A mágikus hó
Marika és
Eliza igaz barátok. Minden téliszünetet együtt töltenek. Az idei szünet nagyon
kalandos volt.
Egy szép téli
reggel észrevették, hogy a kertet vastag hótakaró borítja. Úgy döntöttek
építenek egy hóemberlányt. Amikor elkészültek, elégedetten szemlélték
munkájukat, aki szénszájával rájuk köszönt.
− Sziasztok lányok!
Természetesen fejvesztve
menekülni kezdetek, a hóember meg utánuk.
− Várjatok meg! Ne féljetek
tőlem! – kiabálta lihegve, mert nem kevés hóból építették.
Eliza a nagy sietségben orra
bukott, és így beérte a hóemberlány. Marika segíteni akart Elizának, de barátja
nem engedte.
− Fuss tovább! – kiabálta.
a havas üldöző segíteni akart a
hóban ülő lánynak, de az remegő hangon kérlelte.
− Könyörgöm, ne bánts!
A hóember ezt látván félrevonult,
lehuppant egy hókupacra, és sírni kezdett. Így szólt pityeregve.
− Miért félnek tőlem ennyire? Én
csak barátkozni akarok!
Marika és Eliza összenézett, és
ezt suttogta.
− Lehet, hogy nem is gonosz?
A hóember felfigyelt erre a beszédre.
− Én nem akartalak soha bántani titeket! – mondta könnyes
szemmel.
− Nem? Valóban? – óvakodtak közelebb a lányok.
− Persze, hogy nem! – kezdett újra a zokogásba.
− Na, ne sírj! – vigasztalták – Ne haragudj, hogy
megijedtünk tőled!
− Azért te is beláthatod, hogy nem minden napi egy életre kelt
hóember. – mondta Eliza. – Tudjátok mit? Menjünk hógolyózni együtt! – Aztán usgyi,
Kacagva futottak hócsatázni.
Este a lányok azzal a gondolattal
feküdtek le, hogy milyen fura, hogy hideg külső meleg szívet takar.