az alföldi mezővárosok felé irányult. A helyben maradtak fölött megszilárdult az új közigazgatás, adóztatás.
1560-ban és 1570-ben Kiskőröst pusztaként írták össze. 1578-ban négy szállást írtak össze a török defterdárok Kiskőrösön. Ekkor a tímár-defter szerint Kiskőrös puszta és Cebe puszta szultáni hász-birtok volt.
A török kiűzése után hatalmas területek maradtak lakatlanul az Alföldön. De la Vergne császári tábornok csapatai a Duna mellől a Dél-Alföldön már kietlen pusztaságon keltek át, és Kiskunhalas érintésével 1686. október 4-én érkeztek Szegedre. Hogy mit szenvedett a Duna-Tisza köze a felszabadító háborúkban, az világosan látható a következő adatokból: 1683-ban Pest megyében 115 lakott hely volt, és ez 1686-ban lecsökkent 12-re.
Az újonnan felszabadult országrészbe megkezdődött a lakosság lassú visszaszivárgása. 1703-ban már a Kiskőrössel szomszédos Akasztón is megjelentek az első telepesek.
1690-ben összeírták a töröktől felszabadított területeket. Pest-Pilis-Solt vármegye elhagyott települései között említették Vadkertet, Kecelt és Kiskőröst is.
I. Lipót 45.000 hold földet adományozott Wattay Pálnak 1691-ben, köztük Cebét, Csengődöt, Kaskantyút, Kiskőröst, Kisbócsát, Tabdit és Tázlárt.
1701-ben a Wattayak losonci és pomázi ága megosztozott a birtokaikon, Kiskőrös és környéke a pomázi ághoz tartozó Wattay Jánosé és Istváné lett.
1702-ben Lipót császár eladta a Jászkunságot a Német Lovagrendnek 500 ezer rhénes forintért.
Az újonnan felszabadult országrészbe megkezdődött a lakosság lassú visszaszivárgása. 1703-ban már a Kiskőrössel szomszédos Akasztón is megjelentek az első telepesek.
Ezt a folyamatot szakította meg az 1703-ban kitört Rákóczi-szabadságharc.
Többször pusztították végig az átvonuló hadak a Duna-Tisza közét. 1703 őszén a Deák Ferenc vezette kuruc csapatok Kiskunhalasnál csaptak össze a császári katonasággal. 1704 tavaszán maga II. Rákóczi Ferenc vonult csapataival a Kalocsához közeli Ordasra, majd Soltra.
1704 június végén a hadseregével Kiskőrösre vonult, és itt táborozott napokon keresztül. II. Rákóczi Ferenc kiskőrösi táborozásakor készítette el táborőrségi szabályzat megszigorítását is.
Mivel a seregek ellátásához élelemre és vízre volt szükség, ezért általában lakott hely közelében táborozott le a katonaság. Így elképzelhető, hogy ebben az időszakban akár Akasztón, akár Kiskőrösön számolhatunk csekély lakossággal.
1704. július elején a fejedelem Kiskőrösön szekerekre rakatta a gyalogságot, s megindult délre a császári haderő és az őket támogató rácok ellen.
A sorozatos pusztítások nyomán a környék lakossága újra elmenekült, vagy erdőkben, mocsarakban keresett menedéket. Ezek azonban olyan kevesen lehettek, hogy a környéket birtokló Wattay uraságok nem találták a számukat elegendőnek arra, hogy a birtokaikat megművelhessék.
Elhatározták, hogy Kiskőröst újra kell telepíteni.
A háborús idők elmúltával újra megindult a lakatlan területek benépesítése. Az elindított telepítéseket megkülönböztetjük aszerint, hogy:
a. Tervszerűen, nagy tömegben zajlott le. A telepesek általában külföldről érkeztek és nagyobb területeket egyszerre foglaltak el. (pl. így kerültek németek Hajósra, Császártöltésre.
b. Spontán, kisebb csoportok, családok megszöktek előző földbirtokosaiktól és útra keltek. Ez általában országon belül megindult vándorlást jelentett. (pl. szlovákok, magyarok északról délre történt lehúzódása), de történhetett külországokból is beszivárgás formájában (pl. románok, szerbek, zsidók, ruszinok stb.).
A belső vándorlás három szakaszra osztható:
1. szakasz: A XVII. Század végén Árvából, Liptóból, Zólyomból, Sárosból indult meg egy embertömeg. Az útirány a délibb megyék (Hont, Nógrád, Borsod, Gömör, Abaúj stb.) voltak.
2. szakasz: (1711-1740) Ebben az idő intervallumban a korábban megállapodott jobbágyok vándoroltak tovább a jobb megélhetés reményében. Az irány főleg Pest, Békés, Csongrád megyék lakatlan területei voltak.
3. szakasz: 1740 utáni időszakban nagyobb számban az alföldi részekről. Kisebb számban a már megtelepedettek továbbvándoroltak a Bácskába, Bánátba, Szerémségbe.
Kiskőrös újratelepítése a második szakaszban történt. A földesurak ebben az időszakban Wattay Pál fia János és id. Wattay Pál fiának II. Pálnak fia, István voltak.
Ők bízták meg szabadosukat, Magyari Györgyöt, hogy keressen a Felvidéken olyan embereket, akik szívesen letelepednének Kiskőrösön. Ígéretekkel, kedvezményekkel csalogatták ide a jobbágyokat. Mivel a Wattay család pomázi ága evangélikus vallású volt, ezért eleinte csak evangélikusok telepedte le.
Az 1720-as összeírás adatainak és az evangélikus egyház anyakönyvi bejegyzéseinek összevetéséből következtetve az újratelepülés időszakában 68-70 család kezdhette meg a már itt lévő néhány családdal együtt a településkialakítás nehéz munkáját. A családok számát 5-tel szokás szorozni. Így kb. 350 főt tenne ki az akkori lélekszám.
1718-ban négy Nógrád megyei család költözött Bánk községből Kiskőrösre. 1720 és 1723 között újabb 21 jobbágy menekült ide Nógrád megyéből. Bars megyéből ekkor 4 família érkezett.
1728-ban újra összeírást végeztek Pest-Pilis-Solt vármegyében. Kiskőrösön a lakosság összetétele akkoriban szlovák-magyar vegyes lakosság. A környező településekről is érkeztek betelepülők Kiskőrösre.
1737-re a szlovákság vált meghatározóvá a faluban. A szlovákság betelepülése az egész XVIII. században folytatódott. Már az újratelepült alföldi területekről is érkeztek szlovák nemzetiségű lakosok pl. Békéscsabáról, Füzesgyarmatról és Dobozról.
Nagyobb magyar betelepülés az 1770-es évektől mutatható ki, amikor a közeli mezővárosokból (pl. Kecskemét) főleg katolikus mesteremberek települtek be a községbe. Német nevekkel főleg a XVIII. század vége felé találkozunk az anyakönyvekben. Először főleg női nevek jelennek meg, akik valószínűleg feleségként kerültek ide a közeli sváb falvakból.
A hagyomány úgy tartotta, hogy a betelepülők Árva, Hont, Gömör, Liptó, Nógrád, Nyitra, Pozsony, Sáros, Turóc és Zemplén megyék több településéről jöttek.
Az újabb betelepülések és a természetes szaporodás következtében a falu lakossága rohamosan növekedett. Elfogyott a szabad földterület. Több család 1718 után átköltözött Békéscsabára. Mezőberényt 1740-ben 50 Pest-Pilis-Solt vármegyéből érkező család népesítette be újra. Ezek között egy kiskőrösi családdal találkozunk.
A bácskai Petrovác község földesura két emberének bírói tisztséget és adómentességet ígért, ha birtokára szorgalmas munkásokat hoznak. Felbujtásukra 1740 és 1745 között 95 jobbágy költözött át Petrovácra, akik valamennyien kiskőrösi evangélikus szlovákok voltak. 1771-ben Kiskőrösről Stará Pazovára (Szerémség) 76 család költözött át. Nyíregyháza újratelepítésében is részt vettek kiskőrösiek.
Az 1780-as évek közepén már ötezer lakosa volt Kiskőrösnek. Ebből az időből származik a város pecsétje is, amely később a címer alapja lett. 1784-ben II. Józseftől mezővárosi rangot és vásárjogot kaptak a kiskőrösiek. 1872-től Járási Szolgabíróság működött a városban, ezzel alapozták meg Kiskőrös központi szerepét annak ellenére, hogy a település mezővárosi rangja pár évvel azelőtt megszűnt. Majd az 1880-as évek elejétől kezdetét vette az a hol fellobbanó, hol elhaló kultusz, mely Kiskőrös és Petőfi nevét elválaszthatatlanul összekapcsolta. Ekkor még alig ültek el azok az irodalmi és kevésbé irodalmi viták, amelyek Petőfi szülőhelye körül kavarogtak, amikor a Magyar Írók és Művészek Társasága elhatározta, hogy megvásárolja a költő szülőházát, abból a célból, hogy ott múzeumot létesítsen. A ház ünnepélyes átadása 1880. október 16-án került sor. A főváros vendégek elé (akik Budapesttől Hartáig hajón tették meg az utat, mivel Kiskőrösnek vasútja még nem volt) a közösségi elöljáróság fogatokat küldött, és a közösség határában várakozó tömeg örömujjongással és kendők lobogtatásával fogadta Jókai Mórt és kíséretét. Jókai a következő szavakkal vette át a házat: „Üdvöz légy, emlékezetes hajlék, aki Petőfit születni láttad, új gazdád, a magyar irodalom nevében üdvözöllek...” Így vált Kiskőrös az ország zarándokhelyévé, s így lett a Petőfi-kultusz őrzője és letéteményese.
A századvégi Kiskőrös gazdasági életét is alapvetően meghatározta a körülmény, hogy a filoxéra (szőlőgyökértetű) történelmi borterületeken a szőlőterületek jelentős részét elpusztította, ellenben a Duna-Tisza közti homokon nem tudott elszaporodni, s így többek között ezért került sor a század végén nagyarányú szőlőtelepítésre. A szőlőművelés ugyan már a 18. század közepétől ismert volt Kiskőrösön, ezt bizonyítja a mintegy 760 holdas uraság "heteddézsmás" területe is, de jelentősebb szőlőkultúráról csak a filoxéravészt követő telepítés után beszélhetünk. Ekkor alakult ki a homoki szőlőtermesztés végleges formája (a két szintes, gyümölcsfákkal vegyes szőlőművelés), amely a felszabadulási években sem változott lényegesen.
1882 decemberében átadták a Budapest-Szabadka vasútvonalat, így a város bekerült az ország vérkeringésébe. A közlekedési és szállítási viszonyok javultak, a piaci helyzetük jelentősen fellendült, Kalocsán ekkortájt megindult a Dunán rendszeres gőzhajó forgalom is. Ennek az időszaknak a közepéig nem volt számottevő különbség a kiskőrösi parasztság és más környékbeli népek tárgyi világa között, de a jövedelmező szőlőtermesztés, a borkereskedelem lehetővé tette a festett bútorok, cserépedények és a drága bársony- és selyemruhák megvételét. Kiskőrösön és környékén a hagyományos termelési módot a főként szőlőműveléssel foglalkozó mezőgazdaságban nem tudták azonnal és teljesen felváltani a nagyüzemi termeléssel. Létrejött egy köztes, átmeneti forma az egyéni gazdálkodás és az ország többi részén egyeduralkodó termelőszövetkezeti rendszer között: a szakszövetkezeteké.
A magyar-csehszlovák lakosságcsere 1946-1948 között Kiskőrösön:
A második világháború utolsó hónapjaiban és az azt követő években ''huszadik századi népvándorlás'' zajlott le Közép-Európában a ''jogos nemzeti önvédelem'' és a ''kollektív bűnösség'' elvein alapuló nacionalizmus jegyében. Ezek célja a nemzetállam etnikai-és államhatárainak összeillesztése, a határon belül maradt etnikum asszimilálódásának felgyorsítása, vagyis az államalkotó nemzet fölényének biztosítása volt.
A mai Magyarország területén a szlovákok a török XVII. századi kiűzése nyomán telepedtek le a néptelenné vált területekre. Így történt Kiskőrösön is A közel kétszázötven éves békés együttélés alatt a magyarországi és így a kiskőrösi szlovákság számára is az 1946-1948 között lebonyolított lakosságcsere okozta ittlétük egyik legnagyobb traumáját. Történetileg kialakult, tradicionális szlovák közösségeket bomlasztott fel, rokoni, családi szálakat szakított szét.
Kiskőrösön a lakosság közel fele szlovákul beszélt, mégis nagyon kevesen vallották magukat szlovák nemzetiségűnek. A kitelepülésre nagy számban jelentkezők motivációi a leírt hatásos propaganda ígéretei egyfelől, másrészről a szegényebb sorban élők számára felvillantott jobb anyagi lehetőségek voltak.
Visszaemlékezések szerint a kiskőrösi kitelepülők közül csak az idősebbek beszélték a szlovák nyelvet, míg a fiatalok közül csak kevesen.
Kiskőrösről és környékéről a többség 1947 augusztusától 1947 novemberéig települt ki Szlovákiába, illetve ezzel egy időben települtek át a szlovákiai magyarokKiskőrösre: Tallós, Csölösztő, Gutor, Somorja, Kissaló, Uszor, Bucsuháza, Tejfalu, Királyfia községekből. A betelepítő csoport a paritásosságot vagyoni vonatkozásban egyáltalán nem tudta betartani, az áttelepült szlovákiai magyar családok lényegesen rosszabb vagyoni helyzetbe kerültek, mint Csehszlovákiában voltak. A Kiskőrösre áttelepült szlovákiai magyarok jelentős része földműveléssel foglalkozott, mely megfelelt a kiskőrösi Közgyűlés elvárásának is, miszerint a betelepülők csak földművesek lehetnek, mert a községből kitelepülők többsége nincstelen.
A kiskőrösi szlovákok többségét a mátyusföldi Naszvadra telepítették át. A Kiskőrösön maradt szlovák rokonok, családtagok nyilatkozatai alapján a kiköltözöttek többsége csalódott, az ígérgetések nem váltak valóra.
A XX. század elején Kiskőrösnek már közel 13 ezer lakosa volt, gazdasági, kulturális intézményei, valamint a társadalmi életet koordináló egyesületei a környező települések központjává emelték. Lendületes fejlődését az első és a második világháború és következményei megtörték. A talpra állás nehéz időszaka után a 60-as, 70-es években következett be csak jelentős javulás, Kiskőrös 1973-ban lett újra város.
Viseletükről egy pár szó…
Magyar környezetbe kerülve fokozatosan elmagyarosodtak, csak szlovák etnikai tudatukat és evangélikus vallásukat őrizték meg. Az idősebb korosztály egy része ma is megérti-beszéli a szlovákot, ám ez a nyelv egy itt kialakult, magyarral kevert dialektus. A kiskőrösi szlovákok viselete a magyarországi viseletes területekhez hasonlóan sokszoknyás, ahogy itt nevezik, bőszoknyás viselet, amely – a nyelvhez hasonlóan – helyben alakult ki a környékbeli területekkel való élénk kapcsolatoknak köszönhetően. A szőlőtermesztésből befolyó jövedelmük módot adott a drága bársony-, selyem- és kasmirruhák megvételéhez. A Bácskainak nevezett öltözetük speciális anyagból, az ún. bársonyvirágú anyagból készült, ami lehetett egyszinű virágokkal, vagy színes, cifra virágokkal. A ruháik szinvilágát meghatározta az egyházfelekezeti hovatartozásuk, evangélikusok lévén nem kedvelték a túlzott cifrálkodást, a pasztell szinek a dominánsak a puritánnak nevezhető ruházkodásukban. Az egyszinű teveszőr szövetszoknyáikat is gépi műhimzőnél fekete virágokkal diszitteték ki, ezután még fekete csipkével tették gazdagabbá.
Az tót asszonyoknál is az öltözködés alapjául elsőként a pöndölt vagy rubácsot öltik magukra. Ez a felsőbb ruházatokhoz képest egyszerű fehér, minimálisan díszített ruhadarab. Erre kerülnek a fehér alapon nyomott mintát viselő alsószoknyák – akár több kilót is nyomhat összességében a szoknyahad.
A szoknyák alján található varrott mintát egészen egyszerűen kivarrásnak nevezték, tótul:visivanyi. A felső, általában kék alapon fehér mintás szoknya volt a festőszoknya. Ünnepnapokra az egyszínű fekete is előkerült a szekrényből. . fekete, vaskék ünnepi bácskait, díszes rózsás kasmírt(ruzsavaj kasmír) és tűpettyes fekete, illetve kék (bja gyobova) szoknyákat is. Ezeket a szoknyákat boltban vásárolt légcsipke, a visivanyi díszítette. A szoknyákra ünneplős szegletes fekete kötő került. Felsőruházatuk a rékli (halena). Ebből találunk simát, illetve zámedliset, azaz buggyosat is. Szinte minden háziasszony értett a halenavarráshoz. A halena alatt egy fodtos nyakú kis ing volt, erre vettek még egy slingelt nyakfodrú alsóhalenát, ezt követte csak a szoknyával azonos anyagú felső halena. Ennek a nyakfodornak egyik feladata volt, hogy eltüntesse a főkötő megkötőit, a másik, hogy az asszonynak ne lehessen látni a nyakát, hiszen az kacérkodásnak számított. Az asszonyok hullámos haját elől selyemszalag (libacska), hátul díszes, gyöngyös főkötő fogta le. Akik már asszonynak számítottak, betakart fejjel ismerték el társadalmi helyzetük megváltozását, és hirdették férjes voltukat. Ezután már féketőt (csepjec, csepca) kellett viselniük, ami alatt kontyba fésülték a hajukat. Az 1870–1880-as években még kontyfésűre tekerték föl, rá egy kis kendő, a kontykendő került, ami magasította, és szép kerekké tette a kontyot. Erre húzták rá a három részből szabott, egyszerű vászonból készült, díszítetlen alsó féketőt. Később csontból készült kontytű akadályozta meg a haj szétcsúszását. A menyecske a felkontyolás után nem mehetett ki szabad fővel az utcára, vagy főkötőt vett vagy kendőt kötött. A házasság után a nő egész haját csak a férje láthatta, a külvilág számára csak a homlok fölötti haj volt látható, hiszen Kiskőrösön a fejen magasan helyezték el a főkötőt, így a teljes előhaj kilátszott. A kontynak is nevezett főkötő annyira hozzátartozott az asszonyi léthez, hogy reggel ezt vette föl elsőnek, este ezt tette le utoljára. Az asszonyok a díszes főkötőjük alá mindig vettek egy vékony, dísztelen, könnyen mosható sifon főkötőt, ami védte a fölötte lévőt. Ünnepnapra az alsó főkötőre kézzel hímzett, ókalocsaihoz hasonló virágmintákkal díszített kivarrott féketőket vették fel, amelyek az 1900-as évek elején jöttek divatba fehér vagy valamilyen világos színű alapra hímezve. Kedvelt díszítési mód volt a fernyés kivarrás is. Egy-egy nagyobb ünnepre több főkötőt is vettek: a két vagy három csipkés szélű fehérre került a díszes, színes ünneplő. Az alsóknak kilógott a csipkéje; minél több keményített csipke látszott ki, annál szebb volt. A lányokhoz hasonlóan szintén jellemző volt, hogy a tarkóra, a főkötő csipkéje alá díszes szalagból apró masnit kötöttek, majd a szalagot hosszúra hagyták, így belógott a hátuk közepéig. Az ünnepi főkötők másik típusa a kirakott fékető, amelyeket a két világháború közötti években használtak. Ezek alapanyaga az 1920-as évek közepén fekete plüss, amit gazdagon díszítettek a rávarrott gyöngyök, színes üveglemezek, apró tükrök. Az 1930-as évektől a feketéket a világos alapszínű selymek váltották föl, amelyeket hímzéssel és gyöngykirakással egyaránt díszítettek.
A férfiak viselete számottevően nem különbözött a környék többi férfiviseletétől, de itt is jelen van a Bácska szerte fellelhető, nyugati eredetű ruhadarabot, színes, mellény alatt hordott ingszerű kiskabát az untercikk zárt nyakú, csípőt fedő, hosszú ujjú, általában sötét színű kötött vagy szövetkabát, amelynek nyakát és ujját posztóval szegték. Selyemből vagy bársonyból is varrták, ing felett viselték, kivetve hordták. Az időjárásnak megfelelően csak mellénnyel vagy kabát alá vették fel.
