Hosszú volt a csend… sok minden hallgatásra késztetett az elmúlt hetekben, amiért nem éreztem indíttatást az írásra. Sok más dolog töltötte meg tartalommal a perceket. Számomra az elmúlt időszak a befelé fordulás, szemlélődés, önmagam újra fogalmazásának ideje volt. Utazást tettem magamban, persze még mindig utazom... Bár nem vágytam rá, mégis megkaptam egy olyan beavatást, ami mély fájdalmon keresztül, alapvetően változtatta meg a világ értelmezését, megélését, és a benne ható erők érzékelését, de leginkább saját lényem jelentőségét és értékelését ismeretét. De úgy éreztem nincs mit mondanom. Amit tudok, átadom az óráimon, de aztán marad a csend, amiben csak figyelem magam, a változást, az áramlást, ami szintén új értelmet nyert ebben az időszakban.
Azt gondolom minden úton járó embernek az életében vannak kiindulási pontok, elágazások, érkezések. Van, hogy maradunk, úgy érezve megérkeztünk, de aztán valami mégis tovább szólít, hogy újra induljunk, útra keljünk. A fejlődést sok mindenhez lehet hasonlítani. Leginkább most egy nő jut eszembe, aki megfogan, gondolatokat, új értelmeket, terveket, érzelmeket, irányokat és elhívásokat érlel. Lassan, ahogy formálódnak benne ezek a napvilágra vágyó dolgok, növekedésükkel együtt a nő is átalakul. Majd egyszer csak, egy különleges pillanatban vajúdni kezd, mert a megszületni vágyók tarthatatlanok. Fájdalmasan szép pillanat. Élet és halál kapuja. A Teremtés az elengedés fázisába lép és nem mindig könnyű elengedni a megszokott dolgokat, melyek jelenléte egyfajta biztonságot ad. A változás pillanata, ami után semmi sem lesz ugyanolyan. Mégis egy nő dolga leginkább az, hogy a szellemi világból, spirituális ereje révén az anyagi síkra bocsássa esetemben akár egy új önmagát. De az elengedés közben átélt fájdalom mégis visszavonhatatlanul újra formál. Ez maga a beavatás.
Persze dolgokat, ötleteket, új dolgokat a megvalósítás terébe emelni nem mindig könnyű. Van, hogy elvetél egy gondolat, mert valamiért nem szabad megszületnie, nem most, nem így. De amikor valóban úgy kell lenni, akkor érzi az ember, hogy nem lehet másképp, engedni kell, mert valami olyan elementáris erővel lép be az életünkbe, hogy nem lehetséges ellenállni, mert akkor a teremtés ereje önmaga ellen, pusztításba fordul.
Mikor a hatha jóga biztonságát felcseréltem a vinyasa áramlására elkezdtek ledőlni a szabályok, korlátok bennem. Azt hittem célba értem, de csak akkor kezdődött el igazából a folyamat, amely most beteljesülni látszik. Minden más lett. Ami eddig fontosnak látszott, most teljesen érdektelen, s amit jelentéktelennek hittem, jelentőssé változott.
Az elmúlt hetek, hónapok, évek eseményeit, akár a jóga közéletben, akár a saját életemben, beleértve gyermekkorom viszontagságait, vagy fiatalfelnőtt hányatottságom, vagy a jelenben megélt boldog szerelmem és a szeretni tudás, adni tudás képességét mindennek viszonylatában egész másként látom és értelmezem. Már nincs bennem düh, vagy bizonyítási vágy. Nem késztet semmi harcra letűnt árnyakkal. Nem vágyom elismerésre, nem hajszolom a sikert. Nincs szükségem versenyre, hogy győztesnek érezzem magam. Nem akarok több lenni annál, ami vagyok. Csak épp annyi. És az elég. Számomra fontos, és kívánom, hogy más is átélje, hogy jelentéktelenné váltak a külvilágban zajló játszmák, amikbe eddig belebocsátkoztam, mert elég vagyok önmagamnak, mert magamnak tettem bizonyságot, mert az erőm nem más gyengeségében van és az igazam nem más tévedésében. Csakis bennem. És nem kell több. Nem akarok mást, csak tenni a dolgom, amiben itt és most, az éppen aktuális jelen pillanatban a megéléseim, tapasztalatom hitelessé jelöl, vagy amire leginkább érésem pillanatnyi szintje alkalmassá tesz. Ez itt egy új állomás.
Ehhez minden eddigi örömre, bánatra, fájdalomra, tragédiára, boldogságra és szerelemre szükség volt. Nincs mit bánnom és ezért az érzésért hálás vagyok. Ha életem eseményeit nem élem meg a bennem tomboló hévvel és szenvedéllyel kicsi koromtól mostanáig, nem élem ki, nem tapasztalom meg, nagyon fontos dolgok maradtak volna ki. Ezek adtak okot a dolgokon való meditálásra, ezek élezték intuícióim és sarkaltak megérteni, hogyan működöm én vagy mások. Hogy milyen az ember-ség minősége, mire ad lehetőséget, hogyan tud kibontakozni, harcolni, győzni, vagy veszíteni, szeretni, gyűlölni, csalódni, haragnak hangot adni, csalódást kifejezni, létezni, élni, felemelkedni, vagy kivetkőzni önmagából, vagy hogy honnan fakadnak, miből táplálkoznak bennem érzéseim, amik mindent elsöprőek tudnak lenni, milyen tapasztalatok válnak motivációvá, milyen élmények hatása mozgat. Aki folyton a kontrollhoz ragaszkodik, mert attól fél, hogy hogyan ítélik meg mások, vagy mert csak az elvárásoknak, szabályoknak, konvencióknak megfelelően mer élni sosem lesz szabad ember és sosem lesz “farkasokkal üvöltő nő”. Meg kell tapasztalni a végleteket, meg kell élni a szélsőségeket akár, nem csak azért mert ezek tesznek emberré, hanem mert mikor ezeknek az érzéseknek a nyomába eredünk és egészen a gyökerükig üldözzük őket, az ebből származó megértések és tapasztalatok adnak tanítást, ami által már képesek leszünk megérteni és elfogadni önmagunkat, és másokat ítéletek nélkül, s mert ezek visznek előre és mert csak ez enged közel az élet misztériumához. Önmagunk megértése mossa el a különbségeket az “én” és a “te” között.
Már régóta látom, hogy ahhoz, hogy elinduljunk saját középpontunk felé, ahhoz valamiféle perifériát kell megtapasztalni. Aki még nem találta magát sosem szélsőséges helyzetben kevésbé érez késztetést arra, hogy minden erejét összelapátolva feltápászkodjon és azt mondja: “erős vagyok és bátor és ami nem pusztított el, attól erősebb lettem” – majd útnak indul. Talán századszor.
Ezek a szélsőséges dolgok persze nem csak anyagi, vagy érzelmi jellegű helyzetek lehetnek. Lehetnek tulajdonságokkal való szembesülések is, vagy ismétlődő viselkedés minták, állandó játszmák, programok felismerése. Nehéz találkozások ezek. Egy-egy rossz tulajdonságunkkal nehéz szembe nézni, s nehéz beismerni, hogy a rossz elválaszthatatlan részünk, akár a fénynek az árnyék. Ebben a poláris világban amiben élünk, minden igyekezetünk ellenére sem lehetünk csak jók, tiszták, fehér ragyogásban. Minél nagyobb a fény, annál nagyobb árnyékot vet, ami akár elfojtás, akár tagadás formájában tart fent állandó feszültéséget, mert elhittük magunknak, hogy tökéletesen tisztává váltunk. De maga az emberi minőség, pszichés szerkezet, működés nem teszi ezt lehetővé, vagy csak nagyon kivételes helyzetekben. És az ezzel való szembesülés csak bátorság és idő kérdése. Lássuk be, nem sok valódi Guru vagy Szent járkál köztünk, de azért inspiráló és tanításra alkalmas érett személyiségű ember néhány azért akad.
Felismerni, beismerni és elismerni egy-egy negatívnak titulált tulajdonságot nagyon sok erőt rejt. Például kit ne inspirált volna már mondjuk az irigység, arra hogy jobban csináljon valamit és elérje ő is, amit másnak előbb sikerült. Vagy kit nem késztetett harag, nemes harcra, hogy kiálljon önmagáért, vagy vélt igazáért, vagy a gyengébb védelméért vagy épp ne óvott volna meg attól hogy darabokra törjön a szíve. Hiszen egy-egy negatív érzés képes megmenteni egy sokkal negatívabb szituációtól, vagy élménytől is, ami több rombolást végezne, ha nem tompítaná el az érzést mondjuk a düh, vagy a harag. Kit nem óvott még meg a félelem egy ballépéstől, vagy hibától. A mohóság kit nem sarkallt még nagyobb teljesítményre, vagy határai elérésére. Egy délutáni lustaság kit nem ébresztett még rá a megengedés jelentőségére, vagy a tevékenykedés gyönyörére. Ki ne ismerte volna fel a hűtlenségben a hűség értékét, vagy a hazugságban az igazság fényét.
A gyűlöletben ott a szeretet, a félelemben a bátorság, támadásban a megadás, az erőben a gyengeség, vagy a könyörtelenségben a könyörületesség. Egyik sem lehet a másik nélkül, hiszen csak egymás viszonylatában beszélhetünk róluk. Épp mint az illúzió és a valóság. De mindnek meg van a jogos helye az életben, még ha fáj is beismerni. Mindezeket nem csak magunkra vonatkoztatva kell látni és megérteni, át kell hogy itassa mások felénk irányuló tetteinek szemléletét is, mert csak így tudjuk elengedni a múlt megpróbáltatásait. Ha el hisszük azokról, akik fájdalmat, szenvedést, traumát okoztak nekünk, hogy mindezt magukkal tették, s nem minket mocskoltak be.
Weöres Sándor így fogalmazza meg:
“Rossz-hajlamaidat ne fojtsd el, hanem csiszold jóvá őket. Bármily ártalmas, beteg, rosszindulatú hajlamra bukkansz: ne feledd, hogy akárminek csak az állapota lehet rossz, de nem az alaptermészete.”
Dolgozom magamon, a felismerések és megértések megállíthatatlan lavinaként vonják egymást maguk után. Visszatarthatatlanul rombolom és építem magam újra és újra, míg nem egyszer talán majd kész leszek. De mire is? Talán a végső megadásra, feladásra, elengedésre. Az utolsó pillanatra, mikor hálát mondva a létezésnek könnyedén engedem el mindazt, amire nincs szükségem…
A Napüdvözlő korszaknak így most vége. S eljött a Holdköszöntésének ideje.
Legyen ez a blog emléke életem egy korszakának, amelyet most lezárok. Köszönöm minden tanítását, köszönöm, hogy tükröt tartott, mindazt amit adott most már új minőségként hordozom magamban tovább.
Új teret teremtek az új gondolatoknak és érzéseknek, amelyek megosztásra vágynak.
A Hold szimbóluma a nőiségnek, a passzív tevékenységnek, az érzelmeknek, női minőségeknek. A rítusok, mítoszok és az intuíció tere. Az értelem felett álló intuitív tudás otthona. Mozgatóerői az elfogadás és megengedés, a folytonos változás, teremtés képessége. Hűvös ezüstös fényként tükrözi a Napot, a férfias energiák, az aktivitás, az élet szimbólumát, mellyel örök végtelen táncot járva termeti meg a létezés ciklikusságát.
Folytatás itt hamarosan: holdkoszonto.blogspot.com
