Sárhelyi Erika - Őszi dal

Vetkeznek bokrok, nyújtóznak ágak,
falevél szőnyeg lepi a tájat.
Álmosan moccan égen a felhő,
Fa kérge roppan – őszül az erdő.

Gesztenye hullik, hangtalan puffan,
elnyeli hangját rőtszínű paplan.
Szalad a szellő, fák között surran,
kacsint a napfény innen és onnan.

Vörösbegy mellén rozsdaszín mellény,
szépül a fészek, rebben a repkény.
Szusszan az avar, gyolcspuha bölcső,
Mélyül a homály – készül az erdő.

Sárhelyi Erika: Homokpergető

Kagyló vagyok vad hullámverésben,
csak verődöm zord partjaink között.
Mélyre merülök, onnan emlékszem,
mint homokszem, ha gyöngynek öltözött.

Vízként ringattál, kezedbe vettél,
megtáncoltattál, ujjaid hegyén,
ha vihar zúgott, s vitt volna a szél,
láncra fűztél, hogy nyakadba vegyél.

Még látom lábnyomod a homokban,
tenyered hevét még érzi bőröm.
Gyöngy a fényt nem szeretheti jobban,
ahogy én az emlékeink őrzöm.

Sárhelyi Erika: A benned élő évszakok

Egyik kezed nyár - tűzforró inda,
ha ölel, hevétől kilombosodom.
Másik a tél - mintha a szél sírna
a fák közt fagyos, ködszürke hajnalon.

Egyik szemed ősz - pupillád tükre
éjszín, csillagtalan bánatvégtelen.
Másik tavasz - a jövő reménye,
mi átkacsint kettőnket az életen.

Sárhelyi Erika: Levelek

Levelek, zörgő csontú, sápadt levelek,
frontvonal mögül suttogó sorok...
"Jól vagyok, anya, meglátod, hazamegyek",
srapnel süvít, majd távíró kopog.

Levelek, könny áztatta, súlyos levelek,
század - raj - név, alatta: "Kisfiam"...
A távolban baljós, füst színű fellegek,
a csend a szívre bombaként zuhan.

Sárhelyi Erika: Üzenet holdfényben

Későre jár. Az asztalon
kiürült martinispohár,
száján elkenődött a rúzs.
Rekedten búg egy részeg blues,
s egy emlék zsebre tett kézzel
sétál a bútorok között.
Hanyagul rágyújt, miközben
egy magából kivetkőzött
női táska ziláltan ül
az aprókockás kanapén.
A háttámlán könnyű szatén
hever. Az imbolygó árnyék
a bárpultnál italt kever,
valami erőset, mint régen,
ahogy ő is szerette, ott
a fényképen. A füst kéken
úszik a levegőben, ma
a Hold is ezüstben jár, kék-
ezüstben, s a múltról csak egy
hanyagul elnyomott csikk üzen,
s egy pulton hagyott, elárvult
whiskyspohár. Aludni térnek
az árnyak is. Későre jár.  

Sárhelyi Erika: A lélek dallama

Lelked törékeny hangszer,
melyre igen vigyáznod kell.
Kényeztesd, óvd, szeresd,
hisz’ tőle szebb az életed.
Játssz rajta lágy harmóniát,
dúdold el velem a lélek dalát.
Engedd szárnyalni messze,
a távoli lélek-szigetekre,
ahol lélek lélekkel randevúzik,
szó a szóval összebújik.
Szimfóniában olvadnak egybe,
s kéz simul a tenyeredbe.
Áramlik a dallam, át a lelkeken,
megérintve szívedet, kedvesem.

Sárhelyi Erika: Homokpergető

Kagyló vagyok vad hullámverésben,
csak verődöm zord partjaink között.
Mélyre merülök, onnan emlékszem,
mint homokszem, ha gyöngynek öltözött.

Vízként ringattál, kezedbe vettél,
megtáncoltattál, ujjaid hegyén,
ha vihar zúgott, s vitt volna a szél,
láncra fűztél, hogy nyakadba vegyél.

Még látom lábnyomod a homokban,
tenyered hevét még érzi bőröm.
Gyöngy a fényt nem szerethe

Sárhelyi Erika: Suta szavak

Kopott szavakon, elrongyolódott
rímeken, régi, unott frázisokon
át, bukdácsolva keresem egyenként
a betűket, mik hozzád vezetnek.
De hiába gömbölyítem az ó-kat,
az ő-ket, hagyom el, vagy teszem ki
a vesszőket, mindegyre kicsúsznak
tollam alól a selyemfényű szavak.
Mikor a tekintet vak, s a száj csak
néma, határozott vonal, akkor
a tinta, mint végenincs fonal képes
teleszőni a gondolat hófehér vásznát,
a betűre sóvár, telhetetlen papírt.
S talán adhat a bajra némi gyógyírt
egy suta, elkoptatott ˝szeretlek˝,
tán e szó még valamit jelenthet
így leírva, pőrén és kendőzetlenül.

Sárhelyi Erika: Egység

Mi úgyis, végleg összetartozunk már:
én vagyok a sín, te meg vagy a sín-pár.
Sok a teher, ránk feszül a sors-vagon.
Hadd dübörögjön! Belőled hallgatom.

Sárhelyi Erika: Mint iszapban rejtőző kavics

Mint iszapban rejtőző kavics,
Mit hullám szakít ki szürke börtönéből,
Úgy találtak rám egy nap
A múlhatatlan szavak.
A betűk mint számban a falat
Ízesedtek, s lettek mindennapi
Áldott betevőmmé.
Azóta lettek élővé az addig
Szunnyadni látszó percek,
Azóta keresem cseppben az egészet,
Azóta a szavak hatalmától
Sem félek, hiszen utamon
Hű társamul szegődtek.
Ha akarom, szépre gömbölyítem
A fájó, koppanó mondatot,
Megélem, mit a pillanat adott,
S verssé formálva
Meg-megállítom a rohanó időt.
Tollam cikázó gondolatok között
Suhan a hófehér papíron,
S mint szorgos diák kezében az iron,
Teszi a dolgát napra nap.
Nem számít, a hírnév szárnyra kap,
Vagy asztalfiók lesz sírja
Minden soromnak,
Elfogadom, mit az élet ad –
S csak köszönhetem neki,
Hogy vezeti csetlő-botló,
Bizonytalan tollamat.

Sárhelyi Erika: Törékenyen

A napok úgy állnak össze bennem,
Mint hőmérőben a higanyrészecskék.
Egy apró zökkenés is elég lelkemben,
S szertegurul a cseppfolyós szürkeség.

Törékeny nyugalmamat láz szítja,
Csak egy roppanás, és oda a jelen.
Halántékom ezer gondolat szorítja,
S lassan részeire esik a szívem.Rékasy Ildikó
Négysoros

Az arc a kézre hajlik.
Milyen szép mozdulat!
Fűz lombja a víz tenyerében.
Ringatják álmukat.

Sárhelyi Erika: Lennék

lennék konok télben
felhők mögött bújó
sápadt napkorong
lennék neked a hit
hogy a föld holnap is
ugyanígy forog

lennék foszló avar
mélyén szunnyadó
fűszagú élet
lennék zúgó árban
messze-messzehangzó
angyali ének

lennék gyönge testben
zakatoló dacos
reményteli szív
lennék döbbent csendben
határozott hang
mi életre hív

lennék csöppnyi béke
két durva szó között
egy halk bocsánat
lennék a szerelem
mi melegen tartja
a hitvesi ágyat

lennék a halálban
szelíd elbocsátó
elengedő kéz
s lennék az életben
az örökké való
megmaradó rész

Sárhelyi Erika: Csendpercek

mint márványban a finom erezet
úgy lopakszik át szívemen a csönd
elringat karján az emlékezet
s a béke mint gondosan vetett föld
lassú-szépen virágzik ki bennem
beborítva a gondok erdejét
csupa illat íz és fény a lelkem
a csend rám lopja könnyű köntösét