Nem minden segítség, ami annak látszik

Fura helyzetbe kerültem.
Nagyon intenzív energiabefektetéssel járó időszakban vagyok. És valaki, aki közel áll hozzám, felajánlotta a segítségét. Ez remek, de ettől még nem fura. Sőt, ez jól esik.

Amitől fura, hogy ő azt akar segíteni nekem, amire szerinte szükségem van. Eleinte ez még egyáltalán nem esett le, és attól vált furává számomra az ügy, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy haragszom arra az emberre, aki segíteni akar nekem... Na jó, itt valami nagyon nem stimmel...
Hello, itt az ideje kibogozni, mondtam magamnak:

- Haragszom valakire, aki segíteni akar nekem? Ez meg milyen dolog már?
De hiszen megkérdezte, hogy mit segítsen...
Igen, és én meg is mondtam neki.
Erre  ő azt mondta, hogy jó, jó, és elterelte a dolgot, mert ahhoz nem volt kedve... vagy nem esett útba stb. És persze nem csinálta meg. Mondhatnám durván, hogy lesz@rta, hogy én mit szeretnék.
Viszont csinált valamit, amiről nem kérdezett meg, nem kértem, de ő segítségnek szánta.
Ideadta.
Én megdöbbentem.
Aztán visszautasítottam: köszönöm, nem kérem.
Ettől persze még nem volt vége a dolognak, mert én visszautasítottam, és az nem jó válasz, hiszen ő segíteni akart nekem....  Egy órán keresztül hallgattam, hogy mitől jó, amit ő csinált.
Tényleg jó. De nem kértem. Nem nekem.

Bandukoltam hazafelé, és azon törtem a fejem, hogy valójában mi is történt itt. A harag volt a legfőbb jelzés, hogy el van ásva itt valami félreértés.
Hiszen csak segíteni akart nekem. Segíteni akart. Segíteni akart.

Igen, ez a gubanc. Ez az, amit elhittem. Ez a fő tévedés.
Nem akart ő segíteni, hanem azt akarta "eladni" nekem, amit ő akart csinálni.
A segítés egy álca, egy szerep volt ebben az esetben. (Tévedés ne essék, nem rosszindulatú, nem is tudatos)

Aki valójában segíteni akar, az megkérdezi, hogy
1. mire van a másiknak szüksége
2. meghallgatja/meghallja a másikat
3. és abban segít, hogy a másik hozzájusson, hozzáférjen ahhoz a szükséges tárgyhoz, dologhoz, időhöz, tevékenységhez stb.

Amikor rájöttem, hogy a segítség 'álca' volt, én pedig csak jól elhittem, el is párolgott a haragom.
Kitisztáztam magammal, hogy mi a segítség - nekem.
És hogy mennyire fontos, hogy meg tudjam, mondani, mire lenne szükségem... de ez egy másik bejegyzés témája lehet...


***

Kíváncsi lennék, hogy mi a segítség -neked?
Ha van kedved megosztani, tedd meg!

A veszteségtől gazdagodni

A halál ugyan nem kívánságműsor, de sok lehetőséget tartogat a hozzátartozók számára. Ebből a sok lehetőségből kijöhetsz lélekben gazdagabban, teljesebben vagy beleragadhatsz a fájdalmadba és akár bele is keseredhetsz.
Az előbbihez szeretném összegyűjteni a friss tapasztalataimat a testvérem elvesztése kapcsán:

Elveszíteni valakit, akit szerettél, az fáj.
Fizikai fájdalom és érzelmi is. Nincs rajta mit szépíteni.

1. A fizikai fájdalom, olyan, mintha energetikai kötelékeket tépne ki belőled a halál ténye. A tudósaink, a tudomány, azt mondja genetikai hasonlóság. Minél közelebb van hozzád valaki genetikailag, annál inkább fájdalmas, amit fizikai szinten is érzékelsz. Mintha sebesülést kapnál azáltal, hogy a szeretted meghal.
Ha nem állsz ellen a fájdalomnak, hanem hagyod, hogy elborítson, kitisztuljon, akkor egyszer csak azt veszed észre, hogy a fizikai fájdalom csendesül és eltűnik. És lehet, hogy úgy érzed, már vége, és mégis jön egy újabb hullám. Ez lehet, hogy megtörténik pár óra vagy pár nap alatt. Elfogy a sírás, és be tud gyógyulni ami gyógyulásra szorul. Érzed.

Bánj magaddal szeretettel és gyengédséggel. Gyógyul.

2. Az érzelmi fájdalom nem kevésbé fáj.
Ha volt rá módod és lehetőséged, hogy kimondd a szerettednek mindazt, amit szerettél volna, akkor egyszerűbb a dolgod, mert akkor már ott megkönnyebbültél. Vagy legalább részben.
Ha nem volt rá módod, vagy nem lehetett elmondani, akkor ott maradt benned, talán benne is pörögsz, nincs már kinek elmondani. Lehet, hogy nem hagy aludni, ahogyan engem sem hagyott...

Amit én tettem, hogy gyújtottam egy gyertyát, és nagy zokogások közepette az éjszaka közepén megírtam a levelemet a testvéremnek.  Kedves...
Nagyon sajnálom, hogy nem gyógyultál meg. És csak írtam és írtam. Mindent, amit sajnáltam. Mindent, amit gondoltam.
Egyáltalán nem számítottam rá, hogy jönnek majd a mondatok egymás után.
És csak jöttek, teltek vele  a lapok. Nem gondoltam, hogy ennyi minden van bennem, amit szerettem volna elmondani.

-Nagyon sajnálom...
-Azt hittem...
-Arra vágytam...
-Sajnálom, hogy nem tudtam elmondani...
-És azt is, hogy bízom benne, hogy...

Bármikor megteheted. Akár évek múltán is, ha még nem engedted el a szerettedet.

3. El kellett engedni a halálhoz kapcsolódó félelmeket, aggodalmakat, ijedtségeket, gondolati örvényeket is, amelyek a halál kapcsán koncentráltan jelennek meg az ehhez kapcsolódó terekben (pl. kórház) Még ha én magam nem is táplálok már ilyesmiket, de ezek olyanok, mint a bogáncs, rám tudnak tapadni.

Érzed a nyomasztó energiákat a térben?
Az aggódás, a félelem, a betegség "szagát", amin nem segít a szellőztetés?
Ilyenkor érdemes alkalmazni a tudatosító rituálékat, amellyekkel meg tudod tisztítani az energiarendszeredet és a körülötted lévő teret.
Ha ezeket az örvényeket nem táplálod félelemmel, aggódással, ijedtséggel, akkor maguktól is feloszlanak. A rituálék meggyorsítják ezt a folyamatot.

4. Tudatosíthatod magadban, hogy a halál mit is jelent. Talán ezzel kellett volna kezdenem... Lehetne ez az 1. pont.

Az, aki vagy, nem szűnik meg, hanem kiemeli a fejét egy "videojátékból". Szellemi szinten folytatja az életet.  Ami megszűnik, az a fizikai anyagból álló test.

Ha van róla saját tapasztalatod, halálközeli élményed, akkor egyértelműen tudod.
Ha nincs, akkor itt egy kis segítség: https://www.youtube.com/watch?v=31Qd1CbXsDc
Ha tudod, hogy a szerettedet várják már a segítők, és talán már ő maga is találkozott velük a haldoklása során, akkor te magad is elengedheted, útjára engedheted őt. Jó helyre kerül.

5. És megértheted a saját halandóságodat is.
A temetés az itt maradottaknak szól.

Ha segít a vallásos hited, használhatod azt is - amennyiben békét és megnyugvást hoz neked.

6. De az elméd pörgését állítsd meg, mert az, meg akarván érteni a felfoghatatlan halált, csak hiábavaló szenvedésekbe tud belepörgetni téged, mint például:
-bűntudat, lelkiismeret-furdalás: Mit vétettem/vétett az illető, hogy meg kell halnia? Jaj, csak nehogy a pokolba kerüljön... Miért pont most? Nem jókor halt meg, lehetett volna ... ekkor meg akkor...
Biztos valami rosszat tett/tettem, hogy ennyi fájdalommal járt a halála?
Miért nem így történt? Vagy miért nem úgy történt?
És ha megmenthettem volna?
- és buta következtetéseket von le Istenről és a halálról, saját magáról.
Ha az elméd így pörög, itt lenne az ideje, hogy Önmagaddal megismerkedj. Kereshetnél tudatosságnövelő módszereket is akár, amelyekkel önmagadra ébredsz.

Csak hogy tisztázzuk: nincs büntetés, hiszen nincs, aki büntessen. A szeretet, a fény, aki te magad is vagy nem büntet. Önmagát büntetné vele. Fel sem merül.
Fölösleges bántani saját magadat. Engedd el a bántó gondolatokat!

Addig dolgozz magadon, amíg nem marad más, mint  a szeretet.
És akkor feldolgoztad a szeretted elvesztését, lelkedben növekedtél és gazdagodtál...  és a legfurább dolog történik meg veled: a veszteségtől gazdagodsz.

Elhagyni egy közösséget?

Meddig kell abban a helyzetben maradjak, elhagyhatok-e a közösséget?

Minden találkozás új találkozás.
Az elme a múltbéli tapasztalataiból vesz át, illetve épít fel a közösségről elvárásokat. A közösséget úgy érdemes értelmezni, mint összetartozó egyének csoportja, de a közösség maga nem bír önálló identitással -vagyis az egyének alakítják ki az egyéni interakcióik során.

Egy közösség tagjaként az egyén saját megnyilvánulása hatást gyakorol a többire. Ha az egyén rosszul érzi magát,  a közösség sugárzó ereje, hitvilága a számára nem jó, akkor megvan a szabadsága, hogy kifejezze a véleményét. Akár azt is, hogy nem akar annak a része lenni. Vagy pedig választhat magának abból a közösségből egyéneket, akikkel kapcsolatot ápol.

Valójában nincs lecke, nincs feladat, ami után tovább léphet valaki.
Érdemes fölismerni azt, hogy az egyének a közös együttmunkálkodás során állítanak fel szabályrendszereket. Létrehozzák őket, akár szokásként, akár leírt szabálykönyvként. Ezeket a szabályokat meg lehet kérdőjelezni. Meglepő, de amikor valaki megkérdőjelezi a szabályrendszert, az adott társulásból talál majd támogatókat.
Lehet átalakítani, megváltoztatni, új energiával feltölteni, vagy tudomásul venni, hogy ez ilyen.

De benne ragadni egy olyan helyzetben, ami nem jó, amiben nem tud valaki élni, ami megnyomorítja a lelkét - hát, az nem intelligens választás, különösen akkor, amikor már felismerte. Hiszen a legtöbben nem ismerik fel, hanem azt hiszik, hogy nincs más választásuk.

Jó, jó, de félek, hogy majd megbüntet a közösség, majd megtorolnak...

EZ a kulcs. Hogy félsz. Félsz egy víziótól.
Ha rátekintesz valójában: 'valahol nem érzem jól magam,  félek elhagyni a helyet, mert majd nem érzem jól magam...'  -ennek ugye sok értelme nincs.
Ha elhagyod azt a helyet, abból változás lesz. Abból új helyzet lesz, új reagálásokkal.

Ha nem tudsz elhagyni egy helyet, közösséget, ahol nem érzed jól magad, akkor érdemes feltenned a kérdést, hogy mit ad neked?
Örömöt, boldogságot, kiteljesedést?
Nyilván nem, mert nem érzed jól magad.  De mit ad tulajdonképpen? Ad valami jót?
És azért, amit ad neked, te milyen árat fizetsz?

Ami jó, az nem függ a közösségtől.
Lehet, hogy az egyes egyénektől kapod meg azt a jót.

Az egyes egyéneken - a közösség tagjain - egyformán teher van: azt hiszik, hogy meg kell felelni az elvárásrendszernek. De valójában nincsenek elvárások, csak az egyes egyének elvárásai. Úgy is mondhatjuk, hogy egymásra vetítik a nyomorukat.
Ilyen helyzetből kilépni csak változást, felszabadulást hozhat.

És ez nem azt jelenti hogy a változás nem hoz új kihívásot (vagy feladatnak is mondhatod), amiben kiderül hogy mennyire kompatibilis egyik ego a másikkal.

Amivel az életünket keserítjük - 2.rész

Az első részben kiderítettük, hogy a hasonlítgatással mire megyünk, és mire nem.
Most nézzük akkor a gyakorlati megvalósítást.
Milyen (lenne) az élet hasonlítgatás nélkül?

Összegyűjtöttem pár gyakorlati tapasztalatot, mert bizony én kipróbáltam. Sok-sok érdekes tapasztalatot hozott.
Ha igazán összegezni szeretném, egy új világ nyílt ki általa:

Az élet, aminek nincs mércéje

Ehhez az első lépés, hogy abbahagyjam az elvárásokat.

Ezt találtam a legnehezebbnek, talán mert annyira belém idegződött a múltban.
Ahogy abbahagytam az elvárásokat (volt tucatjával: magammal és másokkal kapcsolatban is, és nem is mondhatom, hogy 100%-osan sikerült, de most még ezt a mércét is elhagytam) szóval, ahogy abbahagytam az elvárásokat, ahogy csak tellett tőlem, azt figyeltem meg, hogy

-jobb a bőrömben lenni, kevesebb a stressz
-kevesebb a felelősség, nem veszek magamra olyasmit, ami nem is az enyém
-kevésbé állok ellen az életnek
-több energiám marad, több időm lett
-kinyílik a figyelmem, és rácsodálkozom a világra,  kiderül, színesebb a világ
-több figyelmem van a saját testemre is

A hasonítgatás mentes életet úgy neveztem el, hogy nem-eredményközpontú-szemlélet, vagy inkább: feltételek nélküli élet.

Hasonlítgatás nélkül könnyűnek találtam a gyönyörködést a természetben. Hát persze, ez a legkönnyebb... de most például egy gyümölcsfában - akkor is, ha nem hoz gyümölcsöt vagy ha tetves. Könnyű volt gyönyörködni egy 'rossz' gyerekben, egy 'galád' családtagban.

Könnyű volt időt tölteni valakivel csak úgy.

Könnyű volt örülni valaminek/valakinek csak úgy...  egyszerűen a létezésének. Hála öntött el amiatt, hogy létezik, és mi találkozunk.

Könnyű volt segíteni valakinek elvárások nélkül, csak úgy, anélkül, hogy azt vártam volna, hogy fogadja meg a tanácsot vagy segítséget. Felszabadultam az eredmény hajhászásától.

Ahogy abbahagytam az elvárásokat, képes voltam megismerkedni a dolgok és lények természetével. És azt is észrevenni, hogy mennyire különbözőek vagyunk, mennyire másként működünk, mások a prioritásaink, és ettől mennyire színes a világ.

Fura módon, ahogyan abbahagytam az elvárásokat, kiderült, hogy elvárásoktól mentesen, de vannak dolgok, amelyek tetszenek nekem, és vannak olyanok, amelyek nem. És ebből a tapasztalatból új döntéseket hoztam. Sokkal több dolgot változtattam meg az életemben egy rövid periódus alatt, mint azt valaha is gondoltam magamról.  Több abból, ami tetszik, kevesebb abból, ami nem. Elvárás mentesen, bonyolultság mentesen.

Hasonlítgatás mentesen az életet természetesnek, frissnek, szabadnak találtam. Jó volt a bőrömben lenni, több energiám volt. Úgy találtam, hogy szívesen élnék ebből többet. És ha ennek az az ára, hogy abbahagyjam a hasonítgatást, akkor kész vagyok rá.

Ha tetszik ez neked, talán te is kipróbálhatod. A kísérlet kedvéért. Kíváncsi vagyok, neked milyen tapasztalatokat hoz.

Amivel az életünket keserítjük - 1.rész

Amivel az életünket keserítjük, az a hasonlítgatás. 

Hasonlítgatjuk  a magasságunkat, a súlyunkat. Táblázatokat böngészünk. És rettegünk, ha túl sok, ha túl kevés.
Hasonlítgatjuk a korunkat, a képességeinket, a szorgalmunkat, az anyagi helyzetünket., az iskolai osztályzatainkat. Lavírozunk, hogy persze... van nálam rosszabb is. Ha van...
mert mindenki tud a sor végére kerülni valamiben. A hasonlítgatás már csak ilyen.

Példaképeket állítunk: jókat és rosszakat.
Osztályzatokat adunk és kapunk.
Megtanulunk mércéket, amelyek közül némelyik tökéletesen értelmetlen és alkalmatlan, vagyis használhatatlan.

Ha nem érjük el a mércét, szorongunk tőle, mert nem vagyunk elég jók... ügyesek... életrevalók... stb.
Ha elérjük, akkor pedig azért, mert el fogjuk veszíteni az eredményt, vagy legközelebb már nem tudjuk teljesíteni.
A hasonlítgatás a tapasztalat szerint semmi máshoz nem vezet, csak megfelelési kényszerhez, görcshöz, erőlködéshez. Az ötös tanuló állandó rettegéséhez- amit a hármasok vagy kettesek csak sima nyafogásnak hisznek.

Pedig valahol mélyen tudjuk és érezzük, hogy a hasonlítgatás nem jó sok mindenre. Legfeljebb a játék szintjén és a játék kedvéért lenne érdemes használni, de nem az életek összemérésére:
Nincs két egyforma élet, ezért nincs igazán értelme a hasonlítgatásnak.
Ami működik valakinek, az neki működik. Ezért nem is lehet lemásolni: ha azt akarnánk lemásolni, amit ő csinál, azt kellene valójában lemásolnunk, aki ő maga, hogy ugyanazt elérjük... És miután mindannyian különbözőek vagyunk -ó, áldott Létezés, micsoda bölcsesség ez - ezért nincs is sok értelme versenyezni (hasonlítgatni).

A hasonlítgatás téves ítéletekhez  is vezethet.
Ha csak az eredmények alapján ítéljük meg magunkat, hibás következtetésre jutunk, mert nem látjuk az egészet a teljességében. Hiányos a tudásunk vagy nincs elég visszajelzésünk, nem vesszünk figyelembe  kevésbé látható változásokat, vagy a körülményeket kihagyjuk...
Tulajdonképpen csak az elme leegyszerűsítésének a vágyát elégítjük ki a hasonlítgatással.
Mert valójában a világ ahol élünk, az felfoghatatlan és bonyolult, minden igyekezetünk a felfogására és megértésére előbb utóbb becsődöl, korlátokba ütközik. Sokszor kiderül az is, hogy a mércénk a hibás, és kezdhetjük az egészet előlről.
'Bárcsak egyszerűbb lenne, bárcsak lenne recept az élethez!' - sóhajtunk fel ilyenkor. 'Bárcsak meg tudnánk kímélni magunkat!' Vagyis leginkább egy jobb mércére áhítozunk.

De tényleg a mérce hiányzik nekünk?
Tényleg  csak egy olyan összehasonlításra van szükségünk, amiből nyertesen jövünk ki?

Mi lenne, ha -legalább egy időre - feladnánk a hasonlítgatás igényét.
1 órára, 1 napra, 1 hónapra?

Akkor milyen lenne, milyen lehetne az élet?

A tapasztalatomat a következő írásomban olvashatod.
Addig is kíváncsi volnék a tiédre: kérlek oszd meg velem:
-kommentben
-email-ben

Újrajátszás

Az egyik legnagyobb szenvedés, amit magunknak okozunk, az az újrajátszás.

Valaki (az anyád, az apád, a gyereked, a szomszédod, az utált politikus...stb) mondott valamit a személyedről,  a családodról, a népedről, a hazádról, a vallásodról... Általában egy mondat az egész. Mondjuk elég fájdalmas. Lehet, hogy fel is dühít. Vagy rettegni kezdesz tőle. Szóval egy elég erős reakciót vált ki belőled: az illető beléd talált alaposan.

Az egész általában 10 másodperc. Lehet, hogy 20 is van... de az már nagyon hosszú...

Ennek a terhét elengedni kb. 1 perc, mert még nincsen mélyen. Most még.

De ha nem engeded el magadból a fájdalmat vagy azt az erős érzést, akkor bizony tovább fogod dédelgetni mint egy beléd ragadt bogáncsot.

És ilyenkor jön elő a visszajátszás, mint az egyik a lehetőségek közül.
Visszajátszod a jelenetet a fejedben. Különösen akkor, amikor egyedül vagy.
De ki is hangosíthatod a barátaidnak, a szomszédaidnak, vagy bárkinek, akivel csak találkozol: panaszkodásnak hívjuk.

Az újrajátszás nemcsak újra-és újra elismétli azt az adott mondatot, felidézi a fájdalmat vagy erős érzést, hanem még mélyebbre is nyomja. Tehát az ismétlés által még jobban fáj.

Az a 'jó' az újrajátszással kapcsolatban, hogy bármikor ismételhető,  és kis időráfordítás szükséges hozzá. Különösen működik, ha egyedül vagy. Újra és újra felteszed a fájdalmat okozó lemezt. Belül újra hallgatod,  és újra éled.
Százszor?
Ezerszer?
Akár éveken keresztül.
Én nem vagyok jó semmire. Engem nem szeret senki.
Nem haladok az életemben. Nem vagyok elég jó.
Így lehetsz tőle depressziós, életunt, beteg, reménytelen...

Egy idő után már ránézni sem bírsz arra a valakire. Haragszol rá teljesen, hiszen ő minden bajod forrása...
Pedig valójában az illető egyszer mondta csak neked, és te pedig már ezerszél szenvedtél tőle.
Ha ekkor döntenél úgy, hogy megszabadulnál a szenvedéstől, akkor már a százszoros vagy ezerszeres fájdalmat kellene elengedned. Sokkal nagyobb, már-már rettenetes az erőfeszítés, igaz? Azért is, mert ekkorra kialakítottál egy megszokást is, a harag szokását.

De így vagy úgy,  mégiscsak megérné megszabadulni tőle. Ha találsz rá egy módot, hogy szabaddá válj, óriási lesz a különbség. Ilyenkor jó esélyed van rá, hogy nemcsak az újrajátszást hagyod abba, hanem mások panaszkodására sem leszel vevő: kezdesz átlátni a másik (anyád, apád, gyereked, szomszédod, politikusod) újrajátszási próbálkozásain, és nem veszel be egy csomó dolgot, ami fájdalmat okoz.
Új élet? 
Nagyon is.
Sokkal jobb élet.
Szerintem.

Nekem ne mondd, hogy fogadjam el, mert nem tudom!

"Nem érted? Hiába mondod nekem, hogy fogadjam el, nem tudom. Az rossz, az elfogadhatatlan.
Elviselhetetlen. Brrr....!!!"

Értem. Akkor tisztázzunk valamit. Az, hogy elfogadsz valamit, az nem jelenti azt, hogy egyet is kellene értened vele.
Ezzel együtt nekem rendben van, nem fogadod el.
Ott van az a dolog/személy/környezet, ami rossz. Te mondtad.
Másnak kellene lennie, másként kellene viselkednie.
Rendben.
Szóval a te világodban ezek szerint csak a jóknak van helye. Az ami rossz, az nem elfogadható, ne is létezzen. Ráadásul majd te eldöntöd, hogy mitől lesz jó. Majd te döntesz róla.
Hű, ez pont úgy hangzik, mintha egy diktátor lennél: "Majd én megmondom, mi a jó. Ami pedig nem jó, az elfogadhatlan. Tiltsuk be!" És ha van hozzá hatalmad, akkor talán még be is tiltod mindazt, amit te rossznak találsz.

Kedves 'diktátor', mondd csak, tényleg sikerrel jársz?
Válogatod a világot és a benne lévőket jóra és rosszra. Elfogadhatóra és elfogadhatatlanra. Úgy tűnik nekem, hogy az elfogadhatatlan rettenetes nagy halomba gyűlt már, egyre kisebb a jónak, elfogadható.
Itt ebben a földi világban már olyannyira bekorlátoztad azt, hogy mit fogadsz el, hogy már élhetetlenné vált a világod. Éppen ezért új világokat kell meghódítanod: másik dimenziót, új világot, amit a Megváltó hoz, és azok fogják benépesíteni, akik a mércédnek megfelelnek.
Rendben van ez is, ha így szeretnéd, de addig amíg ez eljön?
Vedd észre, hogy addig veszettül rosszul érzed magad a bőrödben. (jó értem, elmondtad, csak egy kis időt kell kibírni, aztán eljön a Paradicsom). Ellenállsz, hadakozol, csapkodsz, dühöngsz, vagy visszahúzódsz és depresszióba esel. Minden napod erről szól, mert elfogadhatatlan minden, ami nem az ideális világod szerint való. Úgy tűnik, minden napod szenvedéssel teli, hiszen folyton azzal találkozol, ami nem elfogadható, és egyre kevesebb az elfogadható. (Egyre kevesebb a jó ember? Egyre kevesebb az emberség? Egyre kevesebb a szeretet?)

Rendben. Akkor gyere velem egy kísérletre.
Ha tegyük fel, mégiscsak valamilyen utat és módot találnál az elfogadásra...
Először csak egy dologra... mondjuk egyre, ami annyira rossz, hogy elfogadhatatlan. Tudod, nem kell egyet értened vele... csak a létezését fogadd el.
Embert ölni  rossz. Elfogadhatatlan.  Attól, hogy elfogadod, a létezését fogadod el. Létezik ilyen a világban: az egyik megöli a másikat.
Attól, hogy elfogadtad egyszerűen a létezését, hogy érzed magad?
Egy kicsit könnyebb?
Látom. Hiszen nem kell tagadnod azt, ami nyilvánvalóan létezik.
Nem vagy már diktátor.
Nem kell harcolnod. Elfogadtad, hogy van (és még mindig nem kell egyet értened vele.) Hú, ez ám a megkönnyebbülés.
Ha elfogadod, újabb lehetőségek nyílnak ki a számodra. Megláthatod a körülményeket. Kiderítheted a motívumokat. Árnyalatokat leszel képes felfedezni. Egy új világ nyílik ki. Lehet, hogy megoldásokat is találsz, ami túl van azon, hogy tiltsuk be az emberölést.

Talán érdemes lenne kipróbálnod... Először egy valamivel.

Aztán, ha ez jó neked - megtapasztalod az elfogadásból származó megkönnyebbülést -, akkor elővehetsz egy következő elfogadhatatlant... és addig dolgozol vele, amíg megtapasztalod az elfogadást.
És egyre több elfogadás, ezáltal egyre több szeretet lesz benned...
és talán további szeretetre vágyva előveszel mindent, de mindent, amit korábban lehetetlen volt elfogadni.
És addig dolgozol 'magadon', míg nem marad más, mint a Szeretet (ami amúgy is a te valódi lényeged, szóval jó). És ezáltal szeretettel tekinthetsz magadra  is és másokra is, az egész világra, mert kinyílt a világod.
És akkor... talán... már nem lelépni akarsz egy másik dimenzióba, hanem elkezded értékelni azt, amiben élsz.

Attól félek, hogy ha Önmagam vagyok, azzal majd visszaélnek...

"Attól félek, ha megmutatom magam, akkor arra majd a másik rosszul reagál: visszaél vele, bosszút áll."

Ha felismered Önmagad, akkor azt is felismered, hogy a valódi lényegedet nem lehet bántani.

Amit bántanak, az az a képed arról, hogy hogyan kellene lennie a dolgoknak és a környezetednek:

van egy kivetített ideális képed, hogy milyennek kellene lennie a családnak, a szüleidnek, a gyerekednek, az iskolának, a papnak, akihez jársz, az orvosnak, a politikusnak, az országnak. 

Azt az ideális képet véded, amikor attól félsz, hogy bántani fognak. 

Mert különben kiderülne, hogy az anyád nem olyan, mint amit te vársz tőle. Az iskolában az igazgató nem olyan, mint amit szeretnél. A politikus sem az, akinek szeretnéd. és az egész város, az ország ahol élsz, valójában egészen más, mint a te ideális világodban. Rávetítettél valamit. 

Rávetíthetsz tudást, jóságot, bölcsességet. Rávetíthetsz magyarságot, erőt, hatalmat. Rávetíthetsz üldözést és bántást, akkor a világodban áldozat leszel. Persze mondhatod, hogy 'nee már... ' áldozatnak lenni mégsem az ideális világ. Igazad is van... az már egy következménye annak, hogy te különlegesebb vagy, mint a többiek (az igaz vallás képviselője, a titkok őrzője, a meg nem értett, a különleges helyről származó, a sebzett, akire vigyázni kell ... valaki MÁS és különleges).  

Az ideális kép/világod és a valóság között feszültség van. Ezt a feszültséget szeretnéd kikerülni akkor, ha nem vagy Önmagad, hanem egy kreált képnek, elvárásnak felelsz meg. Véded az idális világodat. Az is lehet, hogy harcolni is képes vagy rá. És talán mindent meg is teszel, hogy az idélis világodat senki, de senki ne bánthassa...  (mert igen gyorsan kiderülne a feszültség). 

Amikor Önmagad vagy, azt adod, aki vagy, belül harmónia van és béke. Békében vagy magaddal.

Ez nem jelenti azt, hogy mások minden esetben szeretettel és örömmel reagálnak rád. (Bár lehet, hogy az ideális világod szerint mindenkinek örömmel és szeretettel kellene fogadnia téged...) Lehet, hogy nem tetszik nekik. Lehet, hogy ennek hangot adnak. 

És lehet az is, hogy velük is ugyanaz történik, mint korábban veled: van egy idális képük rólad, és a valóság szerint te nem az vagy, ez feszültséget okoz bennük. 

És ez így megy tovább, körbe és körbe, újra és újra, míg meg nem halnak... vagy valaki a saját feszültségét ki nem engedi a körből... 

Mester, Tanító, tűnj el innen, elegem van belőled! Csalódtam benned.

Van a mélyben egy alapműködés, amelyben a tanítást a tanítóval összekapcsolod. Amikor a tanítóban csalódsz, hajlamos vagy kidobni a tanítást is.
Otthagyod? Dühösen kifakadsz? Számonkéred? Csalódtál, igaz?

Amikor a lényed kompatibilis a tanítással a 'kidobás' feszültséget okoz... mert az Egészet tagadod meg a 'kidobás' által.

***
A Földön olyan tanító vagy mester nincsen, aki a teljes spektrumban a teljes igazságot képviseli, tanítja.
Pedig a keresők ezt keresik.
(Tessék kérem nekem ezt tanítani: a teljes és igaz utat. Nem holmi morzsákat. Abból már kaptam eleget...)
Emberek vannak, akik képviselik az aspektusukat. Adott esetben ki is teljesítik. És az utat, amelyen elérték a kiteljesedést, akár még taníthatják is.

Te is aspektus vagy. Más a nézőpontod.
Ellentmondásként találod a más nézőpontot. Kifejeződhet az ellentmondás véleményekben, prioritásokban, cselekvésekben is.

És tisztázhatod (legalább a magad számára) az ellentmondásokat. Megmaradhatsz kíváncsinak, nyitottnak. Rátekinthetsz úgy, hogy te másként csinálnád.
Nincs egy út.
Bár egység van, de az aspektusok különbözőek.
Nem tudod megtagadni az egyik aspektust anélkül, hogy az Egészet meg ne tagadnád.
Úgy is lehet nem-részt-venni az ellentmodásban, hogy elfogadod a másik döntését.
Magadban teremted meg a harcot azáltal, hogy szerinted más a helyes és jó.

Lehet vitatkozni, egyeztetni, összehangolni - ha mindkét félben benne van a szándék.
A megbeszélés alatt, közben eljuthattok egy pontra, hogy nincs egyetértés. Különösen igaz ez az értékválasztás szintjére: ekkor elfogadhatod, hogy a másiknak az a fontos. És el lehet válni. Nem kell feszültséggel terhesen elválni.

Mindennapi szorongások

A szorongás anatómiája 

Felébredni egy új napra... te hogyan szoktál?

1. Óh, milyen csodálatos reggel, milyen remek, hogy kiugorhatok, alig várom, hogy élhessem/csinálhassam mindazt, ami mára következik...
2. Jaj, már megint reggel van... csak hadd maradjak még 5 percet... az ágy melegében és biztonságában, ne kelljen még kimásznom abba a zord 'világba'.

Ha a második a jellemzőbb rád, akkor jó esély van rá, hogy szorongsz az elkövetkezendő naptól (évtől/ élettől)
Én is ilyen szorongós alkat voltam, pontosan tudom, mit jelent: inkább aludnék, minthogy szembe kelljen találkoznom mindazzal, amit rossznak tartok. Merthogy rossznak tartom. Nem az következik, aminek az én ideális világom szerint egy reggelnek, egy napnak lennie kellene.
Nem azok az emberek, akikkkel találkozni vágynék. Vagy ha mégis, akkor azok az emberek sem azt mondják és csinálják, amit szeretnék. Sőt lehet, hogy tökéletesen ellenkezőleg, az én ízlésemmel telejesen ellentétesen működnek.
Ez pedig feszültséget okoz bennem. Jobb esetben csak morgok, hogy minek kell fölkelni, rosszabb esetben belekötök mindenbe, ami nem úgy van, ahogy szeretném. Még rosszabb esetben hisztizek.
Egy új nap következik, amiben biztos lehetek, hogy feszültséggel fogok találkozni, mert messze áll a valóság az én ideális világomtól. Persze, hogy szorongok tőle.

Az én ideális világomban béke van, szeretet, egyetértés, szabadság... a megoldások nem ki -és ráerőszakoltak, hanem megszületnek a természetük szerint. Az emberek figyelnek egymásra, nem hatalmaskodnak, nem tapossák el egymást, segítenek egymásnak, ráadásul ez a belső igényük, e szerint cselekszenek...
... folytassam?
Nem nem, kell, hogy angyalok trombitáljanak... az én ideális világom földi... vagyis az lehetne.

És ehhez képest: amivel találkozom, az igen különbözik az ideálistól. A kettő távolsága feszültséget okoz bennem. Frusztrációt, szorongást kelt.
Minél messzebb van a valóság az ideális  világomtól, annál nagyobb a szorongás.
Megütötte a feleségét... leugrott a hídról..., megerőszakolta..., éheztette..., kilakoltatta...,  törvényben megtiltotta..., ellopta a közpénzt..., arrogáns... nem válaszol...  ------- feszültség, feszültség, feszültség.

Vérmérsékletem szerint a feszültségből
- dühöt, haragot, cselekvést fabrikálhatok és megváltoztatom a fennálló világot, ameddig csak bírja az energiám
- vagy visszahúzódom és passzivitásba, depresszióba merülök

mindaddig, amíg rá nem döbbenek, nem tudok annyit változtatni, hogy az idealizált világomat valaha is elérjem. Tehát az ideális világ képzetével kellene végeznem. A csodálatos és szerető család, a békés ország és a többi álomkép... mind össze kell, hogy törjön.
És ahogy törik, egyik kép a másik után... egyre könnyebb tudomásul venni a valóságot, azt, AMI VAN. Anélkül, hogy ráaggatnám az elképzeléseimet, milyennek kellene lennie. Csökken a feszültség, mert nem akarom már, hogy más legyen a valóság, nincs tovább idális világ.
Az van, ami van.
A feszültség helyét a kíváncsiság és a nyitottság veszi át. És új utak nyílnak: hogy azzal, ami van, mit lehet kezdeni. Talán lehet valamit kezdeni. Értelmet nyer az a mondás, amit halálosan utáltam eddig, hogy ha "citromot adott az élet, készíts limonádét!"

A felfedezett nyitottságomban észreveszem, hogy süt a nap.
Csivitelnek a madarak. Gyönyörű az ég. Valaki rám mosolygott.
Még mindig történnek ízlésemtől távol álló dolgok, de már fölösleges szorongani tőlük.
Nem lett az életem hirtelen más, a körülöttem lévők sem változtak meg varázsütésre, de ami megváltozott:
Távol került tőlem a szorongás.  Nincs már dolgunk egymással. Elhagyott.

És ha mégis előjönne?  Akkor tudom, hogy jó tanítóm érkezett: meg kell találnom a hozzá tartozó idealizált világomat, hogy összetörhessem és végezzek vele.

Mi a bajom a pozitív gondolkodással?

Ömlik felém az úgynevezett pozitív gondolkodás.

Remek. 

Remek? 

Nem is tudom igazán. Valami nem stimmel velük. Érzem. Jó lenne kideríteni. 

Mi bajom van a pozitív gondolkodással? 

Tele van a FB "pozitív életigazságokkal", és a FB mentes életben a pozitív gondolkodók már-már egy külön és kasztot kezdenek alkotni: 'Gyere te is,  és a pozitív gondolkodással mindent meg lehet fordítani. Látod, milyen csodálatos napsugaras az életünk?'

Látom. Mutassátok. Tényleg kíváncsi vagyok. 

Ha tényleg tudnék ilyen csodálatosakat gondolni, akkor minden megváltozna, igaz? 

És mutatják a pozitív gondolkodók az életüket. 

Engem tényleg érdekelnek. Egyik a másik után. Kíváncsian és nyitottan közelítek, biztosan valami olyat tudnak, amit én nem, vágyom kideríteni a pozitív gondolkodás titkát. Nem elégszem meg a filmekkel, a könyvekkel, az angyalkártyákkal, tényleg érdekel, és élő, valódi embereket keresek. 

És amit találok? 

Gyönyörű 'csomagolópapírokba csomagolt életeket'. 

A pozitív gondolkodásba, mint egy csomagolásba veszett fájdalmak, szomorúságok és csalódások vannak becsomagolva. Megoldatlan vagy megoldhatatlannak vélt párkapcsolatok. A keserűség. A tehetetlenség. Az értetlenség. Működésképtelenség.

A csomagolópapírok naposak, vidámak, gyönyörűek, színesek, illatosak, vágyottak... remekbe szabottak: a legtöbbnek van valamilyen spirituális üzenete, életbölcsessége. 

Vannak közöttük angyalosak és sámánosak, a tökéletes Istenhez vezető úttal kidekoráltak. A legtöbbjük tele van aggatva szimbólumokkal is. És feladatokkal. 

Mert a pozitív gondolkodók elfoglaltak ám, mennek tovább, haladnak, újabb lépcsőt lépnek a 'dimenziók fejlődéstörténetében', van akinek a Föld már kevés, belekta gondolatban az egész Univerzumot, várja az új világot, amiben minden pozitív lesz, nem lesznek ezek a lehúzó pesszimisták és energiavámpírok, meg a többi sallang. 

Azt tapasztalom, hogy a pozitív gondolkodás csak visszafogja a cselekvést. 

Ha egyszer kimondanám egy kapcsolatról, hogy nem jó, nem működik, akkor logikusan lépnem is kellene, mert ki akarna egy vacak kapcsolatot fenntartani..., ugye? De a pozitív gondolkodás... hű, az remek magyarázat, azzal elodázom a cselekvést, magyarázom.

Azt tapasztalom, hogy aki hajlandó igazán megvizsgálni a dolgokat, az életét, annak nincs szüksége pozitív gondolkodásra, mert a dolgok és az élet mélyéből jövő gondolatok jók. Már eleve. Anélkül, hogy eltakarnának bármit is. 

Azt tapasztalom, hogy onnan, a valódi lényegünkből jövő megállapítások jók. Nem pozitívak, csak úgy jók, és kész. Nem szorulnak magyarázatra. És amikor az kimondásra vagy leírásra kerül, jó érzés... nagyon.

Azt tapasztalom, hogy mindenkiben benne van az az igazi jó, még ha sok réteg pozitivitás is került rá. :-)

És azok az életigazságok tetszenek nekem. Belülről fakadóan, megkérdőjelezhetetlenül. 

Ha valami jó, arról nem kell pozitívan gondolkodnom. Jó és kész.

***

De mi legyen azzal, ami nem jó? 

Szerinted? Neked mi a megoldásod?