EGY KIS TEATÖRTÉNELEM

Üljünk le ismét egy jó forró, vagy éppen a nyári nagy melegre való tekintettel, egy jeges tea mellé. Folytassuk ott, ahol legutóbb abba hagytuk, jelesül, hogy a kaukázusi magyarok az 1396-os nagy öldöklés után – amiben az a régi királyság teljesen lepusztult – a mai Törökország észak-keleti felébe, az egykori Trapezunt (vagyis mai nevén Trabzon) környékére költöztek. Vannak persze kaukázusi népek, akik azt mondják, hogy nem minden szavárd magyar menekült délebbre. Vannak, akik azt állítják ma is a Kaukázusban, hogy néhányan ott maradtak, tehát a maiak ereiben magyar vér csörgedez. Mások viszont határozottan vitatják ezeket az állításokat, az elvándorlás, az elmenekülés elméletét preferálják. Ezt egyes hazai tudósok, illetve régi krónikások is megerősítik, de mielőtt erre rátérnék, fogadjuk el kiindulási pontként, amit Bakay Kornél mond: „…a magyarokat szavárdnak, szabírnak nevezték és a szabír-magyarok egyik későbbi szállásterülete nem az Urál vidékén és Nyugat-Szibériában, hanem a Fekete-tengerbe ömlő Kubán-folyótól délre, a Kaukázus vidékén volt.”

A szakemberek szerint továbbá az is tudható, hogy ezek a szabír vagy szavárd magyarok két részre szakadtak; „az egyik rész kelet felé ment, és Perzsia vidékén telepedett le, ezeket a türkök régi nevén mostanáig (időszámítás után 950 tájáig) szabartoi aszphaloi-nak hívják, a másik rész nyugatra ment lakni, az Etelköz nevezetű helyekre” írja egy ugyancsak régi krónika. Mellesleg nemcsak bizánci, hanem régi arab, perzsa és örmény források is tudósítanak a magyarságról. Tulajdonképpen arról is, hogy a törzsek szétváltak, valószínűleg ennek lehet magyarázata, hogy más-más néven, hol szavárdoknak, hol türköknek, hol baskíroknak, vagy madjaroknak, madzsaroknak nevezik őket. Illetve azt is tudni lehet ezekből a különféle leírásokból, hogy ezek a magyarok (vagy, ha úgy jobban tetszik ősmagyarok) a Keleti Hun Birodalom alkotó elemei, népei voltak. Természetesen sok más, főként török nyelvű népekkel együtt.

A magyarok vándorlása

Ha vetünk egy pillantást a régi, vagy a régi korokat ábrázoló térképekre, azokról viszonylag jól leolvasható minden. Itt van például ez a fenti térkép, amelyen az látható, hogy a Don, a Volga környékén tanyázó magyarság egy része nyugat felé, a Dnyeper és a Dnyeszter folyók által közrefogott területre, Etelközbe vándorolt, míg más részük dél felé, az Abbaszída Birodalom szomszédságába költözött. Aki, vagy akik a térképet megrajzolták, nyilván tisztában voltak azzal, hogy magyarság egy része a Kaukázus hegyes-völgyes területéről egy másik hasonló, vagy nagyon hasonló helyre, a mai Törökország trabzoni kormányzóságának területére költözött. Oda, ahol később jelentős teaültetvények létesültek. Az első (általam ismert) teaszüretet ábrázoló fénykép, valamikor a 20. század első felében készült.

Valamikor a 20. század elején készült, teaszüretelőket ábrázoló kép.

 

Ennek a képnek az a jellegzetessége, hogy akkor még elég kis méretű volt a teacserje. Apró kis bokrok látszanak a képen és némiképp más a régi viselet is. Akkoriban még kizárólag kézzel szedték, úgy tépkedték a tealeveleket. Csak később terjedtek el a különféle vágóeszközök, az ollók, illetve az ollókra erősített zsákok. Aztán az ültetvények is nagyobban lettek. Illetve bizonyos idő elteltével az emberek egyik fő megélhetési forrásává vált azon a vidéken a tea termesztése, szedése, feldolgozása. A tealevelek leszedése, begyűjtése nem egy könnyű feladat, tekintve, hogy sokszor meredek hegyoldalakon kell dolgozni. Amit még az is nehezít, hogy gyakran váratlanul el-elered az eső.

A tealeveleket ma is kézzel szedik.

 

Bár manapság már vannak különféle kis ügyes szerkezetek, a tealeveleket mégis még ma is többnyire kézzel szedik. A család, a rokonság együtt dolgozik. Dologidőben minden munkáskézre szükség van. A meleg párás nyári időszakban kétszer-háromszor is beköszönt a teaszüret ideje. A kis zöld levelek gyorsan nőnek, a lenyesett hajtásokat hatalmas batyukba kötik, majd kötélpályákon, vagy a hátukon cipelve juttatják el a völgyben lévő gyűjtőhelyre. Ott autókra rakják és kis hegyi utakon szállítják egy központi gyűjtőhelyre, ahonnan a feldolgozóüzemekbe, gyárakba kerül. A teaszüretelők kora reggeltől késő estig dolgoznak. A munkájuk természetesen nemcsak abból áll, hogy leszedik, összegyűjtik, és megfelelő helyre eljuttatják a friss hajtásokat, a teaültetvényeket egész évben gondozni kell.

A tea virágának beporzásában fontos szerepe van a méheknek.

A teacserje (Camellia) nemzetséghez állítólag mintegy félszáz különféle örökzöld trópusi és szubtrópusi bokor, vagy alacsonyabb fafajta tartozik. A Törökországban, a fekete-tengeri régióban termesztett teafélék is ahhoz az ősrégi kultúrnövényfajtához tartoznak, melyek szülőhazáját Kína déli és délkeleti részére, továbbá az azzal szomszédos területekre, India, Burma, Vietnam és Laosz hegyvidékeire vezetik vissza. A tea, sok más növényhez hasonlóan virágokat is nevel, magokat is érlel. Ezekben az apró csonthéjas gömböcskékben van a tea igazi örökítő anyaga, amit a földbe vetés előtt pár napra vízbe kell áztatni. 

Íme a tea magja, amit ha kifejtünk a zöld burkából, egy kis csonthéjas magot kapunk.

 

Ilyen apró kis barna golyócskákat vetettünk mi is tavasszal az isztambuli lakásunk balkonjára. Sajnos a mintegy 20-25 magból mindössze egyetlen egy kelt ki. Ezért a napokban újabb 2-3 marék teamagot tettem vízbe és vetek el majd újra. Addig kísérletezgetek vele, míg egy igazi kis teaültetvényem nem lesz belőle…