Nem tudok túllépni a megdöbbenésen amiatt, hogy tavaly egy szót se szóltam itt a szegedi napokról, de még csak egy képet se mutattam. Persze megzavart, hogy akkoriban a Facebook-ra töltöttem fel fotókat, erre emlékeztem és emiatt nem is tűnt fel, hogy ide a blogba nem került semmi. Így most az a fura helyzet áll elő, hogy januárban idézem föl a tavaly áprilist.

Érdekes érzés volt Szegeden járni. A diplomaosztó, azaz 1973 óta csak néhányszor jártam ott, utoljára 2006-ban, de mindig csak átutazóban, futólag. Most viszont volt időm felfedezni, hogy még mindig tudom, mi merre van, és hogy mi ugyanolyan és mi lett más, vagy hogy az, ami ugyanolyan, akkor régen mitől volt annyira másmilyen.

(A zenét - Those were the days, Mary Hopkin előadásában - azért tettem alá, mert ez nekem nagyon erősen idézi fel az ott töltött első évemet, akkoriban 1968-ban volt ez nagy sláger.)

A nosztalgiázáson kívül más tisztázni valóm is volt. Újszegedre nem csak azért mentem át, hogy lássam a kollégiumot, hanem hogy most már végre megnézzem, melyik is a régi katolikus tanítóképző épülete, ahol apám 1943. július-augusztusban továbbképzésen vett részt. Mondta ugyan valamikor, hogy a képző Újszegeden volt, sőt egyszer, amikor mindketten meglátogattak és együtt utaztunk a busszal, mutatta is a helyet úgy futólag, dehát akkor, huszonévesen ki figyelt ilyesmire? Azonnal meg is feledkeztem az egészről, aztán csak évtizedek múlva lett fontos, amikor már nem volt kitől megkérdeznem a részleteket. Tehát tavaly áprilisban átbuszoztam Újszegedre és meg is találtam az azóta középiskolává vált épületet, melynek udvarán készült a csoportkép, ami 1943. augusztus 15-dikét, a tanfolyam zárása napját őrzi nálam a fényképes dobozban.

Újszeged, 1943. aug. 15.

 

Amint már korábban jeleztem, volt Füreden meglepetés is, csalódás is. Kezdem a jóval.

A kellemes meglepetés a Városi Múzeum volt. Dióhéjban összefoglalva: gazdag gyűjtemény színvonalas tálalásban, ötletes megoldásokkal, lelkes munkatársakkal. Élvezet volt végigjárni a helyiségeket, csak ajánlhatom mindenkinek, aki még nem látta. A kiállítás bemutatja a város, a balatoni hajózás, az Anna-bál, a füredi színház történetét és a helyi gyógyforrásokon alapuló fürdőkultúrát. Ez utóbbi témához például nagyon ügyes bemutató "tablót" készítettek, ahol a becsukott ablakocskákon a főbb betegségcsoportok neve látható, kinyitogatva őket pedig a híres nagy-magyarországi fürdőhelyek kivilágított képe tűnik elő.

Az utolsó ablakot - melyen csak egy kérdőjel van - kinyitva a következő szöveget találjuk:  "Ha ön beteg, ne fürdőre menjen, hanem orvoshoz! Fürdőre szórakozni járnak az emberek."   :)

A csalódást a nagy nevű patinás cukrászda szolgáltatta, ami manapság, úgy látszik, enyhén szólva sem a régi, de kedvesnek végképp nem mondható. A fagyi nagyon is felejtős volt, hirtelen itt a közelünkben legalább három sokkal finomabb fagylaltot árusító helyet tudnék mondani. A süteménykészlet úgy másfél-két órával a zárás előtt meghökkentően minimális volt, mindössze három-négyfajta csoffadt, maradék süti árválkodott a nagy pult belsejében, ami választéknak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető.  A környezet, a hangulat pedig... kritikán aluli.  Zavaróan erősen szólt a  rádió, a hölgyek a pult mögött a jelenlevő vendégeket levegőnek nézve, hangosan kiabálva beszélgettek és arra sem ügyeltek, hogy pakolás, mosogatás közben lehetőleg ne fülsiketítően csattanjon a tálca és csörrenjen az edény - lárma volt és zörgés-csattogás, mint egy rossz nagyüzemi konyhán.

Vasárnap délután volt és alig jött be egy-két vendég, én meg visszaemlékeztem a nyolcvanas évek füredi vasárnapjaira, amikor alig fértünk be a helyiségbe, annyi volt a betérő vendég egész nap. A kávé erős volt és aromás, a sütemények sokfélék és finomak, mert ez a füredi  híres cukrászda azelőtt évtizedekig  minőséget   jelentett - akkor még. Nagy kár érte. :(

Igazán nagy kár, hogy május van, vagyis tegnap nem április elseje volt. Mert bizony a publikum simán bevette a tegnapi videót, ámbár kicsit tartottam tőle, hogy lesz egy szemfüles, akinek feltűnik, hogy a félelmetes hullámokkal valami nem stimmel (merthogy nem mozognak), de úgy látszik, nem gyanakodott senki.

Szóval, bocs', de átverés volt. :) A videót vasárnap készítettem a balatonfüredi Vitorlázeum  nevű vitorlástörténeti kiállítás szimulátorában ülve. Úgy kell elképzelni, hogy beleülsz egy nagyjából gömb alakú kis fülkébe, aztán elindítják a gépezetet és a kabin billegni, rázkódni kezd, majdnem úgy, mintha a viharos Balatonon lennél, közben pedig körben panorámaszerűen nézheted a balatoni vihart morajlással, cikázó villámokkal együtt, ami csak belefér.  Közben ugyan megállapítod, hogy az élmény meg se közelíti a valódit, mert hol van ez a rázkódás, dülöngélés attól, amit annak idején egy balatoni vizibuszban átéltél, amikor Füred és Tihany közt elkapott  a vihar, dehát szórakozásnak ez is jó.

És amint látható, a blogger még a múzeumban is blogger, a viharszimulátorban ülve is anyagot gyűjt a nagyközönség számára. :)

És még vihar is volt! 

Tegnap átmenetileg még volt ilyen idő (is):

Füredi meglepetés: Városi Múzeum
Füredi csalódás: Kedves cukrászda

Ma este, amikor vééégre már nem esik az eső!

Ez már tényleg betegség. Reggel hallom a rádióban, hogy az egyházzenei fesztiválnak soproni eseménye is van. Nosza, nézem a programokat, a soproni koncert épp aznap este lesz, amikor érkezünk, megyek a jegyvásárláshoz, csak úgy tájékozódásképpen... böngészem, megvan! 

Egy szó, mit száz: kis híja volt, hogy nem vettem jegyeket egy soproni koncertre egy olyan napra, amikor Balatonfüreden leszünk. Mondom, Balatonfüreden!

Szerintem óriási szerencse, hogy Füredre és Sopronba nem ugyanarról a pályaudvarról indulnak a vonatok. Mert különben még képesek lennénk a tapolcai gyors helyett a sopronira  szállni.

És tényleg menni kell Sopronba, minél előbb, mert már csak attól múlhat el ez a dili, mástól nem.

Milyen megmagyarázhatatlan rejtett rétegek vannak az emberi lélekben! Ha az idei nyaralásra gondolok, szinte naponta előfordul, hogy azt hiszem, Sopronba megyünk. Nem is jó kifejezés, hogy azt hiszem, mert közben jól tudom, hogy nem, mégis elsőre oda asszociál az agyam, vagy hogy is mondjam. 

Például látom, a Sopron anno-ra bekerült egy bejegyzést a régi kádfürdőről. Nosza, máris olvasom, kiderül belőle, melyik utca melyik háza volt az, az elmúlt években gyakran jártunk arra, laktunk is a közelében, de az írásban említett emléktáblára nem emlékszem. Na, ezt meg kell majd nézni - tűzöm ki gondolatban májusra a feladatot, aztán visszahuppanok a földre: vááá, nem is oda megyünk. 

Logikus következtetés: menni kell Sopronba IS.

De ennél sokkal aktuálisabb a kérdés: akkor most mi van a vaddisznókkal??? Akik egyes hírek szerint ketten, más feltételezések szerint talán hárman is vannak, és a tegnapra virradó éjszaka óta több helyen is felbukkantak. Amikor az első képet láttam az egyikről, amint a Rákóczi úton baktat az úttest közepén, azt hittem, valaki jópofáskodott a képszerkesztőjével, de kiderült, nem ám, mert megszólaltak szemtanúk is, aztán jöttek a fotók a hídon ügető gyesznóról, sőt olyan képet is mutattak, ahol ketten vannak az állatok. Már nevük is van, sőt  t é r k é p  is készült előfordulási helyükről, szóval, ez csak addig vicces, míg valamelyikük szembe nem jön. 

De semmi vész, fel vagyunk világosítva, a szakemberek megmondták, mit kell tenni ilyenkor: nem nézni a szemébe, bármennyire is hipnotizál bennünket és feltűnés nélkül felmászni az első fára vagy elhúzni minél messzebbre leszegett fejjel vagy ahogy Meryl Streep a Távol Afrikából-ban, azt mondani neki: hess hívni a segélyhívó számok valamelyikét. Aztán vagy odaér időben az altatólövedékes Simabőrű, vagy nem. Ma nem megyek a Svábhegyre, asszem. :)

Azért engem foglalkoztat egy kérdés: ha legkorábban a Józsefvárosban bukkantak föl és abból az irányból terjeszkednek keresztül-kasul a városon, akkor honnan jöttek? Pécelről, Vecsésről, Soroksárról? Ez nem valószínű, nem hiszem, hogy akár a gödöllői dombság, akár az emnullás környéke vaddisznójárta hely lenne. Az gyakran előfordul télen, hogy itt a hegyvidéken bejárnak a kertekbe, utcákba, de a pesti síkságon?

Akárhogy is van, megállapíthatjuk, hogy fővárosunkban pillanatnyilag mást jelent a biodiverzitás, mint pl. tegnapelőtt - persze csak addig, míg vissza nem kerül a két (vagy három) vaddisznó a saját élőhelyére, az erdőbe. :)

A november 1982-ben volt ilyen nyárias, az akkori soproni üdülésre emlékszem, télikabátban mentünk oda, aztán a két hét alatt végig tavasziasan öltözve járkáltunk. Egy kiránduláson eltévedtünk az erdőben, soha ilyen még nem fordult elő velünk azelőtt, csak ekkor, a  korán sötétedő novemberben, a Kecske-patak mentén haladtunk, de a gyorsan leereszkedő ködben valahogy elvétettük az utat és már majdnem kétségbeestünk, amikor közvetlenül előttünk felmagasodott a tévétorony. A kerítése alatt voltunk, az őrök meghallották a hangokat, bekísértek, taxit hívtak, miután jól elbeszélgettünk. Volt köztük egy fiatalember, aki vendnek* mondta magát (hogy ez hogyan került ott szóba, már nem tudom).

Nagyjából ennyit akartam mondani erről az idei novemberi nyárról. És mutatok képeket is, baloldalt 1982-ből, jobbra pedig az idei augusztusból. (A '82-es képeket szép emlékű Orwo diakockákról bűvészkedtem ide.)

Legyen a címe: anno 1982 és 2014.

A "szürkék" temploma a Táncsics utcában

A Szent György templom és a várfal a Várkerület felől

A Tűztorony és a városháza

Ilyen felvétellel az idei augusztusból nem tudok szolgálni, már régóta nem megyek föl a Tűztoronyba. De 1982-ben még onnan lőttem ezt a képet:

(Anyuék ott állnak a szemközti házfal előtt)

Ez volt 1982-ben a pedagógus üdülő,  ami ma már nem létezik, a helyén lakóparknak nevezett ház áll.

*a vend népcsoport hovatartozása, mármint hogy szlovének-e vagy sem, vita tárgya.

Egy elkapott pillanat a nyárból: a bécsújhelyi kapucinus templom és kolostor udvara. És mint látható, japán turisták mindenhol vannak. :)))

Ahogy mi utazunk, nem utaz úgy senki

Úgy kezdődött, hogy Sopronba mentünk volna május elején, ezt elkezdtük szervezni márciusban, de aztán mégse mentünk, hanem elhalasztottuk augusztusra. Mai tudásunk szerint pénteken indulunk. 

De ha már Sopronban vagyunk, akkor átruccanunk külföldre is, ez magától értetődik,  persze semmi túlzás, csak kényelmesen, vonattal. Az idén Wiener Neustadtot terveztük be, és ma már itt volt az ideje, hogy némi menetrendeket letöltögessek a kis okos telefonomra, hát neki is fogtam. Azonnal szemembe ötlött a hirdetmény, mi szerint mostanság azon a vonalon vágányzár van (sokáig, hetekig), autóbuszos pótlás, etc. Mondtuk, na nem, akkor nincs Wiener Neustadt, nézzünk ki valami mást.

Például menjünk Bécsbe, lássuk a menetrendet - átszállások, na nem, nézzünk ki  valami mást. Dehát mi lenne, ha bevállalnánk azt a pótlóbuszt? Hát... végül is, Lépesfalvától (Loipersbach) Mattersburgig buszozunk, aztán vissza a vonatra, kibírjuk. 

És akkor eszünkbe jutott: hoppá, hogy is volt három éve? Akkor éppen Mattersburgba akartunk menni, el is indultunk, majd láttuk a vonatból, hogy a mattersburgi centrumot jelző tornyok jó messze vannak a vasúttól, erre inkább nem szálltunk le, döcögtünk tovább, majd pedig leszálltunk a vicces nevű Katzelsdorfban. Ahol legalább 2 kilométert gyalogoltunk a tűző napon, míg elértük a falu belsejét. Igaz, valami rejtélyes oknál fogva azt hittük, két Schloss van abban a faluban és megszállottan kerestük azt a kettőt, de csak egy volt, az is leginkább étteremként működött. Ám megérte a fáradság, mert átmehettünk egy kedves fahídon és felfedezhettük, milyen keskeny és sekély a Lajta. Aztán a visszafelé vonatozás során megláttunk egy települést, amiben kifejezetten benne, a közepében haladt a vasút, hát nosza, le is szálltunk izibe' - ez volt Bad Sauerbrunn, rózsakerttel, gyógyvizes ivókúttal, és még Almdudlert is lehetett kapni, valamint az étteremben mindenki odaszólt, hogy Mahlzeit, és ketten ettünk egy adag wiener sniclit, ami így is lelógott a tányérról.

Na de térjünk vissza a mához. Estére ott tartottunk, hogy nézzük, mi van esetleg Ebenfurth környékén, amit érdemes lenne megnézni. Ebenfurthban jártunk tavalyelőtt, ott bízták ránk, hogy bezárjuk a templomot, volt Schloiss is, ahová éppen a kerítésnél bámészkodásunk közben érkezett meg a tulajdonos házaspár, egy lepusztult krimóban pedig találkoztunk a fiatal magyarországi lánnyal, aki már évek óta ott dolgozik, de most lát másodszor magyarokat. 

Tehát próbáltuk megnézni, mi van Ebenfurth-hoz közel, lássuk a menetrendet - ekkor kiderült, hogy át kell szállni, na hol? Wiener Neustadtban. (Tekintsünk most el ama mellékkörülménytől, hogy mindketten meg vagyunk győződve arról, hogy két éve egyenesen mentünk Ebenfurthba, nem szálltunk át sehol, valószínűleg nem a GySEV-vel utaztunk, de ki emlékszik arra már.) Szóval, ott vagyunk, ahol a part szakad, minden út Wiener Neustadtba vezet, ahová mellesleg  eredetileg is szándékoztunk utazni. Hogy ezek után megyünk-e majd Wiener Neustadtba, vagy sem, az még a jövő zenéje, de úgy mához egy hétre már biztosan eldöntjük.

Ja, az még hozzátartozik a meséhez, hogy amint  a mai napon kiderült, a szállodát a  cég augusztus elsejével "külső üzemeltető részére adja át",  de mi megyünk és nyaralni fogunk, ha a fene fenét eszik, akkor is.

Hát kérem, így utazunk mi.

Ahhoz képest, hogy azért megyek éppen ma Mendére, mert a mai napra ígérkezett a közel s távol egyetlen esőmentes idő, na ehhez képest esik az eső odakint. Ezzel el is dőlt fejemben a dilemma, hogy vonattal-é, avagy busszal menjek: természetesen busszal, mert az pontosan az otthon kapuja előtt áll meg, míg a vonattól szükséges jó tízperces kemény gyaloglás alatt simán bőrig ázhatnék. Aztán ha ezek után Mendén ragyogóan süt a nap, akkor is tiszta haszon, hogy egy lépést se kellett gyalogolnom.

Balatonfüred 4.

Adós vagyok még az utolsó balatonfüredi epizóddal, de ez most már inkább csak képekből áll. A Jókai Emlékházról van szó, ahol a Jókai-család vagy húsz éven át töltötte a nyarakat, majd pedig Laborfalvi Róza halála után Jókai eladta a házat.

Balatonfüred 3.

Ha már Füred, akkor persze Tihanyt sem lehetett kihagyni. Aznap már nem volt szép az idő, de legalább nem esett, csak mindent csúf, szürke fátyol borított. A füredi vasútállomástól induló busz 30 perc alatt fent van a faluban, csak előbb még végiggurul a félsziget keleti szélén, néha közvetlenül a víz mellett haladva, majd pedig a révnél kanyarodik egy nagyot és felfelé veszi az irányt. A falunak az az utcája, amelyen a buszmegállótól a templomhoz jutunk, már teljesen a turizmusra van berendezkedve. Ehetsz, ihatsz, fagyizhatsz és vásárolhatsz mindent, ami az emléktárgy kategóriába csak belefér (a kép forrása: norc.hu). 

A templom környékét minden irányban nagyon szépen kialakították, mindenütt fák, bokrok és megint sok pad, olyanok, mint Füreden. Az, hogy a látogatóközpontban kell jó pénzért jegyet váltanom, hogy beléphessek a templomba - igaz, a hozzá kapcsolt egyéb kiállítóterekbe is - nekem még furcsa, pedig lassan meg kell szoknom, mivel a saját fővárosom saját Mátyás-templomába is "recepciós" pultok közt áthaladva léphetek be már évek óta.

Korábban úgy terveztem, hogy miután odafent megnéztem a megnézni valókat, lemegyek a révhez. Gyalog, gondoltam én, hát hiszen annak idején is nem egyszer megtettük azt az utat lefelé.  Na persze, annak idején, amikor én tizenéves voltam, anyámék meg olyan negyven körüliek. Aztán amikor reggel a busz felfelé kapaszkodott velem, nagyon figyeltem, hogy van-e járda végig a műút mellett. Hát... járda, az volt, viszont arra nem emlékeztem, hogy ez az út ennyire hosszú és be kellett látnom, nem vagyok én már ilyesmire hitelesítve, még lejtmenetben sem. :)

Dehát a kompot semmiképp se lehetett kihagyni, ugyebár, mivel annak is van már vagy 50 éve, hogy utoljára utaztam rajta, épp ideje volt újra átélni azt az élményt. Tehát busszal le a révig és még elértem az épp indulásra kész kompot. Aztán ültem a felső fedélzeten, nézelődtem körbe-körbe és csak azt bántam, hogy olyan gyorsan átértünk Szántódra.

(még mindig folyt. köv.)

Balatonfüred 2.

A szállást úgy választottam ki, hogy ne legyen túl messze sem a vasútállomástól, sem a központtól. Ebből az tényleg bejött, hogy az állomás alig 5 percnyi járásra esett és tulajdonképpen a központ sem volt messze, mármint ha légvonalban nézzük. Csak azok a fránya utcák, azok kanyarodnak és csatlakoznak úgy egymáshoz, hogy  a háztól nem lehet egyenest lejutni sem a kikötőhöz, sem a felső városrészbe vezető útra, úgyhogy bőven volt alkalmam a gyaloglásra, azóta is nyögöm rendesen. Ámbár ért ez ügyben kellemes meglepetés is, mert ugyan itthon még indulás előtt jól végigjártam a Norc street view nézetének segítségével a panziót környező utcákat és ott úgy látszott, mintha a szomszéd utcából nem lehetne kijutni a főútra, pedig igen. :)

Nem emlékszem már pontosan, mikor is jártam utoljára Balatonfüreden, legfeljebb úgy 1990 körül, később már biztosan nem, tehát akárhogy számolom, legalább 22-23 éve lehetett. Mégis minden ismerős volt, akármerre fordultam. Szoktam mondani, hogy egy város van, amit Budapest után a legjobban ismerek és ez Sopron, de ha belegondolok, Sopron után a második meg Balatonfüred. A kikötőtől Arácson át - ami azóta már nem külön falu, hanem Füred része - a Koloska-forrásig, meg a  vasúton túl a piros templomig nem tévednék el sehol.  

Természetesen nagyon sok változás történt azóta, mióta nem jártam Füreden. A Tagore sétányról eltűnt a bazársor,  a szuvenírárusok, halsütők és egyebek, ehelyett a kikötőtől ellenkező irányban alakítottak ki korzót és ott vannak az üzletek is az arcátlanul drága emléktárgyakkal és számtalan egyéb, nyaralókat csábító árucikkekkel és vendéglátóhelyekkel. Egyébként ez az út ma már az 1991-ben elhunyt Zákonyi Ferenc Balaton-kutató nevét viseli.

A Tagore sétányt és környékét szépen átépítették, a gyalogút mellett - de jól elkülönítve - kerékpárút is vezet, a horgászok pedig ugyanúgy ücsörögnek a part mentén, mint régen. Egyáltalán nem láttam hattyút, vadkacsákat viszont szép számmal, sőt egy vadkacsapár egészen fönt, a kórház gazdasági bejárata közelében lakik (ahogy egy kórházi beutalt asszony mesélte, egy bokor alatt fészkük is van két tojással), magam is láttam, amint ott bóklásztak az ivókút mellett, majd pedig repültek vissza a partra.

A Kedves cukrászda zárva volt, a felirat szerint ugyan áprilisra tervezték a szünetelést, dehát úgy látszik, valami közbejött még májusra is, a közvetlen szomszédjában lévő helyhez pedig nem volt bizalmam, mert az mégsem ugyanaz. A Horváth-ház látszólag üres, legalábbis kihalt, tökéletesen felújítva  áll ott a kórházzal szemben és állítólag eladó/kiadó lakások vannak benne. Ahhoz képest, hogy régebben bányász-üdülő volt és egy időben a kórház is használta, elég nehezen tudom elképzelni lakóháznak, dehát az építészeknek semmi sem lehetetlen. Azért a bejáratát kicsit eltúlozták azokkal a túlságosan hivalkodó vörösmárvány oszlopokkal, mert az oszlopok ugyan eredetileg is megvoltak, csak nem ilyen feltűnő és az épülettől teljesen elütő anyagból, de a ház maga tényleg szép lett.

A kikötőben láttam oda nem illő gagyi "műtárgyakat", bocca della veritá feliratú csúf szekrényszerű tákolmányokat, nem is egyet. Gondolom, valaki nagy hasznot remél ebből - nem figyeltem meg, mennyiért dughatja bele a kezét a kuncsaft -, de azért magamban nagyon csodáltam, hogy a városvezetés, amely láthatóan nagy erőket és pénzeket fordít arra, hogy minél stílusosabban és a hagyományhoz igazodva alakítsa a patinás település képét, hogy adhatott erre engedélyt. Pedig a kikötő is megszépült, az L-alakú móló külső, vízbe nyúló rövidebb szárán is igazán szép környezetet teremtettek,  sok pihenőpadot helyeztek el és meghagyták a ma már nagyra nőtt, árnyékot adó fákat is. Egyébként is az egész városban rengeteg a pad, nemcsak a sétányon, de mindenütt, még némelyik mellékutcában is. Szemmel láthatóan az egységes külsőre törekedve, két-három változatban tervezték meg őket és nem sajnálták rájuk a pénzt, lett belőlük elegendő, bárhol le lehet ülni. (Némelyik képemen látható belőlük egy-kettő, az egyik fajta a kórház előtti, a másik pedig a kőszínház lépcsőjénél lévő, ez utóbbiból van a legtöbb a városban.)

Ami a legfurcsább volt, hogy bár hetek óta nyárias az idő és rengeteg a vendég, hazaiak és külföldiek egyaránt, a kereskedők mintha nem akarnának tudomást venni ezekről a forgalomnövelő tényezőkről,  sok üzlet és vendéglátóhely még ki sem nyitott. Ha pedig valaki az üdülés ideje alatt netán maga akarja megoldani a család étkezését és főzne, hát kösse föl jól a felkötni valóját, mert a vasúton innen csak a Coop létezik mint nagyobb élelmiszeráruház, drágán és igen gyatra választékkal. Persze kocsival könnyebb, mert annak, aki megbízik a teszkós élelmiszerekben, ott a Tesco, meg ott van még a Spar - ez a kettő szinte egymás mellett, de gyalogosan jó messzire a központtól. Én is főzésre akartam berendezkedni, ebből aztán annyi teljesült, hogy első este zacskós levest főztem a három napra és ott tartózkodásom alatt ez alkotta a meleg, főtt ételt. Az más kérdés, hogy az utolsó délután fedeztem fel az Annabellával szemközti üzletsoron a három palacsintázót, dehát naponta úgyse gyalogoltam volna el odáig, meg egyébként  palacsintaebéd elég egyszer is. :)

Itt most hirtelen abbahagyom, nézegessétek kicsit a képeket, aztán majd még mesélek tovább és mutatok más képeket is.

Balatonfüred 1.

Ajándék, mellyel meglepem ... magam magam. Ez lett a hétvégi út, péntektől hétfő reggelig Balatonfüreden voltam. Nem jártam ott már legalább 22-23 éve, azelőtt viszont elég gyakran, mert szinte évente kísértem Aput le a szívkórházba, majd a háromhetes kúra után vissza, a közbeeső vasárnapokon pedig látogatás Anyuval együtt, szóval, elég sok emlékem volt, persze főleg a kikötő környékéről és a hozzá közel eső reformkori városközpontról. Régebben, a  gyerekkori nyaralások idején is többször megfordultunk Füreden, mert bár mindig a déli parton laktunk, de ha elromlott az idő és fürödni nem lehetett, olyankor következett a kirándulás, ami vagy Tihanyt, vagy Füredet jelentette, esetleg a kettőt összekapcsolva, netán a Füred és Arács fölötti Koloska-völgyet is beleértve. Ezért aztán vannak itthon gyerekkori, meg a nyolcvanas évekből való fényképek is, melyeket sajnos, nem vittem magammal, így az akkor megörökített helyeket nem tudtam pontosan ugyanabból a szögből belőni, de még így is érdekes volt utólag összehasonlítani az akkori és a mostani fotókat.

Itt van például az Anna-bálok helyszíne, ma Anna Grand Hotel, de amikor az első kép készült, 1961-ben vagy '62-ben, akkor éppen SZOT-szanatórium volt.

Ez pedig már nem az üdülőtelep, hanem a felső városrészben az úgynevezett piros templom, ahol szintén jártunk valamikor a hatvanas évek elején. A környezete teljesen megváltozott azóta.

A kihagyhatatlan két figura a kikötőben, a Halász és a Révész, az első kép 1986 decemberében készült egy vasárnapi látogatás alkalmával.

A bal oldali képen én ülök a Blaha Lujza emlékpadon 1984-ben egy nyáriasan meleg októberi napon.

Apu 1983-ban az első magyar dunántúli kőszínház oszlopai előtt - ma pedig ugyanaz az emlékhely ilyen képet mutat.

És végül játszottam kicsit a technikával, kép a képben, múlt a jelenben: a belső fekete-fehér képet ugyanazon a fent említett '84 októberi napon készítettem Apuról a mólón.

Egyelőre ennyi, majd még jövök és mesélek.

Most egy kicsit elmegyek, bele a nagyvilágba, net nem lesz - illetve az lenne, csak nekem nem lesz gépem - majd hétfőn jövök, de lehet, hogy ide csak kedden. Legyetek jók, pá!

Tegnap a Keletiben jártam és megállapítottam, hogy a pályaudvar környékén most már az eddiginél is nagyobb a káosz. Nemrég bezárták a főkaput és csak a két oldalsó bejárat használható. Erről eszembe jutott, hogy vajon ismerik-e ma a népek az indulási oldal, érkezési oldal fogalmakat? Merthogy régen a Thököly út felőli volt a pályaudvar indulási oldala, a Kerepesi út felőli meg az érkezési oldal, bizony. Szóval, mostanában a tömeg ezen a két oldalon özönlik be a Keletibe és vándorol körbe-körbe a vágányok körül, mivel a sűrűn közlekedő, hétköznapi, munkás- és zónázó vonatok szinte kivétel nélkül a két legkülső vágánycsoportról indulnak és nem a csarnok közepéről. Az én vonatomat, amivel Mendére megyek, mindig a Thököly út felőli fronton jó távol fekvő három vágány valamelyikéről indítják, mire oda kicaplatunk, hát komolyan mondom, majdnem a domonkos templommal lehetünk egyvonalban. 

A csarnok főbejárati részén mindig nagy a tömeg, ott van ugyanis a nagy kijelző, melyet, mint valami csodatévő bálványt bámul mindenki, hátha végre megjelenik rajta az óhajtott vonat neve és a vágány száma. Mostanában nincsenek ott a sakkozók, akik az ütközőbakok előtti műkőépítményekre támaszkodva játszanak már évek óta úgy is, mint színfolt a koszos, szürke környezetben.  Míg arra vártam, hogy végre kiírják a  mendei vonatot, majdnem kitérítettek a hitemből, azt se tudom, milyen vallásra, mindenesetre alig tudtam lebeszélni azt a korombeli asszonyt, aki mindenáron valami füzetet akart rámtukmálni és bizonygatta, hogy dehát ő csak szép és jó dolgokról mesélne nekem. Aztán kénytelen-kelletlen föladta - korábban kell annak felkelnie, aki engem rávesz valamire, amit nem akarok - és könnyebb préda után nézett, de amint láttam, nemigen volt kapása még tíz perc múlva sem, nem tudom, hogyan számolt el a tegnapi teljesítményével ott, ahol számonkérik.

Aztán Mendén keresztmamám egyszer véletlenül úgy szólított:  Iluskám,  de rögtön észbekapott és saját tévedésén bosszankodva magyarázta, hogy mert annyira hasonlítasz anyukádra. Hát igen, végül is hallgathatok én minden névre, teljesen mindegy. :)

Ma megvettem az utolsó bkv-bérletemet. Persze ez csak akkor igaz -  mármint hogy az utolsó - ha addig, vagy később el nem törlik a 65 éven felüliek kedvezményét.  De a dolgok mai állása szerint ez lesz az utolsó, és hát ki hitte volna, hogy ezt is megérem?

Egyébként pedig bejött, amit sejtettem, hogy itt már tavasz nem lesz, csak egyből nyár, hát az van. Az emberek meg nem egészen normálisak, hogy némelyik téli dzsekiben, állig felgombolkozva nyomul délután háromkor a tűző napon huszonvalahány fokban, meg ötszörösen nyaka köré tekert most divatos sálban, amiben már eleve háromszor annyi anyag van, mint kellene, szóval, hogy a guta nem üti meg őket, nem is értem. És egyikük se úgy nézett ki, mint akinek ez az egyetlen kabátja, meg az se érv, hogy reggel még hűvös van, mert hát délutánra azért már valami módon le lehet ráncigálni magunkról azt a reggel még kibírható téli cuccot. Sőt, ma láttam egy nőt a cipője fölött azzal a rogyadozó hatást keltő, vastag fonalból kötött lábszárvédőben, anyámborogass. :(((  De akár fölfogják, akár nem, nyár van, nyár, röpke lepke és a többi, valamint kakukk, be szép a nyár!