A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Anyu. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Anyu. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. július 13., péntek

Születtek 90, illetve 69 évvel ezelőtt

Nagy futás volt az igaz, de sikerült! Győrben jártunk.
Meséljenek a képek:

 Ő az én kis Nagymamim, mind a 90 évével, .....

.... akit azok az ünnepélyes percek könnyekig meghatottak.

És tessék, a bizonyíték, ott a tévé. 
Már az én Anyukámnak se kell a falat bámulnia!!
Neki is születésnapja volt. Igaz a helyzete, az állapota nem annyira rózsás, de akkor is csoda történt, visszatért az életbe! Alig 2 hónappal ezelőtt, alvó babaként messze járt tőlünk, nem vett részt a tudatosságban. Egyedül nem boldogult se az evéssel, se az ivással, őt látva kétségbe voltam esve ...
Mostanra kérem az Anyukám kivirágzott!! Fantasztikus teljesítményekre képes, úgymint tud ülni, kommunikálni, önállóan enni, inni, de itt azért meg is állnék. A betegség nem múlt el, csak megkönyörült rajtunk, pontosabban az Anyukámon. A szervezetét tisztántartó, tápláló infúziók meggyőzték a bajt, viselkedjen egy kicsit emberibben. Ne legyen gonosz, vad és kegyetlen.

Nagyon örültem annak is, hogy az Anyu ismét koordináltan képes használni a kis kezét, működik a finommotorika.Csak a hozzávaló erő hiányzik. De mindegy, ez akkor is fantasztikus teljesítmény tőle.

Az Anyukám újra működő kis kezei, ahogy megpróbálkozott az ajándéka felbontásával. 
Tudta mit kéne csinálni és azt is hogy hogyan.

 





2012. június 24., vasárnap

Sikerült!! (Bár keserű szájízzel. )

A lényeg, hogy az Anyukám már pár napja tévét néz! Ahogy ma az egyik gondozó lánytól (gondozó, hmm, igaz ők ennél sokkal többek, csupa lélek, fantasztikus emberek) hallottam például, hogy ma reggel 6-kor bekapcsolták a tévét. találtak valami dáridószerűt benne, így nótaszóra történt a mosakodás és az átöltözés. Bulinak nevezték, nevettek. A buli még az egyik új szobatárs arcára is mosolyt csalt, holott a néni az egyik felére lebénult. Mégis nevetett. Az ilyen hírek egyszerűen felvillanyoznak. Apró örömök, de legalább léteznek ezek a percek, és nemcsak a szenvedés.
El se hiszem, az anyukám már nem fekszik órákon keresztül a semmit bámulva, végre van neki "társasága". 
Pedig eleinte féltem, annyi ponton megbukhatott volna a dolog. Számolnom kellett azzal, hogy a kábeltévé a szobába nem vezethető be, ahogy azzal is, hogy az a bizonyos "sárga" fal az ágya lábánál nem alkalmas arra, hogy felszereljék rá a tévét. 

Köszönettel tartozom M.-nek a villámsebességgel reagáló ismerősnek, a gondozóház vezetőjének, a dolgozóknak, a karbantartóknak akik bevezették a szobába a kábeltévét, felszerelték a tévét és beüzemelték, mindenkinek aki segített! 

Az Ayukám még nem tudja, nem is fogja megtudni, mivel meglepetésnek szánom, július 8-án a születésnapján ott leszek nála! (Fürtikének is nagy meglepetés lesz, a drágám július 7-én lesz 90 éves!!) Majd akkor látni fogom én is a tévéjüket. Megjegyezném, hogy ilyen modern, lapos izénk még nekünk sincs itthon. Lehet nevetni, de egy 100 éves, 51 cm-es képátmérőjű monstrum a lakótársunk. Éveken keresztül a lélekrohasztó anyagi csőccség mellett, még gondolni se gondolhattunk tévévásárlásra. Hiányzott mindenre a pénz, főleg olyan luxusdolgokra, mint plazmatévé nem is gondoltunk (nem is hiányzott)
Most esetleg már mehetne, de ahogy a párom fogalmazott: 
-"Éveken keresztül el voltunk ezzel a régi, kicsi szar tévével, pár hónapot, akár újabb éveket is kibirnánk, nekünk ez nem olyan fontos. Az Anyukádnak viszont nagy szüksége van jelenleg egy tévére. Inkább ezt finanszírozzuk. Mi még ráérünk. " - és ez mind a páromtól jött. Ő találta ki a tévét, én nem is gondoltam rá, eszembe se jutott, hiszen nagyon sok pénz, még nekünk sincs.
A legutolsó győri látogatásunk alkalmával aztán belendült. Az otthon folyosóján, illetve az anyu szobájában megvizslatta az állmennyezetet, megkérdezte merre van kábeltévé doboza az épületben, aztán készen állt a tervvel. Itt elosztót beszerelni, arra felvezetni, ott mehet a cső mellett, itt be ....... az ötletét, a stációkat lefényképeztük. A képeket photoshoppal megbuhertam, nyilakat pakoltam rá, kicsinyitettem, nagyítottam .... ahogy hallottam, a műszakiak a mi terveink alapján dolgoztak. :-)
Visszatérve a páromra. Hát ő ilyen ember. Nem is adnám semmiért. Azt hiszem érthető.

A keserű szájízt a fészbúkkal szereztem. Az elején naivan azt hittem, hogy a kérésemmel nyitott fülekre találok, de már tudom, hogy a mai virtuális baráti társaság nem alkalmas a valós összetartásra, a segítségnyújtásra. Nem, nem rosszak az emberek, csak olyan szinten, amilyen szinten szeretnénk már nem kívánnak/tudnak résztvenni a másik életében. Sokan biztosan nem olvasták,  néhányan meg biztosan úgy tartották, ahogy az egyik ismerős, aki szerint egy ekkora városban mint Győr, manapság már nem lehet gond egy tévé megvétele. A lényeget nem értették. 
Ugyanis 650 km-nyi távolságból még egy sószóró és egy pár zokni megvétele is kurva nagy kihívás. 
Már nem kívánom ragozni, de csalódtam a nagy virtuális/baráti/ismerősi plattformban. Bár lehet, hogy csak én vagyon túlontúl érzékeny. Szociálisan biztosan. Emlékszem, egyszer egy ismerős arról számolt be, hogy az anyukájának ellopták a rotációs kapáját, ő pedig segítséget kér, mert muszáj lesz felkapálnia a kertet. 
Engem ez a hír is megérintett. Úgy emlékszem írtam is neki valamit. Valami együttérzőt. Mert úgy vagyok vele, hogy nem mehetünk el a mások problémája mellett. Nekem nem az, de a másiknak igen. 
Ha más írta volna, hogy a súlyosan beteg anyukájának szeretne Nürnbergben akármit beszerezni, de nem tudja hol lehet kapni, ahogy ismerem magamat, már másnap a nyakamba vettem volna a várost.
Kicsit rosszul esett, hogy még arra se kaptam ötleteket, egyáltalán milyen üzletek vannak Győrben, hol érdeklődjek az ilyen tévék után. 
Saját erőből megtaláltam az egyik ilyen műszaki diszkontot (persze, hogy meg lehet mindent találni a neten, hogyne, de basszus, gondoltam az ismerősök jobban kiismerik magukat abban a városban, ahol én már több mint 10 éve nem élek, és írnak, figyu, próbáld meg őket, meg őket felhívni, ezek új üzletek  ..., de nix ..) A tévé felszereléséről is azt gondoltam, hogy valakire szükségem lesz okvetlenül, aki ezt fel tudja szerelni, illetve az adókat be tudja állítani. Hála isten megoldódott.
De tanultam az esetből. Ezentúl én is kizárólag maradok a vicces képek megosztásánál. 
Mások kérését figyelemre se fogom méltatni, nem érdekel.
Sajnálom, én se érek rá, ahogy mások se.
Most mit csodálkozom? 
Azért, mert tényleg nem gondoltam, hogy nem működik. Naivitás? 
Azt hiszem nem az. Én másképp vagyok bekötve. Figyelek másokra. 

2012. június 14., csütörtök

Segítsetek!

Az anyukámat a rendszeres infúziókkal (hála az összes orvosnak, ápolónak, gondozónak) újra felébresztették a Csipkerózsika álmából, drága szivem visszatért a tudatosságba, visszatért közénk, hozzám. 

Elmondhatatlan érzés ám az, hogy újra tud beszélni, hogy esténként már őt is kérhetem a telefonhoz és nemcsak az állapota után kell érdeklődnön a lányoknál az otthonban.  :-(
Szellemi vetélkedőt sajnos még mindig nem tudna nyerni, ez a hanyatlás a betegség velejárója, de nem érdekel, boldog vagyok. Számomra azzal, ahogy az anyukám rám néz, hogy lát engem, hogy érti, hogy ki vagyok, ahogy azokat a barna, meleg kis szemeit rám emeli, és még arra is képes, hogy válaszoljon, mindezzel megtörtént a csoda! Két hónappal ezelőtt, az utolsó előtti utamnál zokogva hagytam el az otthont, olyan szörnyű állapotban volt, azt hittem utoljára látom. Ehhez képest a jelenlegi állapota fantasztikus! Ez sajnos nem javulás, nem a betegség múlt el, csak (dehogy csak!), az állapotán enyhítettek.

Nem tudok eléggé hálás lenni annak a győri belosztály dolgozóinak, az orvosoknak, a nővérkéknek, mindenkinek, aki részese volt ennek a csodának! Ezek az emberek tettek azokra a tényekre, miszerint  "előrehaladott ...", meg "nincs terápia", meg "nem tudunk mit csinálni", az anyukámat visszahozták az életbe. 
Köszönöm.

Viszont az anyunak most lett igazán borzasztó, a tudatosság visszatértével érzi és érti igazán a betegségét az állapotát. Mivel a 30 kg körüli testsúlya, illetve a korábbi lábműtétjének következtében a mozgás, sőt, egyelőre még az ülés is teljesen kizárva, így szegénykém az ágy rabja.
És ez szó szerint értendő.
Fekszik rendületlenül, napközben felemelt fejtámasszal, de akkor se lát mást, csak vele szemben a falat.... nekem pedig megszakad a szívem.

Szeretném, ha az anyukámnak, aki bár továbbra is ágybanfekvő, de már nyitott szemekkel és nyitott elmével (kb. 85 %-os). ne csak a sárga falat kéne bámulnia. 
Jó lenne egy tévé. 
A tévét ő is szeretné - az más kérdés, hogy mennyire kötné le .... bizonyára nem úgy mint bennünket, de akkor is .... Szeretnék egy tévét az anyukámnak.

Ehhez viszont szükségem lenne segítségre. Nem kell megijedni, nem pénzt tarhállok, a kivitelezéshez keresek segítőket, amihez nekem sajnos hiányzik 650 km, plussz néhány csavarhúzó, csavar, tipli és fúrógép.  

A tévé, amit elképzeltünk kb. 61-66 cm képátmérőjű, LED tévé. A győri Media Izé honlapján ettől csak nagyobbakat találtam, ráadásul nagyon is el tudom képzelni, hogy Magyarországon nem ez a legolcsóbb szakáruház. 
Segítsetek kérlek! Jó lene valaki, aki ért hozzá, aki le tudná bonyolítani a tévé megvásárlását (én fizetem), a tartó felfúrását, a tévé bekötését és az adók beállítását ........ ne maradjon az anyukám ebben a sivárságban.
Nincs túl jó kedve, azt tudom. Küldtem neki postán egy kis rádiót. Kérdeztem tőle, hogy milyen? Jó a hangja?
- Jó. Nagyon jó. Csak nem hallgatom. Nincs kedvem.... - mondta az Anyukám. :-((
Ezért kell a tévé. Muszáj.
Elterelné egy kicsit a gondolatait, lefoglalná.

Segítsetek légyszíves!

A képek önmagukért beszélnek, bár sokat vacilláltam, szabad-e őket megmutatnom, mennyire tartozik ez a tragédia a nagyvilágra? 
Lehet semennyire, de most nagyon kell nekem a segítség. És a képeken látszik, hogy mennyire .....
Szomorú a valóság, igaz?






2012. május 22., kedd

Utazom

Rövidre fogom, muszáj, istentelen késő van.
Holnap indulok. Szombaton érkezem vissza. Haza? Itthon? Hol van, melyik országban, melyik városban? Ezt már tényleg nem igazán tudom.
Anyuciiiii!!! Drágám!
Jövök!!!

És tényleg, rövidre fogtam.
Ez egyszer sikerült.

2012. április 1., vasárnap

Kurze Pause, Győrbe mentem

Sikerült végre úgy autót találnom az egyik telekocsin keresztűl hazafelére és a visszaútra (itthonról haza...), ami harmónikázik a szabadságommal, ami sajnos nekem se véges. 
Ráadásul szabit nem úgy és akkor tudok kivenni, amikor gondolok egyet, ezt egyeztetnem és engedélyeztetnem kell. Vannak területek, amikért én vagyok a felelős, nem tudom egyszerűen átadni másnak, vagy eltolni későbbre. 
A korlátlan szabadságot, csak az éveken keresztül tartó munkanélküliségem alatt tudtam "élvezni". Ez alatt az évek alatt bármikor mehettem volna. Csak nem volt miből. Bár ezt sokan el se hitték. Ezt a korlátlan szabadságot nem kívánom senkinek, ahogy én se szeretném mégegyszer átélni ..... bár soha nem tudni mit hoz a holnap... valószínű nem rokkannék bele. Vegyük úgy, hogy én már edzett vagyok.

Ma este, ha minden jól megy, már látni foglak újra Anyukám, és téged is drága kis Fürtikém!
Izgulok.

2012. március 15., csütörtök

A tragédia felé lavírozva

Rettenetesen félek.
Tegnap már megtörtént az, amitől egyfolytában rettegek. Hívás a céges mobilomon. A kijelzőn pedig egy győri telefonszám..... a Katié, az Anyu hugáé.
Hívott, mert őt is hívták. Kérték, vigyen be az Anyukámnak szép ruhát az otthonba, bármi megtörténhet ...... gond van.
650 km-re vagyok tőle és munkaidőben. Mindenki megértő, az összes kollégám, a főnököm. Együttérzőek, meghallgatnak, hozzászólnak, bátorítanak. 
De segíteni senki nem tud. 
Legszívesebben üvöltenék. 
A legszörnyűbb valóban a távolság, ami elválaszt bennünket. Pedig úgy mennék, futnék hozzá!
2 hét múlva megyek is. Csak Istenem, addig, addig ne történjen semmi, kérlek!!
Az Anyuval tegnap is telefonáltam, kétszer is. De nem érteni szegénykét, mivel nincs ereje formálni a szavakat. 

Nem adom fel, drága Anyukám, kérlek Te se tedd!
Az okosok azt mondják, az élet mindig megy tovább.
Persze. Csak már nem úgy mint azelőtt.
Kiváncsi lennék, hogy a pár nappal ezelőtti svájci buszkatasztrófában elhunyt gyerekek szüleinek valaki ilyet mondana, mit válaszolnának .... mekkorát ütnének? :-(

A valóság szörnyű és nem emberi lélekhez mért.



 

2012. március 5., hétfő

650 km-re a valóságtól

Nem is tudom mi a nehezebb. Ott lenni az Anyunál és látni, megélni a kíméletlen valóságot, vagy sokszáz kilométer messzeségből belehülyülni a tehetetlenségbe.

A győri napok nekem talán a reggelig végeztéig nyugalmasak, bár ezzel már nem állítottam valóságosat, ugyanis az éjszakák borzalmasak. Az alvás minimális, az éjszaka közepén már ébreszt az Anyuval összekötő láthatatlan köldökzsinór nálam maradt része és elkezdi kergetni a fejemben a gondolatokat. Nincsenek sokáig egyedül, érkeznek hozzájuk persze a test reagálásai, válaszai. Végtelen nyugtalanság, izzadás, rossz közérzet, idegesség, idegesség.

Többfelé szeretnék szakadni, de nem lehet. Egyrészt szeretném nyugodtan, fegyelmezetten elfogadóan kezelni a kialakult helyzetet, belátva, hogy sok mindent nem tehetek, a jelenen változtani nem tudok, és ennek megfelelően minden cirkusz nélkül, nyugodtan meglátogatni az anyukámat, az időm másik részét pedig a velem együtt Magyarországra utazó családomnak szentelni. Erre nem vagyok képes. Se érzelmileg, se idegrendszerileg. Az anyu egyedül kiszolgáltatott. Egyedül maradt a testi gyötrelmeivel, a szükségleteivel. Neki folyamatosan segíteni kell. Hogy a fenébe tudnék egyszerűen csak befutni hozzá, aztán őt otthagyni?

Most februárban végre megadatott nekem, hogy hosszú perceken keresztül csak ott ülhessek az ágya mellett némán, rá vigyázva. Csak néztem őt, a törékennyé vált Anyukámat, az örökmozgót, a mindig segítőt, aki jelenleg csak fekszik, fekszik, bár a lányok a felfekvések elkerülése miatt sokszor a kerekesszékbe is beültetik, de a látvány szomorú.
És istenem, a tekintete..... hogy is mondjam, az az érzésem, nem néz "koncentráltan".  A legrosszabb az, hogy néha nem tudom mennyire és mi az amit tud, ért, szeretne ...ez változó. A szavak teljesen feleslegesek, sokszor nincsenek is, gyakran ez egy más állapot. A tökéletes, magát teljesen kiismerő emberke szavai után érkeznek a valóságot és a jelent teljesen felcserélő emberke szavai, aztán persze az erőtlenségtől és a betegségtől, gyógyszerektől letompított egy-két szótagos szavak, amiket sokszor nem is érteni ....
Kellett már nektek etetni az anyukátokat?  Nem segíteni az étkezésnél, nem. Etetni.
Remélem nem! Ne is legyen benne részetek.
A szívem megszakadt ezen a februári napon az ebédnél. Végigcsináltam. Még szép, hiszen ez nem kívánságműsor, az Anyukám enni szeretne én pedig ott vagyok vele, gyerünk Anyuci!
A szív újra a látványtól, a helyzettől facsarodik, itt már nem megy se a finom, se a durva motorik. Ahogy a koncentráció se, csak a reflexek. Amit és ahogy eszeget az én kis anyukám.......istenem! :-(
 
Akkor is. Mi ketten összetartozunk.
A látvány és a hozzá kapcsolodó összes információ persze embert próbáló. 
Akkor is az anyukám, akinek bizonyára .....remélem szüksége van a látogatásomra.
Hála isten megismer. De tovább nem nagyon jutunk, éhség és szomjúság csillapítása a legfontosabb, ülés, fekvés, másra sajnos nincs lehetőségünk, azok az idők elmúltak. Csokit kér, csokikát szeretne folyamatosan. Adnám is, meg nem is, hiszen nem szabadna édességet ennie, de könyörgöm, mi van neki, mi maradt még neki ebben a szaros életben??

Mindent megadnék egy jó kis veszekedésért, Anyuci mondd kérlek, hogy randa a frizurám!
Mondd, hogy "Andikám, értsd már meg, neked nem áll jól a világos haj, te sápadt vagy, apád bőrét örökölted!" Könyörgöm vitatkozzunk, ahogy régen! Beszélj Anyu, mesélj!
Mutasd meg, hogy még latinul is tudsz, sőt próbálj meg az unokáddal németül is viccelődni, nevess kérlek újra!!
És ne legyen minden mindegy ahogy most!
Ne legyél 35 kg mint most!
Ne legyél kiszolgáltatott mint most!
Ne legyél halálos beteg mint most!

Bárcsak lenne terápia, bárcsak lenne ellenszer!!
 
Ott vagyok veled cicám gondolatban!! Minden nap hívlak telefonon, bár vannak napok ahogy tegnap is, amikor nem tudok veled beszélni. Hallottam a kis erőtlen hangodat, ahogy válaszoltál a kérdezőnek .... neeem, most nem tudok vele beszélni .....dehogy kínozlak téged Anyukám, a betegség mellett, még a gyógyszerek is elveszik a maradék erődet, hát hagyjuk ezt a telefonálást, majd beszélünk holnap!
A lényeg, hogy tudod: kerestelek ma is.
Remélem érzed és tudod.
Szeretlek.

Fotó: aboutpixel.de / Engel 2 © Kerstin Ostmann-Kisker

2012. február 21., kedd

Győr

Holnaptól újra. Egészen szombatig.
Aztán megpróbálom magam írásilag utolérni...... 

Alig várom már, hogy megpillanthassam, hogy megpuszilhassam az én kis picikémet. Ez a pici már nem a kisfiam, ő már nagy. 
Az anyukám vált kicsivé. 
Kis picivé, akiről gondoskodni kell, akinek egyedül már nem menne semmi se.

Rettenetesen szeretem.


Az Anyukám régen 
(amikor még ő gondoskodott rólam)












2012. február 2., csütörtök

Decemberi utam 3.

Tudom, hogy mindenhol alulfizetettek az emberek. Tudom, hogy nehéz az élet, a megélhetés. Itt sincs másképp. De vannak dolgok, amiket tényleg nem lehet a rossz fizetéssel se megmagyarázni, se elfogadhatóvá tenni.
Sajnos már megint az ungarische szociális ágazathoz érkeztem, az egészségüggyel kapcsolatosan lenne még néhány gondolatom. 

Betegszállítók 1
A betegszállítókkal sajnos személyesen nem találkoztam. Nem ismerem őket, nem tudom hányan végzik a városomban ezt a munkát, ahogy azt se, hány személy van közöttük, akik megérdemelnének az általuk szállított betegektől és azok hozzátartozóitól egy orbitális seggber.......t, a tisztességes és a betegekért a lelküket is kitevő kollégáiktól pedig egy össznépi kiközösítést, mivel szégyent hoznak rájuk.
Amikor az anyu bekerült az otthonba, az állapotára való tekintettel kimondottan fekvőbeteg szállítást rendelt meg az egyik intézmény vezetője. Ő szakember, napi szinten kapcsolatban van ezekkel a vállalkozásokkal,  kiismeri magát bőven.
Mégis megtörtént, hogy az anyut természetesen nem fekve, hanem ültetve szállították. Az anyu huga, aki nem sokkal az anyu érkezése után érkezett meg az otthonban, el is sírta magát ...... az anyukámat nagyon megviselte az ülve szállítás. :-((
Had kérdezzelek meg téged, kedves betegszállító, szerinted mégis mi a szent szarért lett úgy kérve a szállítás, hogy a néni FEKVŐBETEG???? Miért kínoztátok az üléssel, amikor még a hülye is láthatta, hogy rettenetes állapotban van???? Nagyon tele lett volna vele fekvő helyzetben a kocsi és így nem gazdaságos a vállalkozás? Kő a pénz? 
Remélhetőleg kerültök majd ti is hasonló helyzetbe, kiszolgáltatottan, mások akaratának szenvedő alanyaként! 
Panaszkodni nem szabad, ki kell bírni! Örülj, hogy egyáltalán visznek! 

Betegszállítók 2 (kooperáció a kórházi személyzettel)
Innen csókuttatom azt a betegszállítót is, amelyik az anyukámat 2-3 hónappal ezelőtt a kora délelőtti órákban bevitte a kórházba egy vizsgálatra és ott felejtette szegényt délután 4-ig a tolószékében étlen-szomjan, az osztály huzatos folyosóján! Ha tudnám ki vagy, vagy vagytok, isten bizony feljelentenélek benneteket, szerencsétek, hogy messze voltam. 
Csak észre kellett volna, hogy vegyék, valaki még hiányzik a névsorból, valaki akit reggel ők, vagy a kolléga beszállított! Józsi, álljunk meg, itt kell lennie még egy személynek, mi van vele, hol van? Nézzünk már utána!
Vizsgálják?
Műtik?
Boncolják?
Ekkor még az anyukám, ha nem is mindig, de néha a jobb perceiben tudta  használni a mobiltelefonját. Ez volt a szerencséje, kivételesen sikerült neki a pukk2-ig nem eljutni és az össze-vissza nyomkodás helyett fel tudta hívni a hugát, akit kért, hogy hívjon neki taxit, mert haza szeretne menni. 
Nagyon szomjas és éhes és nincs jól... :-(
Szegénykémet ott ültetik kint egy folyosón magára hagyva ..... el tudjátok képzelni? De a kórház se kispálya, senkinek nem tűnt fel az órákon keresztül a folyosón üldögélő elhagyott néni, akinél se ital, se falat, a kutyát se érdekelte mi lesz vele. Megnézték a lábát, oszt kitolták, a sorsára hagyták. Ki követte el a hibát? A kórház, mert nem adta át az anyut rendesen a betegszállítóknak, nem értesítették őket? Vagy a betegszállítók, mert megfeledkeztek róla? Ki tudja?
A lényeg, a szomorú valóság. 
Ami az anyukámmal megtörtént, az Magyarországon jelenleg megtörténhet bárki mással is.

Mi a helyzet tőlünk nyugatabbra? Hát itt is megtörténnek hasonló szörnyű dolgok, tévedések.
Csak az a különbség, hogy itt az ilyeneket annak is minősitik amik, és ezekkel a történetekkel általában aztán foglalkozik a sajtó, a tévé és jobb esetben (mert ez se a menyország) az ügyet KIVIZSGÁLJÁK, nem hümmögik el!
A vizsgálat célja, hogy megtalálják a felelőst, vagy hibát a rendszerben, hogy az SOHA TÖBBET ELŐ NE FORDULHASSON! 
Ezzel szemben, nem hiszem, hogy Magyarországon az anyukám kórházban felejtésével bárki is foglalkozott volna, szerintem még egy post-it-ot, se ragasztottak rá a kartonra, hogy "gond volt, tessék jobban vigyázni!". Megtörtént na, emberek vagyunk, volt akit tovább is várakoztattak...és akkor mi van?
Ahogy azt se hiszem, hogy a súlyos állapotban levő fekvőbeteget, akkor is ültetve szállítók, még aznap este a a háborgó lelkiismeretük nyomására, szégyenükben leitták volna magukat a sárga földig, nem. 
Szartak ők az egészre.

Pedig nagyon helytelen ez a hozzáállás. Ami rossz, ami nem jól működik, azt nem szabad hagyni, azon változtatni kell!
És ehhez nem igazán pénz kell, hanem értelem, jóindulat és némi emberség.

Nem szeretném ismét a kórházat kritizálni, de azért valamit még elmesélnék. Az anyu lábát műtötték, ezért a műtétet követő hetekben többször visszarendelték kontrollra és kötéscserére. Volt, hogy az otthonbeli gondozóhölgyek kértek gyorsan orvosi segítséget és küldték be az anyut a kórházba, mert ahogy nekem elmesélték, nagyon meg voltak ilyedve. Rettenetesen folyt a vér a lábából.
Decemberben viszont az alapbetegsége miatti állapotromlása miatt bekerült egy "másik" osztályra, és ez miatt a korábbi, a lábműtéttel kapcsolatos kontrollok meghiusultak. Az osztályon az információ pedig ismert volt, a nénit műtötték, lenne 27-én egy kontrollja az "egyik" osztályon. Jóvan. Meglesz.
Őszinte leszek, a kontroll lehet, hogy lezajlott nem tudom.
Amit tudok, az sajnos az, hogy az egész kórházi tartózkodása alatt nem cseréltek kötést a sebes lábán .......így került vissza szegényem a koszos, véres, váladékos kötéssel a lábán az otthonba. :-(
Pedig ezt a kötést sajnos azok mind láthatták, akik részt vettek a mosdatásban, átöltöztetésben, az anyu önállóan nem tud semmit se csinálni .....:-(((
Korábban egy másik osztályon megtörtént az is, hogy az anyura kórházi hálóinget húztak és lecseszték, miért nincs nála saját..
Csak 3 db tiszta hálóing volt a kis szekrényében ....
Kérdeztem:
- De anyukám, hát miért nem mondtad nekik?
- Áh, - legyintett szegénykém fáradtan,
- Felesleges nekik bármit is mondani, ugyse fogadják el .... csak innen had menjek már el ...

Szörnyű .... :-(

Pénzkérdés lenne ez is? Stressz? Kevés az ápoló és túl sok a beteg?
Biztosan.
Itt is.
De ez nem lehet akkor se a válasz, hol van a figyelem, hol van az emberség?

2012. január 30., hétfő

Decemberi utam. Második rész: még mindig Győr

Folytatás
Leforrázva ódalogtam el a tetthelyről, egyrészt forrt bennem a düh a nő balkáni viselkedése miatt, másrészt komolyan megrémültem az átéltektől. Ha velem, egy hozzátartozóval ez a nő egy ilyen hangot megenged, akkor mit művelhet mondjuk az anyukámmal?

Nem félreérteni, láttam ott természetesen kedves, segítőkész nővéreket is, beszéltem is velük, nem őket szeretném ócsárolni, egyáltalán nem általánosságban beszélek! Ahogy írtam, a gyógyító, ápoló munkájukért csak köszönet jár nekik.
Viszont el kell azokat a dolgokat is mesélni,  amiknek egyszerűen nem lenne szabad megtörténniük.
Érzésem szerint egy nővérnek például soha nem lenne szabad kiabálnia egy hozzátartozóval, pláne nem kioktatnia. Márpedig a Hangoska még azt is megjegyezte, és egyáltalán nem diszkréten, hogy vannak sokkal jobb és másabb otthonok is, mint az ahol az anyu van, csak utána kéne érdeklődnöm. Például az az otthon is jó, ahol ő dolgozik és oda egyáltalán nem tart olyan sokáig a bekerülés, mint a ...... És sokat sejtetően, tudálékos, mosollyal nézett a kolléganőjére, talán a "de jól megmontad most a magadét gizikém, milyen jól kiismered magad ezekben a dolgokban" visszakacsintásra várva, de a kollégina (a velem lojális) csak tipródott közöttünk. Érthető.
Bizonyos nevek említése után is csak gúnyosan mosolygott és legyintett a kezével:
- Áh, ismerem!! - és nézett azzal az idegesítő, mindent tudó és ismerő arckifejezéssel és vigyorgott hozzá lekezelően.
Kellemetlenke aztán a kezei között tartva a papírt az anyu otthonbeli címével elrobogott, ahogy mondta végre rá tudja vezetni az adatok közé.

Másnap aztán történt a seggreülés. A kórházból a betegeket mentővel szállítják a címekre, persze nem egyesével. Mivel előző este az ügyeletes doktornő nem tudta megmondani, hogy mikor engedik ki az anyut a kórházból, pontosabban nem tudta megmondani mikor indul a mentő amelyikkel őt is visszaviszik, azt javasolta, hogy érdeklődjek a délelőtt folyamán telefonon. Persze az se kizárt, hogy délután szállítják vissza, ez tényleg azon múlik, hogy sikerül mentőt szerezni. Szerettem volna ott lenni, esetleg segíteni, de azt mondta, nem tudok mit csinálni, a mentőbe én magam be nem szállhatok (érthető).
Másnap délelőtt telefonon hívtam az osztályt a szállodából. (jut eszembe: a kórházi osztályokon a telefont általában név nélkül veszik fel. Sajnos mindenki. Egy tessék, vagy hallo, vagy esetleg egy  "Joli, FÜL" (ez utóbbi lehet a Joli vagyok a fülészetről), ez nem a külsősöknek szól, bocsánat de nem értem miért nem lehet egyszerűen felvenni azt a rohadt telefont és bemutatkozni:
-"Hajosztály, Kopasz Ella vagyok, jó napot kívánok!
Sokkal egyszerűbb lenne, higyjék el,megkönnyíti a betelefonáló helyzetét, ugyanis nem kéne balfasz kérdéseket feltennünk, hogy öööö, elnézést, hajosztály? A kérdés nem balfasz, csak azzá válik a válaszadó kétségekkel teli hangját hallva, hogy
- Igen ... - és szinte tapintható, hogy hülyének néz, de legalábbis feleslegesnek érzi a kérdést, hiszen mi más lenne, aranyom hát azt hívtad, nem? :-))
Szóval hívom az osztály, halóval, vagy tessékkel bejelentkezik egy női hang. Előszőr persze rákérdeztem, hogy "..izéosztály?" (biztos ami biztos, akár landolhattam is a recepción), aztán a hang megerősítette, igen, az.
Bemutatkoztam és illedelmesen megkérdezem, hogy az anyukámmal mi van.
- Hát az anyukájával gond van, ugyanis rossz volt a cím! Nem találta a mentő a címet, így sajnos az anyukáját visszahozták a kórházba...Több helyen is járt vele az autó, de sehol nem ismerték...
Ez nem lehet igaz, ez nem történhetett meg, úr isten, hát az anyukám a 35 kg-jával, végletekig legyengülve, a kurva hidegben, betegen, ezek az emberek meg utaztatják talán még ültetve is, és visszaviszik!!!! :-(((
A telefon majdnem kiesett a kezemből, majdnem sírtam, annyira fájt ez az egész. Az anyu az állapotában kiszolgáltatott. Teljesen. És ez megtörténik vele.
A hölgynek a telefonban aztán kiakadtam. Pontosabban csak próbáltam.
- Az nem lehet igaz, hogy rossz a cím, tegnap este adtam meg egy nővérkének ......apropó ezt muszáj önnek elmondanom, ugyanis tegnap az egyik nővérke velem minősíthetetlen hangon kiabált pont az anyu címe miatt ..... elnézést ön a főnővér?
- Nem, a doktornő vagyok.
oppppsz, erre nem számítottam ..., de nem gond, mert a doktornő már le is kevert
- Elnézést, de nekem telefonálgatásra nincs időm, intézkednem kell, hogy egy másik mentőt rendeljünk ....
- De doktornő, tényleg nem értem, tegnap írta fel az a kicsi, vörös hajú nővér az anyu cimét, hát hogy lehet mégis rossz a cím??? És tényleg, ahogy ez az alkalmazottjuk tegnap velem beszé.......
- Ne haragudjon, de le kell tennem, sajnos erre nincs időm ...
- Viszonthallásra.
A rövid beszélgetés alatt persze bediktáltam a doktornőnek az otthon telefonszámát és a címét. Azt mondta, felhívja őket. Meg talán azért az nem lett volna nagyon rossz, ha esetleg elnézést kért volna tőlem a nővérke nevében, vagy bármi, hiszen emberek vagyunk. Neki érthetően védeni kell a mundér becsületét .....de az enyémmel akkor nem foglalkozik senki?
Vártam, vártam, remegtem, fájt a sors, majd felhívtam az otthont, röviden elmondtam, hogy mi történt és eléggé meglepődtem, hogy a kórház még nem hívta őket. Pedig már annyira várták vissza az anyut .... (erre a témára majd szeretnék külön kitérni, én ebben az otthonban csak és kizárólag nagybetűs embereket ismertem meg, odafigyelés, emberség .... nekik külön "oldalt" szánok. )
Idegességemben újra a "tessék" osztályt tárcsáztam, ismét a doktornő vette fel, de már kért is, hogy tegyem le, mert meghívatta az otthon számát és ha mi most beszélünk, akkor foglalt lesz a vonala ....
Paffffff, ezek szerint a kórházi dolgozók, nem telefonálhatnak olyan egyszerűen, csak a központon keresztül?? Persze pénzbe kerül. 
De a rohadt életbe, a mentőbe a benzin ingyen van?? Inkább szelik a kilométereket a betegekkel a fedélzeten, de telefonálniuk nem lehet? Nincs egy dicspécser valahol akit fel lehetne hívni, hogy az ilyet kézbevehetné? Valahol valaki, aki rendelkezik az összes otthon telefonszámával és seccperc alatt tisztázhatná a betegek címét, értesíthetné őket arról, hogy a lakójuk útban van hozzájuk?
Az anyu jelenlegi címétől nem messze, egy hasonló nevű utcában is van egy otthon, a doktornő elmondása alapján ott is próbálkozott a mentős, de nem járt sikerrel.
Ezen a töketlenségen is az ész megáll! A szomszédos otthon dolgozójának se jutott eszébe, hogy uno momento, várjon, megkérdezem a csajokat a másik házban, hátha a néni tőlük jött!
Nem.
Senki nem gondolkodik, nem keres megoldást.
Hát akkor nincs más, visszavisszük a beteget a kórházba.
És az anyu újra ott, ahova senki nem kivánkozik ......... mert valahol valaki elírta a címét, mert valahol valaki lusta volt a helyesnek utánnanézni, mert valahol valaki ...........
A kiabálós nővért pedig ezúton csókúttatom! Remélem valaki az övéhez hasonló stílusban, egy kicsit kiabálósan, egy kicsit kioktatósan, elmeséli neki, hogy mit művelt egy másik emberrel. 
Köszönöm neki azokat a szomorúsággal teli órákat, a megalázó pillanatokat és azt, hogy az anyut egy ilyennek kitette!

2012. január 29., vasárnap

Decemberi utam. Első rész: Győr

A decemberben a családommal eltöltött pár nap szabadságomról eddig még semmit se írtam. Nem ment. 
A Győrben eltelt napokról eddig nem tudtam mesélni, a valóság ismét olyan mélyen megrázott, képtelen lettem volna összeszedni a lényegét. 
A Bécs-i napokról való beszámolóhoz meg főleg nem volt kedvem, őszinte leszek, én csak testben voltam ott. Másfél napon keresztül csak feküdtem a szállodai szobánkban, rettenetes volt a közérzetem. Pedig tapintható volt mindenütt a zsongás, hiszen az év utolsó napjaira főleg megtelik Bécs túristákkal, de nekem minden mindegy volt. A szomorúságom nagyobb volt, búcsúztam. Újra el kellett jönnöm Győrből, ott kellett hagynom két, hozzám rendkívül közel álló embert a pácban. Jóvanna, nem a pácban, csak magukra.
Egyszerűen tényleg nem volt okom boldognak lenni, ráadásul a hányásos kis rosszulléteim miatt amúgy is sebnyalogatással voltam elfoglalva. Minden második gondolatomon az anyu és a Fürtikém osztozott a "de rosszul vagyok, istenem"-el.
Apus és a kisfiam végtelenül megértőek voltak, tiszteletben tartották azt, hogy nem kívánok mindenhova elmenni velük, és meglehetősen szűkre szabott a nevetős kedvem, hiszen ők is talpig emberből vannak.

Győr
Az anyu kórházban volt, a Fürtikém a gondozó otthonban. A fiúk általában nélkülem járták a várost, vagy ültek órák hosszat magukban egy fagyikehely mellett valamelyik kávéházban. Nem értem rá velük tölteni az időt, nem családi, vidám kiránduláson jártam otthon .......sajnos.
Másrészről nem akartam az Andrét se kitenni mindennek. Természetesen ő is volt bent a Nammamájánál a kórházban, de sajnos, ahogy ez lenni szokott, a 11 éves kisfiút a látványt sokkolta. Apust felnőttként is, akkor mit szóljon egy kigggyerek? Ugye én nem találtam annyira rettenetesnek a kórház benti képét, mivel ismertem, de más viszonyokhoz szokott külföldinek ez higyjétek el, maga a horror! A nürnbergi nagymamája is feküdt már párszor az egyik itteni klinikán, ott is jártunk már többször látogatóban, de had ne mondjam! Azok a két ágyas, fürdőszobás, tévés és telefonos szobák inkább szállodainak tűntek, mellettük a győri valóság valóban szembetűnő volt. Feküdtem én is a kisfiammal a bécsi AKH-ban (európa egyik legjobb nevű kórháza), a St. Anna Kindespitalban, hát láttam én is belülről ezek működését, van személyes tapasztalatom, sajnos valóban összehasonlíthatatlan a magyar valósággal. Emlékszem 2000-ben a győri szülészet tusolóiban a falat ellepő apró fekete bogarakra. Nagyon izgultam, nehogy rájuk menjen a víz, nehogy megzavarjam őket. Nem tudtam elképzelni mi lesz akkor ha ezek esetleg elindulnak, vagy elkezdenek röpdösni, nem is akartam. Undorítók és gusztustalanok voltak. Ezek a dögök mellett nem igazán érdekelt az akkortájt frissen átadott UH-s részleg, ahol kellemes zenét hallgathattak a vizsgálatra váró kismamik. Én jobban örültem volna egy szülészeti bogáreltakarításnak.

Vissza az anyukámhoz: a kórházi helyzetről az orvosok, az ápoló személyzet erről persze nem tehet. Hála nekik, köszönöm a lelkiismeretes, gyógyító munkájukat, amivel az anyunak segítenek, az infúziókkal, gyógyszerekkel egy kicsit mindig megtámogatják. 

De valamit akkor is el kell mondanom. Bár nem szeretnék senkit se megbántani, főleg azt nem elérni, hogy az anyun csattanjon esetleg az ostor, ha újra bekerül.  Márpedig nagy valószínűséggel erre a bekerülésre a betegsége miatt még párszor sor fog kerülni.
A következő történt:
Az egyik este a nővérkék kiosztották a vacsorát. (Megjegyzem erről se ők tehetnek, de képzeljétek el, vákumfóliázott kenyér, sajt, vagy felvágott landol a beteg éjjeliszekrényén, tessék kérem! Apus próbálkozott, minden erejét beleadva, két kézzel tépte fel. Az anyukám sajnos ugyanúgy, ahogy ebben a kórteremben a többi, ágyhozkötött, kiszolgáltatott betegtársa is, az életben ki nem bontaná. A párom nem értette, hogy miért nem lehet a falatot legalább egy tálcán, vagy tányéron behozni? Nem tudom, lehet a karácsony miatt működött csak takarékon az ellátás, talán máskor jobb. )
Na, tehát landolt a vacsora. Az anyukám könyörgött, hogy adjak neki pudingot. Mivel gyakran nem igazán ismeri ki magát, úgy gondoltam nem őt kérdezem meg arról, hogy evett-e már vacsorát.
Kiléptem a folyosóra nővérkeresőre. A szomszédos szobában, egy kicsit olyan megfigyelőjellegű szobában találtam rá kettőre, akik az ott felállított nővérpultnál álltak. A szobában súlyosan beteg emberek feküdtek mozdulatlanul, hangtalanul.
A betegekre és a helyszínre való tekintettel, suttogva bemutatkoztam és kérdeztem a nővérkéket, hogy evett-e már vacsorát az anyukám, adhatok-e neki pudingot?
A barna hajú, kedves nővérke készségesen válaszolt. 
Aztán jött a haddelhadd.
Társa, az alacsony, enyhén molett, vállig érő vörös hajú nővérke hirtelen felindulásból megfordult és nekem esett: 
- Jó, hogy itt van! Legalább megtudja végre mondani, hogy mi az anyukája rendes címe, ugyanis a megadott cím rossssssz! - üvöltötte
Mi rossz, mi rossz??? Nem értettem. A nővér (persze végig üvöltve, a betegek le vannak szarva) az értésemre adta, hogy az anyukám beutalóján és a papírján szereplő cím rossz, az a lakcíme. Holnap ha el szeretnék engedni, akkor méééééégis hovavigyéééék???? 
A nő stílusa kritikán aluli volt. 
Próbálkoztam:
- Az nem lehet, hogy a korábbi lakcíme legyen a papíron, valamilyen feljegyzés biztos szerepel a beutalón ....
- Niiincs!! A lakcíme szerepel rajta!
- Nem tudom, én abból indulok ki, ha valaki egy otthon lakója, amiről hatósági határozat is született, akkor az a jelenlegi címe. És ha ennek az otthonnak a orvosa beutalja ezt az emberkét a kórházba, akkor józan paraszti ésszel is más nem történhet, mint visszavigyék oda, ahonnan elhozták, vagy nem?!
- Az nem úúúúgy van! -replikázott a nő!
- De hiszen az anyu az elmúlt időszakban olyan gyakran volt kórházban, sőt műtötték is a lábát egy másik osztályon, aztán ismét visszakerült az otthonba, ahonnan néha vissza is hozták a kórházi kontrollra mentővel, soha nem volt ilyen probléma!
- Ha valaki otthonba kerül, akkor át kell iratni a címét is hivatalosan! - Ezt ő nagyon is jól tudja, ugyanis egy idősek otthonában dolgozik, és biztosíthat arról, hogy ez a helyes, ezt így kell, igazán utána nézhettem volna a dolognak! Az anyunak mindenhol, miiiindenhol a trallala utca 3 szám szerepel, semmi más! X időt töltött el emmiatt, hogy az anyu címét kereste! Ezek szerint abban az otthonban ahol az anyu él, nem végzik a dolgozók rendesen a munkájukat, mert ezt tudniuk kéne nekik is!!
Ekkor vettem észre a kisfiam rémült arcát a folyosón, akit az apukájával együtt ennek a nővérnek az üvöltése odacsalt. A párom nem akart beavatkozni, mivel nem értette miről van szó, ő csak azt látta és hallotta, hogy egy betegekkel teli szobában egy nővér üvölt velem. A helyzet, a látvány minősíthetetlen volt, egy nővér akit soha nem láttam, akihez semmi közöm, éppen leordítja a hajamat. Gondolta vár kint diszkréten, csak akkor jön be, ha segítséget kérek tőle.
Ahogy később finoman utalt rá, ő a helyemben közel se lett volna ennyire udvarias ezzel a nővel, hát könyörgöm hol vagyunk? A Balkánon????? 
Milyen jogon üvölt velem akárki is, nem érti miért nem osztottam ki az okostojást.
Először is azt hittem, hogy a nő nagyothall és ez a normális hangereje. Később amikor már gyanítottam, hogy nem ez a normális, hanem egyszerűen buta, akkor se mertem volna kikérni magamnak a viselkedését, uram atyám hát hogyan, mikor az anyukám ott marad a kezei között kiszolgáltatva???? :-(((((
A címet bediktáltam, a balkánnővérke felírta egy papírra az otthon címét.
A másik nővérke akivel később még sikerült egy pár szót váltanom, akinél megjegyeztem a kolléganője minősíthetetlen viselkedését, együttérzően bólogatott és közölte, hogy sajnos a kolléganője "ilyen".

A történetet folytatom, itt még nincs vége.

Csak még két kép:

A kórház folyosója, ahol már háromszor olyan gyorsan ver a szívem .... :-((

A kórterem
nők és férfiak vegyesen, egy mosdókagyló 6 ágyra és szinte mindig égő neonok........ (erről se tehetnek az orvosok és ápolók, de valaki, valakik biztosan!)


2012. január 5., csütörtök

Jövök!

.... jönni fogok!

Otthon jártam. Igaz január 2-án este visszajöttünk, de túl sok minden történt, túl sok mindent éltem át, nem volt erőm megszólalni. Több napra volt szükségem ahhoz, hogy valamennyire lenyugodjak, az őrületbe kergető gondolatok kicsit leüllepedjenek a fejemben.
Az érzelmi sokk, a lelki teher ráadásul úgy néz ki, "ráment" a gyomromra. Amint elhagytam Magyarországot, máris elkezdődött. Kicsavarva, belülről kiégve nem tudtam igazán örülni semminek.
Most se megy.
De legalább már aludni tudok. Otthon azt se tudtam. Ott nem volt ami elterelje a figyelmemet az Anyuról és a Fürtikémről. Ott fájt minden perc, mert valóságos volt. 

2011. december 24., szombat

Áldott karácsony

Ilyen karácsonyom még soha nem volt. De kérem az eget, ne is legyen többé! Tudathasadásos állapotban telnek az óráim, mivel már úgy mennék, röpülnék az én drága kis anyukámhoz, a Fürtikémhez, tojnék itt minderre, de istenem, itt a kisfiam! Az izgalomtól szinte nem is tudott aludni, várja a Jézuskát. Igen, hozzá még érkezik a Jézuska, mégcsak 11 éves. ;-) Anyósnéninél van tegnap óta, rettenetesen izgatott ..... hát hogyan tehetném meg, hogy ne legyen neki karácsonya? :-(( Legalább 1 napig had legyen ő is boldog kisfiú.
Holnaptól úgyis kemény napok várnak ránk, rá is. 
A nagymamájával és a dédikéjével fog találkozni.
Az előbbivel a kórházban, az utóbbival a gondozó otthonban. Az anyut a héten az én kérésemre vitték be, rettenetes állapotban volt. Nagyon féltem, hogy 25-én már későn érkezünk .......
Már megint bőgni fogok érzem, de moderálnom kell magamat, mindjárt jön a kisfiam haza, nem törhetem össze a szívét.

Mi lesz???  Jaj tegyen már valaki csodát, kérem szépen!

Azóta eltelt néhány óra. A kisfiam most meg a boldogságtól nem tud aludni menni.
Márpedig jó lenne, mivel holnap indulunk. 
Amikor ma felhívtam a kórházat és az anyukám állapota iránt érdeklődtem, szokás szerint kértem a nővért, hogy ha az anyuhoz megy akkor legyen szíves mondja meg neki, hogy ....... aztán hirtelen nem is tudtam mit mondjak. 
Karácsony van, úr isten, mit kivánjak az anyukámnak? Boldog karácsonyt? Elment az eszem?
A nővérke a segítségemre volt. 
- "Áldott Karácsonyt! Áldottat tessék kívánni neki!"
Igaza van. Azért a karácsonyt nem szabad elfelejtenünk. Boldog biztos, hogy nem lehet se neki, se nekem, de áldottá még válhat.
Remélem az is.

Kívánok mindegyikőtöknek boldog és áldott karácsonyt! 

Mivel már csak januárban jövök vissza, így a karácsonnyal együtt, kívánok mindenkinek boldog új évet is!!

Legyetek boldogok!!!

2011. december 14., szerda

A mamák nem mennek el...

Nem csalódtam. Zorán olyan mint régen. A fantasztikus hangjával, az intelligenciájával nekem ő az örök férfi. Gyerekkorom óta szerelmes vagyok belé. Akkor még nem tudtam, most azért már egyre inkább látom miért. :-) A hapsi úgy jó, ahogy van! Egy remek "darab", kivül és belül! (psszt, Barbara a felesége nagyon szerencsés! )

Mivel nincsenek véletlenek, ma rá kellett, hogy leljek erre a dalra.
A címére pillantva ..... hát mit mondjak, féltem tőle. Tudtam mi jön, milyen mélységre és magasságra számítsak, mivel ő nem énekel bóvlit, nem sallalázik, a dalai mélyek, emberiek. A dalaiban egy kicsit mi mindannyian benne vagyunk.
 
Tudtam, hogy ez a dal az Anyukám és a Fürtikém miatt kemény lesz. 
Így is lett.
A találat újra a szívtájékot érte el. Belesalygott mindenem. A lelkem, a tudatom és a tudatalattim. 

Mégis szívből ajánlom, mert ez a dal egyszerűen gyönyörű!

Ballada a mamákról

2011. november 8., kedd

Ezek az éjszakák soha nem múlnak el???

Azóta már visszakerült az anyu az otthonba. Sőt. El is hagyta. :( Egy ideje ismét kórházban van, de nem az alapbetegségével, jelenleg a lábát műtötték. 
Már nem elég a súlyos betegség, a kiszolgáltatottság, ágyban fekvés. Megjelent valami új is: időközönként fájdalmak ..........
És nem tudok segíteni. Semmit. Ordítani tudnék.
Belefeszülök ebbe az egészbe.
Aztán újra csak belegondolok az egészbe és szégyellem magam, hiszen csak magamat sajnálom. Nem bírom ezt a terhet.
Aki pedig ennél sokkal többet tűr és szenved, az az 
Anyukám.

Mennék hozzá, de jelenleg nem tudok. Se szabi (nem azért mert embertelen a főnök, hanem most tényleg rengeteg a munka), se "kedv". A kedvcsináláshoz vettem újra lottót. Hátha.

Igen "kedvileg", azaz anyagilag is megterhelő a jelenlegi helyzet, ugyanis az anyu lakásának a számláit is nekem kell fizetnem, ahogy a személyi kölcsöneit is. Az otthon ahol vannak szintén nem ingyenes. Az ellátásra és a gyógyszerekre kvázi rámegy a nyugdíjuk. A többi rám hárul. Ezek a kiadások mellett a hazautak főleg nehezek, hiszen nekünk otthon nincsen már se szállásunk, se másunk. Főzni se főz ránk senki. Minden fizetős. :-( Ki lehet számolni. Aki azt mondja, hogy akkor is mennem kéne, annak megadom a bankszámlaszámomat, jöhet az utalás. 


Az élet, hogy még érdekesebb legyen, az anyu és a Fürtike kapcsolata rettenetesen megromlott, tényleg nem tudom mi a fenét csináljak... Fürtikém egyfolytában haza szeretne menni a "kis otthonába", ahol végre kipihenhetné magát az elmúlt hónapok tragédiája és gyötrelmes könnyei miatt. Azt mondja, hogy az otthonban remek a kaja, sütikét is kapnak, nagyon szereti a gondozó lányokat, mindent megtesznek neki, tüneményesek, de a helyet akkor se tudják vele feledtetni, az nem az otthona. Ráadásul a vécé is túl messze van a folyosón ...... ő ezt nem tudja megszokni. 
A szívem szakad meg, hiszen igaza van.
Mit csináljak? Ha hazamenne, egyedül lenne a lakásban. Ki vigyázna rá? Ki segítene neki, ha ne adj isten elcsúszna, elesne?
Ki találna rá és mikor?
Édes istenem, hát 89 éves! 

Nem így élt, nem ilyen ember volt ő, hogy ennyi idős korára, ennyi kiszolgált ember és év után egy idegennel megosztott szobában maradjon neki egy ágy, meg egy szekrény fele......

A tehetetlenség meg főleg fáj, mivel nem tudom megváltoztatni ezt a helyzetet. Pedig vinném én a kis Fürtikémet oda ahova szeretné.
És ülnék szívesen az ágya mellett és élvezném a kis mosolygós arcát, ahogy a fagyikájának, vagy a rántott halacskájának örül. Mert örül ő mindennek, a legkisebb dolognak is. Az ajándékba vitt plédet álló napig simogatta, sugárzó arccal: "Olyan finom, annyira puha!". A rózsás ágyneműn pedig el is sírta magát. Csak ennyit mondott: "Nagyon szép. Köszönöm szépen."

Az Anyu hiánya is rettenetesen fáj. Főleg most, hogy újra ott fekszik a kórházban ....... ez nekem már nem csak büntetés. Ez már kínzás.

2011. október 19., szerda

Nesze neked éjszaka!

Tegnap este fél 8-kor beszéltem az anyukámmal, igazándiból csak azt mondta amit mindig. Arra a kérdésemre, hogy "És hogy érzed magad"? szinte mindig a "Hogy érzem magam? ... hát ... szarul ..", vagy "Nem túl jól", ill. "Nem vagyok jól Andikám" a válasza.
Tegnap se volt másképp. De ekkor még csak nem is sejtettem, hogy ma délelőttre kórházba kerül. :-( Az előbb hívott a Köri (a huga), tőle tudom a rettenetet. Az anyu reggel fulladt. Az otthonban helyettesítő doktornő szerint feltelhetett vízzel, ez okozta a fulladásos tüneteket.
Mentőt hívatott és bevitette a kórházba.

Ott van most az én kis Anyukám, egyedül a bajával, elhagyva, magára hagyva az egyetlen gyerekétől ... tőlem. Egy nylonzacskóban vannak a kis cuccai, amit ma a mentősök magukkal vittek neki.
Ő, aki eddig mindenkinek a segítsége volt, aki friss, meleg pipilevessel rohant betegekhez a kórházba, vitte, vette, mosta, cserélte a kényelmet biztosító dolgokat, törődött a másik testével, lelkével, ő most egy nylonzacsinyi kis motyó társaságában fekszik egy ágyon.
Távol a lányától, annak társától, az unokájától.
Egyedül.
Kiszolgáltatva embernek, gépnek, természetnek.

Nem tudom, hogy kapok-e érte büntetést az égtől, hiszen akárhogy is nézem,  magára hagytam az anyukámat, de nem tudok odafutni hozzá, nem tehetem. Hogy ez mennyire fáj, ezt nem tudja senki! A rossebb egye meg ezt az egészet úgy ahogy van!
Költözz külföldre, globalizáció, kitágult világ, nincsenek határok ....... ez csak annak való akinek vagy érzelmei nincsenek, vagy családja. :-((( 

Kérlek benneteket segítsetek jó akarattal, egy kis szeretettel, gondoljatok az anyura és légyszíves kívánjátok neki, hogy ne szenvedjen.
Szegénykém újra 44 kg közeli ...... 

Mondta a Körinek, hogy legyen szíves hívja fel a Juci nénit, vagy az Eta nénit (a szomszéd néniket), hogy menjenek át legyenek olyan szívesek a Fürtikéhez és mondják meg neki, mert már biztosan izgul, hogy ma már nem megy haza....... :-( 
Elfelejtette, hogy már nem otthon lakik....

Könnyekből kijutott nekem most estére is, bár nem értem, ma egyáltalán nem voltam rosszul, nem éreztem semmit se ....pedig eddig kivétel nélkül megéreztem, ha az anyuval valami történt. Ma nem.

Viszont az iccakámnak lőttek. Az anyukám fontosabb mint az alvás.

2011. október 16., vasárnap

Amikor a sors úgy rendesen seggberúg

Higyjétek el, hiába mondja bárki is, hogy sajnálja ami velem, pontosabban az Anyuval történt, meg együttérez .... igazándiból még egy picit se tudja  elképzelni, se valóban átérezni azt a tragédiát, ami kénköves mennykőként belecsapódott az életembe. :(

Emlékszem, jó néhány évvel ezelőtt, amikor a kisfiam korát mégcsak hónapokban mértük, tagja voltam egy babás levelezőlistának. Kisgyerekes, többgyerekes anyuk, babát váró kismamák, illetve babára áhítozó csajok,  kábé így nézett ki a társaság. Volt közöttünk egy fiatal,  gyermektelen lány, aki aktív listatagként egyszercsak a határtalan boldogságáról számolhatott be nekünk: végre, végre terhes lett!!
Örültünk a boldogságának, a hír engem is a mennyekbe repített, mivel csak pár hónappal voltam túl az én kisbabám érkezésén, még rettentően fogékony voltam az ilyesmire. (Megjegyzem, ez a babázás, meg a vele kapcsolatos témák mostanra már régen kifulladtak nálam, kb. annyira érdekelnek a gyerekekkel kapcsolatos dolgok mint régen, azaz semennyire. Szomorúan állapítottam meg, hogy tényleg van ilyen. Elmúlik a Kismama újság izgatott lapozása, előfizetése, nem gyűlik könnycsepp a meghatottságtól a szememben ahányszor bébikét látok, sőt, már nem is veszem őket észre. Micsinájjjak, ez van ....  )

A Lány a boldogságos gyerekváros hónapokat élvezte, mi pedig a küldött beszámolóit. Átéreztük vele a terhesség, a várakozás örömét, hiszen ismertük annak minden percét.
A hírei arról, hogy a baba pici, nem igazán ijesztettek meg minket, magyarázat mindenre van, rossz velünk nem történhet, ilyen az eszünkbe se jutott. (Juj, az említett lista kapcsán eszembe jutott az a kifejezés, ami régen se igazán tetszett, manapság pedig a víz is kiver a hallatán: Pocaklakó .... brrrrr ..... Hanyistókot, a kapuvári Hanság rémét látom ilyenkor magam előtt, a mocsárban felnőtt lényt, sorry, engem ez a kifejezés, hogy "pocakban lakó" elborzaszt, rémségekre asszociálok. Egy, a pocakban élő, vegetáló szörnyet látok ... na jó, hagyjuk.)

Az UH-s vizsgálatok egyre inkább aggodalomra adtak okot, de természetesen még mindig nem gondoltunk semmi rosszra, pontosabban biztosak voltunk abban, hogy mindenen lehet segíteni. A Lány is úgy látta, hogy nincs semmi más, csak az ő picikéje kicsit alulmaradt a fejlődésben, apróbb mint a társai, de majd ha megszületett bele fog húzni.
Aztán újabb hírek érkeztek ilyen-olyan szükséges, elkerülhetetlen vizsgálatokról. Na ekkor már elkeztünk mit többiek is privátban levelezni, kezdtük nem érteni a dolgokat. Megijedtünk. 
Aztán érkezett a Lány sokkoló levele. Azt írta, hogy az ő rettenetesen várt és imádott kis bébikéje, akinek nevet és életet adott ...... .. a vizsgálatok eredménye: élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenesség ......--------

Napokkal később még írt nekünk egy utolsó levelet, amiben elbúcsúzott. Kérte, hogy ne keressük, ne kérdezgessük, nem tud róla beszélni.
Azt is írta, hogy ne érezzük úgy, hogy legalább egy együttérző emailt írni kéne neki, mert nem kell! Ne írjunk neki arról, hogy mennyire sajnáljuk, meg együttérzünk,  mert fogalmunk sincs (hála isten) arról mit is érez, hiszen ennek a fájdalomnak még a töredékét se ismerjük. Együttérezni csak az képes, aki ugyan ezt átélte. Aki vesztett el már bébit, akinek halt már meg gyereke, az tudja mit jelent, de más nem. Tudja, hogy tényleg őszintén gondoljuk meg vigasztalni szeretnénk, de úgyse tudjuk.
Azt pedig biztosan megértjük, hogy a történések miatt nem igazán szeretne boldog kisbabavárásokról, születésekről és iperedő bébikről olvasni, ezért le is iratkozik a listáról. 
És elköszönt. 
Talán 1, vagy 2 évvel később hírt kaptam róla, besorolt a boldog anyukák közé. 


Valahogy így vagyok jelenleg a saját tragédiámmal. Amit az élet rám mért, azt, ahogy a sors seggberúgott, azt csak én érzem, azt más még csak el se tudja képzelni. 
Azt, hogy a 68 éves, korábban soha nem beteg anyukám egyik napról a másikra teljesen magatehetetlen állapotba kerüljön és személyében pillanatok alatt megszünjön a 89 éves Fürtikémnek a bevásárló, főző-mosó, ellátó segítsége, azért lélegzetmegállító. Ahogy a vele kapcsolatos kérdés is: Úr Isten, most mi lesz velük????
Két emberke magára hagyatva, kiszolgáltatva, bezárva egy 2 szobás lakásba. Így nézett ki augusztusban az engem jó néhány évvel öregítő helyzet. Akkortájt úgy éreztem, normális ésszel nem fogom kibírni, a tehetetlenség, a távolság több volt mint örjítő. 
Emésztés-elősegítő (elnézést de így van) hívásoknak neveztem (ma is áll) a telefonbeszélgetéseket, amiket végre este a Körivel (az Anyu huga) folytattam. Mielőtt tárcsáztam a számát, már rámjött a rettenetes izgulás, a félelem attól, hogy mit fogok hallani és máris futnom kellett "oda".
Ez a mai napig így van. Nincsenek jó hírek, csak maximum, hírek. 

Ennek a bejegyzésnek itt még nincs vége, de mivel több mint 3 hete írom, ezért inkább közzéteszem, legalább az eddigi verejtékes munkám ne vesszen el. 

Folytatni fogom, még van róla mesélnivalóm. Az időm szűkebbé szabottá vált mint bármikor, az új munkám reggeltől-estig tart (ma is voltam) kimerít. Élvezem valahol nagyon, de ez már nem teljes embert kíván, hanem legalább 5 embert! :-) Kb. ennyit kéne belőlem klónozni, hogy az összes munkát elláthassam.

2011. szeptember 25., vasárnap

Istenem, azok a kis kezek!

Otthon voltam Győrben. Igaz 2 és fél napnál több nem jutott nekem, de végre láthattam újra az én két kis angyalomat: az Anyukámat és a Fürtikémet.
 

Az augusztusi állapotához képest igen nagy dolog az, hogy az anyukám képes volt koordinálni a kezét és vissza tudta szorítani a kezemet. Pedig Istenem, még mindig csak 44 kg....... ez nem is súly .... :-((( 



A szoba másik lakója (a különben nem fekvőbeteg, a kép megtévesztő) drága kis Nagymamám, mind a 89 évével. 

Fürtikémben egy tündér veszett el. A jósága, embersége sugárzik mindenkire.

Van mit mesélnem.
Fogok is. 

Anyuci, Fürtikém! Sietek vissza hozzátok! Addig is, az ég vigyázzon rátok!! Nagyon szeretlek benneteket.