Lysitime | Egyedül

Opportunity cost. Még mindig visszhangzik a fejemben a tanár úr hangja, mikor mikroökonómia előadáson az alapfogalmakat próbálta megértetni a gyakran csak a távolba révedő tekintetű hallgatókkal, velünk. Opportunity cost. A választás ára. Annak az ára, hogy valamit feladunk azért, hogy a másik lehetőséggel élhessünk.

Ma én is megfizetem a választás árát.

Szorít a mellkasom, a torkomban érzem a szívem, a gyomrom összerándul. A könnyeim préselődnek ki azon a kis résen, amit még találnak összeszorított szemeimen. Potyognak, öntöznek, elárasztanak mindent. A hajamat, a ruhámat, mindent. Ki tudja mennyi idő telik el így. Megölelnek. Még többet sírok.

Felemészt a bűntudat. Tehernek érzem magam. Itt van ő, aki feláldozta az életét, és én meg mit csinálok? Csak vagyok, az én beteg mivoltomban, elárasztva könnyeimmel a ruháit. Ő mit csinál? Csak mondja, csak mondja, hogy szeret. Kérem, hogy ne kelljen mennem. Kérem, hogy hadd maradjak itthon. Megengedi. A mi kis világunkban ő vigyáz rám, és reméli, hogy segíthet. Én pedig sírok. A megkönnyebbüléstől és a bűntudattól. Hány embernek okozok csalódást ma? Hány ember nem fogja érteni és mondja, hogy de igen, te ezt meg tudod csinálni, mert erős vagy? Nem vagyok. Nem érzem magam annak.

Elment. Egyedül. És nekem újra bűntudatom van. Bűntudatom van, hiszen ez az ára a maradásnak. Állandó bűnösség azért, amiért csalódást okozok azok számára, akik szeretnek, mert magukra hagyom őket, mert úgy érzem, teher vagyok. Azért, mert nem töltök elég időt ezekkel az emberekkel. Azért, mert tudom, hogy az életem elmúlok csendesen, és azért, mert nem tudom, hogy tudok-e tenni valamit, ami tényleg számít. Valaha is.

Elment. Egyedül ment el. Én pedig maradtam. Egyedül maradtam.

A gondolataimmal.