Csak abból adhatunk, amink van...

Vagyis azt nem adhatjuk oda a másiknak, amiből nekünk sincs. Háát... ez a nagy tanulsága annak, amit meg kellett értenem. Nem kerestem, jött az magától. Mármint a szituáció. Fejbeverős. Tudod milyen az...
Dühöngtem rendesen.

És amikor kifogyott a düh (hová tűnik, az még mindig rejtély...), azt az üres düh-mentes teret a megértés vette birtokba. Csendesen beszivárgott. Aztán, ahogyan ráeszméltem, hogy ez mennyivel kellemesebb, mint dühöngeni, akkor már egy picit se tiltakoztam ellene: átjárta nemcsak ezt a megérteni-vágyott dolgot is, de még vagy egy tucat régebbit is:
Hiába is várok szeretetet, megértést, elfogadást, jószándékot, ha nincs miből adjon. Nem tud mást adni, mint amije van. Még akkor is, ha mézes-mázos csomagba bújtatja.

Ha a követ, amivel fejbevágnak, gyönyörű cukorpapírba csomagolják, akkor nem üt akkorát?

Dehogynem. Csak hosszabb idő rájönni, mi ütött olyan nagyot.

Szeresd, amit csinálsz!

Mostanában lépten-nyomon belebotlom a kérdésbe, 'vajon szereti-e az ember, amit csinál?'
Éppen ezért összegyűjtöttem pár szempontot.

-Ha az előző bejegyzéseimből nem derült volna ki, akkor a véleményem röviden: nem egyszerűen fontos, hanem létfontosságú. A saját és a velem-belső-utazók tapasztalatát is összegezve ugyanoda jutok: vagy szeresd meg, vagy hagyd abba, és fordulj ki onnan, mert zsákutca. Most is az, 20 év múlva is az lesz, csak addigra már belegyalogoltál jó mélyre...
Szerencsés az, aki ösztönösen felismeri a zsákutcát. A többieknek marad a tudatos élet és döntéshozás.

-Készülök arra, hogy nemsokára találkozzam Brandon Bays-zel (tőle lehet a belső utazást tanulni) azért, hogy terapeutaságom rendes karbantartásaként részt vegyek a kurzusán. Ő az egyik legnyilvánvalóbb példája (a tudatos választó) számomra annak, hogy valaki szereti, amit csinál. Várjunk csak... Talán nem is jó igazából ez a kifejezés. EGY azzal, amit csinál... nem kérdés, hogy belead-e mindent. Naná. Nem marad ki semmi. A szeretet meg egyszerűen átsugárzik rajta, és mindenen, amivel kapcsolatba kerül.

-Átsugárzik a szeretet... A művészetterápiás oldalam nyitó cikkének is ez az egyik legfőbb gondolata: ha a művészeted örömöt okoz neked, és élvezettel csinálod, akkor a kész műben is meg fog mutatkozni. A szenvedésért nem kapsz jutalompontokat.

-Ezt a képet is azért szántam ide - a már korábban említett mindent bele (mixed media) technikával készült-, hogy kép-es-ségében is jelen legyen, amiről most írok.

-Kedves ismerősöm említette a minap: "Azért jó festeni, mert az anyag nem beszél vissza." Van ennek a kijelentésnek egy olyan értelmezése is, hogy végre van itt valami, amivel nem kell küzdeni: az anyag tökéletesen elfogadja az alkotó kezet.
Erről jut eszembe... tényleg... akik jóban vannak az anyaggal, a megmunkálandó, a formálható-formálandó anyaggal, azok a tökéletes elfogadást szeretik benne a legjobban. Nem kell neki magyarázni, megértetni, meggyőzni, kompromisszumot kötni, felmagasztalni... stb. Tökéletes elfogadás, azaz feltétel nélküli szeretet.
Így tanítja az anyag a legértékesebbet, ami tanítható...
(jó, jó, nem tanítható így sem... de mondj rá jobb szót...)

Nem csoda, hogy ki lehet gyógyulni a szívbetegségből, stresszből, és egyéb nyűgökből... például festés által.

Gyönyörködni a világban

Hát nem sokkal élvezetesebb gyönyörködni a világban, mint háborúzni? Aki nézett már bele mondjuk egy kutyus szemébe, az tudja, hogy miről is beszélek... Hazajössz egy hajszás nap után, legyél akármilyen nyűgös, a kutyus csillogó szemmel üdvözli az Istent, aki hazajött. Szívéből és minden porcikájából megkérdőjelezhetetlenül örül. Nem kérdez semmit. Csak adja tisztán, ami van neki: az örömöt. Ez energiát ad vagy elvesz?

Szerintem ad.

Minden öröm, minden gyönyörködés energiát ad. Ugyanúgy energiát ad, amikor rácsodálkozom egy gyönyörű virágra, a formák a színek, egyáltalán a természet tökéletes összerendezettségére. Amikor belenézek valakinek a szemébe, és egy pillanatra meglátom a tökéletességét, túl a napi gondokon, túl a gondok okozta mély ráncokon... egyszer csak átragyog rajta valami különleges. Minden emberben más ez a különlegesség, épp ezért megunhatatlan, habár valami olyasvalami működteti, ami mindannyiunkban EGY.

Amikor ezt sikerül felfedezni, akkor az ember képtelen tovább háborúzni. A háború csak elvesz. Elveszi az erőt, az energiát. És ahogy minél kevesebb van belőle, egyre csak védeni kell azt az egyre kevesebbet. Minél több energia megy el a védelemre, annál kevesebb marad arra, hogy regenerálódjunk, újra töltődjünk... Az egy tálentumot, amit kapunk, elpazaroljuk ilyenkor.

És tökéletesen mindegy, hogy magunkkal vagy mással harcolunk.

Viginia Satirtól a családterápia nagyasszonyától származik ez az idézet: "Minden olyan erő, amelyet önmagunk vagy mások elleni harcra fordítunk, megosztja, szétszórja a teremtésre, felfedezésre használható energiát."

Éppen ezért, ezzel a fenti képemmel arra kívánlak inspirálni, hogy állj meg egy-egy pillanatra gyönyörködni. Ez a kép az Art Journal műfajához tartozik, akvarell. Magyarul talán a művésznapló vagy a vázlatkönyv a leginkább megfelelő fordítás. Mégsem fedi igazán a fordítás a valóságot, mert egy egy ilyen lap, több mint vázlat: kész alkotás, önálló mű.

Gyönyörködni? (Amikor hajtani kell, menni, menni, itt a verseny... Hát, te nem tudod, hogy világválság van, meg munkahely-bezárás... meg...? Pont most van erre nekem erre energiám?) Pont ezért. Most van a legnagyobb szükség rá, hogy energiát tölts magadba.
Ha most nincs, akkor később honnan lenne? Életbevágó. Érted?

A tökéletlenség dícsérete

Egy pillanatra vagy inkább egy pillanat alatt megértettem a tökéletlenség tökéletességét.
Micsodaaa...?! - ezt mondta (micsoda hülyeség ez, hát nincs jobb dolgod, mint ezen gondolkozni?)- és nagyjából ezt gondolta, akivel eddig megosztottam.

Jól van. Figyelj. Szerintem nagyon is logikus.

A tökéletlenség működteti a világot. Ez az, amiből a mozgató ereje származik, ami rávesz minket, hogy változtassunk.
Elvégre mindenki jobb akar lenni vagy jobb világot akar megvalósítani. Persze a megvalósítás módjában nem biztos, hogy egyet értünk: az egyik szerint a legjobb döntés (jobb világ lesz tőle), ha például kiírt pár embert. A másik szerint nem. Az egyik szerint így a világ nem jó, át kell szabni, meg kell szerelni-akár a benne élőkkel együtt. A másik szerint nem. Vagy nem így. Hogy a másik miben és mennyire gondolkodik másként, az persze sokban árnyalja a dolgokat. De valójában mindkettőjüket a "tökéletessé-tevés" vágya hajtja, űzi előre. Az egyiket afelé mozdítja, hogy a világot átszabja ÍGY, a másikat afelé, hogy átszabja ÚGY. Ha elég sokan vagyunk, elég sokfélévé- elég színessé válik a világ. Viszont elég háborússá is.

Pedig a fizikából is tudjuk, hogy minden rendszer egyensúlyra törekszik. Magától.
Akkor valami itt nincs rendben? Akkor miért is nem áll be az egyensúly?
Rendszernek felfogva a testünket, lelkünket, a családunkat... a Földet...
Ha tényleg az egyensúlyra törekszik. Mi az, ami nem engedi?

Úgy tűnik éppen ebben rejlik a tökéletessége: mert a tökéletlenség, ami működteti. Ez a bibliai történet kígyója, aki/ami elindítja és azóta is fenntartja a látszólag tökéletlenséget.
Ez ad lehetőséget arra, hogy megéljük a tökéletlenség különböző formáit (mindannyian különbözőképpen vagyunk tökéletlenek...), és a gyógyulásáét, ami pontosan az ellentéte vagy kiegyenlítése mindennek.
(Ja, ja, ez nem veszi el annak a fájdalmát, amit megél tőle az ember- aláírom, némelyik igen nagy pofon...)

Ha már ennyire tökéletes-tökéletlen ez a világ, akkor nem lenne értelmesebb a háborúskodás helyett megállni, és gyönyörködni benne?
Annyi mindennel és mindenkivel háborúzunk: a férjünkkel/feleségünkkel, a gyerekünkkel, a szomszéddal, a főnökünkkel... de a leges-leginkább saját magunkkal.

***

Illusztrációként itt van egy képem, a beköszönő képnek a testvére (ez is mixed media vagyis vegyes technikával készült). Minden irányból megközelítve tökéletlen...
És tökéletesen tudok benne gyönyörködni.

Színfüggő

A művészethez különös bensőséges viszony fűz, amit egyszerűen úgy lehet megfogalmazni: színfüggő vagyok. :-) Szenvedélyesen rajongok a színekért, legyenek ezek természeti vagy természet nélküli környezetben.

Jó, jó, de mi köze ennek a művészethez?
Eddig nem sok. Csakhogy én nem elégszem meg a rajongással... alkotásra is használom őket. Rájöttem, hogy minden színes, vagy azzá tehető. A papírok, a falak, a kerítések, a padló, a fürdőszoba. A legnagyobb színező a természet... van kitől ihletet meríteni.

Mit is jelent a színfüggőség? Számomra valami alapvetőt. Ugyanis ezt a világot a fény és árnyék játéka teszi láthatóvá. A fény, amitől ragyogóvá válnak a színek (a világ), az árnyék pedig adja a kontrasztot, hogy legyen 'mihez képest'.

Azt figyeltem meg, minden gyerek imádja a színeket. Úgy tűnik, valahogy eleve a természetünkhöz tartozik a színekkel való nagy barátság. Itt van például a saját kis történetem: olyan emlékezetes, hogy bekerült a családi legendáriumba is, hogy óvodás koromban mindere rácsodálkoztam, ami sárga volt. Nagy lelkesedéssel mondtam: "Sáá..rga!" A villamos sárgája pedig mindenek fölött elbűvölt...

Aztán mire a gyerekek felnőnek -valami történik a felnövés közben :-(- érdekes módon sokan elveszítik a rajongásukat a színekhez, vagy a színes világhoz. Vagy nevezhetjük így is: beszürkül az életük.

Sőt, azt is megfigyeltem, hogy vannak felnőttek, akik egyenesen félnek a színektől. "Válasszuk csak a feketét, azzal nem lehet tévedni... "
Nem szeretek a falnak írni. (Inkább festek rá :-))
Örömmel veszem, ha van gondolatod, amelyet megosztanál velem. Vagy ha van kérdésed vagy javaslatod, akkor azt is. Ide a hozzászólásokba vagy a makaysilk(kukac)vnet.hu-ra.

Belső utazás

A hétköznapi életben belső utazással foglalkozom. Ez egy mély lélekfeltáró terápia- ami a legtöbb ember számára rögtön magyarázatot igényel. Két hétig egyfolytában lehetne róla beszélni... most azonban inkább csak egy rövidebb változattal állok elő:

Ez egy olyan probléma-feltáró és -megoldó módszer, amely testi, lelki, és érzelmi gubancainkból segít kikeveredni. Mellékhatásként jobb egészséget kapunk, jobban érezzük magunkat a bőrünkben, végtelen békére lelünk, kibékülünk saját magunkkal és a világgal. Sőt, előbb vagy utóbb nagyon mélyen megértjük a világ működését azáltal, hogy felfedezzük, kik vagyunk mi egyáltalán.

Bármelyik egymagában is megéri, hát még így együttesen. :-)

Nem erre vágyik mindenki?
Érdekes módon nem.

Azoknak például nem való a belső utazás, akik szeretik vagy szeretnék másokkal megoldatni a saját problémájukat vagy megszereltetni magukat. Mindenki másnak igen.
Hogy egy kicsit érthetőbb legyek: amikor van egy szuper autód, beviszed a szervízbe, ott kicserélnek ezt-azt, feltöltik, átfestik, megkopogtatják, bemérik... stb. Közben te békésen heverészel a tengerparton. És este benézel a szervízbe: "itt tessék aláírni, a hitelkártyát már lehúztuk, viszontlátás..." Na a belső utazás nem így működik...
Pedig sokat gondolkoztam már rajta, hogyan lehetne ezt megvalósítani: "az agyat tessék kinthagyni kérem, szerelés következik..."

Azoknak való, akik saját maguk szeretnék feltárni, megoldani, soha vissza nem térően feloldani a nyűgüket, bajukat, problémájukat. Azoknak való, akik hajlandók feltűrni az ingujjat, hajlandók belenézni az olajszűrőbe is, és kipucolni, még ha esetleg orrfacsaró a szag vagy a látvány. És persze jó, ha ebben van némi segítség, hogy a fölösleges köröket le lehessen vágni.

Blog-születés

Hurrá, megszületett a blog!

Éppen egy perccel ezelőtt... itt ebben
a szent pillanatban... Legyen áldás az élete! Ki is kívánhatna neki először minden jót, mint a szülő-szerzője... Ahogy jó lenne, ha minden élet születhetne: örömben, ünnepléssel.
Ha osztoznál az örömömben, szívesen veszem a visszajelzésedet :-)

Jó ideje foglalkoztat, hogy megosszam veled mindazt a jót és tapasztalatot, ami összegyűlt bennem. És most eljött a megszületés ideje.

Engedd meg, hogy az ünneplést rögtön egy ide szánt képemmel kezdjük, ami vegyes technikával készült. Habár sokkal ünnepélyesebbnek hat a 'mixed media' kifejezés. Ez az elegáns külföldiség (mármint a mixed media) mindenféle összeillő vagy éppen nem illő technikának az egyvelegét jelenti. Mostanában fedeztem fel magamnak. Egyből ráéreztem az ízére, ami számomra egyértelműen a szabadságról szól.
A szabadság az, amitől nagy öröm készíteni. A szabadság, amitől kedve van az embernek újabb és újabb rétegeket, újabb és újabb ötleteket beletenni.

Nincs szabály. Bármi megengedhető.

Szabadság. A hitem, a tapasztalatom szerint az életet szimbolizálja... ami egy születő blog esetében nagyon is előnyös lehet.

Szabadság... milyen szép kezdet.