Boris Vian: Venyigeszú és a Plankton

A Helikon Kiadó Vian sorozatának második részét ajánljuk figyelmetekbe Venyigeszú és a Plankton címmel, melyet négy állomásos blogturné keretében mutatunk be. Az Alvilágjárókból megismert karakterek új kalandokba keverednek, meg kell küzdeniük  a  buliszervezés, a szerelem és a bürokrácia okozta nehézségekkel. Természetesen szokás szerint  játszhattok is 3 példányért ebből a veszettül humoros történetből!

Fülszöveg: A kiadó Vian-sorozatának második kötete, a Venyigeszú és a plankton egyfelől két, irigylésre méltó profizmussal megszervezett, fergetegesen erkölcstelen házibuli történetét kínálja az olvasóknak, másfelől pedig betekintést nyújt annak az agyalágyult bürokratákkal teli Hivatalnak a hétköznapjaiba, amelyet egy rövid időre az ifjú, friss mérnöki diplomás Boris Vian is kénytelen volt munkahelyéül elfogadni.
A regény szereplői – a szívderítően nimfomán lányok, a holt laza jampecek, a minden őrültségre kész zenészek, a szinte fájón röhejes aktakukacok, az inkontinens vadászblézer, az álnok Venyigeszú, az Alvilágjárókból már jól ismert Antiochio-Őrnagy páros és ez utóbbi jegyese, Óvadóc de la Petrence – valamennyien a szving lüktető ritmusától hajtva rohannak elkerülhetetlen végzetük felé.
 „Boris, aki kortársai többségéhez hasonlóan igyekezett nem tudomást venni a tragikus valóságról, e struccpolitika kiegészítéseként a passzív ellenállás egy igencsak kellemes formáját választotta: csatlakozott a Franciaország (és különösen a francia ifjúság) erkölcsi megújulásának szükségességét hirdető Vichy-kormány bornírt prédikációra fittyet hányó, feltűnő, hóbortos ruhadarabokat viselő, a jazzt és főleg a szvinget szinte vallásos áhítattal imádó zazou-khoz (jampecok). Nem túlzás kijelenteni, hogy a németek által megszállt Franciaországban, ahol a túlbuzgó kollaboránsok még a germán félisteneknél is szigorúbban ítélték meg és el a jazzt, ezt az „erkölcstelen és értéktelen”, ráadásul „zsidó-néger-amerikai” zenét, a New Orleans-i stílus vagy a szving iránti rajongás – és főleg e zenei műfaj művelése – az ellenállás egy formája volt.”
Takács M. József

Régóta szemezek már Boris Vian regényeivel, de valahogy mindig is úgy gondoltam, túl nagy falat lenne az ő munkássága számomra. Az irodalomban nem rajongok túlzottan a szürrealizmusért, a Godot-ra várva például kimondottan megfeküdtem a gyomromat. Mostanában viszont úgy érzem, kezdek olyan műfajú regényekre is nyitott lenni, amelyek eddig távol álltak tőlem. Így is félve, de azért bizakodva vágtam bele Vian könyvébe.

A történet egy házibulival kezdődik, és azzal is végződik. Szól a swing, mindenki táncol, iszik, eszik,

de leginkább iszik, és természetesen szexel minden létező felületen. Természetesen ezek a bulik sosem problémamentesek, és mik, vagyis inkább kik lehetnének a probléma forrásai, ha nem a nők! Jelen esetben Óvadóc, aki Venyigeszúval érkezik, de hamar felkelti az Őrnagy érdeklődését, aki a mindenesét, Antiochio-t jelöli ki a feladatra, hogy letesztelje a hölgyeményt. Miután ez megtörténik, már csak arra van szükség, hogy eltüntessék Venyigeszút és meggyőzzék Óvadóc hivatalnok nagybácsikáját, hogy odaadja az Őrnagynak a leányzó kezét. Teszik mindezt a lehető legszürreálisabb és leggroteszkebb események közepette.

Be kell valljam, nem sok féktelen házibulin vettem részt, de hogy az Őrnagyé vette a prímet, az is biztos. Mert az ember olvasás közben úgy érzi, mintha ő is ott lenne, iszogatna és járná a swinget. Viannak kitűnő terepet nyújt egy ilyen buli arra, hogy az emberi romlottság és a dekadencia minél több aspektusát felvillanthassa előttünk. A gazdagok üres, csillogó világa ilyen eseményekkel van tele, ahol a gátlástalanság és a magamutogatás féktelenül zajlik.

A regény cselekménye a két házibuli között a Hivatalban játszódik. Így, nagy betűvel. A Hivatalban, ahol be kell tartani a szabályokat, ahol mindenki tudja természetesen, mi a dolga, és lelkesen gyártják az Aktátumokat. Mivel én magam is közszolga vagyok, sokszor húzódott mosolyra a szám, amikor ezt a részt olvastam. De bevallom, azért ez keserű mosoly volt: sajnos a valóság több elemét is felfedeztem benne. Természetesen a regényben minden el van túlozva és maximálisan fel van nagyítva, de a valóság ott bujkál benne. Szép ellentétpárt alkot a partik színessége és harsánysága a Hivatal szürkeségével és tettetett szigorúságával.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy Vian teljesen meggyőzött volna a szürrealista regények szerethetőségéről, de tény, hogy közelebb hozta ezeket hozzám. Ugyanis most már látom, hogy ezeknél a történeteknél sosem a felszín számít. A Venyigeszú látszólag csak egy teljesen elborult, de szórakoztató írás, a mélyben viszont kőkemény társadalomkritika húzódik. Vian az 1940-es évek társadalmának kívánt görbe tükröt mutatni, de ez a tükör ma is érvényes. Kérdés, ma ki mer egyáltalán belenézni.

A bejegyzés olvasásához ajánlom aláfestő zenének Parov Stelar dalait, én magam is ezekre írtam a posztot. Két számot emelnék ki nektek:

Nyereményjáték
Nincs más dolgotok, mint utána nézni, mi volt a Helikon Kiadó Vian sorozatának első kötete? A könyv címét kérjük beírni a rafflecopter doboz első sorába. 3 példány kerül kisorsolásra a könyvből, melyet kizárólag magyarországi címre  tud  postázni  a kiadó.

a Rafflecopter giveaway

A turné állomásai

Kelly Lupi olvas

Könyvszeretet

Könyvgalaxis

Bibliotheca Fummie