Lysitime | Munkanélküli vagyok

[HU]

Van egy listám azokról a dolgokról az iPad-en, amelyeket meg kell osztanom, és amelyeket el kell fogadnom, azokról a dolgokról, amelyeket elkerültem eddig, de kell, hogy beszéljek róluk, hogy továbblépjek. Az egyik gondolata jobban aggaszt, mint a másik, de én is úgy érzem, hogy el kell kezdenem továbblépni.

Ez egy olyan lépés, amit 10, 15 évvel ezelőtt kellett volna elkezdenem, de nem volt sem erőm, sem támogatásom, amelyre szükségem volt.

Olyan lépés, ami létfontosságúvá lett 5, 3 évvel ezelőtt, de nem volt elég erőm, energiám vagy támogatásom, amelyre szükségem volt.

Egy lépés, amely élet és halál kérdésévé vált, 2, 1 évvel ezelőtt, de nem volt elég erőm, motivációm, energiám vagy támogatásom, amelyre szükségem volt.

Ez az első a sorozatban. Azt mondják, hogy csak akkor beszélhetsz igazán egy témáról, ha elkezded megfelelően foglalkozni vele. Ha már elkezdek feldolgozni. Vagy legalábbis az én esetemben abba hagyom a tagadást.

Az egyetem után éveken keresztül az egyik legféltettebb kérdésem, amelyet feltesznek nekem, a munkához kapcsolódik. Mit csinálok. Mi a munkám. Amit a napjaimmal teszek, amint egyre jobban öregszem, az idő elszáll felettem, miközben állítólag virágzó (hacsak nem teljes virágzású) karrieremnek kéne lennie a gazdasági vagy turisztikai területen, vagy legalábbis valami. Legyen az fotós, vagy író. Bármi.

De valójában mi vagyok én?

Nincs munkám. Ezt válaszolhatok csak és kizárólag. Még szabadúszó sem vagyok.

Nem vagyok a társadalom hasznos része. Semmirekellő vagyok.

 Tudod honnan tudom ezt? 2017-ben nagyot zuhantam a mentális egészségemben. A többi női gondokkal való dráma előtt. Annyira ijesztő volt M számára, hogy felhívta a munkahelyéről a mentőket, hogy jöjjenek értem, mert félt, hogy az az éjszaka végzetes lesz, vagy komolyan ártok magamnak.

Dörömbölnek az ajtón ... kinyitom. 2 rendőr és egy civil ruházatban lévő valaki érkezik hozzám, és megkérdezi, mi a bajom. Ezekkel a szavakkal. Fogalmam sem volt, mit mondjak ezeknek az embereknek, akiknek sütött az arcukról a megvetés és undor. Mit mond az ember ilyenkor?

Körülnéztek a lakásban, amiről megint csak azt láttam, hogy újra elítélnek a lakás rendetlensége miatt. Azt mondták, hogy a mentő jön ellenőrizni engem, mert öngyilkossági kísérletről számoltak be ebben a lakásban. (Ezen a ponton tisztázandó, hogy ez a kísérlet soha nem történt meg)

50 perc alatt megérkezett a mentőautó, ami életem egyik leghosszabb várakozása volt. Amikor ott álltunk a rendőrséggel és a másik férfival, kiderült, hogy a másik, civil ruhás férfi állítólag az öngyilkossági kísérletekhez kivezényelt szakember volt. Azért tudom ezt, mert ezt mondta. Nem a tetteiből. Íme néhány olyan dolog, amire egyértelműen emlékszem, hogy mondta, amikor a mentőre vártunk:

Mit ijesztgeti a barátját? Örülnie kéne, hogy egyáltalán van magának barátja.

Elgondolkodik néha azon, mit csinál az ön körül élő emberekkel?

Nem zavarja, hogy tönkreteszi azoknak az embereknek az életét, akik szeretik?

Megérkezett a mentő. Megkérdezték, hogy akarok-e velük menni, és arra gondoltam: itt az esély arra, hogy ez az egész mögém kerüljön. Itt az alkalom, hogy megszabaduljak a depressziótól. Szóval igent mondtam. Elvittek a pszichiátriai osztályra, ahol megtudtam, mi vagyok valójában. Egy orvos jött ellenőrizni engem. Az összes kérdés között feltette, mit csinálok a megélhetésért. 

Azt mondtam, hogy időnként írok, blogot készítek, fényképezek, és ez körülbelül akkor is volt, amikor elkezdtem alkotni a creativebug-on, és örülgettem a sok alkotós, festős dolognak, amiket az Amazon-ról rendeltem. Tehát alkotónak készültem. Válasza: tehát lényegében nem csinál semmit, eltartott. Eltartott. Mintha pióca lennék, kudarc, csak egy tárgy, valaki, aki nem ér semmit. Az az életem, amelyet némán építettem, azok a dolgok, amelyek miatt kissé hasznosnak éreztem magam, hirtelen egy semmirekellő, értéktelen ember mentségeivé váltak.

Rájöttem, hogy nem kapom meg aznap éjjel sem a szükséges segítséget. Feltettem tehát az arcot, amit mindenki ismer. Az orvos szidta a mentőket, hogy minek vittek oda, mivel nyilvánvalóan semmi problémám nem volt. Azt mondta, hazamehetek, miután végzett a papírmunkával. 50 percre eltűnt az irodájában, csak azért, hogy újra felbukkanjon a zárójelentéssel és egy kis inputtal: Olvastam a blogját az irodámban. Valójában egyáltalán nem látom a vonzerejét, miért fektetne ebbe energiát, olyan semmilyen az egész.

Elmosolyodtam, és ettől kezdve tényleg a lelkembe volt marva. Haszontalan vagyok. Hivatalosan is értéktelen naplopó vagyok. És nagyon szégyellem magam.

[EN]

I have a list of things i have to share and accept nicely organized on my iPad about all the things I need to stop avoiding in order to move forward. One of them is giving me more anxiety to just think about, than the other, but I also feel like that it is a necessary step to recount what I have in order to take a step further. 

A step that I was supposed to start taking 10, 15 years ago, but I didn’t have the strength or the support I needed. 

A step that became vital to take 5, 3 years ago, but I didn’t have the strength, energy or support I needed. 

A step that became a question of life or death, 3, 1 year ago, but I didn’t have the strength, motivation, energy or support I needed.

This is the first one in the series.It is said that you can only truly talk about a subject when you start dealing with it properly. Or at least in my case, give up on the denial and start to accept. 

For years upon years after university, one of my most dreaded question to be asked from me has been along the lines of what I work. What I do. What my job is. What I  do with my days that are counting down as I’m getting older and older, I’m supposed to have a blooming (if not already in full bloom) career in my field of economics or tourism or at least a something. Be a photographer, writer. Anything. 

But what am I, really?

I don’t have a job. I can’t even say my go to answer anymore, either. I’m not a freelancer.

I am not a useful part of society.

 Do you know how I know this? I had a big dip in 2017 in my mental health. Before all the drama about my other issues. It was so scary for M that he called the ambulance from his workplace to come and pick me up because he was scared that that night would become fatal or I’d seriously harm myself. Cops arrived. Banging on the door... I open the door. 2 policemen and a civil clothing person comes through asking me what my problem is. With these words. I had no idea what to say to these men, who had clear judgement in their eyes and actions towards me. What does one say? 

They looked around the apartment, where all I could see was judgement again about the messiness of the place. They said the ambulance was coming to check on me, because they reported suicide attempt in this apartment. (To clarify at this point, this attempt never happened)

The ambulance arrived in 50 minutes which has been one of the longest waits in my life. As we were standing there with the police and the other man, it turned out that the other, civil clothed man was supposed to be the suicide prevention person. I know this, because he said so. Not from his actions. Here are some of the things i clearly remember him saying while we were waiting for the ambulance:

Why would you scare your boyfriend so? You should be glad you even have a boyfriend.

Have you thought about what you are doing to the people around you?

Is it not bothering you that you are ruining the lives of people who love you?

The ambulance arrived. They asked, if I wanted to go with them, and I thought: here’s the chance for having this entire thing behind me. Here’s my chance to get away from depression. So I said yes. They took me to the psychic ward, where I learnt what I really was. A doctor came to check up on me. Among all the questions, he asked what I was doing for a living. I said, well, I do write occasionally, a blog, I take photos, and that was also around the time I started creating on creativebug and got excited about all the things I ordered from Amazon to create. So I was building up to be a creator. His answer: so essentially, you are not doing anything, and he jotted down the word dependent on his file. Dependent. Like I was a leech, a failure, just an object, someone who is not worth anything. My life, that I was building silently, the things that kept me feel a bit of usefulness suddenly became the excuses of a worthless person.

I realized that I will not get the help I needed right away. I put on my face. The doctor scolded the ambulance people about bringing me there, since obviously I had no problems whatsoever. He said I could go home after he was done with paperwork. He disappeared in his office for 50 minutes just to re-emerge with my dismissal papers and an input: I’ve been reading your blog in my office. You don’t really see the appeal at all, why you would put energy into this, you are vanilla. 

I smiled and I had my mind set from then on. I’m useless. I’m officially worthless. And I’m ashamed.

Lysitime | A fekete lyuk

A fekete lyukak az univerzum legerősebb dolgai, épp annyira erősek, hogy egész csillagokat képesek atomjaikra szakítani. Magjukban a gravitáció végtelenül nagy, még a fény sem tud versenyezni vele. Ijesztően hangzik, de addig nincs ok aggodalomra, amíg át nem lépsz azon a ponton, ahonnan már nincs visszaút - a fekete lyuk külső határa ez, az event horizon. Ehhez nem akarsz közel kerülni. Ha véletlenül mégse tudsz parancsolni a kíváncsiságodnak, a fekete lyuk felfal és megemészt.

Tudod milyen, ha túl közel sétálsz? Csak engedd, hadd menjek elég közel...

Lángra lobbant. Először csak a bensőm, majd az egész lényem egy világító tűzgolyóva olvad, minden porcikámat uralja a forróság, csiklandozva, melegen, mindent elsöprően. Hozzá tudnék szokni. Igen, többet, még többet, hadd lángoljak. Most látom csak, hogy itt vagy te is... Végig itt voltál, égetlek téged is hevesen. Nem tudok egy helyben maradni, mozdulni kell, futni kell, rohanni, táncolni, pörögni, égbe szökni kell, nem megállni, érezni kell most vadul, bolondosan, korlátok nélkül és legfőképpen szüntelenül. Igen, többet, még többet. Táncot járok, égek és égetek, magamat és mindent körülöttem, játszom a pattogó parázzsal, hangosan nevetek, a világ elhomályosul a forgásban, csak én vagyok és a tűz, a végtelen tűz. Többet, még többet, gyorsabban, hangosabban, vakítóan, szédítően izzva, többet, még többet, gyorsabban a fénylő zsongásban.

Csak egy pillanat műve, lépnék, kiszalad alólam a talaj.

Zuhanok. Fények eltűnnek, lángok elhalnak, fázom. Csak álom lett volna? Tisztán emlékszem, milyen volt amikor a tűz nyaldosott, emlékszem, talán én magam voltam a tűz? Igen. De nincs idő mostmár.

Fullasztó sötétség.

Semmibe veszek.  Nincs semmi csak az elképesztő nyomás, süket vagyok. Mintha egy ablakon át néznélek, ott vagy a sötétség túloldalán, beszélsz, talán hozzám, nem hallom. Ki akarom nyújtani a karom, el akarlak érni, de nem mozdul semmi. Túl erős a nyomás. Nincs erőm küzdeni, nem is érdemes. Csak nézlek, amíg lehetséges, de már a szemeim sem akarnak engedelmeskedni. Te vagy az utolsó érintés, amit érzek. Te vagy az utolsó dolog, amit látok. Te vagy az utolsó gondolat, mielőtt összeroppanok. Te vagy minden, mielőtt semmi vagyok. 

                                                                               ◊

Black holes are the most powerful things in the universe - strong enough to rip entire stars into atom-sized pieces. In their core, gravity reins supreme, infinitely great, even light can't escape it. It sounds scary, but worry not, there's no threat until you cross the point of no return - the outer border of a black hole, the event horizon. You don't want to get close to this. Failure to control your curiosity will get you eaten up.

Do you want to know it would happen? Just let me go close enough...

It set me on fire. First only my core then my entire being transforms into a bright ball of fire, every piece of my body is overruled by the heat. Tickling, warm, overwhelming. I could get used to this. Yes, more, even more, let me burn. You're here as well... You've been here all along, I'm burning you violently as well. I can't stay in one place, have to move, run, rush, have to dance, skip, spin, have to jump to the skies, not stop, have to feel now, wildly, unbound, unrestrained and most importantly, without a pause. Yes, more, even more. I'm dancing, burning myself and everything around me, I'm playing with sparkling embers, laughing loudly, the world is blurred behind me, all there is left is me with this infinite fire. More, even more, faster, louder, blinding, dizzying, dazzling, more, even more, faster in the glistening buzz.

It's just one single moment, one single step, the world collapses under me.

I'm falling. Lights go out, blazing dies, I'm cold. Was it a dream? I remember clearly, how it felt to be surrounded by the flames, maybe it was me, who was the fire? Yes. But there's no time anymore.

Suffocating darkness.

I'm lost in emptiness. There's nothing left but the incredible pressure, I'm deaf... All I can see is you on the other side of darkness, separated by an unpassable barrier. I can see your lips moving, I can't hear anything you say. I'm trying to reach for you, but I can't move anymore. Too much pressure. I have no strength to fight it, there's no reason to fight at all. I'll just watch you, as long as I can, but even my eyes are getting weaker by the moment. You are the last touch I'm feeling. You're the last thing I'm seeing. You are the last thought before I collapse. You are everything, before I'm nothing.

Megölelted Bábolnát

Mami, nem kell félned. Én tudom pontosan, és el is fogom mondani mindenkinek. Megsúgtad, hogy történt, bár félig-meddig magam is tudtam talán, hogy hogy ért véget a mese. 

Azon a januári reggelen anya elment hozzád a kórházba és te rögtön mondtad neki, hogy menjünk haza. Először anya azt hitte, hogy megint csak a demencia beszél, de majd a szíve szakadt meg, amikor ráébredt, hogy teljesen tiszta vagy. 

- Mónika, menjünk haza, nincs itt már semmi tennivalónk. - és ezzel csodálatos módon felkeltél az ágyból, és mint annak idején, könnyedén mozgattad törékeny kis lábaidat. Anya nem hitt a szemének, de te csak belenevettél hitetlenkedő arcába.

- Na, gyerünk, gyerünk - böködted meg vidáman anyát azokkal az elegáns körmeiddel - sok dolgom van még.

Egyszer csak anya is megértette: ez itt a mese vége, ideje van hazamenni. Összeszedtétek a legfontosabb holmikat, a plüssnyúl (amit korábban azért vittünk, hogy fáradhatatlan kezeid tudjanak fogni valamit) még mindig az ágy sarkában ült egyedül, egy félmondatban még meg is jegyezted, hogy milyen helyes állat. Felkaptad, belegyömöszölted a táskádba, majd határozott léptekkel, mosollyal az arcodon kiviharzottál a kórteremből - a nővérek és orvosok csak úgy loholtak utánad! Te leráztad magadról mindet.

- Köszönöm, drágáim az elmúlt hónapokat, de most már igazán ideje mennem. - mondtad, és már nyúltál is a folyosó végi robosztus ajtó kilincse után, ők pedig, látva, hogy megállíthatatlan vagy, hagyták, hadd menjél.

Beültetek anyával a kocsiba, elindultatok Bokodra, de ahogy áthaladtatok Környén, mondtad anyának, álljatok meg a fodrásznál csak egy gyors igazításra, meg dauer-ra, hiszen 'csak nem léphetsz emberek elé ilyen fejjel'. Anya bement veled, szerencsére, nem volt épp senki a szalonban, így végig tudtátok beszélgetni hármasban az ügyes-bajos dolgokat. és mire végeztetek, te már pompáztál is a vakító fehér, tökéletes frizuráddal. 

Először hozzánk jöttetek - a család férfitagjai mind rácsodálkoztak, hogy ott vagy és úgy beszélsz, mintha mi sem történt volna. Én tudtam, miért jöttél. 

Leültünk az óriási étkezőasztal köré, ittunk kávét, elmondtad, hogy micsoda izgalmas utazás ez az utolsó, mi pedig sorra emlegettük az emlékeket, amikre mind emlékeztél - hogy seprűvel meg kisvödörrel tanítottál járni, hogy iskola után mindig nálad kötöttem ki, hogy a Barna kicsiként mindig sírt, ha nem voltál vele, és utánunk kellett jönnöd nyaralni miatta, hogy a templomi miséken mindig eltüntettem a Tic-Tac-ot a táskádból, hogy megengedted, hogy nálad maradjunk, amikor a házat felújítottuk, és micsoda év volt az! 

Bőszen bólogattál és nevetgéltél, amikor felemlegettük a Piri nénit, aki egészen különleges hangszínen tudott hívni téged, Somát és Cilit, a macskáinkat, akik inkább emigráltak hozzád, mint hogy eltűrjék nálunk a macskainváziót, a bábolnai családlátogatásokat, amiket mindig nagyon élveztünk együtt, hogy amikor 'világgá mentem' tiniként, mindig csak nálad kötöttem ki a kanapén, a közös szombati kiruccanásainkat a bevásárlóközpontba...

Nem győztük felsorolni a sok dolgot, amit neked köszönhettünk, te pedig csak mosolyogtál, hiszen természetes volt számodra, hogy számíthattunk rád. Áthívtuk a keresztszüleimet és Julika néniéket is, ők is legalább annyira örültek, hogy láthatnak és velünk vagy, mint mi. Beszélgettünk, sírtunk néha, de így van ez rendjén, ha idő van, akkor idő van, ahogy te is mondtad egyszer.

Észre se vettük, hogy elrepül az idő felettünk, csak akkor, amikor megjegyezted, hogy ideje indulnunk most már. Mindannyian összeszedtük a 'menetelős holminkat', majd hazavittünk téged a saját lakásodba. A szomszédok csak úgy özönlettek ki az ajtókon, mind boldogan, hogy végre itthon vagy - te pedig váltottál néhány szót velük, de rövidre kellett fognod.

- Persze, Erzsikém, jól vagyok, nem kell aggódnod már. Bodza is rendben lesz, ne félj. - megsimogattad Bodza fejét, majd beléptél a házba, amit otthonnak neveztél majdnem 60 éve már. Minden a helyén, épp úgy, ahogy azt szereted. 

Összeszedtél mindent, amit fel szeretnél venni: a fehér garbódat ami kicsit bolyhos, de nagyon elegáns, a sötét nadrágod, amit mindig különleges alkalmakkor viselsz, a karikagyűrűd, a köves gyűrűd, az egyiptomi nyakláncod és az órád. Ahogy felöltöztél, rögtön úgy néztél ki, mint ahogy mindenki valaha ismert: egy vérbeli, drága nő, aki sokat ad magára, aki elegáns és stílusos, igazi hölgy.

Megnéztél és összegyűjtöttél magadnak mindent, ami útravalónak megfelel, az emlékeket, amik felbugyogtak benned, amikor egy-egy tárgyra esett a pillantásod a lakásban - és egy közülük, rajtunk kívül, volt a legerősebb: az a sok év, amit munkával töltöttél, már nyugdíjba meneteled után is, az a sok ember, akinek életed során a munkáddal segítettél, és mindenki más, akik vezetőként tekintettek rád. Elmosolyodtál újra, majd feleszméltél, hogy idő van, haza kell menni Bábolnára. 

Felkaptad a szürke kabátodat és mindannyian beszálltunk a most már egyre növekvő autó-flotta tagjainak egyikébe, majd elindultunk mind. Elindultunk mind Bábolnára. Az út maga egészen Bábolna határáig csöndes volt, mindannyian próbáltuk feldolgozni, micsoda őrült napunk van, majd mire beértünk a városba megeredt a nyelved és még utoljára elmondtad nekünk az emlékeidet, ahogy apa a városban körbe-körbe vezetett.

- Menjünk a Virág utcába most már, Imikém! - mondtad egyszerre, apa pedig engedelmeskedett. Mind elámultunk, amikor odaértünk. A Virág utcai ház épp úgy állt, ahogy régről emlékeztünk rá,  a lemenő nap fénye pirosas lepellel beborította a nagy kertet, kis ház álmosakat pislogott, a kapu kedvesen hívogatott, és... és mindenki ott volt. A család bábolnai fele, az iskolatársak, a régi munkatársak, a szomszédok, a barátok... mindenki. Történeted minden szereplője ott állt az udvaron a diófa alatt, te pedig köszöntél nekik, nevetgéltél, mosolyogtál, volt egy jó szavad mindenkihez. 

Majd amikor a nap elérte azt a pontot, hogy már utolsó erejével próbált világot adni, te oda álltál a kert közepére. 

- Isten veletek, szeretlek benneteket és köszönöm, hogy hazahoztatok. Itthon vagyok. - mosolyogtál ránk, majd jött egy erős széllöket, ami valami csoda folytán felemelt téged a magasba. Ott forogtál a szél ölelésében egy röpke pillanatig, majd a következő dolog, amit láttunk, az te voltál, mint aranyszín homok, együtt a széllel elindultál haza, kitártad most már végtelen karjaidat, hogy meleg szellőként megöleld Bábolnát. Mi pedig sírtunk és örültünk egyszerre, hiszen hiányozni fogsz nekünk, el se tudod képzelni mennyire, de tudtuk, hogy már nagyon szerettél volna hazajönni, így elengedünk.

...

Másnap este Pesten is meleg szél fújt, annak ellenére, hogy január van, innen tudom, hogy bejártad az egész vidéket, hogy elköszönj és megsúgd nekem, hogy hogyan is volt a történet vége valójában. Köszönöm, hogy eljöttél, köszönöm, hogy elmondtad. Szeretlek Mami. Mindannyian szeretünk. 

Lysitime | A szakítás

A rossz kapcsolat olyan, mint az éjsötét tinta, ami felborulva beleivódik a papírba elmosva mindent, ami egykor ott volt. Olyan, mint a legalattomosabb betegségek, amik úgy ölnek észrevétlenül, hogy rá sem gondolsz, vagy éppen mint a gyomorrontás, azt hiszed, hogy jó lesz neked, ha megeszed a csábító ételt, de csak kínt kapsz belőle. Legtöbbször viszont olyan, mint a kígyómarás, ahogy a méreg lassan szétárad a véredényekben, csendesen, gyorsan, vagy éppen egyik pillanatról a másikra, rögtön kivégezve azt, ami előtte voltál.

A rossz kapcsolat nem feltétlenül az, amire a neve enged következtetni: rossz. Lehet, hogy épp meg kell halnod egy kicsit ahhoz, hogy valami csodálatos tudjon gyökeret ereszteni a helyében. Lehet, hogy pont a rossz kapcsolat tesz mindent a helyére, esélyt adva az újrakezdésnek, új horizontok felé visz és felszabadít. Már ha meg tusz tőle szabadulni.

Ez az év más sem volt, mint rossz kapcsolatok sorozata - magammal, másokkal, dolgokkal... Minden fajtájából kijutott, úgy érzem. Felborult a tintásüveg, elsötétítve mindent, ami eddig volt, amikor hónapokon keresztül elhitették velem, hogy gyógyíthatatlan vagyok. Kaptam gyomorrontást: inzulinrezisztens vagyok és emiatt több ízben küzdöttem meg orvosokkal és magammal a kórházban a gyógyulásomért. Alattomos betegségként támadta meg az egész családot az elmúlás árnyéka, a megdöbbentő valóság, hogy még a köztünk lévő legszorgosabb elmét is eléri a titokzatos marok, ami elmorzsolja és összeroppantja mindennek az értelmét.

Szerencsére legtöbbször méreggel találkoztam. Apró kígyómarásokkal, amiket kiszívsz a testedből, majd mész tovább. Az év utolsó hónapjaiban, sőt, utolsó napján is többször megmart ugyanaz a kígyó, mérgezni vágyva és el is érte, amit szeretett volna. Bele kell halnom ebbe, és ha bele kell halnom, hát, belehalok én a marásba, ha ez azt jeleni, hogy holnaptól ez már nem kínoz többé. Ez a legutolsó az, ami távolból lesből támadott. Ebbe kellett végül belehalnom egy kicsit és ez már így is marad. Az, ami ilyen erős mérget juttat a szervezetbe az maga a rossz kapcsolat, aminek itt és most lett vége az újjászületéssel.

Kívánom, hogy ti is találjátok meg az életetekben a rossz kapcsolatot, legyen az bármi, vagy bárki - és legyen erőtök megküzdeni magatokért, azért, ami nektek jó, legyen bátorságotok a saját boldogságotokat mások elé helyezni néhanapján. Kívánom, hogy az új évben olyan károk érjenek, amiből építkezni, fejlődni tudtok és természetesen, mint mindig, kívánom, hogy minden vágyatok valóra váljon.

Ezennel szakítok 2017-tel és minden károsító erejével és sok szeretettel várom az elkövetkezendő leckéket 2018-ból.

Nem néztük a fényeket

Majdnem minden ugyanúgy volt, mint mindig. Minden majdnem éppen elkészült szentestére - csak épp semmi sem akart a helyére illeszkedni aznapra. A színes gömbök nem akarództak felakaszkodni a kicsit már ósdi, öreg műfenyőre, nem gyönyörködött bennük senki, miközben nagy gonddal illesztette őket a fára. A bejárat elé csak futtában került fel a minden évben nagy odafigyeléssel felhelyezett világítás, csak amolyan tessék-lássék módján, hogy legalább egy kicsit úgy tűnjön, próbálkozik a ház is díszbe öltözni. A sütemények csigamód formálódtak, nem akartak kész lenni, egytől egyig sérülve, némiképp hibásan másztak elő a sütőből, mintha csak mind fellázadnának az ünnep ellen. Mintha minden tudná, minden érezné, hogy az idei karácsony más, mint a többi.

Először nem csengetett a csengő, jelezve, hogy itt az idő, elkezdődött az ünnep. Először nem hangzott fel a 80-as években rögzített felvétel a karácsony estéről, amit Mami minden karácsonykor olyan nagy örömmel hallgatott, amivel együtt énekeltünk, hallgattuk a hangokat, amik közül már néhányat sose hallhattunk élőben. Először nem kapcsoltuk le a villanyt, hogy csak a fenyő világítson és először nem néztük a fényeket a plafonon arra gondolva, hogy milyen szerencse, hogy mind együtt vagyunk ma. Először nem jutottunk el az ajándékosztásig. 

Először potyogtak együtt a könnyeink karácsonykor. Először látunk másfajta fényeket táncolni a sötétben. Először látjuk együtt az idő törékenységét, a múlandóságot, a pillanat értékét együtt. Először fon minket össze a szomorúság és a hiány karácsonykor.

Először tölti nélkülünk Mami a karácsonyt.

Először töltjük nélküle a karácsonyt.

Lysitime | Gömbök

Free to use image source: Unsplash

Gömbök. Talán a legegyszerűbb, legevidensebb formák. Vannak egészen parányiak, amik képesek csodálatosabbnál csodálatosabb kalandokat füzérré varázsolni, vannak habos, nevetés illatúak, illanók, rózsaszín szerelemízűek, fakuló, lassan égbe szálló, pillanatokat üvegbe zárók, amik közül némelyiket innen lentről alig látom már. Vannak, amiket én magam készítek, esetleg együtt valakivel megtöltjük őket varázslattal, majd nézzük, ahogy lebeg körülöttünk, mielőtt tovaszáll vagy éppen kipukkad. Aztán vannak azok a tiszavirág életű buborékszerűek, a szellővel érkező suttogó gömbök, amik körbelengnek: a bókoktól túlcsordulóak, mosolygósak, bizalommal simogatóak, bátorítóak, dicséretekkel érkezőek...

És végül vannak az égből potyogó óriási borzadványok

A csúfolódó, hitetlen megjegyzéseket ordító, mozdíthatatlan szürke vasgolyók, a nehéz, vádaskodásokkal és rosszmájú pletykákkal teli higanygömbök, az ítéletekből öntött ólomlabdák. Ahogy esnek alá rettenetes morajjal rázzák meg a környéket és egyre csak magasabbra törő tornyokkal vesznek körbe, néha egészen eltakarva a napot és minden más gömböt, befurakodva a gondolataimba, esténként elalvás előtt felbolygatva. Ha csak ne lennének ennyire önfejűek, és lehetne őket mozdítani! Feldühítenek.

Néha nem is tudom megmondani, hogy mikor, milyen módon kerülök újra a borzadványok gyűrűjébe, mi történt, melyik gondolat hozta vissza azokat, amiket már olyan sokszor sikerült kitessékelnem a látókörömből. 

Az igazság az, hogy a mostani átfurakodhatatlan fal tudom, mivel keződött. 

Csak egy beszélgetés volt, unokatesók között, épp azután, hogy a kórházból hazajöttem. Egyik pillanatban boldog, önfeledt buborékok szállingóztak, a következő pillanatban pedig már záporoztak alá a súlyosabbnál súlyosabb vasgolyók, összetörve minden mást, keresztanyám hangján ordítva: 'te maga vagy a rossz példa, nem fejezted be az egyetemet, nem dolgozol, kifogásokat keresel, nincs semmi bajod, megjátszod, veszekszel, tönkreteszel életeket, háborogsz mindenen, magamutogató vagy, mégis ki kíváncsi arra, hogy mit gondolsz, nincs tehetséged semmihez'. 

Hónapokkal ezelőtt történt és azóta se tudom túlrágni magam az eseten, egészen máig nem tudtam, hogyan engedjem el, építkezzem vissza a sok romboló gondolat után, ami azon a szeptemberi napon maga alá temetett. Magas, vastag gömbfal, minden egyes labda próbálja túlkiabálni a másikat a saját gyalázatosságával. Néha hallom, látom, hogy be-beszökik egy-egy kedves buborék, majd el is illan rögtön, mert nem bír megmaradni a borzadványok között. Hogy lehetne megszökni? 

Most utálkoznom kéne nekem is? 

Nem tehetem. Nem harcolhatok ellene mással (bármennyire is naivnak és idillinek is hangzik), mint szeretettel. Ez az én választásom, és én azt választom, hogy szabad akarok lenni. Nem utálhatom azért, mert nem látja, hogy rombol, csak megköszönhetem és szerethetem azért mert...

1. Tanít arra, hogy hogyan küzdjem le az igazságtalanságot.
2. Megmutatja, hogy nem mindenki jóindulatú.
3. Megtanítja, hogy mindenkinek joga van a véleményéhez, ezért is mondja el a sajátját, így én is jogot szerzek arra, hogy nekem is legyen véleményem. 
4. Megtanítja, hogy mindegy, hogy valaki kívülálló milyen véleményt alakít ki a félinformációiból, az nem változtatja meg az igazságot. 
5. Úgy érzi, hogy vagyok olyan erős személyiség, hogy hatással lehetek a gyerekeire. 
6. Egyre nagyobb kihívások elé állít időről időre, hogy megpróbáljak minél jobb ember lenni. 
7. Ösztönöz arra, hogy ne ítélkezzem mások fölött anélkül, hogy meghallgatnám őket. 
8. Törődik azzal, hogy mivé válok.
9. Valószínűleg ő is hasonlóképp szembenéz a borzadványokkal, ugyanúgy nem tudva, hogyan küzdje le őket. 

Ezen felül pedig...

Szeretnem kell, mert szeretném, ha jó viszonyunk lenne.

Szeretnem kell, mert szeretném, ha nem feltételezné a legrosszabbat senkiről. 

Szeretnem kell, mert erősebb akarok lenni a rombolásnál. 

Talán úgy tűnik, nem a legjobb helyet választom a borzadványok elengedésére, viszont egy valami biztos: a makacs vaslabdák már nem is tűnnek olyen riasztónak, mintha csak hirtelen egy dombon állnék, szinte már-már gurulnak el előlem, le a völgybe, teret adva egy vattacukor-szerű gömbnek, ami vidáman lebegve csak annyit kíván mondani: 

Köszönöm keresztanyám, hogy megtanítottál leküzdeni a borzadványokat. Szeretlek!

                                                                                                          ◊

Spheres. Probably the simplest, most basic forms. There are the outright tiny ones that can form beautiful strings of magical adventures, there are the foamy, volatile ones, that smell like laughter, the pink ones that taste like love, the fading ones that enclose precious memories in their glass bodies, ascending to the skies slowly, until I can't even see them anymore. There are baubles I make myself, sometimes with someone else, when we lavishly fill them with wonder, then we watch them float around us for a while before they pop. Then there are those ephemeral ones like soapbubbles, whispering spheres that come with the zephyr, that just sway around me overflowing with compliments, smiles, trust, belief or just simple kindness.

And finally, there are the monstrosities falling from the skies

The gray iron marbles screaming ungrateful mockery, the heavy mercury balls filled with evil gossip and blame, lead pellets forged of judgement. As they fall the ground shakes under, as they build their tower darkness I struggle seeing the sun anymore. They come relentlessly, ruining the landscape, intruding in the peaceful balance, shadowing over my thoughts before I fall asleep. I wish they weren't so stubborn, I could just knock them out of sight! Upsetting.

Sometimes I can't even tell how and when I get in the ring of monstrosities, what happened, which thought brought them back, close to me again.

Truth is, I very much know what caused my latest unpassable wall to appear. 

It was but a conversation between cousins, just after I came home from hospital. One moment it seemed there were only playful baubles around, next came the storm of heavier and heavier iron balls, shattering everything around as they were yelling on my godmother's voice: 'you are bad example incarnate, you never finished university, you don't work, you are useless, you just look for excuses, you're not sick, you're making it up, you fight with everyone, you ruin lives, you get mad all the time, you're selfish, who do you think is interested in you or your thoughts, you are not talented whatsoever'.

It happened months ago and I still can't get over this one conversation, I didn't realize how to let it go until today, how to build up again after all that destruction on that September day. Just an enormous wall of spheres, all trying to outscream each other's hatred. Sometimes I see that a soapbubble sneaks through the monstrosities, but pops almost right away - it just can't stay. How could I escape?

Should I fight back with hatred too?

I can't. I can't choose hatred as a weapon, when I know it can only give birth to more hate. It might sound naive, even idyllic, but love is the only way, I can take, I think. I can't hate her for being destructive, because she doesn't realize what she does. I can only be thankful, and love her because...

1. She teaches me how to fight injustice.
2. She shows me that not everyone has my best interest in their sight.
3. She teaches me that everyone is allowed to their opinion, even I am, and I can actually choose to share it too.
4. She shows that people will make up their opinion even if they don't have the full truth about me and judge accordingly.
5. She feels that I'm such a powerful personality that I can have an effect on her daughters.
6. She challenges me more and more from time to time to become a better person, to constantly train myself to match her expectations.
7. She teaches me how to express empathy to others and not to judge them.
8. She cares about my life enough to form vague critics over it.
9. She probably faces the same montstrosities as I do, she just doesn't know how to fight them.

Not to mention, that I have to love her, because

I actually do care about having a close relationship with my family.

I would like her to not judge people so fast and without insight.

I would like to be stronger than her destruction she's trying to do.

It may seem like the wrong platform to fight my monstrosities, but something is for sure: the stubborn iron balls don't look as frightening anymore, it feels like got elevated to a small hill making them roll down to the valleys giving space for one last cotton candy sphere saying:

Thank you, godmother for teaching me how to battle monstrosities, love you!

Ki nyitotta ki az ablakot?

(Nem tudom, mit mondhatnék elöljáróban erről a történetről, talán csak annyit, hogy... azt hiszem, azért férkőzött fejembe, hogy megvédjen a valóság borzalmaitól, olyan tényektől, amit nem tudok elfogadni. Nem hiszem, hogy máshogy fel tudom érni ésszel, ami mostanában történik. Csak így, ahogy alább írom. Mese ez, meg nem is. Igaz is, és álom is. Ami biztos, hogy a nagymamámról, Mamiról szól - minden zavarosságával együtt.)

Hideg van. Megint ki nyitotta ki az ablakot? Miért nem csukja be sose, amikor megy? Meg kell csinálni. Ez munka. Be kell csukni ajtót, ablakot. A kicsiny hálószobában félhomály van, csak a nappaliból szűrődik be a mennyezeti lámpa fénye. Az ágy melegében kicsiny asszony fekszik. Balra néz. Mellette ott van az éjjeliszekrényen valami sárga itóka, ki rakta ezt is ide? Hideg van. Megcsinálja. Becsukja az ablakot. Karjai erőtlenül beleremegnek, ahogy felnyomja magát az ágy puhaságából, pedig stabil fogása volt mindig. Mindegy is. Hideg van. Be kell csukni az ablakot. Meg kell csinálni. 

Kiül az ágy szélére, így vele szembe kerül a körülbelül fél méterre található ruhásszekrény. Éppen jó, hogy belekapaszkodhasson. Megy, mert meg kell csinálnia, be kell csukni az ablakot, ez munka. Ahogy feláll rögtön ki is szalad a világ lábai alól, zuhan. A padló tükörfényes parkettáján egy kócos idős asszony néz vissza rá, szemében riadalom és fájdalom keveréke és ekkor realizálódik benne is, mi is történt. A földön fekszik, hideg van, már a dereka is fáj. Nem tudta megcsinálni. Fontos munka volt, de nem bírta. Úgy érzi, összeesik a fáradságtól, nincs erő felállni, csak fekszik itt addig, amíg nem jön valaki. 

A gondolat, hogy ilyen fontos munkát nem tudott véghezvinni, felemészti. Egyre csak kergetik egymást a gondolatok a fejében. Ha nem tudom megcsinálni, miért is vagyok itt? Ideje lenne hazamenni. Igen, haza. Bábolnára. Indulna. A lába nem moccan. Mi történhetett? Ahogy felhúzza a térdét a kezeivel, érzi, hogy megannyi sérülés égtelenkedik rajta. Hát ez meg? Mitől ilyen? Becsukja a szemeit. Tudja már, hol van. Jönnek ők mind, anyuka, nagynénik, unokatestvérek, osztálytásak, mindenki, hogy menjenek haza együtt. Kézen fogják és vezetik, közben beszélgetnenk, elmeséli nekik, hogy mennyi dolog van, amit csinálni kell, mondják, hogy segítenek, utána mennek is haza. Bábolnára. Megcsinálnank mindent, amit szeretnének, minden kész, közben sokat mesélnek egymásnak, kérdezik, hogy hogy van, elmondja, hogy jól, hiszen itt vannak ők, készen vannak, indulnának. 

Egyszercsak hangokat hall, valakik közelednek, anyja és mindenki más pedig elszalad. Itt hagyták egyedül. Csörgés hallatszik, motoszkálás, majd a kulcs elfordul a zárban. Nyílik az ajtó, két hangot hall, mindkettő mintha a sajátja lenne. 

- Szia Mami! - hallja őket szinte kánonban, ahogy vidáman közelítenek.

- Gyertek gyorsan, segítsetek! - kiált nekik. 

Bejönnek a szobába, nem tud felnézni, de tudja kik ők. Az egyik közülük biztos a lánya, a másik pedig ki is? Anyukám, lányom, unokám... Valaki közülük. Talán most mennek haza. Haza, Bábolnára. Hirtelen mintha madzagon rántanák felemelkedik, könnyen, ahogy madarak szoktak szállni, a következő pillanatban már valami puha melegség veszi körül. Az ágy az. 

- Mami, anya hívta a mentőket, be kell vinniük a kórházba, hogy kapj infúziót, olyan gyenge vagy. - mondja az egyik, lánya vagy unokája. Én vagyok az.

- Persze, kicsim, gyere, ülj ide. - mosolyog vissza rám. - Mesélj, mi újság.

És én mesélek, elmondom neki, hogy mi történt a nagyvilágban, mesélek mindenről, arról, hogy miért nincs egyik ország lobogójában sem lila, az előző esti adventi naptár készítésről, a régi időkről, amikor hazáig futottam érte, hogy jöjjön szabadítsa ki Adrit a fiúk fogságából, hogy milyen jó volt megdézsmálni a meggybefőttet a kamrából iskola után, kérdeztem, hogy emlékszik-e, hogy gyerekként minden vasárnapi misén milyen mestermódon tudtam megenni a tic-tac-ot a táskájából, észre se vette amíg haza nem értünk, hogy mindig a csinos 'vezetős' ruháit akartam felvenni, hogy egy egész álló nap kuksoltam az étkezőasztala alatt, annyira mardosott a bűntudat, hogy eltörtem Papi különleges zenélős poharát.

Csak mosolyog és bólogat, néha közbeszúr egy-két kérdést ő is.

- Tényleg? Ez ki volt? Kikről beszélsz most? Nahát, mik vannak!

Csend áll be a beszélgetésbe, ő pedig messze jár. Anyuka, nagynénik, unokatestvérek, osztálytársak, mind jönnek megint, állnak az ágy mellett, menni akar, Bábolnára. Egy szempillantás alatt újra gyerek, nincsen baj, nincsen betegség, csak iskola van meg, a kecske akit úgy szeretett, talán Mici volt a neve. Csak a lecke miatt kell aggódni, de az is megvárja, amíg kidobóst játszik, majd pillangóformán hazaszőkdécsel a járdaszegélyen, számolva a köveket, ahogy halad. Meleg otthon várja, anyukája rétest nyújt, rotyognak a fazekak a konyhában, mindenkinek jut a finom vacsorából. Majd ugrás a képben és rögtön elismert vezető, ünnepelt főnök ő, munkaebédek, lazítós estek sztárjai ketten Papival, igazi hölgy, szép ruhákkal és mindig tökéletes megjelenéssel. Számol, dolgozik, igazít, boldogítja a munka. Minél több munka, annál jobb. Mindig precíz, sosem ejt hibát. Majd újra Bábolnán vagyunk, a kályha mellett kuporogva, kinn kövér pelyhekben hullik a hó, benn a tüzelőhely ellenére is rekkenő hideg van. Olyan hideg, hogy idáig érzi. 

Ki nyitotta már megint ki az ablakot? 

Lysitime | Leckék a távkapcsolatomból

Itt ülök a képernyő előtt (több napja, több ízben) várom, hogy jöjjön az ihlet, hogy mégis hogy kezdhetném el ezt a bejegyzést, mert ha valaki, akkor én biztosan nem vagyok egy párkapcsolati guru. Már megírtam és kitöröltem legalább három lehetséges bevezetőt arról, hogy miért is akartam mindenképpen a távkapcsolatomban tanultakról írni, mert mind hamisnak tűnt, egytől egyig. Egyik fabula volt, a másik rejtélyes metafora a gondolatmenetemről, a harmadik arról tanúskodott, hogy az a rengeteg ismerősöm rögtön mind távkapcsolatba került, és nincs is jobb ember, akitől kérdezhetnének, de... Nem mesét akarok, nem misztifikálni a gondolataimat, sőt, nincs is sok barátom, aki folyamatosan kérdezgeti, hogy hogy történt mindez, csak éppen pont annyi, és éppen azok,  akikért már érdemes is végiggondolni, hogy mit tanultam abban a 10 hónapban, amíg sikerült a 'táv' szócskát eltávolítanunk a kapcsolat elől. Az ő kérésükre - nem tea mellett kuckózás közepette, hanem megosztható formában, újra magamat állítom porondra ezzel az ismét rendkívül személyes és talán kicsit narcisztikus témával. Előre bocsájtom, amolyan disclaimer-ként, hogy ez csak saját tapasztalat, nem szentírás, tényleg csak az én (mi) utam (utunk) azt hiszem, mindenkinek maguknak kell megtalálni, hogy mi a fontos és hogy fog működni minden... Íme, ezeket tanultam én a távkapcsolatomból, amik később a nem-táv verzióra is érvényesek lettek.

Őszintén és nyitottan, bízva egymásban

Talán a legelső volt a megannyi lecke közül. A bujdosás, a nem-elmondás, a folyamatos elutasítások után, belefáradtam abba, hogy próbáltam kendőzni a problémákat (tudjátok, amikről folyamatosan írok most már a blogon is), a rózsaszínre festett gondolatok egyszerre kifakultak és ott álltam én szürkén, azzal a fejemben, hogy 'na, innentől nem érdekel, hogy ki mit gondol az interneten rólam, miért is ne lehetnék akár egyszer is őszinte'. Ez  a kapcsolat volt életem egyetlen olyan kapcsolata (bármilyen, nem csak szerelemről beszélek most), ami hamisság, megtévesztés nélkül jött létre és azóta is azon módon növekszik és ez rendkívül különleges érzés. Nem voltak játszmák, hogy kinek kell hívni, mikor szabad válaszolni az üzenetekre, sőt, nem volt szükség a jól bevált, 'nem beszélünk egymással napokig, hogy a másik hiányoljon'-stratégiára, nem kellett egy Cosmo-praktika sem. Szinte kéz a kézben jár a nyitottsággal - titkok és rejtegetnivalók nélkül valahogy minden egyszerre tisztának és könnyűnek tűnt, annak ellenére is, hogy nem voltunk együtt, nem kételkedtem egy percig sem, hogy talán nem szeret, van valaki más az életében, elhagy, ha jön a lehetőség arra, hogy valakivel lehessen, aki könnyebben elérhető, mint a 2-3 havonta történő találkák.

Csacsogni, csacsogni, csacsogni!

Egyrészről kicsit bugyuta dolog csacsogásnak hívni a beszélgetést, másrészről viszont minden benne van, amire gondolok - lehet (és kell is) beszélgetni az élet nagy dolgairól, világmegváltó ötletekről, álmokról és félelmekről, de ugyanakkor a még a legbanálisabb dologról is. A hogyant az első pontban megtaláljátok, pluszba hozzátenném, hogy kertelés nélkül, abban bízva, hogy na, majd a másik kitalálja a gondolataimat (ebből kb. mindig félreértés születik), a mennyit pedig mindenki maga dönti el, tudjátok, kinek mennyi esik jól. Nekem a sok - ezt szerintem bárki megerősítheti, aki találkozott már velem. :) Talán ezért is, mi folyton beszélünk, a mai napig is, teljesen mindegy, miről, mindegyik kis beszélgetés rengeteget adott a kapcsolatunkhoz, még akkor is, amikor már nagy fáradtságunkban éjnek évadján csak annyit tudtunk mondani skype-on, hogy 'meep meep meep', mint két kicsi robot. Ezen felül pedig, talán, ami még ennél is fontosabb része a kommunikációnak: nem keresni a konfliktust. Nincs értelme azon veszekedni, amin nem lehet változtatni, azon meg főleg nincs, amin lehet, ezt a mai napig is igyekszem betartani (a svédeknek ez alapjáraton megy).

Kitartani mellette

...akkor is, ha megkérdőjelezik a kapcsolatotokat. Mert mindig van valaki, akinek jobb rálátása nyílik az egészre, jobban tudja, hogy mi jó neked, vagy legalábbis megjegyzi, hogy ő ezt sose tudná csinálni és egyébként is, nem létezik, hogy nem találnál valaki közelebbit. Legrosszabb esetben pedig azt, hogy nem is igazi kapcsolat, hiszen nem is vagytok együtt. És bár a legtöbb esetben teljesen ártatlan dolgokból erednek ezek a gondolatok (például féltenek), nekem néhanapján elég nehezemre esett szembenézni a ténnyel, hogy a környezetemben nem támogatnak annyira, mint amennyire szeretném. A nap végén ugyanakkor csak az számít, hogy én tudtam, hogy bizony nem álmodom, és nem akarok mással lenni csak azért, hogy boldogok legyenek a környezetemben élők. Ha már itt tartunk...

Bátornak lenni

Nekem már az előzőekben leírtakhoz is nagy bátorságot kellett mutatnom, de semmi volt ahhoz képest, amikor először találkoztunk a való életben is. Én, jó szokásomhoz híven próbáltam halogatni, meg eltussolni, annak ellenére, hogy nagyon akartam találkozni vele... Rettegtem. Mi van, ha nem tetszem neki, azon nyomban hátat fordít és megy vissza Svédországba? (hozzáteszem, hogy zsenge tini koromban sokat lógtam online és volt egy pár barátom, találkoztunk és természetesen nem tetszettem nekik, úgyhogy utána már nem is beszéltünk) Nem ez történt, túl is éltük az első hetet, utána jött az igazi bátorságpróba. Menjek én, egyedül Svédországba, először, repülővel. Idegen országba a démonjaimmal. Abban az időben épp meditációs terápiára jártam egy pár hónapig (ami egyébként a legjobb megoldás volt az állapotomban), így valahogy sikerült eljutnom nekem is Svédországba, annak ellenére, hogy ezt is megpróbáltam eltussolni. Szerencsére a józan eszem felül kerekedett az amigdalámon és utána egyre könnyebb lett: bátornak lenni költözéskor, bátornak lenni saját döntésekben és itt a blogon is, több ízben... Bár nekünk még legalább két lépés hátra van a közeljövőben, ami az eddigieknél is több küzdelmet jelent a részemről, már megtanultam, hogyan legyek bátor és tegyek a kapcsolatomért, így remélem, hogy a jövőben is hasonlóképp sikerül minden akadályt leküzdenünk.

Hála

Ugyancsak személyiségemből adódóan sokszor szoktam elgondolkodni és hálásnak lenni akár a legapróbb dolgok miatt is, nem tudom eléggé nyomatékosítani, hogy mennyire fontos ez. Hálásnak lenni az együtt töltött időért, hogy ténylegesen ilyen közelről megtapasztalhatom, hogy mennyire mások lehetnek más nemzetek, azért, hogy egyáltalán megtaláltuk egymást (hiszen mekkora esély van erre egyébként is), hogy megtehettük, hogy találkoztunk minden 2-3 hónapban, hogy a családom támogatott miután találkoztak vele, hogy találtunk egy, talán másoknak kis sötét lyuknak tűnő, lakást, ahol csak mi vagyunk... A lista pedig folytatódik, akár napi szinten is és nem félek kimondani, hogy köszönöm, mert úgy érzem, meg kell köszönnöm mindent, mert habár az élet pár területén kevésbé vagyon kiváló, rendkívül szerencsésnek érzem magam.

                                                                                                          ◊

I've been sitting here, blankly staring at my screen for a while now waiting for the muse to kiss me on the forehead and tell me how I should start this post. I'm not a relationship guru, no news there, maybe this is why it feels a bit uncomfortable to talk about it so openly. I wrote and deleted three different opening thoughts with that 'just something fake is going on here'-feeling going on on why I wanted to talk about my long distance relationship. One of them was a straight up tale, the other was a mysterious metaphor about how my thoughts work, the third one was about all my friends getting into long distance relationships lately, but... I don't want tales or mysteries, I also don't have many friends who ask me about it, just the right ones, who deserve getting what they asked for, which was me talking about how my relationship worked out in a share-able form. I feel it's a bit too personal of a topic to be present on this blog, but I'll try my best to share my experiences. In advance, as a disclaimer, please note, that this is not a guide book - I just hope that there is some use of this piece. :) So...here's what I learnt from my long distance relationship, that got carried into our non-long distance version too.

Honestly, openly, trusting each other

Probably my first lesson from many. After years of hiding myself, not telling, series of rejections I got tired of being dishonest about my problems (you know, the ones I constantly keep writing about on the blog too), the pink tinted thoughts lost their colours, and there I stood gray with the single thing on my mind, that from then on, I just not going to care what someone else thinks of me on the internet. This one relationship in my life (any, I don't only mean love) was the only one that hasn't had any mislead or deceit when it formed and grew the same way since then - it's a really precious feeling. There was no games, who should call, when you should answer messages, and never once I needed any of the Cosmo-girl practice either. It held hands with openness - without secrets and hiding, everything seemed (seems)  clear and light, despite the fact that you don't breathe the same air. I never had a doubt in my mind that he didn't love me, or he had someone else in his life, or he would leave me for someone who is not 2-3 months of meeting away from him.

Keeping the chit-chat going

It's a bit silly to call all conversations going on between us chit-chats, but on the other hand it grabs the very meaning I want to say with this: you can talk about the real deals in life, how to save the world, dreams and fears, but at the same time the most common, dorky topics are important too. The how-to is already presented above, I would add, that it should be straight too (trying to get someone to guess your thoughts might end up in a misunderstanding). How much communication? Well, as you like - I like a lot, that's quite obvious, if you ever met me. :) Mabye this is the reason why we talk all the time to this very day, about anything, every single tiny chat gave some life to our relationship, even those where we were just saying 'meep meep meep' like little robots on skype, in the middle of the night. And above all this lies the enormous law of not seeking conflicts. There's no need to argue about something you can't change, even less need about things you can change, and I personally try to keep this rule in sight all the time (swedes have a natural sense to avoid conflicts, thankfully).

Standing up for each other

...even when others keep questioning the relationship. Because there's always someone out there, who has a better view on things, who knows what's good for you, or at least makes a comment about how they couldn't do what you're doing or that you should find someone who is closer, or that it's not even a relationship, since you are not together per se. Most of the time these comes from the purest of places (caring, for example), I sometimes found myself hard to face the fact, that the people around me weren't as enthusiastic as I wanted them to be. Bottom line is, the most important thing is that I knew I didn't want to be with someone else to please my environment. Speaking of...

It requires strength

I already felt like I needed lots of strength for all the things listed above, but it was nothing compared to the amount I needed for actually meeting in real life. I, as expected, tried to procrastinate, and at the same time couldn't wait to meet him, finally... I was terrified. What if he would just turn around and go back to Sweden instantly when he sees me? (let me add, when I was a young teen, I was hanging out on the internet a lot, and had some friends I made online who didn't even want to be my friends anymore when we met, so I guess I got a bit scarred :) ) This is not what happened though, we survived our first week together (not that it needed to be *survived*), and there came the bigger challenge. Going to Sweden, alone, on a plane, for the first time. A different country with my demons. At that time I was attending meditation therapy (which was by the way the best way so far fighting my state), so somehow I still managed to get there. Luckily my common sense was stronger than my amygdala, and I tried to make it into a habit: being brave with moving, with personal decisions, with even the topics I'm writing about... At least two other steps await in the near future that needs bravery for us, which need even more fighting with myself, but I do hope, that the past experiences will come to my aid to convince myself, that we can overcome anything together.

Being thankful

It comes from my personality, I think, that I'm eternally grateful for the tiniest of things, and I can't stress enough how important this is. Being thankful for the time we get to spend together, that I can experience what it is like to live with a person from another culture, that we found each other in the first place (like what is the likeliness of that? :) ), that we could meet every 2-3 months, that our families supported us, that now we have our own place (even if others see it as a tiny dark hole). And the list goes on with every day. I'm not scared to say thank you, because I feel I have to thank everything, because even though I might be a bit scarred and less perfect than others, I feel like I'm the luckiest of all.

Lysitime | Utak és változások

A változás jó. A változás kell. Csak dönts. - Ezek a gondolatok járnak a fejemben, amikor a blogomról elmélkedem. Hatodik éve írom és harmadik éve vagyok elakadva vele, egyszerűen azért, mert amit hat éve még motiválónak tartottam, mára már nem elég erőteljes ahhoz, hogy rávegyen az írásra.

Már a blog témája is ennek megfelelően változott az évek során: útkeresés. Így neveztem el annak idején. És még mindig nem tudom merre tartok. Már egy jó ideje eltévedtem. Keresem az utam, néha rátalálok egy-egy útszakaszra, végül azon is addig tántorgok részegesen, míg a nagy pusztaságban találom magam - megint. Egyértelmű tervem volt a bloggal, amikor kezdtem - csak inspirálni akarok, szeretnék megosztani és együtt örülni, hogy a fajunk, amire mi a 'legfejlettebb' jelzőt használjuk mennyire kreatív, milyen sok mindent alkot, ad hozzá az örökségünkhöz. Egykor azt hittem, én is hasonló lehetek egyszer.

Az igazság az, hogy amikor arra vágytam, hogy alkotóvá váljak, akkor voltam igazán az alkotó. Soha nem fotóztam és blogoltam annyira aktívan, mint amikor ez az egy cél lebegett a szemem előtt: mégis úgy éreztem, hogy semmi újat nem tudok mutatni.

Megváltoztam, a kezdeti bátorságom elfogyott, talán azon a ponton, amikor elkezdtem azzal foglalkozni, hogy nem fejlődök eleget ahhoz képest, mint amennyire szeretnék, vagy azon a ponton, amikor végre elkezdtem teljes mértékben magamat adni és megvádoltak, hogy nem olyan, mint régen volt.

Mindig ugyanaz a kör, mindig ugyanazok a hibák, legyen az fotózás, blogolás, kézírás, festés, vagy illusztráció. Mindig ugyanaz a kör. Lelkesedés, tanulás, soha véget nem érő alkotás, kételyek... üresség.

Öregnek érzem magam, minden érzés és gondolat ami kavarog bennem, minden, amit én semminek vélek, olyan soknak tűnik, hogy egész életekre elég volna, mégsem tudom megosztani a saját internetes sarkomban. Átadni pedig egyre nehezebb. Az én kis kertem, a blogom, megint növényektől mentes, és most nem azért, mert nem tudom, hogyan ültessem be. Nehéz, mert nem merem megkapálni a szomszéd földet is, hogy azt is bevethessem a saját virágaimmal, akkor sem, ha tudom, hogy ott éppen nem lakik senki és a saját virágaim is legalább olyan értékeseknek kéne lenniük, mint mások veteményese. Nem tudom, hogy elég jó, szép vagy érdekes lenne-e a saját ültetvényem, nem tudom, hogy kíváncsi lenne-e rá bárki is.

Mindensetre ősz van, itt vagyok, jól vagyok, írni akarok és arról akarok írni, ami éppen a fejemben van, úgy, ahogy szeretném, sallangtól mentesen, egyszerűen, csak úgy. Azt akarom, hogy ne féljek a változástól, attól, hogy változtatok mindig azon, hogy mi tetszik. Ilyen vagyok, kicsit talán szeszélyes, kicsit talán kiszámíthatatlan és rendszertelen, de ez akkor is az én kertem, ha nem kicentizett sorokkal van beültetve, hanem csak minden nő, ahogy szeretne. Az ilyen kertekben is lehet utacskákat találni, az ilyen kertecskékben is körbe lehet nézni és elveszni.

Erre szeretnék haladni most. Szeretném tudni, működik-e így.

Lysitime | Köd

Már volt így, már volt ilyen. Már voltam egyedül, már olyan sokszor. Csak a csönd, csak a falak, csak a gondolatok. Minden nap belesimul a szürke masszába és én szédülök a nyomása alatt. Csak egy vékony aranyszál csillog a szürkeségben, összeköt téged velem. De ez a massza... Vak vagyok, néma vagyok és süket is talán. Nem látom az utat, nem tudok kiáltani, nem hallom, ha hívsz. Nem is vagyok benne biztos, hogy tényleg ott vagy a ködön túl, talán nincs is vége - talán pont ez a lényeg, hogy köd legyen és szürkeség. Csak engedne már el. Csak emelkedne már fel. Csak tudnám, hogy emeljem fel. Már azt sem akarom, hogy más emelje helyettem.

Emelted már te is, bele is roppantál. Nem csak te, hanem az a kis aranyszál is elszakadt, ami annyira különlegessé tett minket. Nagyon sötét lett utána, de nem várhatok rád, hogy eltüntesd a szürke maszlagot. 

Egyedül vagyok ebben a sűrű ködben, nincsenek aranyszálak, nincsen senki, te sem vagy. Csak én vagyok és ez a kiáltás, amit nem hallasz. Fáradt vagyok, aludni vágyom, talán most az egyszer nem a masszáról álmodom, talán nem ébredek fel a bűntudatra, hogy belehúztalak a saját szürkeségembe. Talán most az egyszer legalább álmomban meghallom a hangodat a túloldalról.  Talán... talán... talán most az egyszer valaki más is meglátja, hogy ködben vagyok, talán most az egyszer nem teszlek téged tönkre, a segítőmet...

Minden nap ugyanolyan. Minden nap belesimul a szürke masszába, minden nap csak erősíti a másikat a szürkeségével. Mindig ugyanolyan, mindig növekszik és már nem csak bennem, már körülöttem is sűrűsödik. Te pedig minden nap visszajössz és próbálsz átjutni a ködön. Minden nap kiáltasz, várod, hogy meghalljam. Minden nap hozol egy új aranyszálat, az egyetlen dolgot, aminek a csillogása csak egy kicsit is megtöri a semmiséget. A semmiséget, amit minden nap megpróbálsz megemelni. 

Sajnálom, hogy belehúztalak. Sajnálom, hogy tönkremész a súlya alatt és azt is sajnálom, hogy nem segíthetek neked az emelésben. Nem tudom, hogy tudod-e, érzed-e a túloldalról, de szavakba se tudom önteni, hogy mennyire hálás vagyok érte, hogy itt vagy minden nap - köszönöm. 

                                                                                                        ◊

It's been like this, it all happened like this before. I've been alone, alone so many times. Only the silence, the walls, the thoughts. Every day is getting melted into the gray mass and I feel dizzy under its pressure. There's nothing but a tiny golden string twinkling in the darkness, connecting you to me. But this mass... blinds me, mutes me, deafens me. I can't see the way, I can't guide you with my voice, I can't hear you calling. I'm not even sure anymore if you are there, on the other side of this fog, maybe this fog has no end - maybe this is the whole purpose of everything - having a fog that never ends. Only if it would let me go. Only if it would lift. Only if I would know how to lift it. I don't even want anyone else to lift it for me anymore.

You tried, it broke you. Not only you, but the golden string, that made us so special got torn in the process too. It made an even bigger darkness before, but I can't wait for you to lift my fog.

I am lonely in this thick darkness, there's no golden string, no other around, not even you. I am alone with the screams you can't hear. I'm tired, I wish to sleep, maybe this time I won't dream about this mass, maybe guilt won't come to wake me telling me how horrible it is that I dragged you into the fog. Maybe this time I will hear your voice from the other side. Maybe... Maybe... Maybe someone else will come too this time, so I won't ruin you, my only helper...

Every day is the same as the previous one, empowering each other with their own grayness, getting melted into the smooth fog. Same as always, yet always stronger than the day before, not only inside of me, but growing outside of me too. Yet every day you come to rescue me, trying to get through the fog. Every day you shout in hopes of me hearing you. Every day you bring another piece of golden string, the only thing that has the power to break the grayness with its shimmering. The grayness that you try and lift every day.

I'm sorry I got you into this. I'm sorry the weight of it is unbearable even for you, and I'm sorry I can't seem to be able to help you with the lifting. I don't know, if you know, or feel from the other side, but I don't think I can even express how grateful I am for you being here every day - thank you.