Füzike

Hol volt, hol nem volt, egy távoli országban élt egy király és egy királyné. Boldogságukhoz csak egy gyermek hiányzott.

Egy szép napon, mikor a király a kedvenc erdejében sétálgatott, a patak mentén megpillantott egy fiatal fűzfát. Mivel a nap melegen tűzött, leült a fűz árnyékába. Egyszer csak egy hang szólalt meg a magasból:

- Miért búsulsz, királyom? Országodban béke honol, kincseskamrád tele arannyal, ezüsttel!

A király nagyon meglepődött, mikor észrevette, hogy a fűz szólította meg.

- Hogyne szomorkodnék! Mit ér a gazdagság, ha nem lehet gyermekem?

- Segítek én rajtad, uram-királyom! Tudd meg, hogy én bűvös fűz vagyok! Szakíts le rólam egy vesszőt, vidd haza! Teliholdkor készíts belőle egy bábut, rakd bele egy vízzel teli aranytálba, és tedd magad mellé a királyi ágyba! Reggel meg fogod látni, mi történik majd! De ígérd meg nekem, hogy ha leánygyermeked születik, elengeded hozzám játszani! Ágaimmal szívesen ringatnám, hintáztatnám, és ha eljön az idő, egy hű szolgámat elküldöm hozzád, hogy feleségül kérjem őt!

A király mi mást tehetett volna? Mindent megígért a bűvös fűznek. A fa ezután odanyújtotta legszebb ágát, hogy levághassa róla azt a vesszőt.

A király nagy boldogan tért haza feleségéhez a palotába. Töviről hegyire elmesélte neki mi történt vele a patakparton.

A király mindent úgy tett, ahogy azt a bűvös fűz előírta neki. Megvárta, míg a hol szép kövér lett, a fűzfaágból készített egy bábut, amit bele is rakott egy vízzel teli aranytálba. A tálat pedig a hitvesi ágy közepére helyezte és feleségével együtt mellé feküdtek. A nagy izgalomtól alig bírtak elaludni, de aztán nagy nehezen mindketten álomba szenderültek.

Másnap reggel csoda történt! A király és a királyné alig akart hinni a szemének! Ott feküdt közöttük egy bűbájos, pufók csecsemő, és mivel kislány lett a csöppség, el is nevezték Füzikének.

Telt-múlt az idő. Füzike királykisasszony gyönyörű hajadonná serdült. Szépségének híre eljutott a bűvös fűzfához is. A fűz egy sündisznóval jegyajándékot küldött a királylányhoz.

- Kérlek, fogadd el gazdámtól ezt a gyűrűt! – mondta a sün, és a királykisasszonynak nyújtotta a zöldköves gyűrűt.

Füzikének nagyon megtetszett az ékszer, nyomban fel is húzta az ujjára. Cserébe odaadta a sünnek szépen hímzett zsebkendőjét.

Hamarosan a király fülébe jutott, hogy lánya milyen ajándékra tett szert. Rögtön hívatta is Füzikét a trónterembe. A királylány irulva-pirulva vallotta be, hogy miféle szerzettől kapta a gyűrűt. A király meglepődött, mikor megtudta, hogy egy beszélő sün volt az a különös küldönc.

Lelkét jeges rémület szorította össze, mikor eszébe jutott a bűvös fűznek tett ígérete. Elvette Füzikétől a gyűrűt, majd megparancsolta neki, hogy menjen fel a toronyszobájába és ki se dugja az orrát onnan, amíg ő azt jónak nem látja.

Aznap éjjel a király álmatlanul forgolódott ágyában. Felkelt, majd felöltözött, és kilovagolt kedvenc erdejébe. Mikor a patak mellé ért, megpillantotta a bűvös fűzfát.

- Elküldtem a jegygyűrűt a mátkámnak! Annak idején megígérted nekem, hogy ha megkapod tőlem a vesszőt, a leányodat hozzám adod feleségül! – szólalt meg a bűvös fűz.

- Soha nem kapod meg a lányomat, te girbegurba fa! – kiáltott fel mérgesen a király és a zöldköves gyűrűt a fához hajította.

A bűvös fűz szomorúan felsóhajtott, a király pedig mérgesen hazalovagolt.

Másnap reggel megparancsolta az udvari favágónak, hogy keresse meg azt a fát, vágja ki és égesse el, hűlt helye se maradjon ott a patakparton. Füzike királykisasszony mikor megtudta, hogy apja mit akar tenni, kiszökött a palotából és a favágó után rohant.  Mikor a patakpartra ért, a favágó már a fűzfa mellett állt és a baltáját szorongatta.

A bűvös fűz szomorúan fordult a királylány felé.

- Ne hagyd, hogy kivágjanak! Kinek az ágain hintáztál, mikor kicsi voltál? Kihez futottál először elmesélni, mikor valami nagy öröm ért? Kinek súgtad el bánatodat, mikor szomorú voltál? Én voltam az, a bűvös fűz!

Mielőtt a favágó az első csapást rámérte volna a bűvös fűzre, a királykisasszony odarohant a fához, és könnyes szemekkel kérlelni kezdte a favágót.

- Kérlek, ne bántsd őt! Régi jó barátom ő! Mindig is szerettem ezt a fát! – zokogott Füzike és átölelte a fa törzsét.

Ebben a pillanatban csoda történt! A fűz egyszeriben eltűnt, és a királylány előtt egy délceg fiatalember állott. A királyfi rámosolygott Füzikére, megfogta kezét és hálálkodva megszólalt:

- Köszönöm neked, hogy megszabadítottál a gonosz varázslat alól! Sok-sok évvel ezelőtt egy gonosz boszorkány elátkozott engem, mert nem akartam feleségül venni a leányát! Csak az törhette meg az átkot, aki fa képében is képes volt belém szeretni!

A király immár nem látta akadályát a házasságnak. Örömmel adta oda a királyfinak a lánya kezét. A fiatalok hét országra szóló lakodalmat csaptak! Még ma is élnek, ha meg nem haltak!

* * *

Mészáros Gyuláné 

Almásfüzitő

A mesét hálásan köszönjük!