A veszteségtől gazdagodni

A halál ugyan nem kívánságműsor, de sok lehetőséget tartogat a hozzátartozók számára. Ebből a sok lehetőségből kijöhetsz lélekben gazdagabban, teljesebben vagy beleragadhatsz a fájdalmadba és akár bele is keseredhetsz.
Az előbbihez szeretném összegyűjteni a friss tapasztalataimat a testvérem elvesztése kapcsán:

Elveszíteni valakit, akit szerettél, az fáj.
Fizikai fájdalom és érzelmi is. Nincs rajta mit szépíteni.

1. A fizikai fájdalom, olyan, mintha energetikai kötelékeket tépne ki belőled a halál ténye. A tudósaink, a tudomány, azt mondja genetikai hasonlóság. Minél közelebb van hozzád valaki genetikailag, annál inkább fájdalmas, amit fizikai szinten is érzékelsz. Mintha sebesülést kapnál azáltal, hogy a szeretted meghal.
Ha nem állsz ellen a fájdalomnak, hanem hagyod, hogy elborítson, kitisztuljon, akkor egyszer csak azt veszed észre, hogy a fizikai fájdalom csendesül és eltűnik. És lehet, hogy úgy érzed, már vége, és mégis jön egy újabb hullám. Ez lehet, hogy megtörténik pár óra vagy pár nap alatt. Elfogy a sírás, és be tud gyógyulni ami gyógyulásra szorul. Érzed.

Bánj magaddal szeretettel és gyengédséggel. Gyógyul.

2. Az érzelmi fájdalom nem kevésbé fáj.
Ha volt rá módod és lehetőséged, hogy kimondd a szerettednek mindazt, amit szerettél volna, akkor egyszerűbb a dolgod, mert akkor már ott megkönnyebbültél. Vagy legalább részben.
Ha nem volt rá módod, vagy nem lehetett elmondani, akkor ott maradt benned, talán benne is pörögsz, nincs már kinek elmondani. Lehet, hogy nem hagy aludni, ahogyan engem sem hagyott...

Amit én tettem, hogy gyújtottam egy gyertyát, és nagy zokogások közepette az éjszaka közepén megírtam a levelemet a testvéremnek.  Kedves...
Nagyon sajnálom, hogy nem gyógyultál meg. És csak írtam és írtam. Mindent, amit sajnáltam. Mindent, amit gondoltam.
Egyáltalán nem számítottam rá, hogy jönnek majd a mondatok egymás után.
És csak jöttek, teltek vele  a lapok. Nem gondoltam, hogy ennyi minden van bennem, amit szerettem volna elmondani.

-Nagyon sajnálom...
-Azt hittem...
-Arra vágytam...
-Sajnálom, hogy nem tudtam elmondani...
-És azt is, hogy bízom benne, hogy...

Bármikor megteheted. Akár évek múltán is, ha még nem engedted el a szerettedet.

3. El kellett engedni a halálhoz kapcsolódó félelmeket, aggodalmakat, ijedtségeket, gondolati örvényeket is, amelyek a halál kapcsán koncentráltan jelennek meg az ehhez kapcsolódó terekben (pl. kórház) Még ha én magam nem is táplálok már ilyesmiket, de ezek olyanok, mint a bogáncs, rám tudnak tapadni.

Érzed a nyomasztó energiákat a térben?
Az aggódás, a félelem, a betegség "szagát", amin nem segít a szellőztetés?
Ilyenkor érdemes alkalmazni a tudatosító rituálékat, amellyekkel meg tudod tisztítani az energiarendszeredet és a körülötted lévő teret.
Ha ezeket az örvényeket nem táplálod félelemmel, aggódással, ijedtséggel, akkor maguktól is feloszlanak. A rituálék meggyorsítják ezt a folyamatot.

4. Tudatosíthatod magadban, hogy a halál mit is jelent. Talán ezzel kellett volna kezdenem... Lehetne ez az 1. pont.

Az, aki vagy, nem szűnik meg, hanem kiemeli a fejét egy "videojátékból". Szellemi szinten folytatja az életet.  Ami megszűnik, az a fizikai anyagból álló test.

Ha van róla saját tapasztalatod, halálközeli élményed, akkor egyértelműen tudod.
Ha nincs, akkor itt egy kis segítség: https://www.youtube.com/watch?v=31Qd1CbXsDc
Ha tudod, hogy a szerettedet várják már a segítők, és talán már ő maga is találkozott velük a haldoklása során, akkor te magad is elengedheted, útjára engedheted őt. Jó helyre kerül.

5. És megértheted a saját halandóságodat is.
A temetés az itt maradottaknak szól.

Ha segít a vallásos hited, használhatod azt is - amennyiben békét és megnyugvást hoz neked.

6. De az elméd pörgését állítsd meg, mert az, meg akarván érteni a felfoghatatlan halált, csak hiábavaló szenvedésekbe tud belepörgetni téged, mint például:
-bűntudat, lelkiismeret-furdalás: Mit vétettem/vétett az illető, hogy meg kell halnia? Jaj, csak nehogy a pokolba kerüljön... Miért pont most? Nem jókor halt meg, lehetett volna ... ekkor meg akkor...
Biztos valami rosszat tett/tettem, hogy ennyi fájdalommal járt a halála?
Miért nem így történt? Vagy miért nem úgy történt?
És ha megmenthettem volna?
- és buta következtetéseket von le Istenről és a halálról, saját magáról.
Ha az elméd így pörög, itt lenne az ideje, hogy Önmagaddal megismerkedj. Kereshetnél tudatosságnövelő módszereket is akár, amelyekkel önmagadra ébredsz.

Csak hogy tisztázzuk: nincs büntetés, hiszen nincs, aki büntessen. A szeretet, a fény, aki te magad is vagy nem büntet. Önmagát büntetné vele. Fel sem merül.
Fölösleges bántani saját magadat. Engedd el a bántó gondolatokat!

Addig dolgozz magadon, amíg nem marad más, mint  a szeretet.
És akkor feldolgoztad a szeretted elvesztését, lelkedben növekedtél és gazdagodtál...  és a legfurább dolog történik meg veled: a veszteségtől gazdagodsz.

Gyász: elengedni a veszteséget

Kell-e egyáltalán gyászolni? És meddig? Hol akad meg a gyász? Hiszen én azt hittem, ezt már rég elengedtem... vagyis... nem is tudom...

Ezek olyan kérdések, amelyekkel gyakran találkozom a terápiák során. 

A veszteség fájdalommal jár. Tetszik nekünk vagy sem, de így van. Ha szerettünk valakit vagy valamit, ha megnyitottuk a szívünket, ha azonosultunk vele... annak az elvesztése... fáj. 

Amit el lehet veszíteni, az fájhat, nemcsak a nyilvánvaló személyek elvesztése fáj. Fájhat az is, ha elveszítünk egy poziciót, egy beosztást, egy kedves kis állatot, egy szeretett tárgyat, egy bedőlt vállalkozást, hitelt, egy identitást, szerepet. 

Nem elég a tudás. Maga a gyász, ennek a veszteségnek és fájdalomnak a feldolgozása. Azért hangsúlyozom a fájdalom részét, mert itt történik a legtöbb megakadás: hiába tudjuk az agyunkkal: minden magyarázat megvan a veszteségre, ezzel nem lehet kiváltani azt, hogy "kifájja" magát a veszteségünk. A feldolgozás nem egyenlő a fájdalom elnyomásával, ne keverd össze. A magyarázat, hogy "neki már így jobb" vagy "ez volt a sorsa" stb. valójában belül nem hoz enyhülést. Felszínes szép szavak akkor, amikor belül egészen mást érzünk: igazságtalanságot, haragot, megbántottságot. Gyakran egy fel nem dolgozott fájdalom keserűséghez vezet: valójában meg vagyunk bántva az élet igazságtalansága miatt, haragszunk Istenre.

A fájdalom nem tart örökké. Bár a mai nyugati kultúrában a fájdalmat (fizikai szinten) szinte minden áron csillapítani, megszüntetni igyekeznek, ezért gyakran félünk is tőle. 

Valamikor azt hisszük, hogy az a fájdalom, ami a vesztességgel jár (ez főlek lelki, de lehet fizikai is!), olyan nagy, hogy sose fog elmúlni.  Vagy a másik véglet: olyan kicsi az a veszteség (katonadolog...), hogy szót sem érdemel. Ezért nem is foglalkozunk vele... 

Egyik sem fedi a valóságot. A fájdalom, az fájdalom. Nem tudjuk előre, hogy mekkora, de egyszer csak vége van. És ez az 'egyszer csak' nem években mérhető, hanem max. napokban, sokszor inkább percekben. Ha megéltél valaha is egy erős fájdalomnak a kiszabadulását a testből, valószínűleg, nem akarod  már elnyomni a többit sem. Tehát bátorítalak rá, hogy engedd meg a fájdalmat: fájja ki magát!

Nincsen időkorlát. De megígérhetem neked, hogy sokkal gyorsabban megy, mint amire általában számítunk.

Ne legyél áldozata a veszteségnek! Nincsen semmi, ami ugyanolyan lenne, mint régen, fölösleges ezt várnod. Nem fogja senki/semmi pótolni azt akit/amit elveszítettél. Lehetetlen. Hiszen mindenki mást tud adni neked. A veszteség által minden megváltozott. Engedd, hogy te magad is megváltozz. Te magad sem leszel az, aki voltál. Új emberré válsz. Nem az idő gyógyítja be a sebeket. Szerintem...

Ha átvetted már a veszteség fájdalmát, ez nem jelenti azt, hogy benne kellene tocsognod. Csak emlékezz, hogy van annak a veszteségnek valamiféle ajándéka is. Vedd át azt is! Valamilyen felismerés, érzékelés, tudatosságbeli változás, megértés, megbocsátás. Lehet, hogy megérted a halál szerepét az életben, és soha többet nem fogsz félni tőle. Ki tudja? Akár ez is megtörténik. 

Láttam rá példát  jópárat.

Ha megvan a gyógyulás -benned-, akkor egészségesen tudsz viszonyulni magadhoz és másokhoz is. 

Megszakadt a kommunikáció! Ez egy olyan indok, amit gyakran használunk arra, hogy a veszteség fájdalmát magunkhoz kössük. Amikor valaki hirtelen meghal, vagy más módon, pl. sértődésből kifolyólag megszakad a kommunikáció, rád csapja valaki az ajtót - azt hisszük, hogy a másik testi valója szükséges hozzá, hogy nekünk könnyebb legyen a lelkünk. Pedig a fájdalom bennünk van, rólunk szólna, szólhatna az az elengedés. Másrészt a tudatosság szintjén nem korlátoz a forma, ott bizony felvehető a kommunikáció. Megértés, megbocsátás, elengedés tud születni azon a szinten. 

Javaslat: Tedd a könyvjelzők közé ezt írást! Alkalom adtán, amikor szükséged van rá, vagy a szeretteidnek,  legyen emlékeztetőd, hogy van kiút a veszteségből. És emlékeztetlek, ha netán megakadnál valami miatt, kérhetsz segítséget. Van az is: rendelkezésedre áll, ha választod.