Az öregségről

Az alábbi felvételt ma vettem észre az egyik ismerősöm facebookos oldalán. Rákattintottam, mert Márai Sándor "A gyertyák csonkig égnek" regénye az egyik kedvencem volt. (Ehhez szeretném hozzáfűzni azt, hogy általában az  "Egy polgár vallomásai", illetve a "Füves könyv" a nyerő az ismerőseim körében és nem a "A gyertyák csonkig égnek". Érdekes. Az Anyunak pedig hozzám hasonlóan, nagyon tetszett. Engem rabul ejtett a fantasztikus stílus, Márai írói tehetsége.  )

Szóval rákattintottam a lejátszásra és ledöbbenve hallgattam a monológot. Nem emlékeztem rá, egyáltalán nem emlékeztem a szövegre! 

Mit olvastam egyáltalán? Mire mondom, hogy lenyűgözött, ha még arra se vagyok képes, hogy nyomokban felismerjem??? 

Azt hiszem tudom a választ. 

40 éves korom előtt ezt a részt még nem is érthettem, vagy ha mégis, akkor kellemetlen "ugyan, ki akar ezzel foglalkozni" résznek könyvelve átfutottam rajta.

Most, ennyi idősen értem és sajnos mélyen átérzem Márai gondolatait. Ésszel értem és lélekkel siratom. 

Muszáj vele foglalkoznom, mivel az az idő elmúlt, a fiatalságunk hihetetlen életszeretete, az egészség, boldogság és a töretlen optimizmusunk kezd alábbhagyni, sajnos már tudom, hogy nem vagyunk elpusztíthatatlanok, néha felüti fejét a kortól, az elmúlástól való félelem. Ezeket a félelmeket 30 évesen nem is ismerjük, eszünkbe se jut foglalkozni velük. Bárki mondaná, kinevetnénk, ó, hát kit érdekel? 

Azt hiszem 40 felett kezdődik. Egyszercsak már nem bírjuk viselni a kontaktlencsét, kiszárad a szemünk, fárasztó lesz a korábbi életünk, a tempónk, már nem bulizásra, inkább nyugalomra vágyunk. Nyugisabbakká válunk, már erre van szükségünk, ez tesz jót. Ekkortájt kezdünk el félni is a betegségektől, a korábban csak másoknál lecsapó kórok hirtelen megjelennek a gondolatainkban, nyomokat hagynak a pszichénkben és elkezdünk félni. Mi lesz, ha én is??  Mennyi van még hátra, milyen lesz a vég? Meddig fogok élni, milyen betegség várhat rám?

Ezek a gondolatok 40 felett megérkeznek és helyet követelnek maguknak.

Mássá válunk, megváltozunk.

Felnőttünk.Öregszünk.

Más lett a hallásom is. Már meghallom, sőt értem Márai, az öregedésről szóló szavait is, amiket nem csak egyszerűen szépnek, hanem borzalmasan telibetalálónak és szívbemarkolóan igaznak tartok. A gondolatai gyönyörűek ugyan, de rettenetesen fájnak.

Így van minden szóról szóra, ahogy ő írja, igaz én még jócskán az öregedés elején járok, mégis. Félek. Leginkább attól, hogy minden úgy lesz, ahogy ő leírja. Mert ha igaza van, akkor szörnyű ez az egész, ez az életnek nevezett akármi... jobb ha bele se gondolok. Ez nem struccpolitika, hanem egészséges önvédelem. A szellemünk, a lelkünk védelmében. 

Talán nem is minden 40-esnek való. Sokan még nagyon fiatalok. Ki kell próbálni. Aki rálegyint, az szerencsés.

Aki végigbőgi ahogy én, az nagy valószínűséggel 40-en felüli.

Mert már érti.

A sok-sok szomorúság mellett van azért más is ..

....például könnyfakasztó pillanatok, amikor a könnyek előidézője végre nem a szomorúság, a bánat, hanem a szívből jövő, felszabadító és megkönnyítő oltári röhögés. Ez pedig az új munkahelyemmel függ össze. 

Imádom a munkámat. Imádom a munkahelyemet, pont ilyenre vágytam.

Sokat utazunk, rengeteg a munka, roppant fárasztó, de szuuuuuper!! Olyan társaságba csöppentem, ahol jól érzem magam, és ahol a főnök tényleg külön fejezetet érdemel. Az embersége és lojalitása mellett kiváló a humora is, eszméletlen jókat röhögünk.

Mesék jönnek (csak győzzem :-) ) ... 

de addig is egy kedvenc:

Ezek az éjszakák soha nem múlnak el???

Azóta már visszakerült az anyu az otthonba. Sőt. El is hagyta. :( Egy ideje ismét kórházban van, de nem az alapbetegségével, jelenleg a lábát műtötték. 

Már nem elég a súlyos betegség, a kiszolgáltatottság, ágyban fekvés. Megjelent valami új is: időközönként fájdalmak ..........

És nem tudok segíteni. Semmit. Ordítani tudnék.

Belefeszülök ebbe az egészbe.

Aztán újra csak belegondolok az egészbe és szégyellem magam, hiszen csak magamat sajnálom. Nem bírom ezt a terhet.

Aki pedig ennél sokkal többet tűr és szenved, az az 

Anyukám.

Mennék hozzá, de jelenleg nem tudok. Se szabi (nem azért mert embertelen a főnök, hanem most tényleg rengeteg a munka), se "kedv". A kedvcsináláshoz vettem újra lottót. Hátha.

Igen "kedvileg", azaz anyagilag is megterhelő a jelenlegi helyzet, ugyanis az anyu lakásának a számláit is nekem kell fizetnem, ahogy a személyi kölcsöneit is. Az otthon ahol vannak szintén nem ingyenes. Az ellátásra és a gyógyszerekre kvázi rámegy a nyugdíjuk. A többi rám hárul. Ezek a kiadások mellett a hazautak főleg nehezek, hiszen nekünk otthon nincsen már se szállásunk, se másunk. Főzni se főz ránk senki. Minden fizetős. :-( Ki lehet számolni. Aki azt mondja, hogy akkor is mennem kéne, annak megadom a bankszámlaszámomat, jöhet az utalás. 

Az élet, hogy még érdekesebb legyen, az anyu és a Fürtike kapcsolata rettenetesen megromlott, tényleg nem tudom mi a fenét csináljak... Fürtikém egyfolytában haza szeretne menni a "kis otthonába", ahol végre kipihenhetné magát az elmúlt hónapok tragédiája és gyötrelmes könnyei miatt. Azt mondja, hogy az otthonban remek a kaja, sütikét is kapnak, nagyon szereti a gondozó lányokat, mindent megtesznek neki, tüneményesek, de a helyet akkor se tudják vele feledtetni, az nem az otthona. Ráadásul a vécé is túl messze van a folyosón ...... ő ezt nem tudja megszokni. 
A szívem szakad meg, hiszen igaza van.
Mit csináljak? Ha hazamenne, egyedül lenne a lakásban. Ki vigyázna rá? Ki segítene neki, ha ne adj isten elcsúszna, elesne?
Ki találna rá és mikor?
Édes istenem, hát 89 éves! 

Nem így élt, nem ilyen ember volt ő, hogy ennyi idős korára, ennyi kiszolgált ember és év után egy idegennel megosztott szobában maradjon neki egy ágy, meg egy szekrény fele......

A tehetetlenség meg főleg fáj, mivel nem tudom megváltoztatni ezt a helyzetet. Pedig vinném én a kis Fürtikémet oda ahova szeretné.
És ülnék szívesen az ágya mellett és élvezném a kis mosolygós arcát, ahogy a fagyikájának, vagy a rántott halacskájának örül. Mert örül ő mindennek, a legkisebb dolognak is. Az ajándékba vitt plédet álló napig simogatta, sugárzó arccal: "Olyan finom, annyira puha!". A rózsás ágyneműn pedig el is sírta magát. Csak ennyit mondott: "Nagyon szép. Köszönöm szépen."

Az Anyu hiánya is rettenetesen fáj. Főleg most, hogy újra ott fekszik a kórházban ....... ez nekem már nem csak büntetés. Ez már kínzás.