Képregény (most magyarul)

Az iskolában Mátyás király képregény pályázat van. Én a Cinkotai kántorral neveztem.

(a képeket ki lehet nagyítani)

Tündérház

Ezt egy kiszárított kulacstökből készítettem. Lefestettem az alapját lilára, miután megszáradt kidíszítettem pötyi technikával. Később a szára barna színt kapott.

The American Indians, IV.

Act four

Amo, Jane and Tom: Hmmmm… The lunch is very tasty!

Amo’s mother and grandmother: Thank you very much.

Amo’s grandfather: My wife is the best chef in America.

Amo: And my mother, too.

Amo’s mother: Thank you Amo.

Jane: Ummm… Amo we must go home but we return.

Tom and Jane: Goodbye Amo! Goodbye Amo’s family!

Amo and his family: Goodbye kids!

The American Indians, III.

Act three

Amo: This is my family.

Jane: Wow! Your family is big and nice!

Amo: Thank you Jane!

Tom: Where is your father?

Amo: He’s hunting

.

Jane: What are you doing Amo’s mother?

Amo’s mother: I’m cooking some fish. These fished Amo.

Amo’s father: Hello kids! I’m Amo’ father. I hunted a buffalo.

Amo’s grandmother: I cook over a fire the buffalo.

Amo: Jane, Tom! Are you hungry?

Tom and Jane: Yes we are!

The American Indians, II.

Act two

Tom and Jane: We are in America!

Tom: Look Jane, an indian boy!

Jane: Where? I can’t see him.

Tom: He is next to the river! He’s fishing.

Jane: Oh, I can see now. Let’s go to him!

Tom: OK!

Jane: Hello indian boy! My name is Jane. He’s my brother Tom. What’s your name?

Amo: Hello! I’m Amo.

Tom: What are you doing Amo?

Amo: I’m fishing some fish for food.

Jane: Where live you?

Amo: I live in a tepee with my family.

Jane and Tom: Can we see your home and family?

Amo: Yes, of course.

The American Indians, I.

Act one

Tom: Jane! What are you doing?

Jane: I’m going to America!

Tom: Why?

Jane: Because I want see an American Indian!

Tom: It’s a good idea! But we can’t going to America.

Jane: Why?

Tom: Because we are children!

Jane: Let’s want this our birthday!

Tom: It’s the best idea in the world! Are you very clever Jane!

Jane: Thank you Tom!

Beharangozó

 Holnaptól minden nap közzéteszek egyet az angol nyelvű The American Indians című szerepjátékomból.  Négy felvonásos.

The American Indians

Fogalmazás, 4. osztály

A mágikus hó

Marika és Eliza igaz barátok. Minden téliszünetet együtt töltenek. Az idei szünet nagyon kalandos volt.

Egy szép téli reggel észrevették, hogy a kertet vastag hótakaró borítja. Úgy döntöttek építenek egy hóemberlányt. Amikor elkészültek, elégedetten szemlélték munkájukat, aki szénszájával rájuk köszönt.

− Sziasztok lányok!

Természetesen fejvesztve menekülni kezdetek, a hóember meg utánuk.

− Várjatok meg! Ne féljetek tőlem! – kiabálta lihegve, mert nem kevés hóból építették.

Eliza a nagy sietségben orra bukott, és így beérte a hóemberlány. Marika segíteni akart Elizának, de barátja nem engedte.

− Fuss tovább! – kiabálta.

a havas üldöző segíteni akart a hóban ülő lánynak, de az remegő hangon kérlelte.

− Könyörgöm, ne bánts!

A hóember ezt látván félrevonult, lehuppant egy hókupacra, és sírni kezdett. Így szólt pityeregve.

− Miért félnek tőlem ennyire? Én csak barátkozni akarok!

Marika és Eliza összenézett, és ezt suttogta.

− Lehet, hogy nem is gonosz?

A hóember felfigyelt erre a beszédre.

− Én nem akartalak soha bántani titeket! – mondta könnyes szemmel.

− Nem? Valóban? – óvakodtak közelebb a lányok.

− Persze, hogy nem! – kezdett újra a zokogásba.

− Na, ne sírj! – vigasztalták – Ne haragudj, hogy megijedtünk tőled!

− Azért te is beláthatod, hogy nem minden napi egy életre kelt hóember. – mondta Eliza. – Tudjátok mit? Menjünk hógolyózni együtt! – Aztán usgyi, Kacagva futottak hócsatázni.

Este a lányok azzal a gondolattal feküdtek le, hogy milyen fura, hogy hideg külső meleg szívet takar.

A Magic snow 1. képregényem volt ennek a történetnek az alapja

Cinege törte dió

Tudtátok, hogy a vékony héjú diót cinegediónak vagy cinegehéjú diónak is nevezik?

Gárdonyi Géza

A cinege

Egyszer nagy hideg volt. Az ablakokat jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki a szobából; a fülükre is ráhúzták a sapkát, és kék orral, könnyező szemmel tértek vissza. Azt mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt.

Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe. Mit látott? Hóval prémezett fákat, fehérséget mindenütt.

Az ablaktól néhány lépésnyire van egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett. A lába az ég felé. Ott is maradt mozdulatlanul.

- Istenem! - kiáltott fel Juliska. - Meghalt?

- Ki halt meg? - kérdezte Mariska.

- A kis madár. Megfagyott szegény.

Azzal kendőt kapott a vállára, és kifutott. Fölvette a kis madarat, és bevitte a szobába.

Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, azután felröppent. Rászállott a sifonér tetejére, és onnan pislogott szét a szobában.

A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamrából, és hívogatták bele:

- Gyere bele, kis madár, ez lesz a te házad, adunk neked kendermagot, friss vizet. Olyan jó dolgod lesz, mintha nyár volna.

A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Olykor nekirepült az ablaknak, és nagyot dobbantott rajta. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.

Végre megfogták és beletették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Mindenképpen ki akart szabadulni.

Aztán mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett. Nagy ijedelemben volt szegény.

Hanem azután, mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke, és ivott rá nagyokat.

Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyával a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott.

A leányok örvendezve állottak körül.

- Dalolj, dalolj, aranyos cinege!

És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról? Talán az ibolyáról? Talán egy másik kis cinegéről, aki azóta megfagyott?

Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jókedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.

Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott, s künn csicseregtek a fecskék.

A cinege kidugta a fejét a drótokon, és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé.

Csak ült elgondolkozva, szótlanul.

- Most már eresszük el - szólott Juliska -, látom, hogy kívánkozik.

- Jaj, ne eresszük el - felelt Mariska -, ki énekel akkor nekem?

- Ejnye, te szívtelen - szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked; nem látod, hogy ő szegény milyen szomorú? Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka. Meghalna bánatában, ha zárva hagynánk.

- Hát jó - szólt Mariska -, eresszük szabadon.

De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törülgette a szemét.

- Isten áldjon, kis madár - mondogatták a kendővel integetve.

- Isten áldjon - mondotta Mariska -, sohasem hallom többé a te szép éneklésedet.

Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak egy ismerős madárdal hangzik az ablakon át.

Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.