Holnap lesz tizenhét éve, hogy elkezdtem blogot írni, persze akkor még az ős-freeblogon. Nem kerek évforduló, mindenesetre hihetetlen, hogy már tizenhét év eltelt azóta. És amennyire minden megváltozott ezek alatt az évek alatt az én életemben, legalább annyira megváltozott a blogvilág is, más lett a stílus, mások lettek a témák, meg az olvasói igények is, és alig van már életben blog azok közül, amelyeket annak idején, a kezdet kezdetén olvastam, ráadásul a megmaradtak is általában másképp és másról írnak, mint régen. De a legtöbben rég abbahagyták az írást, és amikor valami elfelejtett mappából elémkerül az akkoriban olvasott blogírók emailcímeinek listája. rádöbbenek, hogy tényleg, mennyien voltak és mennyire feledésbe merültek! Így múlik el a blogvilág dicsősége... mint ahogy elmúlik az írói kedv, legalábbis az enyém biztosan. Az, hogy hónapokra elkerülöm a saját blogomat, nem csak lustaságból ered, hanem főleg abból, hogy nincs már kedvem mesélni. Annyi mindent elmondtam, leírtam már, véleményt mondtam jelenségekről, kiírtam magamból helyzeteket, érzéseket, pillanatképeket festettem (már a címkéje sem jutott eszembe, meg kellett néznem a kategóriák közt, valójában életképeknek neveztem az ilyeneket), épp elég volt. Ilyeneket szoktam gondolni, amikor visszaemlékszem az elmúlt blogírós évekre, és már csak ritkán érzem szükségét, hogy valamit megfogalmazzak és közzétegyek.
Amikor profilt váltottam, azt talán ha 4-5 olvasóm értékelte igazán – no meg persze én, mert számomra kifejezetten élvezetes volt a világ webkameráit felfedezni, minél több érdekességet megtudni a látható és a tágabb környezetükről és persze mindezt közzétenni, hátha másokat is érdekel. De a legnagyobb siker az volt, amikor egy ismeretlen névtelen olvasó megköszönte, hogy kicsit többet megtudhatott arról a városkáról, ahol a 60-as években Svédországba disszidált édesapja élt. Kamerákat azóta is keresek és követek, de egy ideje már nem gyűjtöttem anyagot hozzájuk, legfeljebb magam számára. Ráadásul az évek folyamán összeszedett sok adat, érdekesség, ismertető, rögzített videó mind elveszett egy tavaly nyári vírusfertőzés következtében.
Próbáltam leszoktatni magam arról, hogy az olvasók szemével figyeljem a dolgokat és az ő szempontjaikat képzeljem magam elé, amikor írni akarok valamiről: mit gondolnak erről vagy arról, amikor olvassák, mit fognak szólni ehhez vagy ahhoz, de főleg, hogy érdekel-e valakit, amiről majd írok. Pedig sokkal jobban tenném, ha csak a magam szemével, saját ízlésem, érdeklődésem szerint választanék témát, arról írnék, amiről akarok, amiről úgy érzem, írnom kell. És ha akár csak két-három olvasót érdekel majd az illető bejegyzés, akkor máris megérte.
Tehát miért is írunk blogot? Kicsit átköltve a latin mondást (navigare necesse est, vivere non est necesse): scribere necesse est... írni muszáj. De a blogra alkalmazva és nagyon leegyszerűsítve: mert valamit el akarunk mondani, és az hátha érdekel valakit. Ez a két szempont. Ha pedig éppen nem írunk, annak már ezer oka lehet. Ilyen bonyolult ez a műfaj. És ilyen bonyolult az ember, aki mellesleg blogger – már persze amikor ír. 😏
