Vetélkedések
Úgy tudtam, hogy ha egy macskánál több van
egy helyen, el kell dőlniük köztük annak a dolognak, hogy ki is a
főnök. Hát erre magam is kíváncsi voltam, mert személyes tapasztalatom
nem igazán volt ebben. Bár gyerekkoromban néha 4-5 macska is volt a
háznál, és ha volt is ilyen főnökség, nem vettem észre, vagy akkoriban
nem figyeltem hasonlókra. Az ember élete végéig tapasztalhat új
dolgokat, vagy nyernek értelmet olyan események, melyeknek korábban nem
volt jelentősége számára.
Igyekeztem ebből a szempontból
vizsgálgatni őket és személyes reakcióikat egymás felé. Az az igazság,
hogy nem lettem sokkal okosabb.
Az biztos, hogy etetéskor egyértelműen
Honesty volt a dominánsabb kezdetekkor és a mai napig is, de ennek a
látszatnak az az oka, hogy Haramia számára egyáltalán nem lényeges az
evés. Ő még soha fel nem ébresztett kajálási szüksége miatt, míg
Honesty, ha nem is eszik rengeteget, Haramiához képest mégis ég és föld
az igénye, főleg az azonnali és gyors tálalás szempontjából. Az, hogy
jelzi az éhségét, nem is gond, mert különben meg az ember néha úgy el
van havazva, hogy elfelejtene enni adni nekik. Ha Haramián múlna, minden
bizonnyal megtörténne ilyen, mint ahogy Honesty előtt meg is történt...
Szóval az, hogy Honesty felver hajnalban a
kaja miatt, és ha délután hazamegyek, rögvest éhenhalási bemutató van,
vagy ha itthon vagyok, már fél 4-kor elkezdi a vacsorát követelni; ezek
Haramiát abszolút nem zavarják: alszik tovább. Ebből a szempontból nem
lehet megállapítani a főnökséget, még akkor sem, ha ritkán előfordul az,
hogy egyszerre esznek külön tálakból és Honesty meggondolja magát:
Haramiát kitúrja annak sajátja elől, hogy ott folytassa. Haramián
ilyenkor szinte látszik, hogy vállat von: jobb a békesség, és elsétál. Ő
úgy dönt: ráér az, és majd visszamegy, ha a pajti befejezte. Ő egészen
biztosan nem túrja ki Honestyt a tálja elől kaja miatt.
A mellettem való alvásból is próbáltam
leszűrni a dolgot. Általában Haramia az, aki hamarabb mellém fekszik, és
kb. 5-10 perc járkálás van rajtam és körülöttem, nagy dorombolásokkal
kísérve. Ha ilyenkor Honesty jön, úgy lép fel az ágyra, hogy Haramiát
kikerüli, és a fejemnél helyet foglal. Nem jelent semmit, csak el akarja
kerülni az ütközést, mert ha ilyenkor Haramián keresztül kéne eljutnia a
helyre, akkor fújkálás van és pofonok.
Az ajtónál együtt fogadnak, nem verik ki egymást a helyükről.
Ha fürdök, és nem csukom be kilincsre az
ajtót, ennek következtében bejönnek a fürdőszobába, a főhadiszállásuk a
mosógép teteje. Ha itt először Haramia telepedett le, akkor Honesty
gátlás nélkül utánaugrik, minek következtében Haramia előbb csak
gyanakodik, majd távozik leginkább a mosdóra vagy a kád szélére, de csak
azért, mert Honesty elkezdi, mondjuk, szagolgatni. Ha először Honesty
terült szét a mosógépen, Haramia eleve nem ugrik utána, hanem eleve a
kád szélét vagy a mosdót tiszteli meg.
Almozásnál általában úgy alakultak a
dolgok, hogy Haramia a kis almosba, Honesty a nagy fedettbe jár. Ez jól
is van így, teljesen logikus. Időnként megtörténik fordítva is, ebből az
a többszöri és a sokkal jobb, mikor Haramia megy a fedettbe. Olyankor
Honesty felélénkül, s felajzottan várja Haramiát kiugrani, hogy
utánarohanjon és ráugorjon. De ez csak játék szerintem, nem annak a
jele, hogy Honesty szerint Haramiának tilos a nagy almos. Haramia ezt
előre tudja, és úgy szokott kilőni a nagy almosból, mint puskából a
golyó. Ha félne tőle, eleve nem menne a nagy almosba.
Ha én eszem a konyhaasztalnál, általában méltó díszkíséretet kapok. Ez itt A macska
újság, úgyhogy le merem írni „magunk között”, hogy az asztalon a
tányérom túlsó oldalán egyenrangúan ül velem szemben a két macska. Nem
zavarja őket a másik, nem akarják egymást letúrni. Úgy nézünk ki, mint a
Lánchíd a két kőoroszlánnal. Mivel tudom, hogy Honesty immunis a főtt
kajára, Haramia azonban imád főtt dolgokat, elsősorban szárnyasféléket
bármilyen formában, így egy-egy darabot odatolok elé. Na, erre Honestyre
is rájön a féltékenység: mi az, hogy Haramia kap? És odatolja buckó
fejét Haramia falatjába. Haramia viszont nem megy arrébb, farkasszemet
néznek egymással. Szóval a békesség kedvéért úgy szoktam megoldani a
dolgot, hogy előbb Honesty kap egy darabot látványosan maga elé, amit
úgysem eszik meg; utána viszont Haramiának tologatom a darabkákat,
amiket ő örömmel el is fogyaszt. Honesty néz maga elé, mit lehet ezen
szeretni, majd megunja, és elterül a konyhaasztal másik végén. Ennek
örömére Haramia megeszi a Honesty falatját is. Jó kis családi
gasztronómiai szórakozás ez számunkra, de én ezekből nem vettem észre
különösebben, hogy ki a főnök. Leginkább úgy érzem, egyenrangú társak,
más-más természettel. (Folyt. köv.)
Műtét után
Haramia műtéte nem csupán annyi gonddal
járt, mint a legtöbb egészséges macska ivartalanítási műtétje. Ő ugyanis
az előző beavatkozás következtében, illetve annak köszönhetően beteg is
volt, hiszen az addig elzárt petevezetékeken kialakult ciszták
gyulladást okoztak a szervezetében, így bizony antibiotikummal kellett
kezelni legalább egy hétig, és napi háromszor szemcseppezni,
vitaminfélékkel ellátni. Igazság szerint a műtét előtt elhangzott, hogy
nem szívesen műtik ilyen állapotban, viszont arra várni, amíg műthető
állapotba kerül, s csak gyógyszerezés, infúzió hatására megszabadul a
gyulladástól, kevés volt az esély, valamint rámehetett volna a cica
élete az időhúzásra. Így a gyógyulásra való várakozásnak legalább akkora
veszélye volt, mint annak, hogy betegen műtik. Én is ez utóbbira
voksoltam, hiszen a végső döntést nekem kellett meghozni.
Betegsége és újabb hasi műtét utáni
állapota annyi előnnyel járt az utókezelés szempontjából, hogy több
napig minden különösebb erőfeszítés nélkül hozzáférhető volt, és mivel
legtöbbször egyedül voltam a gyógyszerbeadások, szemcseppentések
időpontjában, nem is tudom, mi lett volna, ha hamar visszatér
hiperelevensége, s emiatt nem tudom gyógyszerezni.
Sokat aludt, nem rohangált, s ha elég
határozottan érintettem, már bele is törődött: jöjjön, aminek jönnie
kell. Váratlan elillanásokra nem kellett számítani, mint ahogy őrá ez
jellemző volt egyébként mindenféle beavatkozásnál, ez nagy szerencse,
mert akkor meddő kísérleteink lettek volna csupán. Minden alkalommal
alvás közben közelítettem felé, finoman, ám határozottan fogtam meg, és
persze gyorsan igyekeztem cselekedni, hogy érezze: jobb, ha nyugton
marad, hiszen nem úszhatja meg. Minél szebben tűri, annál gyorsabban túl
lesz rajta. S nem utolsósorban: én is.
A műtét utáni napon már rendesen ivott és
minimálisan belekóstolt a kajába is, így emiatt nem aggódtam. Az almozás
körül sem volt probléma. Nagy megkönnyebbülés volt ez számunkra.
Öt-hat nap múlva már azért elevenebb volt
és még inkább résen kellett lenni, de akkorára túl is voltunk a dolog
nagyján. Láza lement, szemei egyre tisztábbak, szebbek lettek, lement a
szemhéjakról a duzzadt vörösség. Szinte napról napra erősödött, tért
vissza „macskasága” minden egészséges jele.
Honestyt az első napokban igyekeztem tőle
távol tartani, hiszen ő nem igazán vonta le a nagy következtetést: társa
beteg, meg kell gyógyulnia, s addig ne provokálja, ne akarjon
feltétlenül játszani vele. Ezért az ő igényeire is figyelni kellett
nyilvánvalóan, hogy nehogy elhanyagoltnak érezze magát, valamint
játékszükségletei se szenvedjenek hiányt.
Emlékszem, mikor Haramia aludt, Honesty
sokszor odaosont hozzá, és óvatosan, többször körbeszaglászta. Volt,
hogy Haramia erre egy idő után felébredt, és felkelni ugyan nem kelt
fel, de halk morgással adta tudtára Honestynek, hogy hagyja most őt
békén.
Mikor már jobban volt a beteg, egy ilyen
alkalommal Honesty elkezdte mosdatni. Haramia valahol nagyon messze
járhatott az álmok világában, mert hagyta. Honesty ezen felbátorodott,
és aktívabb lett a cselekményben, mire Haramia felébredt, és kis
barkamancsával rákoppintott Honesty buksijára. Ő jellegzetes, ártatlan
Honesty-tekintettel nézett rám: hát ezt meg mi lelte? Nem lehetett rajta
nem nevetni. Így hát ölbe vettem és babáztam vele egy kicsit
vigasztalásképpen, majd tollas pálcával játszottunk – Haramia minderre a
füle botját sem mozdította.
Amikor kontrollra vittem Haramiát,
szegénykémnek már a hordozótól minden baja lett, de a rendelőben a
vizsgálatnál csak lapult reszketve, mint egy kis nyuszi. Szerencsére
megnyugodva távozhattunk: kis csőmacskámat gyógyultnak nyilvánították.
Megúsztuk ezt a félelmetes kalandot, már amennyiben ez kalandnak volt
nevezhető...
Lassan, szépen minden visszatért a régi
kerékvágásba. Haramia pociján a fehér szőr szépen visszanőtt, alapjában
véve nem túl nagy étvágya is visszatért, és újrakezdte régi, jól bevált
hipermacska-életmódját.
Hogy mennyire jól van, onnan lehetett
tudni, hogy mint régebben is, Honestyhez képest (aki amúgy maga volt a
megtestesült nyugalom) Haramián jóval gyakrabban tört ki a „happáré”.
Haramia egyedül is jól levezette energiáit: repült padlóról bútorokra,
oda-vissza, keresztbe-kasul az egész lakáson. Újra előfordult, hogy a
szekrény gardróbos tetejéről kellett leszedni, amihez létrát kell
használnia az embernek.
Két-három hét múlva már teljesen a régi
lett. Honestyvel kergetőztek, jókat csatároztak, s mikor kimerültek,
egymástól betartva persze a kellő távolságot, fáradtan kidőltek. (Folyt. köv.)
