Ez a poszt most őszinte lesz. A többi is az, csak most ez nagyon.
40 éves múltam. És ha őszinte akarok lenni, nem érzem azt, hogy 20 évesnek látszok, és 20 évesnek érzem magam. Pont 40-nek érzem magam. néha többnek is.
Sokat gondolok, arra is, hogy eddigi életemmel elégedett vagyok e? Kb egy évvel ezelőttig, azt hittem minden rendben. Sőt, hogy példaértékű, minta család vagyunk. Boldog anyuka, apuka, gyerekek. Aztán történt valami, amit ma sem tudok megmondani mi. Talán a legnagyobb gyermekünk kamaszsága? De olyan mélységeket élek meg mostanában, vagyis az elmúlt évben, hogy nem hiszem, hogy lelkileg van fájdalmasabb dolog, mint látni gyermekedet rosszul megélni a kamaszkort. És állandóan keresem magamban a hibát, hol rontottam el? Miért nem lehet olyan mint a másik kettő. Hiszen ők is kamaszok, de mégis. Van morgás, van dörmögés..és mégis, 100%-ban megbízok bennük.
Hiányzik e valami az életemből?
Igen is, meg nem is, hiányzik az önfeledt nevetés, a sok elismerés, valami plusz az életben. Tudom sok minden anyagihoz kötött, például az is, hogy nem tudunk kettesben elmenni valahova Zsoltival. Pedig mostanában fontosabb lenne ez, mint bármi más.
Rá kell jönnöm arra is, hogy ami emészt, nem megoldható probléma. Hogy a gyermeket csak ki időre kapjuk meg, azután, az élet nagyobbik részét, nélkülünk élik meg. Hogy amit tesz, azt ő teszi, és nem nekem kell majd, amiatt a hátamat tartani, bizonyos kor után. Hogy, ha nem tanul és megbukik, akkor nála, nem én vagyok a hibás. Ami ebben az esetben nem igaz, mert 100%-ig biztos vagyok benne, hogy felnőtt korában orrom alá fogja dörgölni majd, miért nem tettem valamit azért, hogy jobb tanuló legyen. De mit? Kérdezem, semmi lecke. Kérdezem, felmondod a leckét? NEM! Ő azt utálja, már általánosban utálta. Változni kell, szerinte inkább nekem, mert én vagyok a gonosz, aki nem engedi "bulizni", a héten két napot nonstop volt, amúgy minden délután. Be volt ígérve a hétvégén full tanulás..segítés, ja tegnap egész nap a szobájában volt, ma fél 11-kor szóltam neki, hogy ugyan felkelhetne már, és már sehol nincs:haverok, buli, fanta...ígéret, szép szó...csak nem a kamasznak. Nem minden kamasz ilyen, látom, hiszen a másik kettő nem ilyen, és Csengének sem vagyok "szaranya".
Nézem az ő oldalát: oké..most a haverok fontosabbak, ők az iránymutatók. Ők sem tanulnak, akkor meg minek tanulnék én..szülők csak arra jók, hogy korlátozzanak, és otthon üljek, mint ők. A szülők öregek már, mit tudnak a fiatalságról, hiszen mit nekünk jövő, ők sem tudják mit csináljanak holnap...nemhogy én tudjam, mit fogok majd dolgozni, az még olyan messze van. Család az addig jó, míg fizetik a telót, meg a kaját, és a meleg vizet, vagyis csak folyik a csapból nem? Mert a juss az jár, a többi meg úgyis lesz valahogy..
Oké, változok. Elment bulizni, vagy valahova. Menjen, már nem izgulok. Hogy aztán az sokkal jobb lenne neki, ha még izgulnék...azt majd, vagy megtudja egy pár év múlva, vagy soha nem fogja megtudni.
Ez kikívánkozott belőlem. A szeretet, az bennem van, hiszen én vártam őt, akartam...és mindent megtennék most is, hogy olyan örömteli, jó kapcsolatunk legyen. Hogy átöleljük egymást, hogy meséljen, hogy meséljek...de valami mélyen gyomorszájig hatoló, fájdalom van bennem, amiért ez nincs. Hogy lesz e? Nem tudom, azt hiszem, ez nem csak rajtam múlik. Én úgy érzem változtam..
