Naptól - Holdig

Hosszú volt a csend… sok minden hallgatásra késztetett az elmúlt hetekben, amiért nem éreztem indíttatást az írásra. Sok más dolog töltötte meg tartalommal a perceket. Számomra az elmúlt időszak a befelé fordulás, szemlélődés, önmagam újra fogalmazásának ideje volt. Utazást tettem magamban, persze még mindig utazom... Bár nem vágytam rá, mégis megkaptam egy olyan beavatást, ami mély fájdalmon keresztül, alapvetően változtatta meg a világ értelmezését, megélését, és a benne ható erők érzékelését, de leginkább saját lényem jelentőségét és értékelését ismeretét. De úgy éreztem nincs mit mondanom. Amit tudok, átadom az óráimon, de aztán marad a csend, amiben csak figyelem magam, a változást, az áramlást, ami szintén új értelmet nyert ebben az időszakban.

Azt gondolom minden úton járó embernek az életében vannak kiindulási pontok, elágazások, érkezések. Van, hogy maradunk, úgy érezve megérkeztünk, de aztán valami mégis tovább szólít, hogy újra induljunk, útra keljünk. A fejlődést sok mindenhez lehet hasonlítani. Leginkább most egy nő jut eszembe, aki megfogan, gondolatokat, új értelmeket, terveket, érzelmeket, irányokat és elhívásokat érlel. Lassan, ahogy formálódnak benne ezek a napvilágra vágyó dolgok, növekedésükkel együtt a nő is átalakul. Majd egyszer csak, egy különleges pillanatban vajúdni kezd, mert a megszületni vágyók tarthatatlanok. Fájdalmasan szép pillanat. Élet és halál kapuja. A Teremtés az elengedés fázisába lép és nem mindig könnyű elengedni a megszokott dolgokat, melyek jelenléte egyfajta biztonságot ad.  A változás pillanata, ami után semmi sem lesz ugyanolyan. Mégis egy nő dolga leginkább az, hogy a szellemi világból, spirituális ereje révén az anyagi síkra bocsássa esetemben akár egy új önmagát. De az elengedés közben átélt fájdalom mégis visszavonhatatlanul újra formál. Ez maga a beavatás.

Persze dolgokat, ötleteket, új dolgokat a megvalósítás terébe emelni nem mindig könnyű. Van, hogy elvetél egy gondolat, mert valamiért nem szabad megszületnie, nem most, nem így. De amikor valóban úgy kell lenni, akkor érzi az ember, hogy nem lehet másképp, engedni kell, mert valami olyan elementáris erővel lép be az életünkbe, hogy nem lehetséges ellenállni, mert akkor a teremtés ereje önmaga ellen, pusztításba fordul.

Mikor a hatha jóga biztonságát felcseréltem a vinyasa áramlására elkezdtek ledőlni a szabályok, korlátok bennem. Azt hittem célba értem, de csak akkor kezdődött el igazából a folyamat, amely most beteljesülni látszik. Minden más lett. Ami eddig fontosnak látszott, most teljesen érdektelen, s amit jelentéktelennek hittem, jelentőssé változott.

Az elmúlt hetek, hónapok, évek eseményeit, akár a jóga közéletben, akár a saját életemben, beleértve gyermekkorom viszontagságait, vagy fiatalfelnőtt hányatottságom, vagy a jelenben megélt boldog szerelmem és a szeretni tudás, adni tudás képességét mindennek viszonylatában egész másként látom és értelmezem. Már nincs bennem düh, vagy bizonyítási vágy. Nem késztet semmi harcra letűnt árnyakkal. Nem vágyom elismerésre, nem hajszolom a sikert. Nincs szükségem versenyre, hogy győztesnek érezzem magam. Nem akarok több lenni annál, ami vagyok. Csak épp annyi. És az elég. Számomra fontos, és kívánom, hogy más is átélje, hogy jelentéktelenné váltak a külvilágban zajló játszmák, amikbe eddig belebocsátkoztam, mert  elég vagyok önmagamnak, mert magamnak tettem bizonyságot, mert az erőm nem más gyengeségében van és az igazam nem más tévedésében. Csakis bennem. És nem kell több. Nem akarok mást, csak tenni a dolgom, amiben itt és most, az éppen aktuális jelen pillanatban a megéléseim, tapasztalatom hitelessé jelöl, vagy amire leginkább érésem pillanatnyi szintje alkalmassá tesz. Ez itt egy új állomás.

Ehhez minden eddigi örömre, bánatra, fájdalomra, tragédiára, boldogságra és szerelemre szükség volt. Nincs mit bánnom és ezért az érzésért hálás vagyok. Ha életem eseményeit nem élem meg a bennem tomboló hévvel és szenvedéllyel kicsi koromtól mostanáig, nem élem ki, nem tapasztalom meg, nagyon fontos dolgok maradtak volna ki. Ezek adtak okot a dolgokon való meditálásra, ezek élezték intuícióim és sarkaltak megérteni, hogyan működöm én vagy mások. Hogy milyen az ember-ség minősége, mire ad lehetőséget, hogyan tud kibontakozni, harcolni, győzni, vagy veszíteni, szeretni, gyűlölni, csalódni, haragnak hangot adni, csalódást kifejezni, létezni, élni, felemelkedni, vagy kivetkőzni önmagából, vagy hogy honnan fakadnak, miből táplálkoznak bennem érzéseim, amik mindent elsöprőek tudnak lenni, milyen tapasztalatok válnak motivációvá, milyen élmények hatása mozgat. Aki folyton a kontrollhoz ragaszkodik, mert attól fél, hogy hogyan ítélik meg mások, vagy mert csak az elvárásoknak, szabályoknak, konvencióknak megfelelően mer élni sosem lesz szabad ember és sosem lesz “farkasokkal üvöltő nő”. Meg kell tapasztalni a végleteket, meg kell élni a szélsőségeket akár, nem csak azért mert ezek tesznek emberré, hanem mert mikor ezeknek az érzéseknek a nyomába eredünk és egészen a gyökerükig üldözzük őket, az ebből származó megértések és tapasztalatok adnak tanítást, ami által már képesek leszünk megérteni és elfogadni önmagunkat, és másokat ítéletek nélkül, s mert ezek visznek előre és mert csak ez enged közel az élet misztériumához. Önmagunk megértése mossa el a különbségeket az “én” és a “te” között.

Már régóta látom, hogy ahhoz, hogy elinduljunk saját középpontunk felé, ahhoz valamiféle perifériát kell megtapasztalni. Aki még nem találta magát sosem szélsőséges helyzetben kevésbé érez késztetést arra, hogy minden erejét összelapátolva feltápászkodjon és azt mondja: “erős vagyok és bátor és ami nem pusztított el, attól erősebb lettem” – majd útnak indul. Talán századszor.

Ezek a szélsőséges dolgok persze nem csak anyagi, vagy érzelmi jellegű helyzetek lehetnek. Lehetnek tulajdonságokkal való szembesülések is, vagy ismétlődő viselkedés minták, állandó játszmák, programok felismerése. Nehéz találkozások ezek. Egy-egy rossz tulajdonságunkkal nehéz szembe nézni, s nehéz beismerni, hogy a rossz elválaszthatatlan részünk, akár a fénynek az árnyék. Ebben a poláris világban amiben élünk, minden igyekezetünk ellenére sem lehetünk csak jók, tiszták, fehér ragyogásban. Minél nagyobb a fény, annál nagyobb árnyékot vet, ami akár elfojtás, akár tagadás formájában tart fent állandó feszültéséget, mert elhittük magunknak, hogy tökéletesen tisztává váltunk. De maga az emberi minőség, pszichés szerkezet, működés nem teszi ezt lehetővé, vagy csak nagyon kivételes helyzetekben. És az ezzel való szembesülés csak bátorság és idő kérdése. Lássuk be, nem sok valódi Guru vagy Szent járkál köztünk, de azért inspiráló és tanításra alkalmas érett személyiségű ember néhány azért akad.

Felismerni, beismerni és elismerni egy-egy negatívnak titulált tulajdonságot nagyon sok erőt rejt. Például kit ne inspirált volna már mondjuk az irigység, arra hogy jobban csináljon valamit és elérje ő is, amit másnak előbb sikerült. Vagy kit nem késztetett harag, nemes harcra, hogy kiálljon önmagáért, vagy vélt igazáért, vagy  a gyengébb védelméért vagy épp ne óvott volna meg attól hogy darabokra törjön a szíve. Hiszen egy-egy negatív érzés képes megmenteni egy sokkal negatívabb szituációtól, vagy élménytől is, ami több rombolást végezne, ha nem tompítaná el az érzést mondjuk a düh, vagy a harag. Kit nem óvott még meg a félelem egy ballépéstől, vagy hibától. A mohóság kit nem sarkallt még nagyobb teljesítményre, vagy határai elérésére. Egy délutáni lustaság kit nem ébresztett még rá a megengedés jelentőségére, vagy a tevékenykedés gyönyörére. Ki ne ismerte volna fel a hűtlenségben a hűség értékét, vagy  a hazugságban az igazság fényét.

A gyűlöletben ott a szeretet, a félelemben a bátorság, támadásban a megadás, az erőben a gyengeség, vagy a  könyörtelenségben a könyörületesség. Egyik sem lehet a másik nélkül, hiszen csak egymás viszonylatában beszélhetünk róluk. Épp mint az illúzió és a valóság. De mindnek meg van a jogos helye az életben, még ha fáj is beismerni. Mindezeket nem csak magunkra vonatkoztatva kell látni és megérteni, át kell hogy itassa mások felénk irányuló tetteinek szemléletét is, mert csak így tudjuk elengedni a múlt megpróbáltatásait. Ha el hisszük azokról, akik fájdalmat, szenvedést, traumát okoztak nekünk, hogy mindezt magukkal tették, s nem minket mocskoltak be.

Weöres Sándor így fogalmazza meg:

“Rossz-hajlamaidat ne fojtsd el, hanem csiszold jóvá őket. Bármily ártalmas, beteg, rosszindulatú hajlamra bukkansz: ne feledd, hogy akárminek csak az állapota lehet rossz, de nem az alaptermészete.”

Dolgozom magamon, a felismerések és megértések megállíthatatlan lavinaként vonják egymást maguk után. Visszatarthatatlanul rombolom és építem magam újra és újra, míg nem egyszer talán majd kész leszek. De mire is? Talán a végső megadásra, feladásra, elengedésre. Az utolsó pillanatra, mikor hálát mondva a létezésnek könnyedén engedem el mindazt, amire nincs szükségem…

A Napüdvözlő korszaknak így most vége. S eljött a Holdköszöntésének ideje.

Legyen ez a blog emléke életem egy korszakának, amelyet most lezárok. Köszönöm minden tanítását, köszönöm, hogy tükröt tartott, mindazt amit adott most már új minőségként hordozom magamban tovább.

Új teret teremtek az új gondolatoknak és érzéseknek, amelyek megosztásra vágynak.

A Hold szimbóluma a nőiségnek, a passzív tevékenységnek, az érzelmeknek, női minőségeknek. A rítusok, mítoszok és az intuíció tere. Az értelem felett álló intuitív tudás otthona. Mozgatóerői az elfogadás és megengedés, a folytonos változás, teremtés képessége. Hűvös ezüstös fényként tükrözi a Napot, a férfias energiák, az aktivitás, az élet szimbólumát, mellyel örök végtelen táncot járva termeti meg a létezés ciklikusságát.

Folytatás itt hamarosan: holdkoszonto.blogspot.com

Az útra lépés...

7 évvel ezelőtt választottam a jóga útját. Igazán fontos döntés volt az életemben. Az utam előtte kanyargós ösvényeken, sötétben, mélységekben vezetett és egyszer választáshoz értem. "Élet vagy Halál?" Ez a bizonyos választás persze nem volt szándékos. Egyszerűen rákényszerített az Élet. Teljesen tipikus és nagyon jól érthető tanítást kaptam. Autóbaleset, szilánkos combcsont törés, szétszaggatott izmok, a csípőm a bordám alatt kötött ki és megrepedt a gerincem is. "Micsoda szerencsétlenség!" - sokan ezt mondták mikor megtörtént, de valahogy az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ez az esemény mentett meg és egy új esély áldása volt. Kicsi korom óta fontos része volt az életemnek a lelkiség, a filozófia, de aztán túl sok minden ért, és a környezetemből is eléggé kilógtam ahhoz, hogy rosszul érezzem magam a sajátos világlátásom, mások szemében öntörvényűségem miatt, és ezért mindent elkövettem, hogy elnyomjam magamban azokat a dolgokat, melyek arra figyelmeztetnek: nem jó úton járok. Megéltem a függőségek minden formáját, az akaratgyengeséget, értéktelenség, kívülállósság érzését, a kiszolgáltatottságot. Ha az ember nem éli meg azt aki valójában, hanem a különböző elvárásoknak akar megfelelni, állandó megfelelés és teljesítmény kényszerrel él, elnyomja belső igényeit és irányultságait, lelki sérüléseit nem tudja feloldani, sosem lesz a helyén, nem lesz kiegyensúlyozott és boldog sem, saját lelkét gyilkolja minden nap, újra és újra mígnem teljesen kiég.Valamiért azonban mégis úgy van, hogy perifériára kell kényszerülni ahhoz, hogy az ember a középpont felé induljon, legalábbis sok esetben ezt látom. Ha nincs ami kibillent a jó, vagy rossz megszokottságból, az ember sosem kezd keresni, sosem kezd gondolkodni azon, ki vagyok, miért vagyok, és egyáltalán mi ez az egész körülöttem?

Mikor megtörtént a baleset nagyon érdekes érzés kerített hatalmába, addigi életem legtisztább pillanata volt. Nem mehetek arra tovább amerre eddig. (az autóbaleset ezt szimbolizálta számomra), rossz lépéseket tettem, rossz utakon és mivel magamtól nem tértem volna le, megkaptam a lábtörést, hogy ne tudjak tovább menni. A jobb láb a külvilágban tett lépéseket szimbolizálja, ha az eltörik, elég egyértelmű a figyelmeztetés, hogy belső utakra ideje lépni, amit az épen maradt bal láb szimbolizál. A csípő... befogadás, megengedés, bizalom, ezek egyértelműen törölt szavak voltak bennem a balesetig. És a gerinc sérülés, mint a világ megroppant tengelyének szimbóluma... sötét világom idejének végét jelentette. Persze mindez nem volt ilyen tisztán látható számomra ott, abban a pillanatban. De az elmém nagyon érdekesen reagált. A legmélyebb nyugalmat tapasztaltam meg, amit valaha éreztem. "Nincs gond, élek... túléltem..." Tudtam, hogy a testem sérült, de teljesen tudatában voltam az épségemnek, ami nem kötődött a testemhez, mintha valami bennem, a mély nyugalomban megmutatkozott volna, felfedve, hogy nem a test vagyok.

Aztán persze mikor mozgatni kezdtek és a tűzoltók vágtak ki az autóból a fájdalom oly mértékben nőtt nagyra, hogy elvesztettem az eszméletem. De valami éber maradt bennem. Halottam, ahogy valakik, vagy valamik azon vitáznak maradjak, vagy menjek... és nem sok esélyt adtak, sőt menthetetlennek neveztek. Én közben csak lassan zuhantam valahol lefelé... Ott abban az állapotban éreztem a legerősebben, hogy élni akarok, megkapaszkodni valamiben, de nem tudtam mondani, nem jött hang, nem volt erő... eltűnt ez a kép, ahogy az álom szokott... és egyszer csak felébredtem. Mégis élhetek....

Már ott a kórházban tudtam, hogy mindent megfogok tenni, hogy felépüljek, és másképp fogok élni. Eljött az idő, hogy azokat a dolgokat, amikkel középiskolás korom óta örömmel foglalkoztam, csak hagytam magam eltéríteni, nem csak, hogy felelevenítsem, de gyakorlatban is megvalósítsam.Persze gyorsan próbára lett téve az elszántságom, mikor az első műtét után mikor már nem kellett újra és újra elaltatni, jött az orvos és közölte, hogy valószínűleg ortopéd cipőt kell viselnem, mert az egyik lábam úgy 13 cm-rel rövidebb lesz, mint a másik és nehéz lesz korrigálni a medence és annak következtében az egész vázrendszer torzulását, szóval sajnos nem leszek a régi. Azt hiszem egy 22 éves lánynak ennél nem nagyon sok rosszabb hír van. Az elő a zsibbadtság volt, amit éreztem, de aztán gyorsan követte a: hát ez velem biztos nem történhet meg, ami a valóság elutasítása volt, hanem a legerősebb hit ébredése önmagamban. Tudtam, hogy megfogom csinálni, mert bármire képes vagyok.

Innentől, ha ébren voltam gyógytornáztam, segítővel, egyedül, mikor hogy volt rá alkalom. Nem mindig volt könnyű, volt, hogy elkeseredtem feladtam, de nem hagytam és újrakezdtem, aztán dühös voltam, majd elfogadtam, volt hogy eredményes voltam, aztán visszaestem. Lépésről lépésre kellett megtanulnom újra működtetni, mozgatni az izmokat, fokozatosan tudtam újra lábra állni, terhelni, lépni... sok könnyel járt és sok felismeréssel és tanulással. Ettől a balesettől kaptam a legtöbb, legtömörebb és legintenzívebb képzést, úgy gondolom.

Gyakorlatilag orvosi csodát produkáltam, mikor a 3 hónap után már csak egy bottal mentem be a kontrollra. És nem sokkal rá visszamentem dolgozni és leforgattam a kis játékfilmet, mert akkoriban még filmesként dolgoztam, ez kb. 12-14 óra talpon létet jelentett naponta. 5 hónap múlva már bot nélkül jártam, bár ez nem volt valami szép látvány, mert elég furán állt a medencém, ennek következtében a vállaim és persze a mindig vizes térdem folyton fájt. Folytattam a tornát, amíg egyszer csak nem jött egy álom, ami megmutatta a következő lépést. 

Már nagyon motoszkált bennem, hogy ideje a jógát gyakorlatban is megismerni. De még sokáig nem éreztem késznek a testem erre. A második műtétem után azonban egy éjjel azzal a jóga stúdióval álmodtam, ami mellett gyakran elmentem. Álmomban bementem oda és mikor beléptem hatalmas fényesség fogadott, és a megérkezés érzése, az otthon vagyok, itt kell lennem érzése.  Nem gondolkodtam rajta sokat, mentem és megtaláltam a Mesterem, aki bevezetett a jóga világába, ami teljesen átformálta az életem, magával ragadott és felemelt, új utakat nyitott. Csillapíthatatlan tudásvágy ébredt bennem, mindent tudni akartam, nagyon sokat gyakoroltam, aminek következtében mára már csak egy emlék a baleset. Bár figyelnem kell a testemre, ami jó, mert egyébként is fontos a jógában a testtudatosság, de nagyon avatott szem kell, hogy meglássa, valami nem stimmel. Tanultam, tanultam, tanultam és aztán a Mesterem akarata szerint tanítani kezdtem és most ez az életem. 

Szerencsés vagyok. Valami Felsőbb Erő nem hagyott veszni. Nagyon boldog vagyok. Tiszta, kiegyensúlyozott, boldog életet élek. Még nem vagyok az utam végén, de ameddig kell el fogok jutni, mert tudom, hogy ami rajtam múlik, azt meg tudom valósítani, a legnagyszerűbb eszközt kaptam hozzá, a jógát.

Azért indult ez a blog, hogy bizonyosságot adjon arról, hogy a jóga elmélete és gyakorlata a hétköznapi életben megvalósítható. Saját gyakorlásaim tapasztalatán át, fejlődésem, megéléseim lépcsőfokain keresztül vezetve a törekvő gyakorlókat, szeretném bemutatni, hogyan válhat a jóga minden napi rutinná és a nap 24 órájában végzett szádhanává. 

Hogy itt lehetek és ezt megtehetem, köszönöm az előttem járó Bölcseknek, a Guru kegyelmének, Mesteremnek és Szerelmemnek, azoknak, akik időt szántak rám és tanítottak, és persze a Belső Tűznek, ami nem szűnt meg egyszer sem lobogni bennem.

Om Namah Shívaya