Dan Halbert számára a Tychóhoz vezető út akkor kezdődött, amikor az egyetemen Lissa Lenz kölcsönkérte tőle a számítógépét. Lissa gépe elromlott és nyilvánvaló volt, hogy nem fogja tudni megcsinálni az évközi feladatát, ha nem tud egy másikat szerezni. Danen kíül senki mást nem mert megkérni.

A kérés komoly fejtörést okozott Dannek. Úgy érezte, hogy segítenie kell a lánynak, de ha kölcsönadja a gépet, akkor Lissa beleolvashat a könyveibe. Túl azon, hogy könyvek kölcsönadásáért többévi börtön járt, már maga az ötlet is megbotránkoztatta. Mint mindenki másnak, neki is kisiskolás kora óta azt tanították, hogy a könyvek kölcsönadása bűntett, és ilyet csak könyvkalózok tesznek. Mindemellett valószínűtlen volt, hogy ilyesmi elkerülheti az SVH (Szoftvervédelmi Hivatal) figyelmét.

Dan megtanulta a szoftverórákon, hogy minden könyvet elláttak egy jogvédelmi monitorral, ami jelenti a központi licenszszervernek, hogy hol, mikor és ki olvassa éppen a könyvet. (Ezt az információt arra használták, hogy elkapják a könyvkalózokat, de jó volt arra is, hogy jóleladható személyes érdeklődési statisztikákat készítsenek.) A központi licenszszerver észrevette volna a jogsértést amint a gép megint felcsatlakozik a hálóra és neki, mint a gép tulajdonosának, a legkeményebb büntetéssel kellett volna szembenéznie mert nem tett meg mindent a bûncselekmény megelőzése érdekében.

Lissának valószínüleg nem állt szándékában belelolvasni Dan könyveibe. Ő csak a dolgozatát akarta megírni, de Dan tudta, hogy a középosztálybeli lány a tandíjat is alig tudja kifizetni, nemhogy a könyvolvasási díjakat. Az is lehet, hogy Lissa el sem tudja végezni az egyetemet, ha nem használhatja Dan könyveit. Dan tisztában volt a helyzettel, neki magának is kölcsönt kellett felvennie, hogy kifizesse az elolvasott tudományos cikkek licenszdíját (A díjak tíz százalékát kapta a szerző, és mivel Dan tudományos karrierre készült, remélte hogy az ő majdani írásai, amennyiben elegen hivatkoznak rájuk, elegendő bevételt hoznak majd a hitel törlesztéséhez)

Dan aztán megtudta, hogy voltak idők, amikor akárki elmehetett a könyvtárba, ahol újságcikkeket, sőt akár könyveket is olvashatott anélkül, hogy fizetnie kellett volna ezért. Léteztek független kutatók, akik ezerszámra olvastak cikkeket kormányzati könyvtár ösztöndíj nélkül is. Az 1990-es évek végén azonban mind a nonprofit, mind az üzleti kiadók elkezdtek hozzáférési díjakat szedni. Így aztán 2047-re a tudományos cikkekhez ingyen hozzáférést nyújtó könyvtáraknak már csak a halványuló emléke maradt meg.

Voltak persze utak-módok az SVH és a központi licenszszerver megkerülésére - nyilván mind illegális. Dannak volt egy évfolyamtársa, Frank Martucci, aki szerzett feketén egy debuggert. Ezzel könyvolvasás közben ki tudta iktatni a jogvédelmi monitort. Frank azonban elkövette azt a hibát, hogy túl sok barátjának mesélt róla, végül azután valaki a magas jutalom reményében feljelentette (A súlyosan eladósodott diákok könnnyen kaphatók voltak az ilyesmire). 2047-ben Frank börtönben volt - nem kalózolvasásért, hanem mert debuggert rejtegetett.

Dan későbbazt is megtudta, hogy régebben akárki használhatott debuggert, sőt, sok ilyen eszközhöz CD-n vagy a hálón akár ingyen is hozzá lehett jutni. De az átlagos felhasználók kezdték ezeket a jogvédelmi monitor kijátszására használni és egy bíró egyszer úgy döntött, hogy a debuggereknek ez a fő felhasználási területük. Ez azt jelentette, hogy a debuggerek illegálisak és a programozójuk mehetett a börtönbe.

Persze a fejlesztőknek továbbra is szükségük volt hibakereső programokra, de a 2047-ben a szoftvercégek már csak számozott másolatokat terjesztettek, szigorú, személyre szabott licenszelési feltételek mellett. A szoftverórán használt debuggert is speciális tûzfal mögött tartották, így azt csak a gyakorlatokon lehetett használni.

Persze ki lehetett kerülni a jogvédelmi monitort egy kicserélt rendszermaggal is. Dan később azt is megtudta, hogy a századfordulón még voltak szabad magok, sőt, egész operációs rendszerek. Ezek akkorra nemhogy illegálisá váltak, akárcsak a debuggerek, de még installálni sem lehetett őket a számítógép adminisztrátori jelszava nélkül, amit viszont sem az FBI, sem a Microsoft nem volt hajlandó kiadni.

Dan arra a következtetésre jutott, hogy nem adhatja csak úgy oda Lissának a gépet. De vissza se utasíthatta Lissa kéréset, hiszen szerelmes volt a lányba. Élvezett minden alkalmat, amikor vele beszélgethetett, és biztató jelként értékelte, hogy Lissa éppen tőle kért segítséget - érzelmei talán viszonzásra találtak.

Dan azzal oldotta meg a dilemmát, hogy megtette a legelképzelhetetlenebbet: odaadta a gépet, és a géppel együtt a saját jelszavát. Így a központi licenszfelügyelet nem vehette észre, hogy nem is ő, hanem Lissa az, aki a könyveket olvassa. Ez is törvénybe ütközött, de legalább nem jutott automatikusan az SVH tudomására. Csak úgy jöhettek volna rá, ha maga Lissa jelenti fel a fiút.

Az persze mindkettőjük számára az egyetem végét jelentette volna, ha kiderül, hogy odaadta Lissának a jelszavát, függetlenül attól, hogy Lissa mire használta azt. Az egyetemi eljárás az volt, hogy minden, a számítógépek felügyeletét érintő gyanús tevékenység azonnali fegyelmi eljárást von maga után. Nem számított, hogy káros-e vagy sem, lényeg, hogy megnehezíti az adminisztrátorok felülvizsgálati munkáját. Az ilyesminek pedig nyilván valami tiltott dolog van a hátterében, a részletek senkit sem érdekeltek.

Általában nem rúgták ki a hallgatót emiatt, legalábbis nem közvetlenül - csak éppen az egyetemi hálózatról tiltották ki, ez pedig elkerülhetetlenül bukáshoz vezetett.

Dan megtudta később azt is, hogy ez a fajta egyetemi politika csak az 1980-as években kezdődött, mikor a diákok nagy számban kezdték használni a számítógépeket. Azelőtt az egyetemek másképp fegyelmezték a hallgatókat: ami csupán gyanús volt, azt nem büntették, csak azt, ami káros.

Lissa nem jelentette fel Dant az SVH-nak. Dan jól döntött, mikor segített a lánynak, ennek a döntésnek nem kis szerepe volt abban, hogy később házasságot kötöttek, de abban is, hogy kételkedni kezdtek mindabban, amit gyermekként a kalózkodásról tanultak. Egyre többet olvastak a szerzői jog történetéről, a Szovjetunióról, a valaha ott általános másolási tilalomról, és tanulmányozták az Egyesült Államok eredeti alkotmányát is. A Lunára költöztek, ahol sok olyan embert találtak, akik szintén az SVH hosszú csápjai elől menekültek. A 2062-ben kitört a tychói lázadás egyik legfontosabb célja hamarosan az olvasáshoz való egyetemes jog biztositása lett.