Nekem a vihar már nem kihívás,
sem a sötét, tornyosuló felhők,
nemigen félek, hogy elvisz a sodrás,
első helyezésnél sem bontok pezsgőt.
Senki nem látná, csak a rózsaszínt,
s hogy nevetek, lélegzem - ez elég,
pedig testi-lelki fergetegek dúlják,
bontják meg falaim csalóka erejét.
Megszokni talán soha nem fogom,
ahogy ébredéskor rám tör az igazság,
s bármit teszek, azt érzem, már vége;
elhagyott örökre engem a szabadság.
