Lysitime | Munkanélküli vagyok

[HU]

Van egy listám azokról a dolgokról az iPad-en, amelyeket meg kell osztanom, és amelyeket el kell fogadnom, azokról a dolgokról, amelyeket elkerültem eddig, de kell, hogy beszéljek róluk, hogy továbblépjek. Az egyik gondolata jobban aggaszt, mint a másik, de én is úgy érzem, hogy el kell kezdenem továbblépni.

Ez egy olyan lépés, amit 10, 15 évvel ezelőtt kellett volna elkezdenem, de nem volt sem erőm, sem támogatásom, amelyre szükségem volt.

Olyan lépés, ami létfontosságúvá lett 5, 3 évvel ezelőtt, de nem volt elég erőm, energiám vagy támogatásom, amelyre szükségem volt.

Egy lépés, amely élet és halál kérdésévé vált, 2, 1 évvel ezelőtt, de nem volt elég erőm, motivációm, energiám vagy támogatásom, amelyre szükségem volt.

Ez az első a sorozatban. Azt mondják, hogy csak akkor beszélhetsz igazán egy témáról, ha elkezded megfelelően foglalkozni vele. Ha már elkezdek feldolgozni. Vagy legalábbis az én esetemben abba hagyom a tagadást.

Az egyetem után éveken keresztül az egyik legféltettebb kérdésem, amelyet feltesznek nekem, a munkához kapcsolódik. Mit csinálok. Mi a munkám. Amit a napjaimmal teszek, amint egyre jobban öregszem, az idő elszáll felettem, miközben állítólag virágzó (hacsak nem teljes virágzású) karrieremnek kéne lennie a gazdasági vagy turisztikai területen, vagy legalábbis valami. Legyen az fotós, vagy író. Bármi.

De valójában mi vagyok én?

Nincs munkám. Ezt válaszolhatok csak és kizárólag. Még szabadúszó sem vagyok.

Nem vagyok a társadalom hasznos része. Semmirekellő vagyok.

 Tudod honnan tudom ezt? 2017-ben nagyot zuhantam a mentális egészségemben. A többi női gondokkal való dráma előtt. Annyira ijesztő volt M számára, hogy felhívta a munkahelyéről a mentőket, hogy jöjjenek értem, mert félt, hogy az az éjszaka végzetes lesz, vagy komolyan ártok magamnak.

Dörömbölnek az ajtón ... kinyitom. 2 rendőr és egy civil ruházatban lévő valaki érkezik hozzám, és megkérdezi, mi a bajom. Ezekkel a szavakkal. Fogalmam sem volt, mit mondjak ezeknek az embereknek, akiknek sütött az arcukról a megvetés és undor. Mit mond az ember ilyenkor?

Körülnéztek a lakásban, amiről megint csak azt láttam, hogy újra elítélnek a lakás rendetlensége miatt. Azt mondták, hogy a mentő jön ellenőrizni engem, mert öngyilkossági kísérletről számoltak be ebben a lakásban. (Ezen a ponton tisztázandó, hogy ez a kísérlet soha nem történt meg)

50 perc alatt megérkezett a mentőautó, ami életem egyik leghosszabb várakozása volt. Amikor ott álltunk a rendőrséggel és a másik férfival, kiderült, hogy a másik, civil ruhás férfi állítólag az öngyilkossági kísérletekhez kivezényelt szakember volt. Azért tudom ezt, mert ezt mondta. Nem a tetteiből. Íme néhány olyan dolog, amire egyértelműen emlékszem, hogy mondta, amikor a mentőre vártunk:

Mit ijesztgeti a barátját? Örülnie kéne, hogy egyáltalán van magának barátja.

Elgondolkodik néha azon, mit csinál az ön körül élő emberekkel?

Nem zavarja, hogy tönkreteszi azoknak az embereknek az életét, akik szeretik?

Megérkezett a mentő. Megkérdezték, hogy akarok-e velük menni, és arra gondoltam: itt az esély arra, hogy ez az egész mögém kerüljön. Itt az alkalom, hogy megszabaduljak a depressziótól. Szóval igent mondtam. Elvittek a pszichiátriai osztályra, ahol megtudtam, mi vagyok valójában. Egy orvos jött ellenőrizni engem. Az összes kérdés között feltette, mit csinálok a megélhetésért. 

Azt mondtam, hogy időnként írok, blogot készítek, fényképezek, és ez körülbelül akkor is volt, amikor elkezdtem alkotni a creativebug-on, és örülgettem a sok alkotós, festős dolognak, amiket az Amazon-ról rendeltem. Tehát alkotónak készültem. Válasza: tehát lényegében nem csinál semmit, eltartott. Eltartott. Mintha pióca lennék, kudarc, csak egy tárgy, valaki, aki nem ér semmit. Az az életem, amelyet némán építettem, azok a dolgok, amelyek miatt kissé hasznosnak éreztem magam, hirtelen egy semmirekellő, értéktelen ember mentségeivé váltak.

Rájöttem, hogy nem kapom meg aznap éjjel sem a szükséges segítséget. Feltettem tehát az arcot, amit mindenki ismer. Az orvos szidta a mentőket, hogy minek vittek oda, mivel nyilvánvalóan semmi problémám nem volt. Azt mondta, hazamehetek, miután végzett a papírmunkával. 50 percre eltűnt az irodájában, csak azért, hogy újra felbukkanjon a zárójelentéssel és egy kis inputtal: Olvastam a blogját az irodámban. Valójában egyáltalán nem látom a vonzerejét, miért fektetne ebbe energiát, olyan semmilyen az egész.

Elmosolyodtam, és ettől kezdve tényleg a lelkembe volt marva. Haszontalan vagyok. Hivatalosan is értéktelen naplopó vagyok. És nagyon szégyellem magam.

[EN]

I have a list of things i have to share and accept nicely organized on my iPad about all the things I need to stop avoiding in order to move forward. One of them is giving me more anxiety to just think about, than the other, but I also feel like that it is a necessary step to recount what I have in order to take a step further. 

A step that I was supposed to start taking 10, 15 years ago, but I didn’t have the strength or the support I needed. 

A step that became vital to take 5, 3 years ago, but I didn’t have the strength, energy or support I needed. 

A step that became a question of life or death, 3, 1 year ago, but I didn’t have the strength, motivation, energy or support I needed.

This is the first one in the series.It is said that you can only truly talk about a subject when you start dealing with it properly. Or at least in my case, give up on the denial and start to accept. 

For years upon years after university, one of my most dreaded question to be asked from me has been along the lines of what I work. What I do. What my job is. What I  do with my days that are counting down as I’m getting older and older, I’m supposed to have a blooming (if not already in full bloom) career in my field of economics or tourism or at least a something. Be a photographer, writer. Anything. 

But what am I, really?

I don’t have a job. I can’t even say my go to answer anymore, either. I’m not a freelancer.

I am not a useful part of society.

 Do you know how I know this? I had a big dip in 2017 in my mental health. Before all the drama about my other issues. It was so scary for M that he called the ambulance from his workplace to come and pick me up because he was scared that that night would become fatal or I’d seriously harm myself. Cops arrived. Banging on the door... I open the door. 2 policemen and a civil clothing person comes through asking me what my problem is. With these words. I had no idea what to say to these men, who had clear judgement in their eyes and actions towards me. What does one say? 

They looked around the apartment, where all I could see was judgement again about the messiness of the place. They said the ambulance was coming to check on me, because they reported suicide attempt in this apartment. (To clarify at this point, this attempt never happened)

The ambulance arrived in 50 minutes which has been one of the longest waits in my life. As we were standing there with the police and the other man, it turned out that the other, civil clothed man was supposed to be the suicide prevention person. I know this, because he said so. Not from his actions. Here are some of the things i clearly remember him saying while we were waiting for the ambulance:

Why would you scare your boyfriend so? You should be glad you even have a boyfriend.

Have you thought about what you are doing to the people around you?

Is it not bothering you that you are ruining the lives of people who love you?

The ambulance arrived. They asked, if I wanted to go with them, and I thought: here’s the chance for having this entire thing behind me. Here’s my chance to get away from depression. So I said yes. They took me to the psychic ward, where I learnt what I really was. A doctor came to check up on me. Among all the questions, he asked what I was doing for a living. I said, well, I do write occasionally, a blog, I take photos, and that was also around the time I started creating on creativebug and got excited about all the things I ordered from Amazon to create. So I was building up to be a creator. His answer: so essentially, you are not doing anything, and he jotted down the word dependent on his file. Dependent. Like I was a leech, a failure, just an object, someone who is not worth anything. My life, that I was building silently, the things that kept me feel a bit of usefulness suddenly became the excuses of a worthless person.

I realized that I will not get the help I needed right away. I put on my face. The doctor scolded the ambulance people about bringing me there, since obviously I had no problems whatsoever. He said I could go home after he was done with paperwork. He disappeared in his office for 50 minutes just to re-emerge with my dismissal papers and an input: I’ve been reading your blog in my office. You don’t really see the appeal at all, why you would put energy into this, you are vanilla. 

I smiled and I had my mind set from then on. I’m useless. I’m officially worthless. And I’m ashamed.

Lysitime | A fekete lyuk

A fekete lyukak az univerzum legerősebb dolgai, épp annyira erősek, hogy egész csillagokat képesek atomjaikra szakítani. Magjukban a gravitáció végtelenül nagy, még a fény sem tud versenyezni vele. Ijesztően hangzik, de addig nincs ok aggodalomra, amíg át nem lépsz azon a ponton, ahonnan már nincs visszaút - a fekete lyuk külső határa ez, az event horizon. Ehhez nem akarsz közel kerülni. Ha véletlenül mégse tudsz parancsolni a kíváncsiságodnak, a fekete lyuk felfal és megemészt.

Tudod milyen, ha túl közel sétálsz? Csak engedd, hadd menjek elég közel...

Lángra lobbant. Először csak a bensőm, majd az egész lényem egy világító tűzgolyóva olvad, minden porcikámat uralja a forróság, csiklandozva, melegen, mindent elsöprően. Hozzá tudnék szokni. Igen, többet, még többet, hadd lángoljak. Most látom csak, hogy itt vagy te is... Végig itt voltál, égetlek téged is hevesen. Nem tudok egy helyben maradni, mozdulni kell, futni kell, rohanni, táncolni, pörögni, égbe szökni kell, nem megállni, érezni kell most vadul, bolondosan, korlátok nélkül és legfőképpen szüntelenül. Igen, többet, még többet. Táncot járok, égek és égetek, magamat és mindent körülöttem, játszom a pattogó parázzsal, hangosan nevetek, a világ elhomályosul a forgásban, csak én vagyok és a tűz, a végtelen tűz. Többet, még többet, gyorsabban, hangosabban, vakítóan, szédítően izzva, többet, még többet, gyorsabban a fénylő zsongásban.

Csak egy pillanat műve, lépnék, kiszalad alólam a talaj.

Zuhanok. Fények eltűnnek, lángok elhalnak, fázom. Csak álom lett volna? Tisztán emlékszem, milyen volt amikor a tűz nyaldosott, emlékszem, talán én magam voltam a tűz? Igen. De nincs idő mostmár.

Fullasztó sötétség.

Semmibe veszek.  Nincs semmi csak az elképesztő nyomás, süket vagyok. Mintha egy ablakon át néznélek, ott vagy a sötétség túloldalán, beszélsz, talán hozzám, nem hallom. Ki akarom nyújtani a karom, el akarlak érni, de nem mozdul semmi. Túl erős a nyomás. Nincs erőm küzdeni, nem is érdemes. Csak nézlek, amíg lehetséges, de már a szemeim sem akarnak engedelmeskedni. Te vagy az utolsó érintés, amit érzek. Te vagy az utolsó dolog, amit látok. Te vagy az utolsó gondolat, mielőtt összeroppanok. Te vagy minden, mielőtt semmi vagyok. 

                                                                               ◊

Black holes are the most powerful things in the universe - strong enough to rip entire stars into atom-sized pieces. In their core, gravity reins supreme, infinitely great, even light can't escape it. It sounds scary, but worry not, there's no threat until you cross the point of no return - the outer border of a black hole, the event horizon. You don't want to get close to this. Failure to control your curiosity will get you eaten up.

Do you want to know it would happen? Just let me go close enough...

It set me on fire. First only my core then my entire being transforms into a bright ball of fire, every piece of my body is overruled by the heat. Tickling, warm, overwhelming. I could get used to this. Yes, more, even more, let me burn. You're here as well... You've been here all along, I'm burning you violently as well. I can't stay in one place, have to move, run, rush, have to dance, skip, spin, have to jump to the skies, not stop, have to feel now, wildly, unbound, unrestrained and most importantly, without a pause. Yes, more, even more. I'm dancing, burning myself and everything around me, I'm playing with sparkling embers, laughing loudly, the world is blurred behind me, all there is left is me with this infinite fire. More, even more, faster, louder, blinding, dizzying, dazzling, more, even more, faster in the glistening buzz.

It's just one single moment, one single step, the world collapses under me.

I'm falling. Lights go out, blazing dies, I'm cold. Was it a dream? I remember clearly, how it felt to be surrounded by the flames, maybe it was me, who was the fire? Yes. But there's no time anymore.

Suffocating darkness.

I'm lost in emptiness. There's nothing left but the incredible pressure, I'm deaf... All I can see is you on the other side of darkness, separated by an unpassable barrier. I can see your lips moving, I can't hear anything you say. I'm trying to reach for you, but I can't move anymore. Too much pressure. I have no strength to fight it, there's no reason to fight at all. I'll just watch you, as long as I can, but even my eyes are getting weaker by the moment. You are the last touch I'm feeling. You're the last thing I'm seeing. You are the last thought before I collapse. You are everything, before I'm nothing.

Lysitime | Köd

Már volt így, már volt ilyen. Már voltam egyedül, már olyan sokszor. Csak a csönd, csak a falak, csak a gondolatok. Minden nap belesimul a szürke masszába és én szédülök a nyomása alatt. Csak egy vékony aranyszál csillog a szürkeségben, összeköt téged velem. De ez a massza... Vak vagyok, néma vagyok és süket is talán. Nem látom az utat, nem tudok kiáltani, nem hallom, ha hívsz. Nem is vagyok benne biztos, hogy tényleg ott vagy a ködön túl, talán nincs is vége - talán pont ez a lényeg, hogy köd legyen és szürkeség. Csak engedne már el. Csak emelkedne már fel. Csak tudnám, hogy emeljem fel. Már azt sem akarom, hogy más emelje helyettem.

Emelted már te is, bele is roppantál. Nem csak te, hanem az a kis aranyszál is elszakadt, ami annyira különlegessé tett minket. Nagyon sötét lett utána, de nem várhatok rád, hogy eltüntesd a szürke maszlagot. 

Egyedül vagyok ebben a sűrű ködben, nincsenek aranyszálak, nincsen senki, te sem vagy. Csak én vagyok és ez a kiáltás, amit nem hallasz. Fáradt vagyok, aludni vágyom, talán most az egyszer nem a masszáról álmodom, talán nem ébredek fel a bűntudatra, hogy belehúztalak a saját szürkeségembe. Talán most az egyszer legalább álmomban meghallom a hangodat a túloldalról.  Talán... talán... talán most az egyszer valaki más is meglátja, hogy ködben vagyok, talán most az egyszer nem teszlek téged tönkre, a segítőmet...

Minden nap ugyanolyan. Minden nap belesimul a szürke masszába, minden nap csak erősíti a másikat a szürkeségével. Mindig ugyanolyan, mindig növekszik és már nem csak bennem, már körülöttem is sűrűsödik. Te pedig minden nap visszajössz és próbálsz átjutni a ködön. Minden nap kiáltasz, várod, hogy meghalljam. Minden nap hozol egy új aranyszálat, az egyetlen dolgot, aminek a csillogása csak egy kicsit is megtöri a semmiséget. A semmiséget, amit minden nap megpróbálsz megemelni. 

Sajnálom, hogy belehúztalak. Sajnálom, hogy tönkremész a súlya alatt és azt is sajnálom, hogy nem segíthetek neked az emelésben. Nem tudom, hogy tudod-e, érzed-e a túloldalról, de szavakba se tudom önteni, hogy mennyire hálás vagyok érte, hogy itt vagy minden nap - köszönöm. 

                                                                                                        ◊

It's been like this, it all happened like this before. I've been alone, alone so many times. Only the silence, the walls, the thoughts. Every day is getting melted into the gray mass and I feel dizzy under its pressure. There's nothing but a tiny golden string twinkling in the darkness, connecting you to me. But this mass... blinds me, mutes me, deafens me. I can't see the way, I can't guide you with my voice, I can't hear you calling. I'm not even sure anymore if you are there, on the other side of this fog, maybe this fog has no end - maybe this is the whole purpose of everything - having a fog that never ends. Only if it would let me go. Only if it would lift. Only if I would know how to lift it. I don't even want anyone else to lift it for me anymore.

You tried, it broke you. Not only you, but the golden string, that made us so special got torn in the process too. It made an even bigger darkness before, but I can't wait for you to lift my fog.

I am lonely in this thick darkness, there's no golden string, no other around, not even you. I am alone with the screams you can't hear. I'm tired, I wish to sleep, maybe this time I won't dream about this mass, maybe guilt won't come to wake me telling me how horrible it is that I dragged you into the fog. Maybe this time I will hear your voice from the other side. Maybe... Maybe... Maybe someone else will come too this time, so I won't ruin you, my only helper...

Every day is the same as the previous one, empowering each other with their own grayness, getting melted into the smooth fog. Same as always, yet always stronger than the day before, not only inside of me, but growing outside of me too. Yet every day you come to rescue me, trying to get through the fog. Every day you shout in hopes of me hearing you. Every day you bring another piece of golden string, the only thing that has the power to break the grayness with its shimmering. The grayness that you try and lift every day.

I'm sorry I got you into this. I'm sorry the weight of it is unbearable even for you, and I'm sorry I can't seem to be able to help you with the lifting. I don't know, if you know, or feel from the other side, but I don't think I can even express how grateful I am for you being here every day - thank you.

Lysitime | Kérdeztek, és én válaszolok

Sose volt még ilyen, nem is tudom, hogy lesz-e még, de az biztos, hogy most van - ezzel a filozófikus magaslatokba emelkedő gondolattal szeretném ünnepélyesen elkezdeni életem első 'kérdeztek tőlem és én bizony válaszolni is fogok'-jellegű bejegyzésemet. 

Az egész egy nyári napon történt, természetesen, amikor a szerencsésebbek vízparton, a szerencsétlenebbek csak otthon olvadoztak a tikkasztó hőségben. Ez az az idő, amikor a legfurcsább ötletek szoktak megfoganni az ember fejében - így az enyémben is. Történt ugyanis, hogy két jéghideg pohár ásványvíz között ránéztem a facebookra, s lám - bloggerfelhívásra leltem a csoportban, amihez már jó egy éve csatlakoztam: Nap bloggere cím alatt, mint ahogy annak lennie is kellett, elindult egy kérdezz-felelek típusú kezdeményezés, ami minden nap más blogtulajdonost állított a középpontba - én pedig, felforrósodott agysejtek ugrándozásától felbuzdultan, bátor lettem és jelentkeztem! :) A sor most került rám, és irtó hálás vagyok, hogy tényleg érdekelte néhány dolog a bloggerközösséget velem kapcsolatban - így, ezután a kaotikus nyitás után, rá is térnék rögtön a válaszadásra.

Mészáros András (blogját, az Élményképek blogot, ezen a linken találod): 

'Megtaláltam a ha tényleg ismernél című bejegyzésedet, amiben ezt írtad: 

"Tudnád, hogy nagyon kényelmetlenül érzem magam, amikor valaki a fotóimról (vagy éppen a blogomról) érdeklődik, mindegy, hogy éppen arról, hogy mit hogy csináltam, vagy arról, hogy miért nem írok, miért nem fényképezem többé. Ha tényleg ismernél, tudnád, hogy erre a kérdésre soha nem adtam őszinte választ, mert a válasz egyike azoknak a dolgoknak, ami pont ebben a posztban kéne hogy megfogalmazódjon, mert annyira személyes és sötét számomra, de még mindig nem vagyok kész, hogy leírjam, úgyhogy menjünk tovább." 

Ha ez így van, miért jelentkeztél mégis ebbe a játékba? És honnan jön a megfelelési kényszered? Valahogy ez nem illik össze azzal a tehetséggel és kreativitással, amit a blogod alapján látok benned...'

Először is, kedves András, köszönöm a kérdést (és hogy elolvastad azt a rettentő hosszú posztot)! Nyilván a megfelelési vágyam az, ami miatt kényelmetlenül érzem magam, ha valaki felhozza a témát, hogy na de miért nem csináltam ezt és azt a blogomon, miért nem készítettem képeket, olyanokat, amik nekik tetszenek. Majdnem freud-i magasságokba lendülök, mikor azt írom most, hogy gyerekként sem éreztem sose, hogy nagyon érdekes vagy éppen érdemes lennék, nem tartoztam a 'menők' közé, akkor sem, ha a barátaim éppen a 'menő gyerekek' voltak, ez csak még egy lapáttal rádobott arra, hogy 'vajon miért tűrnek meg'. Úgy általában mindig az volt az érzésem, hogy mindenki más nagyonis jól tudja, hogyan rendezze a szénáját, nekem pedig minden csak kaotikusnak tűnt. Adjunk még hozzá akkor szigorúnak és maximalistának tartott, mára józanul gondolkodóvá váló szülőket, és kész is az 'én sose lehetek elég jó' elixír. Ezen egyébként nap mint nap próbálok átlépni, azon a napon, amikor jelentkeztem a játékba, éppen az volt a lépésem, hogy kitöltöttem a jelentkezést - ma pedig, hogy válaszolok a kérdésekre :) A bókot pedig nagyon köszönöm, tényleg rettentő sokat jelent, hogy úgy látod, hogy tehetséges és kreatív vagyok (még akkor is, ha nekem ezt sokszor nehezemre esik elhinni :) )

Békési Anna (Anna blogját, az Anna in the mirror-t itt láthatod):

Honnan jön a Panka? Ez a beceneved, belső éned, vagy valami más? (Egy másik Panka)

Nos, a Panka egy régi-régi történetből ered, talán igaz sem volt. :) Fiatalabb koromban volt 3 barátnőm, akikkel mindig megünnepeltük a szülinapokat - közülük egy történetesen 5 évvel volt fiatalabb nálunk. :) Szokásunk volt, hogy ezek alatt a szülinapi csajos ceremóniák alatt egész portfóliókat fényképeztünk magunkról, amint helyesen mosolygunk a fényképezőgépbe és az egyik ilyen alkalommal a 'kis' barátnőnk megjegyezte, hogy teljesen olyan vagyok fényképen, mint Tulipánka. Mint utólag kiderült, Tulipánka igazándiból Hófehérke lett volna :) Mikor elkezdtem fotózni, jobb név híján elneveztem a facebook oldalamat 'Tulipanka Photography'-nak, és mikor évekkel rá elindítottam a blogom, csak 'Panka' lett belőle. Azóta viszont leszoktam, hogy ténylegesen pankázom magam, visszaszoktam mindkét eredeti nevem használatára, plusz a 'Lysi'-re, amit az angolul beszélő (és a Lucát kiejteni nem tudó) barátaim, valamint a barátom és családja ragasztott rám :)

Sárai Dorottya (Dóri blogjáért, a Daily Dorothy-ért erre tessék!):

Melyik a kedvenc DIY projekted és fotód, amit valaha elkészítettél? (Tudom, hogy nehéz kérdés, írhatsz többet is :D )

Tényleg nehéz! Már csak azért is, mert pont ma mentem vissza a deviantartos időkhöz, mert épp szembe jött velem pinteresten... Hihetetlen, de 9 éve vagyok tag (te is, lassan!)! Meg is ragadtam az alkalmat, hogy visszanézzem a képeimet, és azt kell hogy mondjam, nem vagyok elragadtatva a látványtól :) Egyiket sem érzem túl jónak, pedig emlékszem, minden alkalommal, amikor megosztottam valamit (nem csak deviantarton, bárhol), abban a hitben voltam, hogy ennél jobbat már biztosan nem tudok készíteni! Egy bizonyos kép van most a fejemben, ami megmaradt, mint kedvenc, mert ez volt az első, amit több napon keresztül újracsináltam, hogy tökéletesíteni tudjam :

(persze, mindig lehetne jobb, de ennyire ment akkor! :) ) A DIY projekteknél még nincs is ilyenem... Illetve, érdekes módon, amiket a legjobban élveztem elkészítés-ügyileg, meg sem osztottam végül a blogon - mind ott figyel a vázlatok között :) Ami viszont jó volt és ki is került a blogra, az például szülinapi naptár tavalyról és ez az ágacskás váza - mindkettő megvan még :)

Balogh Zsófi (Kittenish-hez erre vezet az út):

Mi (ki) az, ami (aki) átsegít egy nehéz napon? :)

Ez nagyon aranyos kérdés, Zsófi :) Már csak azért is, mert nem is szoktam belegondolni, hogy amikor nehezebb napokat élek meg, mégis mi az, amitől jobban érzem magam. Olyankor többnyire csak próbálom elfelejteni, hogy vagyok (általában egyedül a négy fal között). és akkor szokott segíteni, ha elmerülök egy másik világban, mint a sajátom. Legyen az egy könyv, egy gondolat, amit megtarthatok a fejemben, vagy festhetek/írhatok róla. Amikor viszont ennél is rosszabbul érzem magam, akkor általában a 'gamer' klisét szoktam erősíteni és elmerülök a Guild Wars 2 világában. :) Mindez egyébként eltörpül ahhoz képest, amikor a svéd hazaér - beszélgetni vele és átvenni a svéd érzést sokkal jobb, mint a fent felsoroltak, akkor is, ha ez még nagyobb klisé, mint az előbb említett gamer one! :D

László Nóra (Nóri blogja, a Harmony Box erre van):

Rengeteg szuper DIY ötlet van a blogodon, honnan inspirálódsz, honnan gyűjtöd a sok-sok ötletet? :)

Teljesen odavagyok a csináld magad ötletekért, illetve magáért az 'inspirált' életérzésért, így valahogy mindig gyűjtögettem az ötleket mindenféle dologhoz - először kevésbé hatékony módszerrel egyesével kerestem fel oldalakat, mint például Poppytalk, Free People, Oh happy day és társai, majd rátértem a hatékonyabb Craftgawkerre, amit még ma is használok, ha friss ötleteket szeretnék :) A Pinterest egyébként szerintem a legjobb, ha egyszer megtalálod a stílust, amit keresel, utána rengeteg olyan ötlet lesz már a főoldalon is, amiből ki lehet indulni íráshoz is. :)

Köszönöm szépen mindannyiótoknak, hogy érdeklődtetek irántam és a from panka with love iránt, nagyon sokat jelent nekem! :)