A Szenteste

Alig vártam, hogy újra írhassak, de egyszerűen nem volt egy szabad percem sem. Igazából most sincs ám, csak már muszáj. :)

Naszóval, még december 22-én kezdődtek az események, amikor István házimunka közben félig lerokkant.

Izé...vagyis a lábára ejtett egy tányért. Semmi különös - gondoltam, de aztán kiderült, elbagatellizáltam a dolgot. A láb dagadni és lilulni kezdett. 

Ennek ellenére István hatékonyan tudott segédkezni az előkészületekben felpolcolt lábbal is:

a gyerekek verbális irányítása lett a feladata.

Gondolhatjátok milyen az, amikor 6 gyereket próbál szavakkal rávenni a rendrakásra...

Sebaj, 24-én, a sebészeti ügyeleten kipihentük a készülődés fáradalmait. Itt kiderült, hogy nincs eltörve a láb, csak egy szép nagy vérömleny keletkezett, ami nyomkodja az idegeket, hát ez a hatalmas fájdalom oka.

Amikor a baj manifesztálódott is, már az ajkait sem bírta kinyitni. 

Ezt a gyengeségét azonban csúnyán kihasználtuk.

De erről később.

Szokás szerint megérkezett hozzánk édesapám, megfőtt az ebéd is.

Évek óta nem készülök semmilyen különlegességgel.

Ennek rövid története 5 évre nyúlik vissza, amikor aztán volt ám karácsonyi fogás az asztalon! A gyerekek meg sorban jöttek hozzám, és sugdosták a fülembe, hogy ehetnek-e makk levest...

(Makk leves az a smack márkanév alatt futó borzalom, ami egy segélyszállítmányból került hozzánk tévedésből)

Megették az összeset, és ragyogó arccal mondogatták, hogy életük legjobb karácsonyi ebédjét fogyasztották el. Később az iskolai karácsonyi fogalmazásban is előkerült a téma, le is írták becsülettel, hogy itthon makk levest főztem, és végre milyen finomat ettek.

(egy darabig bujkáltam a tanító nénik elől)

Így aztán idén is húsleves gőzölgött, és egy bébipulyka sült utána. Rizzsel, zöldségekkel tálaltam.

Utána hamarosan megérkezett az angyal is. Idén először belenyugodtak mindannyian, hogy az angyalt várjuk, ezért felesleges köröket sem kellett futnunk. Énekeltünk, imádkoztunk, majd bontogattunk. Mindenki örült mindennek, majd mutatom még, miket készítettek a gyerekek. Nagyon megható volt.

Hiába, a Tökéletes Karácsony részesei voltunk. 

Amikor ezt éppen szavakba öntöttük, valakiből kikívánkozott, hogy nem, mégsem. Még valami nagyon hiányzik.

És akkor mindenki rádöbbent, hogy tényleg hiányzik valami...vagy inkább valaki.

István pedig, mint írtam szólni se bírt...

Egy-két telefon, és már itt is volt.

Vacak,a hetedik testvér.

Eltelt három nap, és még mindig nem hisszük el, hogy részünk van ebben a csodában.

Holnap Vacak bemutatkozása következik. :)